Incipit

 

Ezt a könyvet nem mérheted semmivel, mert a lex parsimoniae most nem állhatja meg a helyét, és azért mondom így, hogy megértsétek ti is, akik csak akkor értik meg a dolgokat, amikor az a legérthetetlenebbül van megfogalmazva.

 

 

Történelem

 

Kezdetben volt a szó. Önmagában, zajosan, értelem nélkül. Gyanítom, köze volt valamiféle állati aktushoz, amolyan igazi disznósághoz. A legvalószínűbb, hogy a tiltakozás hangja volt. Ebben meg kell erősítenie néhány filozófusnak, akiket most terjedelmi és politikai okok miatt nem neveznék meg. A szó tiltakozás volt, tagadás. Tökéletes indulásnak mondható. Mert az értelem fakad a tagadásból. Az Álommester szokta ezt mondogatni, ebben a szórendben. Tagadás volt! És szilárdan állt, nem lehetett kicsavarni, nem lehetett félreértelmezni, nem lehetett további szavakkal körülbástyázni, hogy a zűrzavarban elvesszen: ott állt, egymagában, dacosan, szemben az egész létezéssel. Kezdetben volt a szó. A többi már történelem.

 

 

Lidércek

 

Halálra ébredtem. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meghaltam és mégis tudatomnál vagyok. Egyre lassuló, harsogó-visszhangzó szívverés, majd a csend. Dacoltam vele. Minden erőmmel csapkodni, vergődni, élni akartam. Végül sikerült visszakeverednem a valóságba.

Azt hiszem, eddig volt csak érdekes. Másnap megtaláltam rá a magyarázatot: a jelenséget úgy hívják, hogy álomparalízis. A tudat felébred, miközben a test még alszik. Ilyenkor bárki megtapasztalhatja, milyen, amikor a földönkívüliek el akarják rabolni. A magyar folklórban hívják lidércnyomásnak is, ugyanis ha akkor éri az embert ez az állapot, miközben hanyatt fekszik, nyomást érez a mellkasán, és ha kinyitja a szemét, durva hallucinációk kísérhetik az élményt. Meglátja magát a gonoszt. Mély, torz hangok, perverz sóhajtozás, ördögi nevetés. A férfi a kalapban. Csak szeme van neki, arca nincs. Az ember próbál felébredni, de nem tehet semmit. A tapasztalat nagyon valóságos, és mivel a test nem tud megmozdulni, a tehetetlenség érzete a rettegést a végletekig fokozza. Ebbe a rémületbe bele is lehet halni. Persze, ha az ember tudja, hogy ez tényleg csak egy alvási rendellenesség, vagyis olyasmi, mint a narkolepszia, vagy a kataplexia, később már nem is aggódik a lidércek miatt.

Eszembe jutott erre a Tolvaj történeteiből ez a kis részlet:

Réges-régen, amikor az emberek csak egy tűz körül gyűltek össze éjszaka, mindig azon tűnődtek, hogy mi lehet a fénykörön kívül. A képzeletük révén a sötétséget szörnyek, félelmetes dolgok lakták. Amióta a tudomány megvilágít minden sarkot, eltűntek az árnyékok, eltűnt a félelem, és eltűnt a képzelet is.

Azt hiszem, ennél szomorúbb igazságot még nem is hallottam.

 

 

Írók

 

Úgy tenni, azt hiszem, nem elég. Ezért a mesterségben győzni nem az tud, aki a legtökéletesebb válaszokat adja meg felesleges kérdésekre, hanem aki szívvel hajlandó ostoba maradni. Kezdetben volt a szó, amelyet még több szó követett, és a szavakat megfelelő sorrendbe állították. A világ megőrizhette az utókor számára azt, ami volt, később már azt is, ami lesz, és ami lehetne. Itt fordult jóra minden a mi szempontunkból, és itt kezdődött a hazugság uralma.

 

 

Nagyok

 

Tessék, ülj le közénk, mondtátok. Pezsgővel kínáltatok, kiöltöztetek erre az alkalomra. Őszintén kérdeztétek, hogy mivel foglalkozok mostanában. És amikor megmondtam, bólogattatok, hogy mennyire érdekes. Komoly témákról kérdeztetek, mintha én tudnék bármit is a világról. Alig múltam húsz. Az egyetlen bölcsességem: a barátságnál sokkal fontosabb, hogyan kell kinyitni egy konzervdobozt. A többi csak remittenda. Szabadkőműves jelszavak, páholyok, parfümök, sminkek, kosztümök, és igen, valóban, nos, tulajdonképpen, mindazonáltal. Toposz, portré, reprezentatív, variációk. Jazz és drága koktélok. Kockás sál és csíkos harisnya. Nagyon Nagy Nevű Tudományegyetem, Bölcsésztudományi Kar.

 

 

Másnap

 

Sötét volt a nappaliban, forgott az egész. Talán túl sokat ittam.

Nem talán.

Túl sokat ittam.

Amikor megláttam a lány alakját, azt hittem, képzelődök. Aztán rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Volt kulcsom a lakásához. Joggal nézett rám olyan fenyegetően. Olyan fenyegetően, hogy nem is láttam az arcát. Forgott minden a sötétben.

Fény villant, így még annyit se láttam, mint eddig.

– Ezt nem hiszem el – mondta. – Ugye ezt te se gondoltad komolyan?

Hangos koppanások: magas sarkú cipő. Hogy gyűlölöm őket.

– Most azonnal fogod magad, és eltakarodsz innen.

Valamit motyogtam neki, és úgy fejeztem be, hogy édes.

Elhallgatott. Még mindig vak voltam az erős fény miatt, de elképzeltem, hogyan néz rám. Nem dühösen, nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy dühös volt, de nem szokott úgy nézni, inkább olyan tanárnősen. Csalódtam benned, mondja ez a tekintet, csalódott vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek most. Ezt mondta a tekintete, anélkül, hogy láttam volna.

– Részeg vagy – mondta aztán.

– Nem mondod.

Lassan kinyitottam a szemem.

Ott állt, igazi angyal. Rendben, megyek. Csak hadd szedjem versbe a gondolataimat.

– Hogy itt állsz…

– Nem érdekel. Azonnal tűnj el.

Felkaptam a dolgaimat. A kezét nyújtotta, odaadtam neki a kulcsot. Ahogy elindultam, megállított, és mögém mutatott.

– Azt ne hagyd ott.

Megfordultam, a szoba mintha az ellenkező irányba fordult volna. A kisasztalon egy feketébe kötött könyv hevert.

Az Álommester el szokta nevezni a könyveit. A tagadás könyve. A harmónia könyve. Annak párja is volt. A diszharmónia könyve. A véletlen könyve. Az akarat könyve.

Az enyémnek nem volt neve.

Odabotorkáltam, felkaptam. A toll kiesett belőle. Lassan hajoltam le, és nem hittem, hogy valaha is felkelek onnan. Aranyszínű toll. Zakómban ezüstszínű cigarettatárca.

– Tudod, azt hittem, jól fogom magam érezni ezekkel a te… új barátaiddal – szólaltam meg. – Mármint, rendben, legyünk… csak barátok. De ez a társaság…

– Ne tegyél úgy, mintha én kényszerítenélek rá. Te jöttél oda, és tettél tönkre mindent.

Na jó, talán tényleg dühös volt. Igazán dühös, visszafogta a könnyeit. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy még mindig a tollat próbálom felszedni a padlóról. Megerőltettem magam, és összejött. Tessék, nem nagy dolog.

– Ti nem tudjátok, mi a művészet – mondtam neki nagyon komolyan, amint sikerült újra szembenéznem vele.

– Te pedig azt nem tudod, mit jelent normálisnak lenni. Kifelé.

Aztán mintha egy-két pillanat kizökkent volna a valóságból, hogy röpködjenek és csiripeljenek az égieknek, az ajtó becsapódott az orrom előtt, és csak nevettem, nevettem, mert tudtam, hogy igazam van.

– Jaj, te.

Egy könnycseppet eltöröltem a szememből.

– Hogy ti nők mennyire viccesek tudtok lenni. Azt a mindenit.

És a folyosó egyre csak nyúlt, sötéten, és tényleg, ez egy panelház, valahol van egy lift. Minek. Földszint. Akkor minden rendben.

Aztán valahogy kijutottam, és szorítottam, szorítottam magamhoz ezt a könyvet, míg haza nem értem.

 

 

Ihlet

 

A szív hirtelen megért valamit, ami magasabb szintű ennél az univerzumnál. A kotta lángra lobban. Épületek dőlnek meg. Szobrok tekerednek őrült formába. Az ecsetvonások durvák és szédületesek. De a szavakkal más a helyzet. A költő az ihlet legemelkedettebb pillanatában nem írni – ölni tudna.

 

 

Végzet

 

A Tolvaj útját járom. Sötét folyosókon, sötét utcákban. Az éjszaka fondorlattal csábít. Télen hátborzongató. Kiléptem otthonról, apró pelyhekben hullt a hó, szürkének tűnt a fénytelenségben, megrettentem a házak sötétjétől, és megéreztem, hogy egy alak bámul rám. Ott állt az utca közepén, magas, fekete figura. Aki a Tolvaj útját járja, időnként találkozik ezekkel a lényekkel, mert ők a végzet őrei, a tudás lidércei. Az örökkévalósággal néz szembe, aki az arcukba bámul, ezért hordanak csuklyát. Az idő megremeg körülöttük, párát lehelnek, fagyba karcolják vészterhes költeményüket. Jeges béklyó. A köd leple. Innen tudtam, hogy ez csak egy látomás, az Álommester keze lehet a dologban, tollának sorai folyamatosan formálják a világot, mintha minden szavát átélném, forognék velük a csendes űrben, egy rémlepelbe kapaszkodva repülnék korszakokon át. Minden út végén ott állnak. Sírkőre, koporsóra, kard pengéjére, vagy csak egy búcsúlevélre, de odavésik a nevüket. Utat vágnak az emberhez, akármennyi akadályt is dobáljunk eléjük. Ezért hordanak kaszát.