Nagy Olivér Ábel összes bejegyzése

Nagy Olivér Ábel vagyok, 2005-ben születtem Győrben. Jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen hallgatok esztétikát és színháztudományt. 2019 óta írok, leginkább prózát, a 2023-as év vége óta verseket is. 2024 nyarán részt vettem Turczi István írótáborában, és tagja vagyok a FILTER Írócsoportnak is. Novelláimat, melyek jelenleg az apokaliptikus irodalom bűvöletében állnak, fekete humor, naturalizmus, nagy dózisú groteszk, illetve olykor komolyabb hangvételű etikai kérdések vizsgálata jellemzi. Általánosságban véve, minél szokatlanabb, minél abszurdabb, számomra annál különlegesebb (talán ezért is tartom legnagyobb írói példaképemnek Samuel Beckett-et). Igyekszem nap, mint nap fejlődni, hogy egyszer saját köteteket publikálhassak.

Fekete humorral egy komoly témáról

 

Gagyy Lehel, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szabad bölcsészet alapszakos hallgatója, egy rosszul sikerült esztétika vizsgát követően (micsoda kérdések! még hogy esztétika a politikában!) kimerülten az ülésére rogyva robogott a Déli pályaudvar felé. Ha van szörnyű nap, akkor ez az, hajtogatta Lehel. Elbukott egy fontos vizsgát (amire egyébként nem tanult egy árva percet sem, ugyebár mindig csak a tivornya… hogy lesz így ebből az ifjúból tisztességes ingyenélő!), s ha ez még nem lett volna elég, késésben volt a vonatához. Ez egy normális napon nem jelentene problémát ‒ elvégre manapság oly ritka a pontos vonat, mint becsületes kormánypárt a Kárpátok alatt ‒, de Lehel biztosra vette, hogy ma, csak ma, minden szerelvény óramű pontossággal közlekedik. Mintha az egész világ ellene esküdött volna fel!

Mielőtt az olvasó Lehel hazajutásán aggódva étcsokoládét ragadna, hogy az abban fellelhető örömhormonoktól intoxikáltan visszatérhessen korábbi, kiegyensúlyozott kedélyállapotához (miért is olvas az, aki nem készült fel szenvedni, mondta valaki bölcs hajdan, minden bizonnyal Dosztojevszkij), hadd nyugtassam meg: a mi szeleburdi hősünk még éppen időben ugrott fel a vonatra.

Immár a fedélzeten, némiképp lihegve, Lehel a következő meglehetősen kellemetlen fejleménnyel szembesült: egyetlen ülőhely sem volt szabad!

Álljon hazáig (Budaörs) akinek két lábán négy visszere van, Ő, ha törik, ha szakad, de ülőhelyet szerez. Rövid keresés után ki is választotta célpontját: egy a korához képest meglehetősen sportosnak tűnő idős hölgy, aki elmélyülten tanulmányozott egy napilapot. Odalépett hozzá.

‒ Elnézést, hölgyem, lenne kedves átadni a helyét?

A nő homlokát ráncolva tekintett föl.

‒ Tessék?

‒ Azt kérdeztem, lenne kedves átadni a helyét?

Felvonta a szemöldökét.

‒ Talán mozgássérült?

‒ Nos, nem éppen.

‒ Talán beteg?

‒ Tudtommal nem, de sosem lehet tudni.

‒ Talán messzire utazik?

‒ A távolság relatív. Egy hangyának messze.

‒ Akkor nem. Szép napot.

Lehel nem hagyta annyiban.

‒ No, kérem, ne siessük annyira el a dolgot. Felnőtt emberek vagyunk, bizonyára képesek egy egészséges kompromisszumot kötni. Esetleg a karfára felkapaszkodhatnék? Van egy papagájom, ő tanított meg rá.

‒ Legyen szíves békén hagyni, fiatalember. Keressen máshol helyet.

Lehel egyre kétségbeesettebb lett. Vesztésre állt ebben a csatában, és ami kellemetlenebb, hogy még mindig nem ült.

Ekkor fényes ötlete támadt. Táskájából egy kisbaltát húzott elő, és néhány ügyes csapással tőből levágta jobb lábát, majd felmutatta a nőnek.

‒ Nos, ami azt illeti, mégiscsak mozgássérült lennék. Most már átadja a helyét?

A nő rémülten sikoltott fel, ahogy a csonkból vér spriccelt a szemüvegére. Elhűlten bámulta az előtte állót.

‒ Szent ég! Megőrült?!

‒ Akkor leülhetek?

‒ Magának ez miért nem fáj?!

‒ Nihilista vagyok, kérem. Tagadom a fájdalom értelmét. A tagadás értelmét is tagadom.

‒ Kalauz! Valaki, segítsen!

‒ Ami azt illeti, mégsem tagadom minden fájdalom értelmét. A trianoni békediktátum… az borzasztóan fáj. Leülhetek?

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Amikor beszakad)