(Tűzcsiholósdi)

Tarisznyájából mindent kiszórt, lerázta magáról a túlontúl mohóvá lett szárnyasokat, s akkor vette észre, hogy az előbbi, kontyos nő éppen visszafelé igyekszik a patikába. Prométheusz hiába erőltette szemét, hogy megállapítsa a lépteit szaporázóról, vajon  leány-e vagy asszonyféle. Nem mintha.  Hátat fordított a sietőnek és szemmel az autóáradat apró rándulásait követte. Mögötte éles csattanással csapódott fel a Platán borozó vasredőnye. Kilenc körül lehet. Lassan megindult a vendéglő ajtaja melletti padja felé. A szeptember, mint magáról megfeledkezett kamasz, fenyőtobozokat hajigált az útjába. Alig telepedett le, a kontyos nő megállt előtte, köszönt és tüzet kért. Hát ezt hogy képzeli?… A Marlboro füstszűrője…

– Fordítva van a szájában, asszonyom – figyelmeztette az előtte állót, miközben öngyújtója után kotorászott. A nő észbe kapott, és – Ó, bocsánat! …Elfelejtettem a boltban gyufát venni. Maga nem kér? – tolta elé az éppen felbontott cigarettás dobozt. Akkor került elő a farzsebből a gyújtószerszám. Köszönöm, de én olyan leszokó-félben vagyok. És csattogtatta a régimódi, benzines öngyújtót. Egészen világos szeme van, gondolta Prométheusz. Barnából zöldbe játszó. Gondosan kontyba fogott haj, semmi festék, semmi ritkított szemöldök. Tanácstalanul járatja az ujjai között a cigarettát. Körömlakk sincs. Igaz, gyűrű se villog a keskeny ujjakon, de ez manapság már nem sokat számít. Egy. Kettő. Három. A fránya szerkezet körülbelül negyvenedik kattintásra gyulladt. Benzint kell majd vennem a patikában, tűnődött, amikor farzsebébe visszatette a kimerült, nyomorgatott  tűzszerszámot. Bár minek, a cigit úgyis abbahagytam, kapott észbe. Az asszony elköszönt, füstölve távozott. És mitől ilyen ideges, nézett utána a férfi.

A felhők fáradtan, szórakozottan özönöltek a Bakony felől, esőt nem hoztak, gondolatot is csak annyit, miközben első fröccsét kortyolgatta, hogy ma egy asszonynak tüzet adott.

(Mókusok és bölények)

Megőrzésre vár néhány rajz a vadasparkból. Látogatókat eligazító képek. Lehet, hogy elvesztek az eredetik, vagy a látogatók, az időjárás tették tönkre, vagy kézen közön valamennyiért lábuk kelt és most egy kollégiumi szoba falát, vagy egy kamaszét  díszítik, mégis úgy élt Ábris emlékezetében, hogy Nóri Helgának felajánlotta: elkészít néhány állatrajzot a megadott szöveggel. Ügyes keze volt Nórának, címfestőkkel felvehette volna a versenyt, persze címfestő ingyen ilyesmit nem vállal, képtelenség, babra munka, az anyag is drága. Helga próbálkozott náluk itt is, ott is, hiába, végén csak régi barátnője maradt. Egészségügyi szakközépiskolában járt Nóra, és mindig szeretett különböző testrészeket, szerveket, anatomikus ábrákat rajzolni, festeni. Jobban megértem így, szokta volt mondogatni. Arról nem beszélt, hogyan tartotta bűvöletben az a mindent felülmúló szépség és célszerűség, ami a hatodik napon teremtett lényt annyira megkülönböztette a többiektől. Most, barátnőjével beszélgetve elismerte, hogy a teremtés „fiatalabb” lényei is vonzzák, például a pillangók, a delfinek, a macskafélék, hüllők, de igazán az ember érdekli, a piramis csúcsa, a nagy zárókő, vagy nevezd, Helga, bárminek. Minden zárókőnél továbbgondolhatóbb és minden piramiscsúcsnál forróbb.

– Azt hiszed?  – ráncolta a homlokát  Helga.

– Igen. Persze ezek csak nagy szavak, viszont te is tudod, hogy a legfinomabb, a legösszetettebb egyben a leggyöngébb is – így Nóra.

– Jön egy szél s elfújja – tette hozzá.

– A szemfoltokról hallottál, ugye, Helga?

– Ó, a gimi, igen – válaszolt.

– Akkor neked sem új, hogy valamikor kábé a teremtés első tizedmásodpercében jöttek létre az ostorosok, az első szemfolttal rendelkező lények.

– Rémlik. Hova akarsz kilyukadni?

– Csak oda, hogy az én szememben is megmaradtak, a tiédben is, minden emberrel vele születtek a teremtés-eleji szemfoltok. Pedig azokban az ostoros semmirekellőkben mennyire kezdetlegesnek tűntek. Mindegy melyik naptárt használjuk, de eltelt jókora idő, hogy ezek a lények kivesztek, azt hinnéd kivesztek, de a szemfoltban rájuk ismerhetsz. –  És ezért tökéletes minden, ami körülvesz – tette hozzá a nővér.

– Azaz a teremtés, Nóra nővér?  – kuncogott Helga.

– Eltaláltad, kishúgom – vigyorgott Nóra is. – Honnan is kezdtük ezt a rizsálást? A leggyöngébbnél? A piramis és a szél?

– Akkor gyertya vagy ördögszekér? – csapott le Helga.

– Vagy égő ördögszekér – mosolygott bele a félhomályba Nóra, aki most vette észre, hogy lassan készülődnie kell az éjszakai ügyeletbe.

– De visszatérve a mókusokhoz és bölényekhez, nem jobb-e, ha ketten készítjük? – tűnődött a tükör előtt fésülködve. – Legfeljebb szabadságoljuk az egyéb mókusokat arra az időre.

– És a bölényeket is – helyeselt . – Vasárnap akár neki is állhatunk, szereztem a raktárból mindent, ami kell. Még azt nem tudom, melyiknél kezdjük.

Tetszett a munka Nórának is, csak az volt a bibi, hogy vasárnap a bátyjához igyekezett. – Meg kell ismerkedj Otíliával – szinte újra hallotta a testvére parancsoláshoz szokott hangját a telefonban. És most majd neheztelni fog, ha legalább négy-öt órát nem tölt velük. Vele és a pesti „vadonatúj szerzeményével”, ami kizárólag nőt jelentett Laki esetében.

– És kellenének állatábrázolások valami lexikonból, vagy a Brehm-ből, ha a szöveg együtt van – mondta a tükörnek.

– Azt majd a Zöldkönyvtárban búvárkodjuk ki – válaszolt Helga. – Szólok Katinak, hogy segítsen. – Vagy az a szemüveges, magas lány – fordult hátra Nóra. Egyikük sem tudta még, nem látta, nem sejtette, hogy egyszer ők, mindkettejük, valaki képzeletének milyen fontos pontjai lesznek, a könyvtár falai között – és azokon kívül. Aki egy távoli városban vizsgáról vizsgára jelenleg az egyetemi jegyzeteit bújja.

Vasárnap Nóra néhány szót váltott Otíliával. Otíliával, aki állandóan a bátyján lógott. A nő formás volt, haja hosszú, világosabb volt a szemöldökénél, idén érettségizik, meg lehet a bátyja elégedve. És énekesnőnek készül.

– Ő vezetett be az érzékek birodalmába – mondta Lakira csimpaszkodva Otília.

– Szóval ő dugott meg először – húzta el a száját Nóra. – Biztos vagy benne?

(Pehelyhó)

Reggel nyomok vannak a havon és a nyomok hóból és hóban vannak. A húshagyó kedd utáni napon ezeket a gyűrődéseket, ráncvetéseket éppenséggel utcának is lehet nevezni, hiszen agyunk az elnevezés kényelméhez szokottan egy ismeretlenebb pólus tájékán téblábol, tévelyeg, kalandozik. Utazik. Mégpedig ott, ahol az elnevezés belevész a közönyösen vakító fehérbe. Ott szaglász, ahol annak, hogy utca, járda, lépcső, Veszprém, Százdobató az értelme porhanyó hóként rebben fel egy halomról és a szél viszi, vágja, rakja a következőhöz. A nevek felől való illékonyság nem sok jót sugall az elszánt városlakónak, de annak sem, aki elszántan törekszik a házak e tömkelege felé, esetleg már meg is pillantotta a kontinens néhány települését regisztráló nagy táblát is. Városneveket, amelyek alapján bizonnyal szögezhető le, hogy ebben az országban melyik megyeszékhely testvérvárosa Hallének, Leccének, Gyergyószentmiklósnak és így tovább (ameddig nem nyilváníttatik mindez szellemi túlzásnak ezen a költségvetések és világi törvények által szétszabdalt pár négyzetkilométeren). És ott is ott van ez a föloldódni képtelen, fémlánc-fagyos vakítás. Övezi azt, ahová enyhe kanyarral belépni nem csupán szándékozunk, hanem már oda is értünk. Szállingózik. Akárcsak régi írásokban, a Hó angyala teljes, látható öltözékében áll elénk.  Pehelyhó kelti fel figyelmünket.

A hópehely: nevében mozgás: szállás, lebegés, sodortatás a hullás pályája által meghatározott térben. Példálózva, hogy meg kell néznünk a helyet, ahová telepszünk, zuhanunk, majd átváltozván (nevünkből kiváltva) eltűnünk. Vakon aligha lehet: bizonykodunk, reménykedünk még jó darabig. Legalábbis egy hópehely életéhez képest, amely földet érve a nevével együtt lényének lényegét is föláldozza. És lesz belőle is ez az egynemű éles, tagolt fény, amelyet halmainál ha megfricskáz egy-egy szélroham, akkor sem egyéb foszló, halott és tehetetlen fehérségnél. Találékony anyanyelvükön porhónak neveztetve. Mert bizony láttunk ám ezen a szent helyen asszonyi csípőt, amelynek elevenségén megannyi éktelen szeplő, makulás dara, szürke hamufolt az ilyesféle hó. Ám vigyázat, húshagyó kedd csupán tegnap volt, a nevek illékony zuhanása pedig csak ezzel a mával kellene kelteződjék. De micsoda fortélyos intelligencia tartotta kezében Mindezt, amely teremtményeit az idő jegyével illette, jelölte meg. Keletkezéssel és élettel! Élettel és átváltozva eltűnéssel! És milyen emberi ihlet adott nevet ennek a szállongó ismeretlennek, és milliárd társának, hogy akár hinni lehetne: a név a névtelen csodája. Azután ismét az út, az aligha örök visszatérés, a felüljáró, a város (és testvérvárosai), a kátyúk, gyűrődések és ráncvetések. Agyunk (s ezzel személyünk) kényelmes név-zugolyai. Jöhet a saját fényeitől egyre zavarosabb, saját tarkaságától csupán színtelenebb, építkezéseitől mind szétesőbb néhány négyzetkilométer.