Augusztus vége felé átmentek a város másik negyedébe. Bútort és könyvespolcot készültek vásárolni, lehetőleg a tanév beköszönte előtt. A városrész, amikor ide, a királynők emlékének közelébe költözött, egyik kedvenc helye volt régi házaival, templomával, Halottmosónak titulált, gyors fröccsözésre, üvegből való sörivásra igen alkalmas talponállójával. A helyi járatú buszok éjjeli pihenőhelye is itt a közelben volt. A legkorábbi munkahelyének kis nyomdájáról nem is beszélve, ahová az irodai ügyintézéssel együtt járó vakaródzásokat, pletykálkodásokat, kávézásokat  megunva gyakran, szinte másnaponként,  látogatott el. Egészen más vágású emberek dolgoztak itt, éltek a közelben, vagy jártak be a bakonyi falvak valamelyikéből. A bakonyi mészkövek szélvásta, régi síremlékeiből még néhány felejtődött a nyomda mögött, csontokat is vetett ki a föld, ez a rész elég elhanyagoltnak látszott, mint minden, ami nem mutogatnivaló volt a várost járó turistáknak. A Tizenháromváros, életkorát tekintve nem maradt el az idegenforgalmi Veszprém (királynéi város) egyéb részeitől, sőt, némelyiknél régebbi, de ez már a helytörténészek, levéltárosok, meg annak a néhány történelem szakos tanárnak a dolga (Tikitaki felesége is közéjük tartozott), akik iskolákban az ifjúság épülésén fáradoznak. Polcboltot találtak, nem is régen nyílhatott meg, új áruik már a hangszerváltás minőségi és árbeli változásait tükrözték. Vásároltak polcokat Tóni és a lányok szobájába is. Miközben cipekedtek, valaki rájuk köszönt. Kati volt, Ilona egyik kolleganője. Szia! Nem is tudtam, hogy errefelé laktok, állt meg kis beszélgetésre a felesége. A férfi álldogált darabig a polcokkal, polctartókkal. Jött egy busz. Fölüljön? Elmosolyodott képzelt csínytevésén. Nagyot néznének, amikor hűlt helyét találnák. Pedig ezek a fém konzolok dögnehezek. A busz várakozott, villogtatta a stoplámpáit, ő egyedül volt a megállóban, sután álldogált a ködben, ez a köd is érthetetlen így augusztus közepe után, hirtelen is érkezett, borzongatta is. Amikor kifelé jöttek még hőség és egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen. Csak a hegyek felett lebegett kis pára. A papok pincéje mellett vitt el az útjuk. A felesége belekarolt, tudta, ismerte mértéktelen, rossz, vagy csak férfias szokását, hogy – nem tud egy decinél megállni.

Aki ezt leírja, számít arra, hogy pontosan értsék, korrektül kapcsolják össze írásjeleit szavakká, szavait mondatokká.

Nemzedéke háborúban, háborús idegzettel, reflexekkel és fizikummal, lelkileg és szellemileg mindenféle hátránnyal, kudarcokkal béklyózva született, érte meg első esztendeit. Ráadásul – politikai propaganda – még csak rá sem ébredhetett bajaira, mert hurrá. Hurrá az apák széttépázott, fronton odaveszett, minden módon megszégyenített nemzedékére. Hurrá a gumipitypangra. Hurrá a vas és acél országára. Hurrá a belügyminiszter bíróság elé állítására és felakasztására. Hurrá a kukoricaföldek helyére telepített gyapotcserjékre. Hurrá a Hanság lecsapolására! Hurrá a magyar hadifoglyok keleti táborokból való haza engedésére. (Az utolsó ilyen, már néma, hurrá Evelin nagyapját fogadta 1983-ban.) Még a papok pincéje előtt érezte felesége karját karjába fűződni, s bár esze ágában sem volt inni a papok borából, ahogy mostanában mondaná, ha élne, illetve földi dimenziókban tartózkodna: vérnyomása kicsit felszökött. Kivonta karját az asszony karjából, maradtak, ahogy eddig sétálgatni szoktak: kisujjukat kisujjukkal összeakasztva.

Ez nem zavarta abban, s talán ez idézte elő mostani, polcbolt előtti találkozásukat itt a Tizenháromvárosban, hogy Kati eszébe ne jusson. Kati és egy május végi délelőtt. Errefelé csavarogtak a lánnyal, csak valamivel följebb, az akácos és a virágzó orgonák szegélyezte dűlőúton. A madárhangoktól, az akác- és orgonaillattól mámorosak voltak. A szerelemtől nemkülönben, sőt főleg attól. Kell-e mondani, hol kerestek és találtak a domb megmászása után alkalmas pihenőhelyet. Először egy elhagyott padon, amely a gazzal benőtt, iszonyatosan elhanyagolt, régi zsidótemető szélénél árválkodott. Kibontották a lány születésnapjára vásárolt körtepálinkát. Később Kati lekéretőzött a szagosbükkönybe a kőkemény padról. Mivel a kő-alkalmatosság csupán ülésre szolgált. A föld porhanyós volt, zölddel és lila virágokkal bódította őket. A lány combját megfogta néhány, csípője által összezúzott korai dió magzatvize. A pesti buszt már nem érte el a férfi.  Mikor kibódultak egymásból. Miért is akart Pestre menni? A busznál vett a lánynak egy Mozgó Világot. És miért is akart akkor, néhány év múlva, télen Pécsre menni? A lány már régen férjnél volt, megvolt az első gyerek is, Kati pedig le Baranyába, a pécsi tanárképző főiskolára járt. A távolsági járaton egymással szemben ültek és olvastak. Lepsény, de meglehet Tamási után megfelezte vele vajas-kolbászos-tojásos szendvicsét. Testvériesen, mondta, és kékesszürke szemét a férfiéba mélyesztette. Sok értelme ennek sem volt, jelek, jelek, akár egy zsákutca jele a 6-os főút mentén. És köd akkor is, szemerkélő, hideg köd, ami Pécsig velük tartott. Elfelejtette a pécsi utazás célját. Most a kezével támasztott csomag szétcsúszott. Elszakadt az egyik polcköteg műanyag zsinórja, veszkődött vele. Végre búcsúzkodni kezdett a két asszony. Miközben összekötik a polcokat, Katiról és a férjéről mesél Ilona, de nem fejezi be, mert érkezik egy 3-as busz. Fölszállnak, még visszaintegetnek Katinak. Amikor a viadukton átmennek, elcsodálkozik. Nem látni, csak sejteni az állatkert bejáratát az egyre zsírosabb  ködtől.