a nyelv peremén

Montpellier tágas utcái kanyarodnak,
a dialektusom múltamat sejteti
a mondat közepére.
nagyapám elmenekült,
amikor Mali és Burkina Faso
vitatkoztak, hogy hol a határ,
idejött, és újrakezdte
egy konténer mögött.

tejeskávét iszom,
és irodalomra hivatkozom,
amikor nem tudom, mit mondjak.
a családom gazdag, mondják.
nem kérdezi senki,
honnan a gazdagság.

aranybánya.
a szó úgy csillan, mint az izzadság.
nem tudom, ki fizeti a lakbért,
és apám, aki mást küld a föld alá,
nem beszél.

és én?
írok róla, csendben,
sosem kérdezett rá igazán.

 

apa versek még

lehet, most is innál, annak is örülnék, legalább volnál
fogtalak, hogy el ne ess, szégyellte a kisgyerek
szükségem volt rád, vártalak, nem hívtál, alig láttalak

elmondhatatlan, ami köztünk elmaradt
arcomon ráncok, ismerős vonások, arcommá mélyülő arcod-árok
közös a múltunk, de a lényegben, a jelenben nem vagy jelen

járnánk az erdőt, hegyre másznánk, beszélnél, én hallgatnám
nem tudom milyen az, ha egy fiú számíthat az apjára
elmondják majd mások, ebben nincs tapasztalásom

hogy egy apa sétál a fiával csak láttam olyat
nem állhattam melletted, csak a sírodnál
nyugodj békében, ha ilyen van

 

(Illusztráció: Milka Urbaníková: The Blue-Green Forest)