Tudom róluk, hová temették

tudom a népmeséiket,

mi hozta rájuk ezt az estét

tudom, ti feledhetitek,

s felejtsétek jól a homályos

borongások eredetét:

az örökzöldön túli város

nem áll romokban: hagyaték.

 

Füst és harangszó ismerős még

korom s kenyérgyár illata:

mintha a szomszédnak köszönnék

ki puszta árnyék, s éjszaka

kikötőbe ért csillagoknak

koldul fényes előterén,

amíg a léptek s lépcsők fogynak

érvek nélkül és lefelé –

 

Fáj a kezük, s diófát ültet,

a félig-meddig itt lakó

megérzi: a jövő nem ünnep,

s hívatlan az örökhagyó.

Hívatlan az emlékezés is!

tapogatom a fokokat:

csupa jelen, múlt, csupa tézis,

okok árvája okozat.

 

Bevonva úszó törmelékkel

eláramló tekintetük,

szilárdul az ég, komoly ékszer

a mederből szemükbe süt,

tudom: a gőgös koronából

némely hamis kő kivillan

vonulásukba orvul gázol,

s visszajajdul dalaikban.

 

Hová temették, tudom róluk

kereszteződésük dacos

irányát: napba-olvadó út,

szélrózsát összeharmatoz.

Suhog vérükkel vérem fája.

Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.

Kinyargal alóluk a pálya –

Zuhanásuk is költemény.

 

Tudom, a trón előtti mezsgyén

javát áldozza s vad színét,

szorong némán városa vesztén

az örökzöldön túli nép.

Nehéz verejték csillagozza,

veri a só a homlokát,

a kontinens ingyen-bohóca,

a címerpajzsán délibáb.

 

Zugok, utcák, terek és álmok,

fasor, ívek. Gömbölydedek

asszonyaik tolatnak, áldott

fény érleli gyümölcsüket.

Gyöngéd piheként a pilládon

egy hópehely énekbe fog,

a percét örökzöldbe mártom,

s Evoé, végső grádicsok!