I

A héj alól a krumpli aranya

kivillan csak és elirigyli gyűrűd,

nyírkéreg-sápadt asszonykorona

belső ívén a homlokod betűzzük

 

II

A mázat egy csepp aztán szétmaró,

igazlátást hánytorgat utalásunk,

s magadhoz indít el, a Fényvaló

lakójaként még utoljára lássunk –

 

III

Maradék postakocsin utazgat,

maradék sodrott-ló vonta nyikorgás,

nem kelti ország, sem égő asztag,

s tengelye-tört kő: vérhabos és korpás.

 

IIII

A szűz föveny ugrógödörben áll,

s a tökéletes kör alakú tócsa

mellé telepszik az egész határ –

Lángrengeteg. Július. Nincs kanóca.

 

V

Félig lebontott utca. Kezdetén

lomb-foglya szél. Az ismerős fa megnyit,

s Istennek énekelsz, lelki szegény,

az állad alá szorítva a semmit –

 

 

 

 

 

VI

Az igazság fölhasogatta hát

mohón vágyik és kikerül a napra,

az élők földjét úgy vörösli át,

hogy hús-szín felhő lesz a boldogabbja –

 

VII

Utolsó szalmaszál a látható

úton elúszik egy álomba fogva

a nőnemű, mederágyat hagyó

reménnyel. Ocsúdásod hídja, holdja.

 

VIII

Szürke paletta ecsetvégre vett

galambjai szárítkoznak a stukkó

alatt, a vásznon nincs, esti eget

takargat szemed: éledő, lenyugvó.

 

IX

El-elmarad a táj, olvasatlan

hever az ég: az egyensúly s jelentés –

e csillagverde fakul meg a Napban,

zúzmara dől, s hogy ne láss: összeszemcséz.

 

X

A nem ismerés és feltakarás

elővéteti koptató igényét

az éledésnek, s lobog a kovás

vita, árnyékból kivésve a sztélék.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

XI

A pókok őszi könyörgése. Lásd,

nyeli a kék s a fátyladból-ökörnyál,

megemeli a kongó mélygarázst,

ha ide vonszolja s estére fölszáll –

 

XII

A kihagyott, a többi szó lobog –

sosem-volt könyv lesz, kályhatűz belőlük,

az Észrevétlenen lesz barna bog,

vagy néma görcs, rög. Szótlanul kerüljük.

 

XIII

Nem indul el. Búcsúzásra méltat.

Világos szív lüktet a fecske torkán.

Házuk sarát benövi a jégcsap.

Daluk törölni: nem nő olyan orkán.

 

XIV

Papír és tinta égett. Évgyűrött

aszály, esők meleg, nyirkos marokba

zúzták, a szeme kottát betűzött,

s az ég: falak, rácsok hiánya: fogda.

 

XV

A füstölőt lóbálja nagy vizek

találkozásánál a pap szótlan, serény.

Új fajtánk testén pikkely nem zizeg,

Ige, csírázz ki, Emberfogvetemény!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

XVI

Hogy szűkül! Aztán pianissimo.

A forrás, ösvény, vágat, utcakezdet.

A héj beroppan, s visszagyógyuló

a zaj sebezte rost. Fénylik, de reszket.

 

XVII

Napsütés babrálja, bontja földig.

Utolsó tégla. Szikkad. Szürke vályog.

Letörsz belőle, ínyedet betöltik

a szűkülő s mind végesebb határok.

 

XVIII

A tócsákat, a sarat, az ereszt

jövet a fészekrakást elfelejtik

keringenek csak, s csikorogni kezd

velük az égi dűlőút: köves csík.

 

XIX

Te téli ág, e hajnalon taníts:

lehet-e s hogyan csillagot rügyeznem,

s te Hold, mint frissen gyalult deszkapriccs,

forgács a szélben: illatozz felettem.

 

XX

A futóvíz, bámulom, ideráng

a sínekig, az eső szaggatott fal,

a pályaőr ágyásai iránt

könyvet sodor sár- s vízhatlan lapokkal –

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

XXI

A völgyvilág bokros párája nő.

A hegy és tó között elnyelt vitorla,

valószerűtlen, alig sejthető,

akár egy vulkán csapzott álma volna.

 

XXII

Úgy ám! Szívére vonná tücskeit.

Az ég! Az ég! Talán kicsi, szegényes

mező növelte. Magába merít

egy lábnyomot, amit csak csillag érez.

 

XXIII

A hitre táruló vonatkozás,

ahogy dimenzióink roncsolódnak,

porunkra vetít folyton egy vonást,

csillapítón a még el nem oszoltnak.

 

XXIV

Árnyék simít végig az évszakok

egy hajnalán. Még szerelem suhamlik

a fekvőhelyén, s akit itt hagyott

árbocra réved. Csak elér a partig –

 

XXV

Tedd és ne tedd. Házadat úgy emeld,

hogy tél és nyár látogatóba jönnek –

lesz, hogy naponta havat és levert

szirmot söpörsz egy szemközti küszöbnek.

 

 XXVI

A jelek romjai már füstölögnek,

s a próféciák hamuvá lazultan

hevernek. Túlélt. Szeméthegyre szörnyed.

Az ének sem szökött meg. Legalul van.

 

XXVII

Közös tükörbe néztünk, összetört

hogy kik vagyunk. Csak Szókratész jöhessen

a lakománkhoz s három fecskecsőrt

is tátogatni hívott s enni csendben.

 

XXVIII

A két lator, és minden őseik,

hiányom ágán hogyan boldogulnak? –

mert ünnep és gyász érkezik, telik,

s ígéretemtől szárnya nő a súlynak.

 

XXIX

Aszályos palettán árnyalatnyi

fehér és sárga, emel egy gomollyá,

vásznon sugárszövés, abbahagyni,

kopog a holnap: új keretbe vonná.

 

XXX

Bekötött szemmel döntöttél, szelíd,

a téged tovavonszoló napokban

lehettem ág (vak és gyökerezik).

Makacs maszk, a kutadból vigyorogtam –