Lepratelep. Kellemes hely. Nem úgy, mint Dubaj. Ott egészen nyomorúságos körülmények uralkodnak.

Uk, Nuk és Blof, a telep három lakója, egy tőzegtüzet ülnek körül. Nuk elsírja magát. A többiek nem figyelnek rá. Nuk egyre hangosabban sír. Az arcát karmolássza, csapkod.

‒ Mit rimánkodsz már, te szerencsétlen?! ‒ érdeklődik Uk nyugodtan, miközben pofon vágja. ‒ Ahelyett, hogy hálát adnál azért, amid van! Tudod te, micsoda nyomorban élnek az emberek odakint, amíg te itt ülsz kényelemben, a jó meleg tűz körül?!

‒ Nem magam miatt sírok.

‒ Hát?

‒ Gondolkodtam.

‒ Tudsz még olyat?

‒ Keddenként igen.

‒ De ma szerda van.

Blof dalolni kezd. Szomorú vasárnap / száz fehér virággal…

‒ Eszembe jutott Enyveskezű Kázmér.

‒ Az a szegény ember, akiről mindig írnak az újságok?

‒ Igen, ő. Állítólag szörnyű tragédia érte.

‒ Jaj, ne! Mi történt?

‒ Borzasztó…

‒ Ne játssz az idegeimmel, nyögd már ki végre!

‒ Elveszítette a legszebb rubintköves gyűrűjét.

Uk üres gyomra görcsbe rándul. Blof bömbölve veri a fejét egy nagy kőbe.

‒ Ez rettenetes! Hogy lehet ezek után megmaradni egész embernek?

Gyászos hallgatásba merülnek bő negyvenhárom percig. A csendet egyedül Blof zavarja meg, aki hegedülni tanítja a tetveit.

A negyvennegyedik percben Uk lába elzsibbad, kinyújtja a tűzbe. A lángok leperzselik a szőrt, majd bőre olvadni kezd. Egy könnycsepp szalad le pikkelyes arcán.

‒ Fáj? ‒ kérdezi Nuk.

‒ Igen.

Nuk felröhög.

‒ Hogyne! Mindig az panaszkodik a leghangosabban, akinek ezüstkanál lógott a szájából már csecsemő korában! Tessék mondani, Nagyságos Úr, mit tehetek Önért?

‒ A sportkocsi gyár is ugyanígy égett.

Nuk haragja egy csapásra megenyhül.

‒ Szóval hallottad te is a hírt?

‒ Láttam, Nuk. Még azelőtt, hogy a lepra kigyógyított abból a kórságból. A lángok, mintha el akarták volna emészteni a világ összes luxusát. Ahogy álltam ott, remegve, végig az járt a fejemben, mi lesz azokkal a szegény milliárdosokkal, akiket ez az üzem látott el, nap, mint nap.

Pukkanás hallatszik, ahogy Blof szétpasszíroz egy lepromát a karján. Váladék fröcsköl társaira. Ma este is ínyencséget vacsorázunk, gondolja Nuk, majd felsóhajt.

‒ A Sors igazi szadista, Uk. És mindig a leggyengébbeken tölti ki a beteges vágyait. Döbbenetes, hogy mégis bírják. Küzdenek, egy hosszú életen át, hogy megtartsák azt a keveset. De én optimista vagyok. Hiszek benne, hogy ha mi, a kiváltságosok, összefogunk, jobbá, egyenlőbbé tehetjük a világot. Nem igaz, Blof?

Blof elmélyülten irkál a porba valamit. Félvállról veti oda:

‒ Szerintem nem. Minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.