1.

A kunyhók elrendezése Amund szemében kuszább volt, mint a falut irkafirkaként körülfogó erdőség, s a falu komorsága még visszataszítóbbnak tűnt, mint a felhők, amelyek (Vir szavaival élve) a halál árnyalataiban gomolyogtak. A fák árnyékában összetákolt otthonok falainak összetétele (szigorúan tudományos megfigyelések alapján): cserzett bőr, faragott csont, inda és a romlott sajt szaga, ez utóbbit Amund kétszer is aláhúzta a füzetében.

­– Miért van ilyen kevés fiatal itt? – kérdezte, majd belekortyolt a felkínált tejbe. – Rajtad kívül nem is láttam gyereket. És tudod mit? Te is annyira komoly kislány vagy. Nálam egészen biztosan bölcsebb lehetsz.

Vir elmosolyodott, a hajával játszott.

– Ízlik a tej?

Amund megnézte magának a durva faragású fakupát, beleszagolgatott, majd visszatette az asztalra. Egy kék bogár pottyant bele a felettük hajladozó fáról. Körülöttük asszonyok kiabáltak, mindegyik vékony, sötét; nem is a ruhájuk, vagy a bőrszínük miatt, tűnődött Amund, hanem ahogy el-eltűnnek a fatörzsek mögött, s még ha látni is lehetne ruhájuk szegélyét, elhalványul az, hozzásötétedik a komor ébenhez, füstté és árnyékká válik.

– A tej… olyan, mintha szesz lenne – mondta Amund. – De finom, köszönöm. Honnan szereztétek? Nem sok állatot láttam errefelé.

– Megadatott.

– Értem.

Szigorúan tudományos források.

– Én soha nem kérdeztem, honnan, vagy miért vannak a dolgok – mondta Vir. – Ha belegondolok, úgy igazán, az sem elképzelhetetlen, hogy Szászálátka mindig is létezett és mindig ebben a formában.

– Gyakran fogadtok vendégeket? Olyanokat, mint én?

Vir csak mosolygott.

A nap lenyugodni készült, az emberek összeszedték a dolgaikat, a fejszéket, melyekkel fát hasogattak, a kosarakat, melyekbe bogyókat szedtek, a száradó ruhákat, amelyek csüggedten lógtak a szárítóindákon.

A szél feltámadt, a helybéliek pedig gyorsabban szedelőzködtek.

Vir intett, hogy vigyék be az asztalkát a házba.

Valami mozgott odakint a fák között, de Amund nem tudta megfigyelni. Behordtak még néhány dolgot. Vir apja, egy néma és özvegy aggastyán, megpróbálta közölni, hogy nem kell annyi minden.

– A Pillangó az – mondta Vir később. – Nagy, fekete szárnyai vannak, amelyek nem akadnak meg az ágakban. Csak jön és megy, ahogy kedve tartja.

A szél meglobogtatta a kunyhó bőrfalát. Amund megpróbált kinézni az egyik hasadékon, de csak vészterhesen imbolygó lombkoronákat látott.

– Nincs sok időm – mondta. – Nem maradok tovább, csak ha feltétlenül muszáj. Holnap még. Ha el tudom intézni, amit kell. Aztán még holnap este itt aludnék, ha elintéztem. És az azutáni reggelen már nem zavarok.

Megfordult, Vir szemébe nézett. A lány, ha elkedvetlenedett is, nem mutatta.

– Mi az, amit mindig írsz? – kérdezte. – Te is történeteket találsz ki?

Amund szája megvonaglott.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte. – A zöld tollas emberekről?

Vir a szemét forgatta.

– Szászálátka már csak ilyen, mindenki kíváncsi a dolgokra, de néha nem eléggé, vagy talán túlságosan is, mit mondasz erre?

Amund észrevette, hogy görcsösen szorongatja a jegyzetfüzetét a zsebében. Tenyere izzadt. A végén még elkeni a szavakat.

Kihúzta magát.

– Ha nem haragszol meg… ettől a tejtől inkább csak megéheztem – mondta. – Hoztam magammal, nem azért mondom, de ha kenyeret törtünk, akár mesélhetek is ezt-azt. Ha ugyan kíváncsi vagy, még ha nem is eléggé, vagy túlságosan is.

Vir kuncogott.

Amíg Amund a táskájában kotorászott, a lány segített apjának lefeküdni, valamit mondogatott is neki, ami lehetett értelmetlen mondóka, vagy idegen nyelv is, bár Amund nem tudta elképzelni, hogy miért beszélne itt bárki több nyelven, ha a helybéliek még csak nem is törődnek saját hagyományaikkal, történelmükkel sem. Nem számított nekik, hol vannak, vagy mikor, és az sem, hogy egyik esemény hogyan követi a másikat, egyszerűen nem foglalkoztak az összefüggésekkel.

– Kakari-namira, kakari-namira – mondogatta Vir az apjának. – Kakari-namira.

Amund akárhogy töprengett, nem tudott rájönni, miért olyan ismerős ez neki. Valamire emlékeztethette, talán a saját gyermekkorából, olyan volt ez a rigmus, mint amikor az ember ismerős illatot érez, amelyet már évek óta nem érzett, és ennek az illatnak a hatására összecsordul a nyál a szájában – csakhogy ez inkább gondolatokat, vad képzeteket hozott, nem kellemes ízhez kötődő emléket.

A fák között szárnyaló. A föld alatt mocorgó.

Kakari-namira.

A kenyér, amelyet végül megfeleztek, már két napja szárazabb volt a kelleténél. Vir azt mondta, nem számít, amúgy is ritkaság. Ebben lehetett valami, néhány órával korábban Amundnak volt alkalma megfigyelni, hogy Vir kitöri egy reszketeg, vékony nyúl nyakát, apró ujjaival erőlködés nélkül belenyúl a testbe, hogy kiszedje a belsőségeit, majd a szőrmét kifordítva nyersen enni kezd belőle.

Ez a kép abban a pillanatban majdnem teljesen tönkretette azt az illúziót, amelyet Amund felépített magában, azt az ideált, amely sosem létezett: ezek az emberek így élnek, a természettel való aberrált kapcsolatban, Szászálátka nem része semmiféle rendezett és ésszerű rendszernek, struktúrának, vagy akárminek, amit Amund tudományos megközelítéssel, ennyi felületes tudással megérthetne.

Aztán elengedte az ellenérzéseit, a viszolygás gyengeséggé, majd alázattá alakult.

A kenyér az kenyér, a hús az hús, mindegyik mást jelképez, persze más-más történetekben, nem érdemes rajta azon túl rágódni, mint amit a fogak rágódnak, a fogaknál magasabb rendű törvény itt nemigen van.

– Azt mondtad, mesélsz – szólalt meg Vir. – Engem érdekelnek a mesék.

– Azt elhiszem. Nagy, kíváncsi szemeid vannak.

– Érdekelnek dolgok.

– Amikor ilyen fiatal voltam, engem is érdekeltek dolgok – mondta Amund. – A szüleim ezt nem mindig nézték jó szemmel. Sokszor rengeteg bogarat hazavittem csak azért, hogy lerajzoljam őket, tudod?

Vir a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme! – fakadt ki. – Nekem olyan történet kell, amiben tanulok valamit a világról és az emberekről, és te olyan történetet akarsz mesélni, amiben te tanulsz dolgokat.

Amund megakadt. Ma már sokszor járt így, de még mindig meglepődött, mennyire máshogy is meg lehet ítélni dolgokat, Vir ehhez nagyon értett. Valóban, ennek a történetnek nincs közvetlen tétje, élményszerűsége, de Amund nem is ezt a történetet akarta elmondani, csak amolyan felvezetésnek használta volna – csakhogy Vir képes lenne megérteni a felvezetés, a mellékvágány és az érintőlegesség koncepcióját?

– Miről meséljek? – kérdezte Amund.

– Amiről ma még nem meséltél. Egész nap magadról meséltél, mesélj másokról. – Suttogóra vette a hangját. – Mesélj a zöld tollas emberekről.

Amund tűnődve az arcát simogatta.

– Mit akarsz tudni?

– Jól ismerted őket?

Amund felnevetett.

– Némelyiket. Annyira jól egyiket sem. Nem helyeseltem, hogy olyan fiatalok, akik most kezdték a tanulmányaikat, kijöjjenek ide. Tudod mi az, hogy tudomány?

Vir a fejét rázta.

Amund sóhajtott. Pont ez az. Egzakt dolog, kontextus nélkül. Valahol, valamikor, extrapoláció minimális ismeretekből. Elhamarkodott következtetések, majd tragédia.

– Rendben, elmesélem az egész történetet. Vagy addig, amíg el nem álmosodunk mind a ketten.

– Vagy amíg a Pillangó ide nem ér – mondta Vir. – Az talán érdekesebb lenne.

Amund megborzongott.

– Mióta… – Elharapta a száját. Felesleges bármit is kérdeznie. – A zöld tollas embereket nem így hívják igazából. Te azért mondod, mert smaragdszínű töltőtoll volt mindegyiknél, ami egyébként fantasztikus találmány. Az, hogy nekik mind egyforma és ilyen díszes tolluk van, ez… megint egy érdekes történet, de nem tartozik ide.

– Hát hová tartozik, ha nem ide? – nyafogott Vir. – Ha tényleg te is történetmondó vagy, nálad rosszabbal nemigen találkozhattam volna.

Erre a megjegyzésre Amund egy másik helyzetben, vagy talán másik világban meg is sértődött volna, de most csak mosolygott, mintha minden rendben volna.

– Nemigen – mondta.

Odafönt az égben a felhők megütköztek. A robajlás végigremegett a csontjain is. Hideg szél fújt be a falak résein.

Amund körülhordozta a tekintetét a kis kunyhón.

– Tudod, Vir… semmit nem értek abból, amit itt látok, és mégis, úgy érzem, itt elidőzhetnék egész életemben. Van úgy, hogy a legkisebb, legegyszerűbb dolgoknak vannak a leggazdagabb részletei, amelyek lenyűgözőbbek bárminél. A tudománynak végül is ez a lényege, hogy találunk egy kis darabka izét, aminek minden hajlatát, redőjét és tökéletlenségét ismerni és tudni akarjuk. Itt ez az épület, ez a falu, ti nem is gondoltok talán rá soha, de ha én innen elmegyek, talán egész életemben erről fogok mesélni.

– Ha nem ilyen kioktatóan, akkor már jobb mese lesz. És legalább másnak lesz egy meséd, ha nekem nem is. Pedig megígérted.

– Az már önmagában érdekes történet, hogy a zöld tollas emberek mit kerestek idekint, és miért tűntek el mind egy szálig. Gondolom, egyetértesz.

– Érdekesnek érdekes – ingatta ide-oda a fejét a lány. – De ebből a történetből még rengeteg dolog hiányzik. Hol vannak, akik csinálnak is valamit?

Megint dörgött.

– Eltűnni épp elég – mondta Amund.

Valamiféle szorongás lett úrrá rajta. Akárhogy próbálta ezt a beszédtémát megközelíteni, az mindig elszökkent, mint valami sikamlós halacska, akit túl nagy markú halász próbál megfogni. Ami még rosszabb, Amund volt az, aki leginkább válaszokat és történeteket akart hallani, nem feltétlenül Vir néha túlságosan disszonáns elbeszélésében, hanem tényszerűen.

Észrevette azt is, hogy fél. Nem érezte magát biztonságban: itt volt a megválaszolatlan kérdések és kusza, elvarratlan szálak gombolyagában, Szászálátka közepén, és nem értette, mi történik vele. Nem értette, miért jött el végül is, és miért nem hagyta ott az egészet, amikor alkalma volt rá – amikor ezerszer alkalma volt rá.

A tudomány, ötlött fel benne, de ez túlságosan könnyen előkapható, álságos válasz, az igazság mindig több, mint egy tudományos hipotézis, az igazság több, mint a tények összege, az igazság összetettebb bármelyik fondorlatos hazugságnál és kitalált történetnél is.

– Hányan laknak Szászálátka házaiban? – kérdezte aztán.

– Ketten-hárman.

– Úgy értem, összesen.

Vir csendben maradt.

Vajon tud számolni?

– Tízszer tíz család van, úgy mondják – mondta aztán. – Legalábbis ennyi ház épült eleinte.

– Eleinte? Szóval mégis tudsz valamit a történelemről.

Vir oldalra pillantott.

– Ezek nem kellemes dolgok – mondta. – Szeretném, ha maradnánk az eredeti tervnél, és te mesélnél a zöld tollas emberekről.

Odakint egy állat, vélhetően farkas felüvöltött. Nem azon a büszke hangján, amikor társait hívja, hanem fájdalmasan, amely vonyításba torzul, majd elhaló, szinte hangtalan nyüszítésbe.

Kakari-namira.

Apró, kék lánggal, füst nélkül égett a gyertya, amelyet Vir az asztal közepére tett.

A zöld tollas emberek meséje elmaradt. A vihar egyre jobban tombolt odakint.

 

 

2.

Amund az erdőn keresztül rohant. Arcán valami szurokszerű csordult le.

Nem emlékezett az ébredésre, csak a futásra, ahogy a lelkét is kileheli, körülötte az éji fák röpködtek, azok mögött pedig szemek figyelték.

Elterült egy tisztáson.

Csak bámulta a holdat, melynek kaján sarlója ott hullámzott látomásszerű ködpászmák mögött.

Reggel Vir szólongatta.

Amikor kiszedegette a hajából a tüskéket és leveleket, annyit tudott csak kinyögni, hogy szomjan fog halni.

– Ne törődj vele – mondta Vir. – Mit értesz az alatt, hogy a senkik birodalma?

Amund felvonta a szemöldökét.

– Mikor mondtam én ilyet?

Ekkor körülnézett, látta, hogy a tisztás valójában egy mesterségesen kialakított kis folt az erdőben. Totemszerű kőfaragványok ácsorogtak körülötte, festett szemeik megannyi színeket könnyeztek.

– Álmodban meséltél – mondta Vir. – Nem volt túlságosan érthető, de még mindig jobb a tegnap estinél.

Amund riadtan a zsebéhez kapott.

A füzetke összegyűrődött, nedves lett. Sietve átlapozta, a szavak viszont nem mondtak neki semmit. Zűrzavar, betűkből. Nincs jelentésük.

Felsóhajtott. Talán meg is könnyebbült, olyan teher volt ez, amelyet csak kerülgetett egy ideje, de az nem vitte őt előrébb.

– Mit keresek én itt? – kérdezte.

Vir nem válaszolt, csak fintorgott.

– Undorító az az izé az arcodon – mutatott fel. – Gyere vissza, le kell mosni, különben olyan lesz a fejed, mint ez az erdő itt.

Vir kuncogott, de Amund rosszul érezte magát. Valami tényleg rászáradt az arcára, de nem akart hozzáérni.

Amikor visszaértek a faluba, többen segédkeztek abban, hogy letisztogassák, közben ilyeneket mondogattak:

– A fákról esett le. Onnan sok minden leesik.

A két napban, amíg Amund itt vendégeskedett, megfigyelte, hogy a helybéliek nagyon keveset beszélnek egymással, legalábbis olyan dolgokról, amelyek közvetlen információcserét szolgálnának – mintha kitalálnák egymás gondolatait, és amolyan hangyaszerűen egyszerre cselekednék meg azt, amire a bolynak szüksége van. Amikor pedig egymáshoz beszéltek, olyasmiket mondtak, amelyeket Amund nem mindig értett; nem feltétlenül azért, mert a szavakat nem ismerte, csak éppen volt mögöttük valami a háttérben, valami titkos közös tudás, egyfajta bennfentesség. Ez csak fokozta az érzését, mennyire kívülálló itt.

– Vir, én elindulok – mondta nem sokkal később a lánynak. – Estére talán visszatérek. Ha nem… mindegy, ne gyertek utánam.

– Miért mennénk?

Amund bólintott. Felesleges körök ezek.

A falu a keleti oldalon egy emelkedőben végződött, itt a fák ritkábbak voltak, mert sziklák szegélyezték az utat, amely lassan a hegyekbe vezetett. Hallani lehetett a kászmadarak vijjogását, néha hatalmas árnyékot vetettek, s időnként úgy tűnt, ezek az árnyékok önálló életet is élnek, függetlenül gazdájuktól: össze-vissza szaladgáltak Amund szeme előtt. Valahol egy patak csörgedezett. Sűrű, fojtó illatok keveredtek a levegőben, édes gyümölcsé, s talán égetett fűszereké.

Néhány perc múlva Amund elég magasan járt, hogy visszanézzen. Amikor még a kunyhók között sétálgatott, nem tűnt fel neki, mennyire széles a falu kiterjedése, a túloldalon pedig, talán egy óra járásra, egy kisebb fekete torony állt.

Amund megrázta a fejét. Most már nincs sok értelme kérdéseket feltenni.

A temető kapuját messziről felismerte. Az egész sírkert nem foglalt túl nagy területet, annál nagyobb volt a kertet körülvevő sziklafal, melynek járataiban, üregeiben és megszámlálhatatlan kamráiban a világ összes halottja elférne.

Belépett a kertkapun, de rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül, két fiatal férfi egy hatalmas, vászonnal letakart valamit rángatott ki az egyik sziklaüregből, miközben egy magas nő figyelte őket.

Mindhárman gesztenyebarna ruhát hordtak, aranyszínű szegélyekkel.

– Hát, nem tévedtem nagyot! – kiáltott fel Amund. – Bárcsak a fejedbe látnék néha, Priora nővér!

A nő nem tett meg teljes fordulatot, hogy ránézzen, épp csak odapillantott, majd folytatta az események megfigyelését: jegyzetelt.

– Mi zavar jobban, hogy előbb értem ide, vagy az, hogy immár nővér vagyok? – kérdezte.

Amund bevágta maga mögött kertkaput.

– Ennek semmi köze kettőnkhöz, remélem, tudod.

A két férfi közben elengedte a terhet, amellyel eddig bajlódtak, az egyikük oda is szólt, mintegy félvállról, hogy valami gond van-e.

Priora intett, hogy semmi gond, majd Amundhoz fordult.

– Akkor mondd, mihez van köze?

– Az mi ott a kezedben?

– A leltárkönyv. Szeretnél valamit bejegyeztetni?

– Nem, a toll. Mutasd csak.

Amund kikapta a nő kezéből a tollat. Megnézte magának: ametisztszínű, vékony, elegáns tervezés.

Megnyalta a száját, majd vonakodva visszaadta.

– Szóval így állunk – mondta. – Messze kerültünk egymástól, de legalább én ceruzát használok.

Priora hangosan felnevetett, talán hangosabban is, mint illene.

– Ez zseniális, Amund! Csak így tovább! Módfelett szakszerű! Ha már itt tartunk, akár vissza is mehetnél oda, ahonnan jöttél. Bárhol is legyen az.

Elmenni, azt nem. Ehelyett inkább megnézte magának alaposabban a sziklaüregből elővonszolt csomagot.

Bár vászonba csavarták, és nagyobb volt, mint a két férfi együttvéve, Amund meg tudta állapítani, hogy valamiféle organikus dologról lehet szó. Nem egészen émelyítő, de nyugtalanító szag áradt belőle, és a talaj átnedvesedett ott, ahol vonszolták előtte.

– Priora, én nem akarok semmiféle következtetéseket levonni – szólalt meg végül Amund, a hangja remegett.

– Ne is. Szászálátka az én gondom.

– És ez csak egy, ugye?

– Ez? – mutatott Priora a vászonra. – Ez nem is az egész. Szétesett. Ki kell vakarni onnan, ami még megmaradt, teljesen kiábrándító.

Amund a földre roskadt.

– Szászálatka nem a te gondod, soha nem volt, soha nem is lesz – mondta. – Nem akarom, hogy idehozz még több embert.

Priora megérintette Amund vállát.

– Fel kell számolni az egészet, és tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom.

– De a véleményedet kikérik. Mindig van másik lehetőség.

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked.

Amund tekintete elködösödött. Nem sírhat Priora előtt, főleg úgy, hogy ő maga sem érti, mi történik ebben a pillanatban. A két férfi is őt nézte.

– Kakari-namira – suttogta.

Csend lett, hosszú másodpercekig, a levegő mintha vibrált volna. A távolban a madarak is elcsendesedtek. A vászon alatt a hatalmas, formátlan tömeg megmozdult, némiképp összeroskadt.

– Ez minden, Amund? – kérdezte Priora.

– Talán még annyi, hogy szörnyű ember vagyok.

Nem bírta tovább. Otthagyta őket, de nem ment egyenesen vissza a faluba, úgy vélte, sokkal többet is megtehet még, mielőtt lemegy a nap. A fákat harkályok kalapálták, rovarok zizegtek, a tegnapi vihar még mindig ott függött az égen, mintha azon tétovázna, megéri-e még egyszer kiereszteni a haragját.

Végül Amund egy kidőlt fán pihent meg, elővette ismét a jegyzetfüzetét – valamiért nem dobta el annak ellenére sem, hogy az előző jegyzeteiből alig maradt valami a maszatolt grafitot leszámítva.

– A senkik birodalma – töprengett. – A föld alatt mocorgó.

Tompa ceruzájával megpróbált az egyik üresen maradt papírlapra rajzolni – a temető alaprajzát, a lopva megpillantott írásjegyeket, a vászonba tekert irdatlan maradvány alakját.

Nem sokkal később az erdőben bolyongott, megpróbálta körüljárni Szászálátka teljes határát, nyomokat keresett, de amit talált, csak gomba, moha, ágak – annak idején minden ilyesminek tudta a nevét, a hierarchiákat, és most tessék, egyiknek sincs jelentősége, jelentése, célja, vagy akár haszna ebben a helyzetben.

Letérdelt, majd könyékig belenyúlt a nedves, puha talajba. A távolban mintha csengők szóltak volna.

Ekkor megérezte, bár csak egy pillanatra, hogy a föld, a benne található férgek, gyökerek, apró törmelékek, ezek mind valami nagyobb célt szolgálnak, tele van élettel a világ. Elméje most a múltba révedt, városokat, akadémiákat járt be, hatalmas tornyaik, sikátoraik között indák, kóborló lidércfények, épületeikben nyüzsgő magiszterek és rosszindulatú tudás szakácsai… katlanok.

Keze valami szilárdat tapintott.

Kihúzta, egy kő volt. Fekete. Talán megkövült szurok. Nem túl kemény, akár rugalmassá is válhat hő hatására, de erről csak kísérletek útján bizonyosodhatna meg. Egy ideig nézegette, majd elhajította, messzire.

Amikor visszaért a faluba, Vir végigmérte.

– Most rosszabbul festesz, mint amikor elindultál – mondta. – Ha találgatnom kellene… egy dal felvidítana, Amund?

– Persze. Másról nem is lehet szó.

A karjára pillantott: az tiszta volt.

 

 

3.

A következő napokban Amund jobban megismerte a helybélieket, és időnként megmászta a hegyi utat, hogy meglesse a temető környékét. Eljutott a fekete toronyhoz is, egy egész napot töltött ott.

– Priora nekem egyszer azt mondta, hogy kutatnom kellene a városnevek etimológiáját, és mostanában Szászálátka szótagjain gondolkoztam, mit jelenthetnek.

Vir egy ideig csendben erőlködött egy mogyoró feltörésével, majd azt mondta:

– Felesleges, nem a te nyelved munkája.

– Száz-hála-átka. Ez hogy tetszik?

– Tudod, néha szeretnék ennyire lelkes lenni, mint amilyen te vagy, de én érzek valamit a levegőben, ami rosszabb, mint amit valaha éreztem. Száz családunk van, igaz, de nem a hálás természetünk hozza ránk az átkot.

Amund eltűnődött.

– Előfordulhat, hogy mégis. – Kikapta a lány kezéből a mogyorót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, majd jött a reccsenés. – Sokat gyakoroltam. Nagyon régen.

– Mesélj a vízről – kérte Vir. Elrágta a mogyorót. – Ez lesz talán a kedvenc mesém.

– A legkisebb dolgoktól a legnagyobbig – mesélte Amund. – A víz meséje a világmindenség meséje. Az atomok prológusa: egy oxigén, két hidrogén, kötődnek, mint a szeretők. Láttam a víz születését egy kémcsőben, és láttam a végtelen óceánt, ahogy a nap sugarai csillognak a hullámain. Láttam vad zuhanását hegyek magasából, láttam, ahogy felszárad a kutak széléről. Forró gőz és hideg jég: gyilkos, vagy a tudomány szolgája?

– Mi van az óceán mélyén? – kérdezte Vir.

– Mi van a felhők tetején?

– Ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek – mondta Vir. – Soha nem láttam a hópelyheket, amikről meséltél.

Még hosszú percekig beszélgettek.

Aznap este felavatták a nagy tüzet. A falu közepén rakták meg, és beragyogta a környéket. Az idősebbek leültek, és megpróbálták kifürkészni a titkait. A fiatalok ide-oda kóvályogtak, ettek és ittak, és meglepő módon beszélgettek is.

Az éjfél közeledtével egyre többen dúdoltak valamit, harmonikus egységben. Mély, egyszerű hang ismétlése: mmmmmh-mm.

Amund is elkapta a ritmusát, felemelő érzés volt.

Később a tűz elaludni készült, az emberek is visszatértek a kunyhóikba, de Amund maradni akart, ott ült a falu legöregebb férfija, Haré mellett, csendben figyelték a parazsat.

– Valami célja van, hogy velünk maradtál – szólalt meg az öregember. – Nagy áldozat.

– Nem nagy, igazából nem – mondta Amund. – Egy olyan embernek, akinek nincs másik élete, annak nem.

– Közel van a vége ennek is.

A hideg végigfutott Amund hátán. Talán csak a szél miatt, talán az öreg szavai miatt, de ez utóbbi nem annyira valószínű. Tudta, amit tudnia kellett, Haré sem lát többet annál.

– A fák… – Az öregember felemelte az ujját. – A fák bölcsessége. Hallod, ahogy ropognak az ágaik. Szárnyak mozognak a sötétben. A talaj életre kel éjszaka.

– Igen – mondta Amund. – Igen, valami közeledik. És több is annál.

Apró lángok támadtak fel itt-ott az elszenesedett farakás egyik-másik pontján. A tűz is küzd, hogy élhessen. Mindennek és mindenkinek küzdenie kellene. Aztán van úgy, hogy elkerülhetetlen, hogy kialudjon az élet, akármilyen jelentős vagy jelentéktelen: itt ez a tűz, nem szolgált igazán célt, nem fogják megírni a történetét, de ragyogott, elért valamit, hatott az emberekre, hatott a halott fákra, hatott a rovarokra, akik a közelébe tévedtek. Hamarosan vége, de létezésének jogát még mindig megpróbálja elmarni.

Amund most bűntudatot érzett, de nem tudta megmondani, miért. Nem az ő hibája, hogy nincs hatalma irányíthatatlan dolgok felett, bár talán ha többet tudna a világ működéséről, az emberekről, talán akkor minden más lenne. Talán ha más döntéseket hozott volna egy hete, egy hónapja, az azelőtti évben, vagy amikor először elkapott egy bogarat, hogy megvizsgálja.

Akkor eszébe jutott Priora. Aztán Vir.

A vén Haré mély levegőt vett, kifújta. Remegő levegővétel volt ez, Amund úgy gondolta, valami betegség miatt lehet.

Aztán énekelni kezdett. Halkan, érzelmek nélkül: egy régi mondóka.

 

Színeid, feketén-fehéren

Kakari és namira.

Ölsz-szeretsz, tüzed ég, vízbe fúlsz

Kakari és namira

Föld alatt mocorgó, fák között szárnyaló

Kakari és namira.

 

Amund észrevette, hogy Haré ütögeti a ritmust az ujjaival a térdén. Hallgatta a dalt, próbálta megfejteni a mögötte rejlő titkokat, de néha nem is figyelt a szavakra, csak az ide-oda kopogó ujjakra.

A fák ropogtak. A szél fújt. A tűz halni készült.

Amund a zsebéből előszedte a füzetet. Átlapozta: új oldalak, új rajzok és új gondolatok születtek rajta, amióta a régiek elkenődtek.

A parázsra dobta.

A tűz még egyszer felkapaszkodott, mohón átrágta magát a papíron, majd mintha rádöbbenne saját reményének feleslegességére, ismét lekushadt.

– Megyek – mondta Amund.

Haré nem válaszolt. Ő maradt.

Amikor belépett a kunyhó ajtaján, csak a kék gyertyaláng égett. Az egyik oldalon Vir apja aludt, a másikon a kislány.

Amund csendben odalépett a lányhoz, leguggolt, nézte egy ideig, majd leült mellé.

Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Annyi mindent kellene még mesélnie, vagy legalább mondani valamit, egy szót, egy biztató gondolatot, akármit.

Ha Vir ezt a vágyát megérezné, most kinyitná a szemét, odafordulna hozzá, és megkérdezné: van még egy történeted?, és akkor erre Amund azt válaszolná: igen, de már csak egy, az utolsó, és erre a lány megkérdezné: annak legalább jó vége van?, amire az lenne a felelet: megtudod, mielőtt a nap felkel.

És ekkor, csendben ugyan, hogy ne ébressze fel a lányt, de fájdalmasan, elsírta magát.

Sírt percekig, amíg meg nem sejtette, hogy a tűz odakint már kialudt, ekkor megsimogatta a lány haját, ő megmozdult, de nem ébredt fel. Jönnek, gondolta Amund. Hiába minden erőfeszítése, ennek a mesének nincs igazán jó vége, de talán valamit sikerült elérnie, valami egészen aprót. S ebben a pillanatban tudta is: elég volt körülnéznie, az ismerős kék láng, a fák borzongató ropogása, a kislány halk szuszogása… Szászálátka végtelen nyugalma.

Amund végre tartozott valahová.