Farkas Balázs összes bejegyzése

1987-ben született Zalaegerszegen. Tizennyolc éves kora óta publikál, 2012-ben a FISZ kéziratpályázatának egyik nyertese lett. Jelenleg Budapesten él.

A lövés

Ketten vagyunk a vadászlakban. A délután elviselhetetlenül meleg. A ventilátorok hasztalanul forgatják a levegőt, a hőség úgy feszül a falak között, akár egy pókháló. Arra gondolok, hogy talán abba kellene hagynom az ivást. A behűtött sör talán kellemes dolog, az alkohol hatása viszont a legkevésbé sem. Szinte már undorodok tőle.
Egy pillantást vetek a puskámra. Vén darab, ott nyújtózkodik a szafari-képek alatt. A szárított kígyótetemek mellett. Káromkodni akarok. Hangosan. De csak egy erőtlen motyogásra futja.
Karádi felnéz.
– Mit mondasz? – kérdezi.
– Semmit.
Észreveszem, hogy zavar a jelenléte. Utálom, ahogy kíváncsian rám pillant, miközben a tekintetében nincs értelem.
Végül Karádi bólint, és hátradől a székében. Inge kigombolva, hogy lássam, milyen sörhasat növesztett az elmúlt években. Erre még inkább azt gondolom, mennyire gyűlölöm őt. És undorodok tőle is, akárcsak az alkoholtól.
A forróságban már csak egy kevés választ el attól, hogy rémeket lássak. A vadászkunyhóban eltöltött hétvégék ezt hozzák ki kettőnk barátságából. Ha ugyan ezt barátságnak lehet hívni. Már teljesen feleslegesen járunk fel ide. Még vadászni sem lehet itt rendesen. Az erdők nagy részét kivágták, a kunyhót szabályosan körülmetélték.
– Este akkor merre indulunk ki? – kérdezi Karádi.
Ásítok.
– Nem tudom – mondom neki.
– Mert akkor kimehetnénk a lapos sziklához. Ott a pataknál.
– Ja.
–Emlékszel, a múltkor ott találtuk azt a régi petróleumlámpát. Mennyit is kaptunk érte, hallod, hat rugót, vagy mennyit?
– Ja.
– Most mit találunk ott, szerinted? – fecseg tovább. – Dinoszaurusz-csontokat? Aranyat?
– Fogd már be.
– Hogy mondod?
– Ja, ja.
Karádi mintha elbizonytalanodna. Olyan képet vág, mintha nem tudná, hol hagyta abba a mondandóját. Egy pillanatig csak néz maga elé, aztán vállat von, és visszaroskad a székébe.
Ebben a pillanatban furcsa károgás hallatszik.
Felnézek. Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Ezt a hangot a szék adta ki? – kérdezi Karádi.
Nem felelek. A forróság ellenére a kiráz a hideg. Hallgatózunk. Leteszem a poharat, felállok a székről.
Ekkor újra hallani lehet a hangot. Karádi alig észrevehetően összerezzen.
A hang kintről jön, furcsa ötvözete a macskanyávogásnak, a varjúkárogásnak, és az emberi halálsikolynak. A hangot követő csend szinte töretlen, csak a ventilátorok halk zümmögése hallható. A levegő súlyos teherként mozog a szobában.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezem.
– Valami madár lehet – mondja Karádi, és ő is felemelkedik a székéről, hogy odaléphessen az ablakhoz.
A fejemet ingatom. Rohadt hülye seggfej, fut át az agyamon, ki tudja, hányadszor.
A gyomrom kavarog az italtól. A fejem hamarosan darabjaira szakad. Ilyen szarul nem voltam azóta, hogy Enikő lelépett a szomszéd gyerekkel. Csak huszonhat volt az a kis tetves szarházi.
Aztán kiverem a fejemből az egészet.
– Mit látsz? – kérdezem inkább.
Karádi a függönybe kapaszkodik, úgy néz ki az üres pormezőre.
– Semmit – mondja. – A nagy semmit, és abból se sokat.
A következő pillanatban valami óriási dolog ütközik a vadászkunyhó falának. Váratlanul ér minket a tompa puffanás. Mindketten felkiáltunk, ahogy ijedtünkben összerándulunk a helyünkön.
Az ütközést követő vernyákolás elmondhatatlan.
Végre felülemelkedek az apátiámon, és most izgatottság és rémület keveredik bennem. Valami odakint a ház falát verdesi és olyan undorító hangon károg, mintha földöntúli fájdalmai lennének.
Nem sokáig nézelődök, azonnal a puskámhoz nyúlok. Jóleső érzés a fegyvert a kezemben tartani. Ennek láttán Karádi is előhúzza a pisztolyát az övére csatolt tokból. A teremtmény odakint látszólag nem akarja abbahagyni viaskodását a fallal.
Hallani lehet, hogy hangos, puffogó léptekkel szaladni kezd, és időnként hajmeresztő károgással nekivetődik a falnak. Aztán Karádi kiált.
– Az ablak felé tart!
Pisztolyát odairányítja, és pont ebben a pillanatban az állat nekizuhan az ablaküvegnek, aztán el is tűnik – folytatja útját a ház körül.
Karádi reszket. Majdnem elsütötte a fegyverét. A ravaszt meghúzta, de a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Gyorsan pótolja mulasztását.
– Láttad ezt? – kérdezi.
– Láttam hát.
Karádi észrevehetően hegyezi a fülét. A dolog odakint kezd felhagyni a hangoskodással.
Nem láttam tisztán, hogy mi ütközött az ablaküvegnek, csak annyit vettem észre az egészből, hogy fekete. Szinte biztosan madár. Tollai vannak. Az ablakon valamiféle vörhenyes váladék csúszik lefelé, abban pedig apró, fekete pihék tapadnak egymáshoz.
Most már hányingerem is van. Hogy a látvány, vagy az izgatottság teszi, esetleg a sör, nem tudom. Szédülök is, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy az ájulás kerülget, amolyan zsibbasztó érzés, ahogy a tudat elválni készül a testtől. A valóságról már nem is akarok tudomást venni, gondolatok és emlékek tolakodnak az agyamba.
Enikő, meg az a rohadt Tankcsapda-pólós hülyegyerek, az. Ez a seggfej Karádi, ez. Ez a gyönyörű puska a kezemben, a rohadt életbe, ez itt. Meg az az undorító izé, ott kint, az.
– Ugye szerinted is madár? – szólal meg Karádi.
Fegyverét előreszegezi, és odalép az ablakhoz. Kinéz rajta.
– Figyelj – mondja aztán. – Kimegyek. Leterítem.
Összeszedem magam. Azt mondom neki:
– Jól van.
– Fedezhetnél.
Előkészítem a puskát – két kezemmel úgy szorítom, mintha az lenne minden vigaszom a világ bajaira.
– Persze. – Hangom gyenge, reszketeg. – Menj!
Karádi az ajtóhoz lép, és a kilincshez nyúl.
– Most nem hallom – szól vissza. – Hol lehet?
– Menj már, idegesítesz!
– Jól van, jól van.
Karádi lenyomja a kilincset.
Az ajtó a szokásos mérges nyikordulással nyílik. Odakint még nagyobb a forróság.
Karádi int.
– Erre. Valahol itt, ezen az oldalon hallgatott el.
– Meg fogom ölni – hallom magamat. – Egész egyszerűen meg fogom ölni.
– Jól van, haver. Egy irányban menjünk, vagy te inkább a másik oldalról közelíted meg?
Kizökkenek egy pillanatra, aztán azt mondom:
– Körbemegyek.
– Jó. Vigyázz magadra.
Elindulok. Lassan lépkedek előre, tarkómban valami fájdalom. Egy-egy másodpercre az egész valóság elhomályosodik.
Mindennek Karádi az oka. Vele ragadtam le, miután egyedül maradtam. Ha ő nem lenne, most nem kellene ezt a szörnyeteget üldöznöm.
Fogom a puskámat, erősen szorítom.
Hirtelen kiáltást hallok. Karádi az. Meg a madár. Sikoltoznak. Nem tudom megkülönböztetni őket.
Rohanok, hogy megnézzem, mi történik.
Aztán odaérek, és látom, hogy Karádi úgy viaskodik a madárral, mintha táncolnának.
– Szedd le rólam – kiáltja. – Ki akarja tépni a szememet ez a vadállat.
Csak állok, és nézem őket. Jó ég, mekkora hangzavar. Ez a nyomorult akkora ricsajt csap, hogy talán három megyével arrébb is hallani lehet.
Belefájdul a fejem. Elegem van belőle.
Felemelem a puskámat. Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A madár károg, Karádi jajveszékel.
– Meg fogom ölni – hallom megint magamat.
Mintha nem is én mondanám. Annyi biztos csak, hogy én érzem helyesnek.
Aztán meghúzom a ravaszt.
Tökéletes lövés. A hangzavar abbamarad. Csak nézem a végeredményt. Undorító.
Végül a vállamra támasztom a puskát, és besétálok a vadászlakba. Leteszem a puskát, kibontok egy sört.
Örömmel tapasztalom, hogy elmúlt a rosszullét.
Visszaülök a székembe, és töprengeni kezdek. Micsoda felfordulás! Olyannyira nem tudtam megkülönböztetni őket, hogy már arra sem tudnám a választ, képzeltem-e valamelyiket. De hát két jómadár, egyre megy már. A lényeg itt van végre.
Az áldott, nyugalmas csend.

A kövér ember

1.

A kövér ember ma felszállt mellém a buszra, és nagyobb helyet foglalt el, mint kellett volna. Csaknem odaszorított az ablakhoz, de nem mertem neki azt mondani, hogy túl kövér, mert az illetlenség. Hátha beteg, vagy valami.
Nem is akartam ránézni, mert tudtam, hogy nagyon ronda, de hallottam, ahogy hangosan lélegzik, és engem néz.
Egészen hazáig lélegzett.

2.

Ma a barátnőmmel találkoztam, aki azt mondta nekem, hogy szeretne velem egyet sétálni a parkban. Aztán elfáradtunk a sok sétálásban, és le akartunk ülni csókolózni. De mindegyik pad foglalt volt, és mindegyiken fiatal párok csókolóztak.
Amikor elsétáltunk a játszótér mellett, ott volt a kövér ember az egyik padon. De volt mellette hely.
Leültünk mellé csókolózni.
A kövér ember végig figyelt minket.

3.

Úgy gondoltuk, ma megnézünk egy filmet a haverokkal, amit már egészen régóta szerettünk volna, és pont az a film ment ma a tévében.
Elővettünk egy csomó rágcsálnivalót meg sört, és amikor elkezdődött a film, már nagyon jól éreztük magunkat.
Aztán a filmet félbeszakították a reklám miatt, a kövér ember pedig minket nézett a tévéből. Először nevettünk rajta, aztán csendben néztük egymást. Az egész nagyon kínos volt.
Egészen a reklám végéig ott volt a kövér ember.

4.

Ma nagyon sokat forgolódtam az ágyamban, a kövér emberről álmodtam. Sokszor fordultam a fal felé idegesen, aztán észrevettem, hogy nem is a fal felé fordulok.
Ekkor belehúztam az öklömmel a falba, mert azt álmodtam, hogy ott van a kövér ember, lélegzik és engem néz.
Amikor pedig felébredtem, és elfordultam a faltól, hogy felkeljek az ágyról, nem tudtam felkelni, mert a kövér ember ott állt mellette, és nézett engem, és lélegzett.
Udvariasan megkértem, hogy menjen arrébb, erre elővett egy körtét a zakója zsebéből, és enni kezdte. Undorító körteszag lett.
Aztán inkább megkerültem nagy nehezen, és mentem a dolgomra.

5.
Azt terveztük el a barátnőmmel, hogy szexelni fogunk, ezért fogtuk a hungarocell-lapokat, és megpróbáltuk elkeríteni a szobában a kövér embert. Ő végül is nem tiltakozott, de elkezdett banánt enni meg cigarettázni, így amikor már nekiálltunk szexelni, éreztük, hogy büdös az egész szoba.
Kinyitottuk az ablakot, hogy szexelhessünk tovább, de ekkor a kövér ember bekapcsolta a rádiót, pedig nem szólt benne semmi, csak recsegett, és azt hallgatta.
Aztán inkább mégsem szexeltünk.

6.

Eltemettem az anyámat, a kövér ember is eljött a temetésre, de nem a sírt nézte, hanem engem.
Elővett egy csomag gumicukrot, és ott zörgött vele, miközben mindenki össze-vissza sírt, meg állt napszemüvegben, de ő csak ette a gumicukrot, meg kínálgatott vele.
De én nem bírtam belenyúlni a zacskóba, mert tudtam, hogy a kövér ember belenyúlt már az ő nyálas meg büdös kezével, és ma amúgy is egy gombóc volt a torkomban egész nap, ezért fogtam a kövér embert és visszautasítottam.

7.
A barátnőm ma elhagyott a kövér ember miatt. Elmentem a vécére sírni, de a kövér ember ült a vécén, és amit szart, az nagyon büdös volt, csupa banánszag meg gumicukorszag, amit már megemésztettek, és annyira undorító volt, hogy hánynom kellett.
De a vécébe nem tudtam hányni, mert a kövér ember ott ült rajta.

8.

Ma reggel nyolc órakor a kövér ember elkezdett füvet nyírni az ablak alatt, pedig hétvége van. Kiszóltam neki, hogy hagyja abba, de nem figyelt rám, mert hangosan zúgott a fűnyíró, amivel lenyírta a virágokat, a fákat, a kerítést, meg széjjeltrancsírozta a kutyát is.
Aztán elborzadtam, mert láttam, hogy a kövér ember leveszi a pólóját, és a hónaljában a szőr hatalmas és ragacsos, és a melle is csupa szőr, meg izzadt, gusztustalan domb, a mellbimbója meg olyan, mint egy körte, a másik meg mint egy rohadt körte.
Egész délelőtt fűnyírózott a kövér ember.

9.

Ma nagyon fáradt vagyok a kövér ember miatt. Már nem is tudom, hányadszorra mondom ezt. És már nem is tudom, hányszor próbáltam megszabadulni tőle, meg kinyírni, vagy arrébb küldeni, hogy mondjuk a szomszédban legyen inkább, meg ne ott, ahol dolgozok, meg szarok, meg eszek.
A kövér embert ez látszólag nem zavarta, ma például nagyon barátságos volt, mert többszöri elutasításom ellenére megbontott egy zacskó mogyorót, és úgy kínált meg vele, hogy előtte nem nyúlt bele az undorító szőrös, taknyos és égett kezével, ezért ránéztem, és bólintottam. Ennyire fáradt voltam.
Elfogadtam, amivel kínált.

Szászálátka

 

 

 

1.

A kunyhók elrendezése Amund szemében kuszább volt, mint a falut irkafirkaként körülfogó erdőség, s a falu komorsága még visszataszítóbbnak tűnt, mint a felhők, amelyek (Vir szavaival élve) a halál árnyalataiban gomolyogtak. A fák árnyékában összetákolt otthonok falainak összetétele (szigorúan tudományos megfigyelések alapján): cserzett bőr, faragott csont, inda és a romlott sajt szaga, ez utóbbit Amund kétszer is aláhúzta a füzetében.

­– Miért van ilyen kevés fiatal itt? – kérdezte, majd belekortyolt a felkínált tejbe. – Rajtad kívül nem is láttam gyereket. És tudod mit? Te is annyira komoly kislány vagy. Nálam egészen biztosan bölcsebb lehetsz.

Vir elmosolyodott, a hajával játszott.

– Ízlik a tej?

Amund megnézte magának a durva faragású fakupát, beleszagolgatott, majd visszatette az asztalra. Egy kék bogár pottyant bele a felettük hajladozó fáról. Körülöttük asszonyok kiabáltak, mindegyik vékony, sötét; nem is a ruhájuk, vagy a bőrszínük miatt, tűnődött Amund, hanem ahogy el-eltűnnek a fatörzsek mögött, s még ha látni is lehetne ruhájuk szegélyét, elhalványul az, hozzásötétedik a komor ébenhez, füstté és árnyékká válik.

– A tej… olyan, mintha szesz lenne – mondta Amund. – De finom, köszönöm. Honnan szereztétek? Nem sok állatot láttam errefelé.

– Megadatott.

– Értem.

Szigorúan tudományos források.

– Én soha nem kérdeztem, honnan, vagy miért vannak a dolgok – mondta Vir. – Ha belegondolok, úgy igazán, az sem elképzelhetetlen, hogy Szászálátka mindig is létezett és mindig ebben a formában.

– Gyakran fogadtok vendégeket? Olyanokat, mint én?

Vir csak mosolygott.

A nap lenyugodni készült, az emberek összeszedték a dolgaikat, a fejszéket, melyekkel fát hasogattak, a kosarakat, melyekbe bogyókat szedtek, a száradó ruhákat, amelyek csüggedten lógtak a szárítóindákon.

A szél feltámadt, a helybéliek pedig gyorsabban szedelőzködtek.

Vir intett, hogy vigyék be az asztalkát a házba.

Valami mozgott odakint a fák között, de Amund nem tudta megfigyelni. Behordtak még néhány dolgot. Vir apja, egy néma és özvegy aggastyán, megpróbálta közölni, hogy nem kell annyi minden.

– A Pillangó az – mondta Vir később. – Nagy, fekete szárnyai vannak, amelyek nem akadnak meg az ágakban. Csak jön és megy, ahogy kedve tartja.

A szél meglobogtatta a kunyhó bőrfalát. Amund megpróbált kinézni az egyik hasadékon, de csak vészterhesen imbolygó lombkoronákat látott.

– Nincs sok időm – mondta. – Nem maradok tovább, csak ha feltétlenül muszáj. Holnap még. Ha el tudom intézni, amit kell. Aztán még holnap este itt aludnék, ha elintéztem. És az azutáni reggelen már nem zavarok.

Megfordult, Vir szemébe nézett. A lány, ha elkedvetlenedett is, nem mutatta.

– Mi az, amit mindig írsz? – kérdezte. – Te is történeteket találsz ki?

Amund szája megvonaglott.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte. – A zöld tollas emberekről?

Vir a szemét forgatta.

– Szászálátka már csak ilyen, mindenki kíváncsi a dolgokra, de néha nem eléggé, vagy talán túlságosan is, mit mondasz erre?

Amund észrevette, hogy görcsösen szorongatja a jegyzetfüzetét a zsebében. Tenyere izzadt. A végén még elkeni a szavakat.

Kihúzta magát.

– Ha nem haragszol meg… ettől a tejtől inkább csak megéheztem – mondta. – Hoztam magammal, nem azért mondom, de ha kenyeret törtünk, akár mesélhetek is ezt-azt. Ha ugyan kíváncsi vagy, még ha nem is eléggé, vagy túlságosan is.

Vir kuncogott.

Amíg Amund a táskájában kotorászott, a lány segített apjának lefeküdni, valamit mondogatott is neki, ami lehetett értelmetlen mondóka, vagy idegen nyelv is, bár Amund nem tudta elképzelni, hogy miért beszélne itt bárki több nyelven, ha a helybéliek még csak nem is törődnek saját hagyományaikkal, történelmükkel sem. Nem számított nekik, hol vannak, vagy mikor, és az sem, hogy egyik esemény hogyan követi a másikat, egyszerűen nem foglalkoztak az összefüggésekkel.

– Kakari-namira, kakari-namira – mondogatta Vir az apjának. – Kakari-namira.

Amund akárhogy töprengett, nem tudott rájönni, miért olyan ismerős ez neki. Valamire emlékeztethette, talán a saját gyermekkorából, olyan volt ez a rigmus, mint amikor az ember ismerős illatot érez, amelyet már évek óta nem érzett, és ennek az illatnak a hatására összecsordul a nyál a szájában – csakhogy ez inkább gondolatokat, vad képzeteket hozott, nem kellemes ízhez kötődő emléket.

A fák között szárnyaló. A föld alatt mocorgó.

Kakari-namira.

A kenyér, amelyet végül megfeleztek, már két napja szárazabb volt a kelleténél. Vir azt mondta, nem számít, amúgy is ritkaság. Ebben lehetett valami, néhány órával korábban Amundnak volt alkalma megfigyelni, hogy Vir kitöri egy reszketeg, vékony nyúl nyakát, apró ujjaival erőlködés nélkül belenyúl a testbe, hogy kiszedje a belsőségeit, majd a szőrmét kifordítva nyersen enni kezd belőle.

Ez a kép abban a pillanatban majdnem teljesen tönkretette azt az illúziót, amelyet Amund felépített magában, azt az ideált, amely sosem létezett: ezek az emberek így élnek, a természettel való aberrált kapcsolatban, Szászálátka nem része semmiféle rendezett és ésszerű rendszernek, struktúrának, vagy akárminek, amit Amund tudományos megközelítéssel, ennyi felületes tudással megérthetne.

Aztán elengedte az ellenérzéseit, a viszolygás gyengeséggé, majd alázattá alakult.

A kenyér az kenyér, a hús az hús, mindegyik mást jelképez, persze más-más történetekben, nem érdemes rajta azon túl rágódni, mint amit a fogak rágódnak, a fogaknál magasabb rendű törvény itt nemigen van.

– Azt mondtad, mesélsz – szólalt meg Vir. – Engem érdekelnek a mesék.

– Azt elhiszem. Nagy, kíváncsi szemeid vannak.

– Érdekelnek dolgok.

– Amikor ilyen fiatal voltam, engem is érdekeltek dolgok – mondta Amund. – A szüleim ezt nem mindig nézték jó szemmel. Sokszor rengeteg bogarat hazavittem csak azért, hogy lerajzoljam őket, tudod?

Vir a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme! – fakadt ki. – Nekem olyan történet kell, amiben tanulok valamit a világról és az emberekről, és te olyan történetet akarsz mesélni, amiben te tanulsz dolgokat.

Amund megakadt. Ma már sokszor járt így, de még mindig meglepődött, mennyire máshogy is meg lehet ítélni dolgokat, Vir ehhez nagyon értett. Valóban, ennek a történetnek nincs közvetlen tétje, élményszerűsége, de Amund nem is ezt a történetet akarta elmondani, csak amolyan felvezetésnek használta volna – csakhogy Vir képes lenne megérteni a felvezetés, a mellékvágány és az érintőlegesség koncepcióját?

– Miről meséljek? – kérdezte Amund.

– Amiről ma még nem meséltél. Egész nap magadról meséltél, mesélj másokról. – Suttogóra vette a hangját. – Mesélj a zöld tollas emberekről.

Amund tűnődve az arcát simogatta.

– Mit akarsz tudni?

– Jól ismerted őket?

Amund felnevetett.

– Némelyiket. Annyira jól egyiket sem. Nem helyeseltem, hogy olyan fiatalok, akik most kezdték a tanulmányaikat, kijöjjenek ide. Tudod mi az, hogy tudomány?

Vir a fejét rázta.

Amund sóhajtott. Pont ez az. Egzakt dolog, kontextus nélkül. Valahol, valamikor, extrapoláció minimális ismeretekből. Elhamarkodott következtetések, majd tragédia.

– Rendben, elmesélem az egész történetet. Vagy addig, amíg el nem álmosodunk mind a ketten.

– Vagy amíg a Pillangó ide nem ér – mondta Vir. – Az talán érdekesebb lenne.

Amund megborzongott.

– Mióta… – Elharapta a száját. Felesleges bármit is kérdeznie. – A zöld tollas embereket nem így hívják igazából. Te azért mondod, mert smaragdszínű töltőtoll volt mindegyiknél, ami egyébként fantasztikus találmány. Az, hogy nekik mind egyforma és ilyen díszes tolluk van, ez… megint egy érdekes történet, de nem tartozik ide.

– Hát hová tartozik, ha nem ide? – nyafogott Vir. – Ha tényleg te is történetmondó vagy, nálad rosszabbal nemigen találkozhattam volna.

Erre a megjegyzésre Amund egy másik helyzetben, vagy talán másik világban meg is sértődött volna, de most csak mosolygott, mintha minden rendben volna.

– Nemigen – mondta.

Odafönt az égben a felhők megütköztek. A robajlás végigremegett a csontjain is. Hideg szél fújt be a falak résein.

Amund körülhordozta a tekintetét a kis kunyhón.

– Tudod, Vir… semmit nem értek abból, amit itt látok, és mégis, úgy érzem, itt elidőzhetnék egész életemben. Van úgy, hogy a legkisebb, legegyszerűbb dolgoknak vannak a leggazdagabb részletei, amelyek lenyűgözőbbek bárminél. A tudománynak végül is ez a lényege, hogy találunk egy kis darabka izét, aminek minden hajlatát, redőjét és tökéletlenségét ismerni és tudni akarjuk. Itt ez az épület, ez a falu, ti nem is gondoltok talán rá soha, de ha én innen elmegyek, talán egész életemben erről fogok mesélni.

– Ha nem ilyen kioktatóan, akkor már jobb mese lesz. És legalább másnak lesz egy meséd, ha nekem nem is. Pedig megígérted.

– Az már önmagában érdekes történet, hogy a zöld tollas emberek mit kerestek idekint, és miért tűntek el mind egy szálig. Gondolom, egyetértesz.

– Érdekesnek érdekes – ingatta ide-oda a fejét a lány. – De ebből a történetből még rengeteg dolog hiányzik. Hol vannak, akik csinálnak is valamit?

Megint dörgött.

– Eltűnni épp elég – mondta Amund.

Valamiféle szorongás lett úrrá rajta. Akárhogy próbálta ezt a beszédtémát megközelíteni, az mindig elszökkent, mint valami sikamlós halacska, akit túl nagy markú halász próbál megfogni. Ami még rosszabb, Amund volt az, aki leginkább válaszokat és történeteket akart hallani, nem feltétlenül Vir néha túlságosan disszonáns elbeszélésében, hanem tényszerűen.

Észrevette azt is, hogy fél. Nem érezte magát biztonságban: itt volt a megválaszolatlan kérdések és kusza, elvarratlan szálak gombolyagában, Szászálátka közepén, és nem értette, mi történik vele. Nem értette, miért jött el végül is, és miért nem hagyta ott az egészet, amikor alkalma volt rá – amikor ezerszer alkalma volt rá.

A tudomány, ötlött fel benne, de ez túlságosan könnyen előkapható, álságos válasz, az igazság mindig több, mint egy tudományos hipotézis, az igazság több, mint a tények összege, az igazság összetettebb bármelyik fondorlatos hazugságnál és kitalált történetnél is.

– Hányan laknak Szászálátka házaiban? – kérdezte aztán.

– Ketten-hárman.

– Úgy értem, összesen.

Vir csendben maradt.

Vajon tud számolni?

– Tízszer tíz család van, úgy mondják – mondta aztán. – Legalábbis ennyi ház épült eleinte.

– Eleinte? Szóval mégis tudsz valamit a történelemről.

Vir oldalra pillantott.

– Ezek nem kellemes dolgok – mondta. – Szeretném, ha maradnánk az eredeti tervnél, és te mesélnél a zöld tollas emberekről.

Odakint egy állat, vélhetően farkas felüvöltött. Nem azon a büszke hangján, amikor társait hívja, hanem fájdalmasan, amely vonyításba torzul, majd elhaló, szinte hangtalan nyüszítésbe.

Kakari-namira.

Apró, kék lánggal, füst nélkül égett a gyertya, amelyet Vir az asztal közepére tett.

A zöld tollas emberek meséje elmaradt. A vihar egyre jobban tombolt odakint.

 

 

2.

Amund az erdőn keresztül rohant. Arcán valami szurokszerű csordult le.

Nem emlékezett az ébredésre, csak a futásra, ahogy a lelkét is kileheli, körülötte az éji fák röpködtek, azok mögött pedig szemek figyelték.

Elterült egy tisztáson.

Csak bámulta a holdat, melynek kaján sarlója ott hullámzott látomásszerű ködpászmák mögött.

Reggel Vir szólongatta.

Amikor kiszedegette a hajából a tüskéket és leveleket, annyit tudott csak kinyögni, hogy szomjan fog halni.

– Ne törődj vele – mondta Vir. – Mit értesz az alatt, hogy a senkik birodalma?

Amund felvonta a szemöldökét.

– Mikor mondtam én ilyet?

Ekkor körülnézett, látta, hogy a tisztás valójában egy mesterségesen kialakított kis folt az erdőben. Totemszerű kőfaragványok ácsorogtak körülötte, festett szemeik megannyi színeket könnyeztek.

– Álmodban meséltél – mondta Vir. – Nem volt túlságosan érthető, de még mindig jobb a tegnap estinél.

Amund riadtan a zsebéhez kapott.

A füzetke összegyűrődött, nedves lett. Sietve átlapozta, a szavak viszont nem mondtak neki semmit. Zűrzavar, betűkből. Nincs jelentésük.

Felsóhajtott. Talán meg is könnyebbült, olyan teher volt ez, amelyet csak kerülgetett egy ideje, de az nem vitte őt előrébb.

– Mit keresek én itt? – kérdezte.

Vir nem válaszolt, csak fintorgott.

Undorító az az izé az arcodon – mutatott fel. – Gyere vissza, le kell mosni, különben olyan lesz a fejed, mint ez az erdő itt.

Vir kuncogott, de Amund rosszul érezte magát. Valami tényleg rászáradt az arcára, de nem akart hozzáérni.

Amikor visszaértek a faluba, többen segédkeztek abban, hogy letisztogassák, közben ilyeneket mondogattak:

– A fákról esett le. Onnan sok minden leesik.

A két napban, amíg Amund itt vendégeskedett, megfigyelte, hogy a helybéliek nagyon keveset beszélnek egymással, legalábbis olyan dolgokról, amelyek közvetlen információcserét szolgálnának – mintha kitalálnák egymás gondolatait, és amolyan hangyaszerűen egyszerre cselekednék meg azt, amire a bolynak szüksége van. Amikor pedig egymáshoz beszéltek, olyasmiket mondtak, amelyeket Amund nem mindig értett; nem feltétlenül azért, mert a szavakat nem ismerte, csak éppen volt mögöttük valami a háttérben, valami titkos közös tudás, egyfajta bennfentesség. Ez csak fokozta az érzését, mennyire kívülálló itt.

– Vir, én elindulok – mondta nem sokkal később a lánynak. – Estére talán visszatérek. Ha nem… mindegy, ne gyertek utánam.

– Miért mennénk?

Amund bólintott. Felesleges körök ezek.

A falu a keleti oldalon egy emelkedőben végződött, itt a fák ritkábbak voltak, mert sziklák szegélyezték az utat, amely lassan a hegyekbe vezetett. Hallani lehetett a kászmadarak vijjogását, néha hatalmas árnyékot vetettek, s időnként úgy tűnt, ezek az árnyékok önálló életet is élnek, függetlenül gazdájuktól: össze-vissza szaladgáltak Amund szeme előtt. Valahol egy patak csörgedezett. Sűrű, fojtó illatok keveredtek a levegőben, édes gyümölcsé, s talán égetett fűszereké.

Néhány perc múlva Amund elég magasan járt, hogy visszanézzen. Amikor még a kunyhók között sétálgatott, nem tűnt fel neki, mennyire széles a falu kiterjedése, a túloldalon pedig, talán egy óra járásra, egy kisebb fekete torony állt.

Amund megrázta a fejét. Most már nincs sok értelme kérdéseket feltenni.

A temető kapuját messziről felismerte. Az egész sírkert nem foglalt túl nagy területet, annál nagyobb volt a kertet körülvevő sziklafal, melynek járataiban, üregeiben és megszámlálhatatlan kamráiban a világ összes halottja elférne.

Belépett a kertkapun, de rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül, két fiatal férfi egy hatalmas, vászonnal letakart valamit rángatott ki az egyik sziklaüregből, miközben egy magas nő figyelte őket.

Mindhárman gesztenyebarna ruhát hordtak, aranyszínű szegélyekkel.

– Hát, nem tévedtem nagyot! – kiáltott fel Amund. – Bárcsak a fejedbe látnék néha, Priora nővér!

A nő nem tett meg teljes fordulatot, hogy ránézzen, épp csak odapillantott, majd folytatta az események megfigyelését: jegyzetelt.

– Mi zavar jobban, hogy előbb értem ide, vagy az, hogy immár nővér vagyok? – kérdezte.

Amund bevágta maga mögött kertkaput.

– Ennek semmi köze kettőnkhöz, remélem, tudod.

A két férfi közben elengedte a terhet, amellyel eddig bajlódtak, az egyikük oda is szólt, mintegy félvállról, hogy valami gond van-e.

Priora intett, hogy semmi gond, majd Amundhoz fordult.

– Akkor mondd, mihez van köze?

Az mi ott a kezedben?

A leltárkönyv. Szeretnél valamit bejegyeztetni?

Nem, a toll. Mutasd csak.

Amund kikapta a nő kezéből a tollat. Megnézte magának: ametisztszínű, vékony, elegáns tervezés.

Megnyalta a száját, majd vonakodva visszaadta.

– Szóval így állunk – mondta. – Messze kerültünk egymástól, de legalább én ceruzát használok.

Priora hangosan felnevetett, talán hangosabban is, mint illene.

Ez zseniális, Amund! Csak így tovább! Módfelett szakszerű! Ha már itt tartunk, akár vissza is mehetnél oda, ahonnan jöttél. Bárhol is legyen az.

Elmenni, azt nem. Ehelyett inkább megnézte magának alaposabban a sziklaüregből elővonszolt csomagot.

Bár vászonba csavarták, és nagyobb volt, mint a két férfi együttvéve, Amund meg tudta állapítani, hogy valamiféle organikus dologról lehet szó. Nem egészen émelyítő, de nyugtalanító szag áradt belőle, és a talaj átnedvesedett ott, ahol vonszolták előtte.

– Priora, én nem akarok semmiféle következtetéseket levonni – szólalt meg végül Amund, a hangja remegett.

– Ne is. Szászálátka az én gondom.

– És ez csak egy, ugye?

– Ez? – mutatott Priora a vászonra. – Ez nem is az egész. Szétesett. Ki kell vakarni onnan, ami még megmaradt, teljesen kiábrándító.

Amund a földre roskadt.

– Szászálatka nem a te gondod, soha nem volt, soha nem is lesz – mondta. – Nem akarom, hogy idehozz még több embert.

Priora megérintette Amund vállát.

– Fel kell számolni az egészet, és tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom.

– De a véleményedet kikérik. Mindig van másik lehetőség.

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked.

Amund tekintete elködösödött. Nem sírhat Priora előtt, főleg úgy, hogy ő maga sem érti, mi történik ebben a pillanatban. A két férfi is őt nézte.

– Kakari-namira – suttogta.

Csend lett, hosszú másodpercekig, a levegő mintha vibrált volna. A távolban a madarak is elcsendesedtek. A vászon alatt a hatalmas, formátlan tömeg megmozdult, némiképp összeroskadt.

– Ez minden, Amund? – kérdezte Priora.

– Talán még annyi, hogy szörnyű ember vagyok.

Nem bírta tovább. Otthagyta őket, de nem ment egyenesen vissza a faluba, úgy vélte, sokkal többet is megtehet még, mielőtt lemegy a nap. A fákat harkályok kalapálták, rovarok zizegtek, a tegnapi vihar még mindig ott függött az égen, mintha azon tétovázna, megéri-e még egyszer kiereszteni a haragját.

Végül Amund egy kidőlt fán pihent meg, elővette ismét a jegyzetfüzetét – valamiért nem dobta el annak ellenére sem, hogy az előző jegyzeteiből alig maradt valami a maszatolt grafitot leszámítva.

– A senkik birodalma – töprengett. – A föld alatt mocorgó.

Tompa ceruzájával megpróbált az egyik üresen maradt papírlapra rajzolni – a temető alaprajzát, a lopva megpillantott írásjegyeket, a vászonba tekert irdatlan maradvány alakját.

Nem sokkal később az erdőben bolyongott, megpróbálta körüljárni Szászálátka teljes határát, nyomokat keresett, de amit talált, csak gomba, moha, ágak – annak idején minden ilyesminek tudta a nevét, a hierarchiákat, és most tessék, egyiknek sincs jelentősége, jelentése, célja, vagy akár haszna ebben a helyzetben.

Letérdelt, majd könyékig belenyúlt a nedves, puha talajba. A távolban mintha csengők szóltak volna.

Ekkor megérezte, bár csak egy pillanatra, hogy a föld, a benne található férgek, gyökerek, apró törmelékek, ezek mind valami nagyobb célt szolgálnak, tele van élettel a világ. Elméje most a múltba révedt, városokat, akadémiákat járt be, hatalmas tornyaik, sikátoraik között indák, kóborló lidércfények, épületeikben nyüzsgő magiszterek és rosszindulatú tudás szakácsai… katlanok.

Keze valami szilárdat tapintott.

Kihúzta, egy kő volt. Fekete. Talán megkövült szurok. Nem túl kemény, akár rugalmassá is válhat hő hatására, de erről csak kísérletek útján bizonyosodhatna meg. Egy ideig nézegette, majd elhajította, messzire.

Amikor visszaért a faluba, Vir végigmérte.

– Most rosszabbul festesz, mint amikor elindultál – mondta. – Ha találgatnom kellene… egy dal felvidítana, Amund?

– Persze. Másról nem is lehet szó.

A karjára pillantott: az tiszta volt.

 

 

3.

A következő napokban Amund jobban megismerte a helybélieket, és időnként megmászta a hegyi utat, hogy meglesse a temető környékét. Eljutott a fekete toronyhoz is, egy egész napot töltött ott.

– Priora nekem egyszer azt mondta, hogy kutatnom kellene a városnevek etimológiáját, és mostanában Szászálátka szótagjain gondolkoztam, mit jelenthetnek.

Vir egy ideig csendben erőlködött egy mogyoró feltörésével, majd azt mondta:

– Felesleges, nem a te nyelved munkája.

– Száz-hála-átka. Ez hogy tetszik?

– Tudod, néha szeretnék ennyire lelkes lenni, mint amilyen te vagy, de én érzek valamit a levegőben, ami rosszabb, mint amit valaha éreztem. Száz családunk van, igaz, de nem a hálás természetünk hozza ránk az átkot.

Amund eltűnődött.

– Előfordulhat, hogy mégis. – Kikapta a lány kezéből a mogyorót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, majd jött a reccsenés. – Sokat gyakoroltam. Nagyon régen.

– Mesélj a vízről – kérte Vir. Elrágta a mogyorót. – Ez lesz talán a kedvenc mesém.

– A legkisebb dolgoktól a legnagyobbig – mesélte Amund. – A víz meséje a világmindenség meséje. Az atomok prológusa: egy oxigén, két hidrogén, kötődnek, mint a szeretők. Láttam a víz születését egy kémcsőben, és láttam a végtelen óceánt, ahogy a nap sugarai csillognak a hullámain. Láttam vad zuhanását hegyek magasából, láttam, ahogy felszárad a kutak széléről. Forró gőz és hideg jég: gyilkos, vagy a tudomány szolgája?

– Mi van az óceán mélyén? – kérdezte Vir.

– Mi van a felhők tetején?

– Ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek – mondta Vir. – Soha nem láttam a hópelyheket, amikről meséltél.

Még hosszú percekig beszélgettek.

Aznap este felavatták a nagy tüzet. A falu közepén rakták meg, és beragyogta a környéket. Az idősebbek leültek, és megpróbálták kifürkészni a titkait. A fiatalok ide-oda kóvályogtak, ettek és ittak, és meglepő módon beszélgettek is.

Az éjfél közeledtével egyre többen dúdoltak valamit, harmonikus egységben. Mély, egyszerű hang ismétlése: mmmmmh-mm.

Amund is elkapta a ritmusát, felemelő érzés volt.

Később a tűz elaludni készült, az emberek is visszatértek a kunyhóikba, de Amund maradni akart, ott ült a falu legöregebb férfija, Haré mellett, csendben figyelték a parazsat.

– Valami célja van, hogy velünk maradtál – szólalt meg az öregember. – Nagy áldozat.

– Nem nagy, igazából nem – mondta Amund. – Egy olyan embernek, akinek nincs másik élete, annak nem.

– Közel van a vége ennek is.

A hideg végigfutott Amund hátán. Talán csak a szél miatt, talán az öreg szavai miatt, de ez utóbbi nem annyira valószínű. Tudta, amit tudnia kellett, Haré sem lát többet annál.

– A fák… – Az öregember felemelte az ujját. – A fák bölcsessége. Hallod, ahogy ropognak az ágaik. Szárnyak mozognak a sötétben. A talaj életre kel éjszaka.

– Igen – mondta Amund. – Igen, valami közeledik. És több is annál.

Apró lángok támadtak fel itt-ott az elszenesedett farakás egyik-másik pontján. A tűz is küzd, hogy élhessen. Mindennek és mindenkinek küzdenie kellene. Aztán van úgy, hogy elkerülhetetlen, hogy kialudjon az élet, akármilyen jelentős vagy jelentéktelen: itt ez a tűz, nem szolgált igazán célt, nem fogják megírni a történetét, de ragyogott, elért valamit, hatott az emberekre, hatott a halott fákra, hatott a rovarokra, akik a közelébe tévedtek. Hamarosan vége, de létezésének jogát még mindig megpróbálja elmarni.

Amund most bűntudatot érzett, de nem tudta megmondani, miért. Nem az ő hibája, hogy nincs hatalma irányíthatatlan dolgok felett, bár talán ha többet tudna a világ működéséről, az emberekről, talán akkor minden más lenne. Talán ha más döntéseket hozott volna egy hete, egy hónapja, az azelőtti évben, vagy amikor először elkapott egy bogarat, hogy megvizsgálja.

Akkor eszébe jutott Priora. Aztán Vir.

A vén Haré mély levegőt vett, kifújta. Remegő levegővétel volt ez, Amund úgy gondolta, valami betegség miatt lehet.

Aztán énekelni kezdett. Halkan, érzelmek nélkül: egy régi mondóka.

 

Színeid, feketén-fehéren

Kakari és namira.

Ölsz-szeretsz, tüzed ég, vízbe fúlsz

Kakari és namira

Föld alatt mocorgó, fák között szárnyaló

Kakari és namira.

 

Amund észrevette, hogy Haré ütögeti a ritmust az ujjaival a térdén. Hallgatta a dalt, próbálta megfejteni a mögötte rejlő titkokat, de néha nem is figyelt a szavakra, csak az ide-oda kopogó ujjakra.

A fák ropogtak. A szél fújt. A tűz halni készült.

Amund a zsebéből előszedte a füzetet. Átlapozta: új oldalak, új rajzok és új gondolatok születtek rajta, amióta a régiek elkenődtek.

A parázsra dobta.

A tűz még egyszer felkapaszkodott, mohón átrágta magát a papíron, majd mintha rádöbbenne saját reményének feleslegességére, ismét lekushadt.

– Megyek – mondta Amund.

Haré nem válaszolt. Ő maradt.

Amikor belépett a kunyhó ajtaján, csak a kék gyertyaláng égett. Az egyik oldalon Vir apja aludt, a másikon a kislány.

Amund csendben odalépett a lányhoz, leguggolt, nézte egy ideig, majd leült mellé.

Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Annyi mindent kellene még mesélnie, vagy legalább mondani valamit, egy szót, egy biztató gondolatot, akármit.

Ha Vir ezt a vágyát megérezné, most kinyitná a szemét, odafordulna hozzá, és megkérdezné: van még egy történeted?, és akkor erre Amund azt válaszolná: igen, de már csak egy, az utolsó, és erre a lány megkérdezné: annak legalább jó vége van?, amire az lenne a felelet: megtudod, mielőtt a nap felkel.

És ekkor, csendben ugyan, hogy ne ébressze fel a lányt, de fájdalmasan, elsírta magát.

Sírt percekig, amíg meg nem sejtette, hogy a tűz odakint már kialudt, ekkor megsimogatta a lány haját, ő megmozdult, de nem ébredt fel. Jönnek, gondolta Amund. Hiába minden erőfeszítése, ennek a mesének nincs igazán jó vége, de talán valamit sikerült elérnie, valami egészen aprót. S ebben a pillanatban tudta is: elég volt körülnéznie, az ismerős kék láng, a fák borzongató ropogása, a kislány halk szuszogása… Szászálátka végtelen nyugalma.

Amund végre tartozott valahová.

 

 

 

Nyolc nappal később (3)

 

Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.

         Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.

         Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.

         Szándékosan.

         Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.

         Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.

         Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.

         Kivettem a táskámból a könyvét.

         – Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.

         Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.

– Könnyűségét – mondta.

         Lenéztem a könyvre.

– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…

         Visszaadtam a könyvet.

– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.

         – Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.

– Mondjuk a Harry Potter?

Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.

– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.

– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.

– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?

         Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.

         – Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.

         Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.

         – Igen.

         – Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?

         Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.

         – Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?

         – Nem tudom, hogy van ez.

         – Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.

         Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.

– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.

Elgondolkodtam, majd feleltem:

– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.

Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.

– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!

Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.

– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.

– Nem is lébecolok, csak…

– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.

Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.

Visszamentem.

Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.

Kifelé összefutottam Patrikkal.

– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.

Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.

– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.

Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.

Elolvastam az interneten.

Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.

– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.

– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.

Erre valamiért elnevette magát.

– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?

Vállat vontam.

– Akkor segítesz?

         Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.

         – Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.

– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.

Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:

– Ha már az éhségnél tartunk…

– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.

– Haver, mi a f…

– Wikipedia.

Patrik a fejét rázta.

– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.

Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.

Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.

Letéptem egyet.

– Tip? – kérdezte Patrik.

– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.

– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.

Megráztam a fejem.

– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.

– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.

Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.

Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.

– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.

– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.

– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.

Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.

Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.

Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.

– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.

Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.

Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.

Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.

Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.

– Durva jó, mi? – kérdezte.

Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.

Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.

– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.

Erre nem tudtam, mit felelni.

– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?

– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?

– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.

Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:

– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.

Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.

– Ez a beszéd, haver.

Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.

Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.

Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.

Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.

– Segíthetek? – kérdezte egy nő.

Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.

– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.

– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.

– Hogyhogy?

– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…

Erre elpirult, majd suttogóra vette:

– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.

– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?

Erre nevetgélni kezdett.

– Na, de tényleg, segíthetek?

Lenéztem a könyvekre.

„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.

– Hogyan vannak ezek sorban?

Rám nézett.

– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.

Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.

– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.

– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.

Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!

– Hahó! – szólt rám a lány.

– Öm, tessék?

– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.

Összezavarodtam.

– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?

Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.

Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.

A hajómakettemet elfelejtettem.

Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.

Annyira jó volt.

Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.

Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.

Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.

Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.

Így múlt el a szerda.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

 

Nyolc nappal később (2)

 

Eljött az a kedd, amikor az az író tartott előadást. Akinek nem bírtam megjegyezni a nevét.

         Julcsi odajött hozzám néhány órával előtte. Ott álltam a nyolcas főosztály polcai között, és raktam fel a könyveket, szóval alig vettem észre, hogy engem néz.

         – Jól vagy, szívem? – kérdezte.

Visszanéztem rá.

– Hát… miért ne lennék?

– Tudom, hogy nehezen viseled a szakítást – magyarázta. – Nem kell úgy tenned, mintha nem viselnéd nehezen. Nem kell játszanod az erőset. Nekem nyugodtan elmondhatod, ha bánatos vagy.

– Nem is tudom. Ez az egész a múlt héten volt, szóval…

– Akarod, hogy főzzek neked egy jó teát? – lépett közelebb. – Hivatalosan még pár percig tart az ebédszünet, ha gondolod, lefuthatok egy Tavaszi Remény cseresznyeteáért.

– Julcsi… július eleje van.

– Hány cukorral kéred?

– Nem kérek teát, köszönöm szépen.

Erre elhallgattunk, én pedig jobb híján folytattam a könyvek pakolgatását. Julcsi meg csak állt ott és nézett engem.

– És? Milyen?

– Mármint mi milyen? – kérdeztem.

– Hát a könyv, amit adtam.

Eltartott egy ideig, amíg felidéztem, hogy Julcsi mikor is adott nekem könyvet, végül leesett. Nyolc nappal korábban.

– Nem, még nem volt alkalmam olvasni.

Julcsi a fejét ingatta.

– Na igen, a szakítás mellett… de figyelj, szerintem ez a könyv abszolúte segítene átvészelni ezt a nehéz időszakot.

– Abszolúte? – kérdeztem vissza, mert nem értettem a szót.

– Abszolúte.

Az órámra pillantottam.

         – Mikor jön ez az író?

         – Később – mondta Julcsi. – Még van addig három óra.

         – El kell mennem gyorsan a bankba. Szerinted szóljak a Margitnak?

         Julcsi legyintett.

         – Hagyjad csak. Túl elfoglalt az öreglány.

         Hát hagytam. Elindultam kifelé, nem is néztem vissza, mit csinál Julcsi. Azt hiszem, egészen addig figyelt, amíg ki nem léptem az ajtón.

         Kivettem a havi fizetésem egyötödét a bankból, pontosabban a pénztárból. Mondta a nő, hogy használjam az automatát, én meg mondtam neki, hogy elveszítettem a kártyámat. Erre ő azt mondta, hogy csináltatnom kell újat. Erre én azt mondtam neki, hogy nincs rá időm.

         Ezután Patrikhoz mentem. Megint ott ücsörgött a könyvtár mellett egy padon és gitározott.

         – Most van egy kevés pénzem – mondtam neki. – Sajnálom, hogy csak most, de…

         – Haver – mondta Patrik. – Nyugi. Nem kell sohasem kapkodni. Az a te bajod, hogy kapkodsz, meg ideges vagy. Ezért van erre szükséged.

         Nem értettem vele egyet.

         – Igazad lehet – mondtam. – Adj… adj két gét.

         Apró zacskót vett elő, és a kezembe nyomta. Még csak körül sem nézett.

         – Nyugodtan megvizsgálhatod, megszagolhatod, csinálhatsz, amit akarsz, de a legbölcsebb az lenne, ha gyorsan zsebre raknád. – Patrik megütögette a padot maga mellett. – Ülj le, aztán állj fel, mintha nem is adnál nekem semmit.  De azért remélem, tudod, mennyit nem kell nekem adnod.

         Leültem mellé, odacsúsztattam neki a pénzt.

         – És nem szoktak elkapni? – kérdeztem.     

         – Szerinted itt üldögélnék akkor? – kérdezett vissza.

         Erre már nem tudtam, mit mondani.

– Hát rendben, mennem is kell – szólaltam meg alig fél perc múlva.

         – Köszöntem.

         Amikor visszatértem, Margit fogadott.

         – Tudod, örülnék, ha nem szaladgálnál el csak úgy, engedély nélkül – mondta, és megigazgatta a szemüvegét.

         – Bocsánat, én csak ide…

         – Most az mindegy, hogy hova mentél, meg mennyi időre – emelte fel az ujját Margit, ami azt jelentette: jobban teszem, ha meg sem szólalok, amíg nem kapok rá engedélyt. – A lényeg, hogy tudjam, hol vagy, és hogy tudjam, hogy elmentél. Mit gondolsz, mennyi ideig szaladgáltam fel-le, amíg kerestelek? Le kellett volna fénymásolni néhány cikket. Senki más nem ért rá. Szerinted ez elfogadható viselkedés?

         – Julcsi azt mondta, nem lesz gond, ha kiugrok levenni egy kis pénzt.

         – Szóval Julcsi azt mondta! – csattant fel Margit. – És ha Julcsi azt mondja, akkor te meg kiugrasz az ablakon. Ha a Julcsi azt mondja, beleugrasz a kútba, aztán meg kimászol, és még egyszer beleugrasz, hátha rosszul csináltad.

         – Én nem ezt mondtam, én csak…

         – Tudom ám, mi folyik itt. – Összevonta a szemöldökét, összeszorította a száját, és suttogóra fogta a beszédét. Igazából, nem is tudtam, hogy lehet suttogva is kiabálni. – Ez egy könyvtár! Nem bordélyház! Azt, hogy ti ott fajtalankodtok a polcok mögött, nem vagyok köteles elviselni!

         – Nem is… izé… nem is… fajtalanodunk.

         – Rajtad tartom a szememet! – dörrent rám.

         Erre elvonult, de valóban rajtam tartotta a szemét.

         Majdnem nekiment az ajtónak.

A következő néhány órában, ahogy rakosgattam a könyveket, és kiszolgáltam az olvasókat, azon gondolkodtam, hogy vajon miért vettem meg a füvet, és hogy lehet-e érezni a szagát onnan a zsebemből.

         Aztán arra is gondoltam, tényleg hiányzik-e a barátnőm, vagyis a volt barátnőm. Elég sokáig gondolkoztam ezen.

         Végül arra jutottam, hogy a gondolkodástól megfájdul az ember feje.

Gyorsan lepergett az idő, mire eljött a záróra, és elkezdődött az író felolvasása.

         Vendégünk nem volt kimondottan magas, inkább csak olyan öreg, és cigarettaszag áradt belőle, pont úgy, ahogy azt Julcsi megmondta.

         Úgy kezdődött, hogy feltette a szemüvegét, kinyitotta a könyvét és felolvasott egy fejezetet. Az első mondat után elveszítettem a fonalat. Persze, az is lehet, hogy az első mondat felénél, mivel az is eltartott egy percig.

         Aztán ránézett a közönségére: négy-öt hasonlóan öreg férfira, ugyanennyi öreg nőre, meg egy kötött pulóveres, vastag szemüveges, korpás hajú fiatalemberre. Meg ránk, könyvtárosokra.

         – Ezt a regényt közel négy hónap alatt írtam, de legalább negyven éve érlelődött bennem – mondta, és levette a szemüvegét. – Kinevethetnek, mert vékony könyv. Nem is túlságosan összetett. Tudják… a fájdalom.

         Erre mindenki bólogatni kezdett. Mindenki tudta a fájdalmat.

Én például nem tudtam.

– A fájdalom akadályozott meg abban, hogy a témához nyúljak – folytatta, és közben simogatta a könyvét. – Az emlékek furcsák, eltemethetjük őket hosszú évekre. Azt hinnénk, vége. Azt hittem én is, hogy tényszerűen kezelhetem a dolgot. De amikor írni kezdtem, az emlékek fájdalmassá váltak.

         Még úgy tíz percig beszélt a fájdalomról, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy mire is utal. Talán többet kellene olvasnom, gondoltam.

         Aztán az olvasók kérdezhettek, az író pedig megtehette, hogy nem válaszol.

         – Nagyon megindító volt, ahogy az egyik korábbi regénye, a Szardellaélet lapjain az emberi értékek elkorcsosulásáról és az emberi kapcsolatok kiüresedéséről írt – szólalt meg Margit. – Az érdekelne, hogy ma mennyivel látja rosszabbnak a helyzetet, mint akkor?

         – Igen – mondta az író. – Érdekes jelenség, mármint az, ahogy az emberek magukra maradtak ebben a posztindusztriális, hálózatias világban, ahogy fiatal költőtársunk fájdalmas soraiban is megírta.

         A vastag szemüveges fiatalemberre mutatott, ő pedig szigorúan biccentett.

         – Tudnunk kell, hogy prioritásaink excesszív bomlása az egy nemzeten belüli kulturális értékek diszkrepanciáinak eredménye. Most még inkább lehetséges, hogy valaki egy képregényt, vagy egy videojátékot Tolsztoj nagyregényeivel egy lapon emlegessen, és jelzem, ezzel semmi gond nincsen, mindaddig, míg az értékítélet közös jelrendszerben, elfogadható érvek felhasználásával történik. De egy ilyen, szétmorzsolódott, szubkultúrákra tagolódott világban egy közös nyelv és kulturális eszmerendszer felállítása, finoman szólva képtelenség. Nem találjuk meg a közös hangot a másikkal, mert annyi impulzus ér minket nap mint nap.

         Folytatta még negyed óráig, de nem válaszolta meg, hogy mennyivel látja most rosszabbnak a helyzetet, mint akkor. Persze, nem zavart, mert a kérdést sem értettem.

         Aztán a vége felé a hangulat változott, bort szolgáltak fel, amiért nem kellett fizetni.

         Odamentem egy pohárért, az író pedig megszólított.

         – Feltűnően csendes volt ma este, fiatalember – mosolygott. – De azért láttam, hogy szívesen mondana valamit. Vagy rosszul láttam?

         Vállat vontam.

         – Nem értek én az irodalomhoz – magyaráztam.

         – Ugyan már, pont egy könyvtáros ne értene hozzá?

         – Biztos furcsán hangzik – mondtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Tudja, a diszkrepanciák.

         Erre értően bólogatott. Ő tudta a diszkrepanciákat.

         – A lényegre tapintottunk akkor. – Megütögette a vállamat, és arrébb ment, hogy megegye az összes csokis nápolyit.

         Valahogy elmúlt ez az este is.

Aztán, mint mindig, a könyvtárosoknak kellett feltakarítani az egészet.

         Julcsival sétáltunk megint a buszra.

         – Aztán mit csinálsz ma este? – kérdezte. – Abban a nagy lakásban, egyedül?

         – Semmit – mondtam.

         Arra gondoltam, kipróbálom ezt a füvezés-dolgot. De még nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá.

         – Ha esetleg szükséged van valakire, aki segít az otthoni teendőkben, nyugodtan szólj, nekem van egy kis szabad időm mindig. Persze, ma nem, mivel…

         – Már késő van.

         – Sokáig húzódott ez a…

         – Igen. Nem, nem gond. Szólok, ha valamire szükségem lesz. – Megköszörültem a torkomat. – Tudom, hogy rád számíthatok.

         – Hogyne – felelte ő. – Rám bármikor számíthatsz.

         A buszon csendben ültem, néha hozzányúltam a zsebemhez, amiben a két gé volt.

         Amikor leszálltam, elmentem egy villanyoszlop mellett, amelyre egy hirdetést ragasztottak.

         Megtorpantam és megnéztem magamnak.

         Egy kutya tűnt el, írták a papíron, egy négy, esetleg öt éves corgi, aki a képről bánatosan nézett rám.

A becsületes megtalálónak annyi pénzt ajánlottak fel, amennyi a havi fizetésemnek az egynegyede volt.

A lap alját bevagdosták, hogy lehessen tépni telefonszám-fecniket. Letéptem az egyik telefonszám-fecnit, és zsebre tettem.

Mielőtt hazaindultam volna, bementem a boltba. Vettem tojást, sonkát, sajtot, meg kenyeret. Kifelé menet nekiütköztem valakinek.

– Mégis mi faszt képzelsz, baromarcú? – kiáltott rám.

Felismertem, az a Dancsó nevű kötekedős fickó volt. Amikor ő is felismert, összeszűkült a szeme, és csak ennyit mondott, mielőtt továbbment:

– Vigyázhatnál jobban is.

Hazafelé azon töprengtem, mit kereshetett ezen a környéken.

Amikor hazaértem, leültem a kedvenc fotelembe. Előtte az asztalkán ott volt a könyv, amit Julcsi adott.

Ránéztem. Az volt ráírva nagy betűkkel, hogy „KUNDERA”. Alatta meg, hogy „A lét elviselhetetlen könnyűsége”.

Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

 

 

Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlés is ismétlődhet a végtelenségig. Mit akar mondani ez a zavaros mítosz?

       Az örök visszatérés mítosza per negationem azt mondja, hogy az élet, mely egyszer s mindenkorra eltűnik, s mely nem tér vissza, árnyékhoz hasonlít, nincs súlya, eleve halott, és ha ez az élet szörnyű, gyönyörű, magasztos volt, e szörnyűség, szépség vagy magasztosság nem jelent semmit.

 

 

         Abbahagytam az olvasást. Becsuktam a könyvet.

         Nem értettem belőle egy szót se. Mi az a per negationem? Talán utána kellene néznem. Vagy annak, hogy mi az a Nietzsche.

         Azt sem igazán értettem, mi az a magasztos. Talán nem jelent semmit. Talán mindent jelent.

         Félredobtam Kundera regényét. Miről akart ez szólni?

         Sóhajtottam, kinyújtottam a lábamat. Ropogott mindenem.

         Aztán kimentem a konyhába. Csináltam két bundáskenyeret, aztán közéjük raktam sok sajtot meg sonkát.

         Elég jól jóllaktam, mielőtt lefeküdtem.

         Így múlt el a kedd.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

Nyolc nappal később (1.)

 Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com