XXXI

Kutat, ahányat nézett, a mohos

mélyekbe le, mind válaszolt a sápadt,

a csaknem ezüstmerev kép, lobogsz –

és készülőben én: valódi látszat.

 

XXXII

Kutat lobogsz, a száraz kép javít

s a papír sűrű, rostos állagába

mardos a felhők, föld, ég s párahíd

vízszintes és meredek ideája.

 

XXXIII

Ősz lesz. Hiába fűtjük az utcát.

Akiket ostromoltnak itt felejtett

időnk, didergik, nem csak hazudják,

hogy hét bőrükből éjszaka kivesztek –

 

XXXIV

Ez is, az is. Szegély és átmenet.

Magányát védi, vagy terjeszkedő, hogy

megítéled: pára. Tünékenyebb,

mint gondolkodó-sarkot beszövő pók.

 

XXXV

Liliom utca mandulát, diót

a Kertalja s lányka-korát kínálta

a tenyerén ő. Lent a Séd futott.

Szemén úszik egy más szomj Ararátja.

 

 XXXVI

Zuhanás. A repülésbe fonva.

Vagy van-e emelőbb közös titokban

az igen útjánál a tagadottba? –

S csonthéjakon az őszi víz ha koppan?

 

XXXVII

Hamu és víz találkozása. Lesz-e

hullámoknak szavuk az érkezőhöz,

vagy fellobbansz az alkonyt erezve,

morajló tér, s kő nélkül, tűzzel őrölsz –

 

XXXVIII

Az abrosz. Este. Rövid mondatok

rakosgatása. Tányér. Villa. Kés. Tej.

Morzsál, ami eltüntet egy napot.

Szemközt állunk (s nézünk) a ferde fénnyel.

 

XXXIX

A töltés, kicsit esett, süppedős.

Túlnan a hegy ibolyaszín idolja

az éjszakába burkol, tényleg-ősz –

Ásítását az árok visszafojtja.

 

XL

Testvértáborban, Kazincbarcikán,
ott dolgozott apánk is, nem tanárként,
mint mondva volt, hát mért néznél bután? – 
Alig egy év. A kváderlapra ráfért.

 

XLI

Elágazásokból ösvényt csavart.

A népvándorlás járványai ellen

se buktató, se szemhatár, s a part

csak oda visz, hogy ő is útra keljen –

 

XLII

Teremfalak, árbocokkal zsúfolt

kikötő, csetlünk-botlunk, zöldesen kék

árnyékjégcsapok: roppant esőfolt

a ház oldalán, szürkül, naplementék.

 

XLIII

Ebben a villámverdében miért

van folyton sötét, orromig se látok –

a dióhéjnak lelke kélt, s kifért

a csonthéj erezésen jóslat, átok.

 

XLIV

Szemüknek zöld, szájuknak furulyák.

A fába rejtett képzelet zenél még –

„Nyitva látám mennyország kapuját.”

Lábnak magas. Nem úton kell elérjék.

 

XLV

Kigázolások s újra buktatók.

Egy erdő, aztán több nyílás az égre.

A gallyakon csillag tollászkodott,

s rekettye, sás a Hold tojását nézte.

 

 XLVI

Nem lát repülni vagy alszik a légy

kezem fején, gondolkodik, helyettem

felejt, emlékszik, vágyik majd kilép –

Múlandósága otthonává lettem.

 

XLVII

Harangvirág a mozdonyfordítót

ébresztené, hogy nyögjön, nyikorogjon.

S vele álmokat, sínre rakhatók,

egy kiürített városhoz hasonlón.

 

XLVIII

Halandósággal összezárva lép

a küszöbön át tékozló mondatunk.

Majd visszatér, akár csapzott veréb,

egy szóra fogyva, mi hiszünk s hallgatunk.

 

XLIX

Ahogy a pohár megtöri a fényt,

vagy mondhatom: elszorított erek

szabadulása, négy sor, és akként,

akár két sugár. Ponttá ölelkezett.

 

L

Köröm alá fut, olyan közeli

a varrótű és hegye zöld szilánknak:

pamutszál s rózsa pírját cipeli.

Az arcon küzdelmes mosoly. Alábbhagy.

 

 LI

A homokóra irdatlan időt

zavar, tör össze. S szertemos a hullám,

aligha sejtve: rétegek, redők

keményednek így, térré szaporulván.

 

LII

Pedig aranylik. Mint kalácsfonat

olyan friss, illatos, hajad tövénél

simítható az érzés. Bontanak

sátrat a fák. S fogom kezed. Ha félnél.

 

LIII

A kapuból még visszaszól. „Pocsék,

idő is, út is…” Élednek a sávok.

A hepehupát, földi álmokét,

s torony tövén kerülgeti az árkot.

 

LIV

Magának, felhőm és tiszta egem

beszélgetése, vissza kell térnie

a forrás lepte kőhöz. Lesz? Legyen,

cserélni egy szót s érintést. Érzi-e?

 

LV

Nyomod, szavad keresném. A bámész

lelkeden kopognék. „Igenelj!” „Tagadj!”

Égi tallér másik oldalán élsz.

Vizek föl nem ébreszthető foglya vagy.

 

 LVI

Piros. Hová búvik a tű elől.

A pléhkrisztus rozsdás, horpadt sebébe

kucorodik, míg hívja másfelől

a hajnal tengert lobbantó beszéde.

 

LVII

Lejtős idő. Múlt ég: bedrótozott –

hova hátrálás? és hova előre?

Egy lehelet költözködött, s fagyott

a fémhálóra. Elvásott a csőre.

 

LVIII

Csonthéjasodna a külseje is,

a húson, bőrön, színeken kifejlik,

mint magból való buborék. „Segíts!”

Az ég is óvja csírázó betűit –

 

LIX

Világfa lombja, taníts, hópehely,

rátévedvén e bolygó szem dióra:

a Világősz milyen? s mért fárad el

a teremtés nyarának négy folyója? –

 

LX

Parázslanak a temetők. A domb

megannyi dombja ma lángokkal teli.

Simogat fényük, lélek nem szorong,

és bátran voltunk az Ő vendégei –

  

LXI

A bővülő kút, vödör, loccsanás –

nem tudtam, hogy hűs, nedves állatorrok,

a téli hajnal-ég lesz iskolás

alapélmény. Kicsöngetés. Beomlott.

 

LXII

Lejtős idő áll előtte. Kevés.

De egyre sebzőbb lett a tér szilánkja.

A benti táj szamara ébred és

a folyó nevét világgá kiáltja.

 

LXIII

A képek sodra eláll. Tikkadón

pillant alá az ég apadt mederre.

Megürülni már készen vár, tudom,

a végső beavatás teli kelyhe.

 

LXIV

A dobozt vártuk, csak előgurul,

árnyékainkon (fej, kar, láb) tiporva.

S egy tollcsomó érkezik, szinte hull,

az ég útjait lefürödni – porba.

 

LXV

Leszáll. A langyos, napsütött rögök

is – utca, templom, várfal – nevük állják,

zivatar nyelte formáit kötöd

a házuk udvarához s cinke-fáját.