I.

Ahol dördül hullámod, tikkad

fekete-tengeri partfal,

szárnyas, epileptikus csillag

hogy tehetted ezt magaddal?

 

Mint ragyogtál, úrnő, magasztos,

utadon szétmérve minden.

Kelhetsz, kiálthatsz vagy szabadkozz:

megragad és tovavisz innen –

 

nem tartóztatsz – a késő bánat,

fuldokolsz alámerültig,

így a gyöngyszem süllyedve szállhat,

s a védve védett mélybe tűnik.

 

1941. szeptember

 

 

 

 

II.

 

Hallom, nem alszom, te szólongatsz-hívsz, Marina,

Dalolsz, Marina nékem, vészjós szárny, Marina,

városfalak felett így az angyalkürt szól,

s csak a keserűség kínoz nem-gyógyulóan,

romlott kenyerünk veszed végítéletkor,

mint rabok Jeruzsálem porát, kitaszítva,

midőn Dávid ajkán a zsoltár zendül egyre,

s az ellen  sátraival a Siónt belepte.

Hallak, halálos hívásod jár nyomomban.

Sötét felhők mögött szárnyad tüze lobban

jövőtudón  a könyörtelen egekbe.

 

1946      

 (Botár Attila fordításai)