Nem tágít
a látvány vándora,
lélek lélek mellett galoppozik.
Vaddisznós erdőben
megállítja a csörtetést,
órán az időt, amíg
csodálja a fény és
árnyék játszadozását
a lét megkopott kövein.

* * *

Tétován zörög az óda
egy dermedt rózsán
a jeges fény ahogy
fogalommá tisztul.

A történelmi kerékből
ki- és lelépni nem lehet:
akár egy összetartó
hű tükör osztja a parancsot.

* * *

Terjeng a vér
édeskés szaga,
míg tart a boncolás
hosszú ceremóniája

a zuhanás előtti
kupolában rándul éber
lelkének harangkötele:
hogy ágazhat ezerfelé
aminek nincsen gyökere?

* * *

(Késés)

Puffad az égitest gömbje
fényénél kirajzolódik
az oázis kútja,
melyben a tükörkép lakott,
lencsevégre kapja,
az utolsó utáni napon feladja,
bízik a vak szárnycsattogásban
mígnem a groteszkbe fúl.

 

(Illusztráció: Mary Kocol: Orange Roses, Floating)