Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com