A pályaudvarnak meglehetősen szürreális architektúrája volt, mintha az idő és a tér összeveszett volna rajta, ki-ki magának követelve a saját tulajdonát: modern, teraszos éttermek és korszerű jegypénztárak egy ódon, romos hangárban. Talán a második világháború óta fel sem újították, csak jártak ki-be a vonatok, időtlenül, régi, rozzant vagonok és csúcskategóriás műanyag kígyók egyaránt. És gazdagok mindenhol, egyik sem gondolta, hogy a poggyászát cipelnie kéne, készséges hordárok szaladgáltak karcsú mademoiselle-ek után, mindvégig a poros padlót bámulva, a lágyan szálldogáló selyemblúzokra rá se hederítve.

Ott ültünk az egyik étterem teraszán, magas pohárban színes koktélt ittunk, néztük egymást, mintha nem ismernénk fel a másikat, és közben azon töprengenénk, mit is keresünk mi itt.

– Én jól éreztem magam – mondta ő. – Örülök, hogy összefutottunk. Tudod, amúgy sem szeretek egyedül várni.

– Én is örülök – feleltem.

Az óramutató felettünk mintha lassabban járt volna. Mellettünk egy őszes férfi evett jóízűen, én azonnal felismertem. Odasúgtam a lánynak:

– Te, az ott nem Cronenberg?

– Kicsoda?

– David Cronenberg, a rendező.

Lopva odapillantott.

– De, azt hiszem, ő az.

– Leszólítsam?

A lány elmosolyodott. Tudta, hogy megteszem, ismert már annyira.

– Ugyan miért tennéd? – kérdezte.

Vállat vontam. Aztán a férfihez szóltam.

– Hé, David Cronenberg! – Felpillantott, de nem láttam bosszúságot a tekintetében, örült, hogy felismertem.

– Helló – mondta.

– Mi van veled? Miért erőlteted ezt a sok lélektani- meg gengszterfilmet, ahelyett, hogy visszatérnél a biológiai horrorhoz?

Cronenberg felvonta a szemöldökét és megtörölte a száját a szalvétával.

– Mire gondolsz? – kérdezte.

– Hát Videodrome, meg Meztelen ebéd.

David Cronenberg megragadta a csirkehús csontjait, pillanatok alatt összerakta őket, mintha csak egy gyermekjáték alkatrészei lennének. Módszeresen összekapcsolta a különböző darabokat, míg fel nem vették egy pisztoly alakját, majd felmutatta a kész művet, és ezt mondta:

– Még itt vagyok.

Közben a lányra néztem. Azt mondta, jobb lesz, ha megyünk.

Biccentettem David Cronenbergnek, és mondtam neki valami olyasmit, hogy „hát sok sikert”, aztán elindultam a lánnyal a vonat felé. Közel voltunk egymáshoz, pedig volt hely bőven, persze, halk szavúak vagyunk mindketten.

– Furcsán viselkedsz mostanában – mondta nekem. – Nem mintha nem lennél rendes, de valahogy… máshol jársz.

– Igazad van. Biztos a munka teszi. Sokat kell mostanában…

– Nem, nem hiszem.

Csend támadt, mint a könnyű vihar. Elvitte a szavakat, elvitte a beszélgetést. Sétáltunk tovább, aztán én mégis megálltam, nekitámaszkodtam az egyik korlátnak, és ránéztem.

– Hát akkor mondjad meg, mit hiszel.

– Azóta van ez, amióta… tudod.

– Amióta újra összejöttetek?

Félrehajtotta a fejét, másfelé nézett.

– Igen, azóta. Tudom, mit gondolsz, de… ez az én döntésem volt.

Na igen, gondoltam. Az emberek életébe nekem nincs beleszólásom. Mégis furcsa volt, ahogy ott állt, kicsit talán eltöprengett a saját életén, és talán bűntudata is volt. Vagy csak sajnálta, hogy nem érdekli a véleményem.

– Ugye tudod, hogy ő nem a fiúd? – kérdeztem.

– Hogy érted ezt?

Elharaptam a szám. Néha túl gyorsan kimondom, amire gondolok, de megmagyarázni már nincs kedvem.

– Csak egy báb – feleltem. Bizonytalannak éreztem ezt a mondatot, és ő is több magyarázatot várt a tekintetével. – Csak kifogás! – fakadtam ki. – Csak egy kapaszkodó, hogy azt mondhasd: minden rendben van. Pedig ez nem megoldás.

– Aha – mondta.

Nem látszott, hogy értékelné, amit mondtam. Talán nem is értette, ez megnyugtatott volna. Megpróbáltam felidézni, mi is hangzott el, de gyorsan feledtem, nem tudtam, hogyan folytassam.

– Ha ezt hiszed, hát nem ismersz – mondta. – Nem ismered az érzéseimet.

– Ez nem igaz. Talán te nem ismered magadat. És… és őt sem ismered annyira, mint hiszed.

Furcsa helyzet volt. Meg akartam sürgetni az időt, azt akartam, hogy jöjjön a vonat, és hogy legyen vége ennek az egész jelenetnek. De az óra kényelmesen járt, az idő ráért.

– Nézd – mondta. – Megértem, hogy aggódsz értem, de azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, hát nem, az legyen az én újabb rossz tapasztalatom.

            Odalépett mellém a korláthoz, ő is nekitámaszkodott, és átkarolta a derekamat. Rettenetesen furcsa érzés volt. Egy pillanatra eszembe jutott a volt barátnőm. Közelebb hajolt, és azt suttogta nekem:

– Tudom, hogy szeretsz.

Aztán elengedett, összekulcsolta maga előtt a kezét, a gyűrűit babrálta.

A testemben minden szerv összerándult, valószínűleg egy kész Cronenberg-film játszódott le bennem. Most döbbentem csak rá, hogy miféle ritka találkozás volt az. Micsoda értékes, felemelő pillanat, de mintha akkor semmi jelentősége nem lett volna. Miről is beszéltünk előtte? Nem is tudom felidézni.

– Nem ér.

– Hát nem. De itt sokkal többről van szó. A világ nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

De csak az érintését éreztem az arcomon. Fel sem fogtam, és már ott sem volt: egyedül ácsorogtam a peronon.

Incipit

Ezt a könyvet nem mérheted semmivel, mert a lex parsimoniae most nem állhatja meg a helyét, és azért mondom így, hogy megértsétek ti is, akik csak akkor értik meg a dolgokat, amikor az a legérthetetlenebbül van megfogalmazva.

Történelem

Kezdetben volt a szó. Önmagában, zajosan, értelem nélkül. Gyanítom, köze volt valamiféle állati aktushoz, amolyan igazi disznósághoz. A legvalószínűbb, hogy a tiltakozás hangja volt. Ebben meg kell erősítenie néhány filozófusnak, akiket most terjedelmi és politikai okok miatt nem neveznék meg. A szó tiltakozás volt, tagadás. Tökéletes indulásnak mondható. Mert az értelem fakad a tagadásból. Az Álommester szokta ezt mondogatni, ebben a szórendben. Tagadás volt! És szilárdan állt, nem lehetett kicsavarni, nem lehetett félreértelmezni, nem lehetett további szavakkal körülbástyázni, hogy a zűrzavarban elvesszen: ott állt, egymagában, dacosan, szemben az egész létezéssel. Kezdetben volt a szó. A többi már történelem.

Lidércek

Halálra ébredtem. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meghaltam és mégis tudatomnál vagyok. Egyre lassuló, harsogó-visszhangzó szívverés, majd a csend. Dacoltam vele. Minden erőmmel csapkodni, vergődni, élni akartam. Végül sikerült visszakeverednem a valóságba.

Azt hiszem, eddig volt csak érdekes. Másnap megtaláltam rá a magyarázatot: a jelenséget úgy hívják, hogy álomparalízis. A tudat felébred, miközben a test még alszik. Ilyenkor bárki megtapasztalhatja, milyen, amikor a földönkívüliek el akarják rabolni. A magyar folklórban hívják lidércnyomásnak is, ugyanis ha akkor éri az embert ez az állapot, miközben hanyatt fekszik, nyomást érez a mellkasán, és ha kinyitja a szemét, durva hallucinációk kísérhetik az élményt. Meglátja magát a gonoszt. Mély, torz hangok, perverz sóhajtozás, ördögi nevetés. A férfi a kalapban. Csak szeme van neki, arca nincs. Az ember próbál felébredni, de nem tehet semmit. A tapasztalat nagyon valóságos, és mivel a test nem tud megmozdulni, a tehetetlenség érzete a rettegést a végletekig fokozza. Ebbe a rémületbe bele is lehet halni. Persze, ha az ember tudja, hogy ez tényleg csak egy alvási rendellenesség, vagyis olyasmi, mint a narkolepszia, vagy a kataplexia, később már nem is aggódik a lidércek miatt.

Eszembe jutott erre a Tolvaj történeteiből ez a kis részlet:

Réges-régen, amikor az emberek csak egy tűz körül gyűltek össze éjszaka, mindig azon tűnődtek, hogy mi lehet a fénykörön kívül. A képzeletük révén a sötétséget szörnyek, félelmetes dolgok lakták. Amióta a tudomány megvilágít minden sarkot, eltűntek az árnyékok, eltűnt a félelem, és eltűnt a képzelet is.

Azt hiszem, ennél szomorúbb igazságot még nem is hallottam.

Írók

Úgy tenni, azt hiszem, nem elég. Ezért a mesterségben győzni nem az tud, aki a legtökéletesebb válaszokat adja meg felesleges kérdésekre, hanem aki szívvel hajlandó ostoba maradni. Kezdetben volt a szó, amelyet még több szó követett, és a szavakat megfelelő sorrendbe állították. A világ megőrizhette az utókor számára azt, ami volt, később már azt is, ami lesz, és ami lehetne. Itt fordult jóra minden a mi szempontunkból, és itt kezdődött a hazugság uralma.

Nagyok

Tessék, ülj le közénk, mondtátok. Pezsgővel kínáltatok, kiöltöztetek erre az alkalomra. Őszintén kérdeztétek, hogy mivel foglalkozok mostanában. És amikor megmondtam, bólogattatok, hogy mennyire érdekes. Komoly témákról kérdeztetek, mintha én tudnék bármit is a világról. Alig múltam húsz. Az egyetlen bölcsességem: a barátságnál sokkal fontosabb, hogyan kell kinyitni egy konzervdobozt. A többi csak remittenda. Szabadkőműves jelszavak, páholyok, parfümök, sminkek, kosztümök, és igen, valóban, nos, tulajdonképpen, mindazonáltal. Toposz, portré, reprezentatív, variációk. Jazz és drága koktélok. Kockás sál és csíkos harisnya. Nagyon Nagy Nevű Tudományegyetem, Bölcsésztudományi Kar.

Másnap

Sötét volt a nappaliban, forgott az egész. Talán túl sokat ittam.

Nem talán.

Túl sokat ittam.

Amikor megláttam a lány alakját, azt hittem, képzelődök. Aztán rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Volt kulcsom a lakásához. Joggal nézett rám olyan fenyegetően. Olyan fenyegetően, hogy nem is láttam az arcát. Forgott minden a sötétben.

Fény villant, így még annyit se láttam, mint eddig.

– Ezt nem hiszem el – mondta. – Ugye ezt te se gondoltad komolyan?

Hangos koppanások: magas sarkú cipő. Hogy gyűlölöm őket.

– Most azonnal fogod magad, és eltakarodsz innen.

Valamit motyogtam neki, és úgy fejeztem be, hogy édes.

Elhallgatott. Még mindig vak voltam az erős fény miatt, de elképzeltem, hogyan néz rám. Nem dühösen, nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy dühös volt, de nem szokott úgy nézni, inkább olyan tanárnősen. Csalódtam benned, mondja ez a tekintet, csalódott vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek most. Ezt mondta a tekintete, anélkül, hogy láttam volna.

– Részeg vagy – mondta aztán.

– Nem mondod.

Lassan kinyitottam a szemem.

Ott állt, igazi angyal. Rendben, megyek. Csak hadd szedjem versbe a gondolataimat.

– Hogy itt állsz…

– Nem érdekel. Azonnal tűnj el.

Felkaptam a dolgaimat. A kezét nyújtotta, odaadtam neki a kulcsot. Ahogy elindultam, megállított, és mögém mutatott.

– Azt ne hagyd ott.

Megfordultam, a szoba mintha az ellenkező irányba fordult volna. A kisasztalon egy feketébe kötött könyv hevert.

Az Álommester el szokta nevezni a könyveit. A tagadás könyve. A harmónia könyve. Annak párja is volt. A diszharmónia könyve. A véletlen könyve. Az akarat könyve.

Az enyémnek nem volt neve.

Odabotorkáltam, felkaptam. A toll kiesett belőle. Lassan hajoltam le, és nem hittem, hogy valaha is felkelek onnan. Aranyszínű toll. Zakómban ezüstszínű cigarettatárca.

– Tudod, azt hittem, jól fogom magam érezni ezekkel a te… új barátaiddal – szólaltam meg. – Mármint, rendben, legyünk… csak barátok. De ez a társaság…

– Ne tegyél úgy, mintha én kényszerítenélek rá. Te jöttél oda, és tettél tönkre mindent.

Na jó, talán tényleg dühös volt. Igazán dühös, visszafogta a könnyeit. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy még mindig a tollat próbálom felszedni a padlóról. Megerőltettem magam, és összejött. Tessék, nem nagy dolog.

– Ti nem tudjátok, mi a művészet – mondtam neki nagyon komolyan, amint sikerült újra szembenéznem vele.

– Te pedig azt nem tudod, mit jelent normálisnak lenni. Kifelé.

Aztán mintha egy-két pillanat kizökkent volna a valóságból, hogy röpködjenek és csiripeljenek az égieknek, az ajtó becsapódott az orrom előtt, és csak nevettem, nevettem, mert tudtam, hogy igazam van.

– Jaj, te.

Egy könnycseppet eltöröltem a szememből.

– Hogy ti nők mennyire viccesek tudtok lenni. Azt a mindenit.

És a folyosó egyre csak nyúlt, sötéten, és tényleg, ez egy panelház, valahol van egy lift. Minek. Földszint. Akkor minden rendben.

Aztán valahogy kijutottam, és szorítottam, szorítottam magamhoz ezt a könyvet, míg haza nem értem.

Ihlet

A szív hirtelen megért valamit, ami magasabb szintű ennél az univerzumnál. A kotta lángra lobban. Épületek dőlnek meg. Szobrok tekerednek őrült formába. Az ecsetvonások durvák és szédületesek. De a szavakkal más a helyzet. A költő az ihlet legemelkedettebb pillanatában nem írni – ölni tudna.

Végzet

A Tolvaj útját járom. Sötét folyosókon, sötét utcákban. Az éjszaka fondorlattal csábít. Télen hátborzongató. Kiléptem otthonról, apró pelyhekben hullt a hó, szürkének tűnt a fénytelenségben, megrettentem a házak sötétjétől, és megéreztem, hogy egy alak bámul rám. Ott állt az utca közepén, magas, fekete figura. Aki a Tolvaj útját járja, időnként találkozik ezekkel a lényekkel, mert ők a végzet őrei, a tudás lidércei. Az örökkévalósággal néz szembe, aki az arcukba bámul, ezért hordanak csuklyát. Az idő megremeg körülöttük, párát lehelnek, fagyba karcolják vészterhes költeményüket. Jeges béklyó. A köd leple. Innen tudtam, hogy ez csak egy látomás, az Álommester keze lehet a dologban, tollának sorai folyamatosan formálják a világot, mintha minden szavát átélném, forognék velük a csendes űrben, egy rémlepelbe kapaszkodva repülnék korszakokon át. Minden út végén ott állnak. Sírkőre, koporsóra, kard pengéjére, vagy csak egy búcsúlevélre, de odavésik a nevüket. Utat vágnak az emberhez, akármennyi akadályt is dobáljunk eléjük. Ezért hordanak kaszát.

A pengék tisztítása az erdei királyok szerint a gyengeség jele. Azt mondják, a vér az igazság színe, a jog pecsétje és az adósság megfizetésének valutája. Lefordítva: viseljük becsülettel.

Aztán felhívtam a figyelmet a fertőzésekre és a szagra. Rövid tanakodás után beleegyeztek, hogy lemenjek a kaszakútba takarítani. Azt nem engedték, hogy rágyújtsak a közelében, de már nem veszem észre az ilyesmit, a fivérek szava (állításuk szerint) mindig is szent és ésszerű volt.

Amíg el nem kapták őket, jut eszembe.

Hetente pucoltam ki a lyukat, az épen maradt testek nagy részét eltemettem, a többit a kutyáknak adtam, és nem sajnáltam tőlük. Tudom, hogy a fivérek módszerei az ésszerűség határait feszegették, de az alapelv soha nem változik, és meggyőződésem, hogy egy nap rá fog döbbenni a világ erre az alapvető igazságra: hiába élnek egyesek gazdagon, kényelemben, ha nem figyelnek azokra, akik nem ilyen szerencsések.

Mégis rágyújtok, mélyen leszívom a füstöt, lehunyom a szemem, mielőtt bezárom az egész kócerájt. Apám régi pipája füstöt ereszt, a füst történeteket mesél. Töprengek.

Hullt ránk a szar évtizedeken, évszázadokon át, kisanyáim, mindannyian vérrel és arannyal fizettünk olyanoknak, akiknek mozdulniuk sem kellett semmiért, és mindennek tetejébe a lányaink és asszonyaink fizették a legszörnyűbb árat. Csak úgy lehet egyenlőség, ha így teszünk mi is.

Még egy test, az utolsó. A nap fényében a vér olyan, akár a nyálka, a ragasztó: tapadnak a koponyához a falevelek. A kaszák sorban hevernek az avaron.

Szinte még össze lehet rakni a lányt, hiába tépték meg a fivérek, még rajta van az a gazdag gönce. Apám szavai jutnak eszembe, hogy a nőgyűlölet a leggyalázatosabb bűn, amit férfiember elkövethet, mert nem a tettekkel kezdődik, hanem egy gondolattal, egy hamis gondolattal, egy megmerevedő szerszámmal, fiacskám, aztán csak azt veszed észre, hogy mindent gyűlölsz, ami nem te vagy. És az csakis a te hibád.

Megnyalom a számat.

Engem ez az egész nem érdekel. Hogy a fivérek azt támadták, ami a legjobban fájt a nemességnek, az nem az én dolgom. Nőket öltek halomra, a gyűlölt gazdagok leányait: legyen pótolhatatlan a veszteség és húsba hatoló a fájdalom, azoknak is, akik a kútba kerülnek, azoknak is, akik gyászolni maradnak. Így van ez rendjén.

Ások. Egész éjjel, ha kell. Bezárom a házat. Itt nekem már nincs dolgom, már nincs többé feljebbvalóm, aki az életem megmentése jogán parancsolgathat.

A füst most rossz ízű. Eloltom a pipát.

De a bosszú, imígy gondolom, a bosszú még hátravan.

Jönnek, hallom én. Aki túlélte, meg az egész bagázs. Még felgányolok ezt-azt, aztán ideje elbújni. S talán átöltözni.

Valami ünnepibe, ha már ekkora hepajt csapnak, jut eszembe. Néha kinézek, aztán látom, hogy csináltak a kútra nagy sírhantot a holtak emlékére. A királykisasszonynak odaadták a palotát, meg azt a fecsegő tollpárnát.

Valami ünnepibe öltözni – amennyire tőlem telik: szerényen – kifizetődő. Ahogy megtámaszkodni egy fa törzsénél, az is. Aztán egy pillanatra, de csak egy pillanatra megijeszteni ezt az egyedül kószáló kisasszonykát.

Aztán mosolyogni, félszegen.

– Szegény vándorlegény vagyok. Nem akartam ijedtséget. Ne tessék már haragudni.

Így köszöntöm. Ő a tekintetének ragyogásával hálálja meg.

Nem egészen néhány nap és kimondja egy tiltott találkozásunkon, ahogy meztelenül fekszik a fövenyen:

– Ásó, kapa, s nagyharang válasszon el minket!

Biccentek.

– Úgy legyen.

Egészen figyelemre méltó, hogy ismeri a gondolkodásmódomat, hogyan próbál hatni erre az érzékeny lélekre, a negyedik erdei kiskirály alapvető érzéseire. Szép emlékek. Apám hangja, füstje. Régi mesékben mondogatta így: ásó, kapa, nagyharang.

Talán épp ezért lesz minden a legnagyobb rendben.

Ezek a kedvenc szerszámaim.

Interjú a szerzővel:

1. Mi volt az, vagy volt-e döntő mozzanat az életedben, ami írásra késztetett? Van-e esetleg egy kiemelt emléked ezzel kapcsolatban?

Döntő mozzanat nem hiszem, hogy volt. Testvérek és többnyire apa nélkül nőttem fel. Az ember ilyen helyzetben előbb-utóbb összetalálkozik a fikcióval, ami kitölti a hiányokat. Egy idő után talán jobban is ismertem azt a változatos mozaikvilágot, mint az igazit. Ehhez értettem a legjobban, és én ezt elfogadtam. Vannak olyan apróbb mérföldkövek az életemben, amelyek mindig egy lépéssel közelebb vittek az írósághoz (egy könyv, egy film, egy lelkiállapot), de ezek azóta már szintén csak mesék.

2. Mik a terveid a jövőre nézve? Szerinted mi a fontosabb: a népszerűség, a medialitás vagy az “igazi értékek”, amik tovább öröklődhetnek az utókornak?

Ha csak az irodalomra korlátozódó terveimet nézzük, a válasz rendkívül egyszerű: továbbra is írni, rendszeresen és változatosan. Mint jelenlegi “láthatóságom” mutatja, új játékos vagyok a pályán, ezért értelemszerűen még keresem az olvasókat és a megjelenést. De ha az irodalmi közéletbe való beilleszkedésről (szereplésről?) van szó, nagyon vonakodó tudok lenni. A népszerűség jutalom, nem célkitűzés, nem azzal kell foglalkoznom. Az irodalom kihívása hatalmas, az elképzelések megvalósítása pedig mindig sikerélmény. A szavak játszóterén nincs lehetetlen, ezért olyan vonzó. És igen, eljuthat a mű egy olyan pontra, ahol elkezd több lenni, mint ami, egyesek nekik tetsző értékekre találhatnak benne, de efelett senkinek nincs hatalma. S hogy mi ebben az összetett tevékenységben fontos, vagy sem, erről csak a tapasztaltabb szerzők tudnak érdemben nyilatkozni. Még én is keresem a választ.

3. Szerinted mi a jelentősége a (szép)irodalomnak korunkban? Mennyire népszerű, mennyire terjeszthető?

Valljuk be: az irodalom egy a sok közül. Valószínűleg az a gyerek, aki a leghátsó sorban ül és nem nagyon hallani a hangját. Persze, tudja magáról, hogy egy nap majd megváltja a világot. Ha elég sokáig vár. Feltehetik ezt a kérdést egy irodalmárnak: nyilvánvalóan azt válaszolja, hogy az irodalom a legjelentősebb, nem lehet nélküle lélegezni sem. De naivitás azt hinni, hogy az emberek többsége is így gondolkozik, még ha illendőségből azt is mondják: az irodalom fontos. Az inkább a kérdés, milyen többletszerepük lesz az íróknak ebben a korban; erről már vannak elképzeléseim. Ami az olvasói kultúrát illeti, már évtizedek óta emlegetik a hanyatlását, és főleg itthon látszik, hogy az olvasók nem tudják eltartani az írókat. Rengeteg jó könyv van a könyvesboltok polcain, de még a kitartó olvasók sem tudnak ennyit elbírni. Nagyon nehéz dolguk van az íróknak, ha a népszerűség a céljuk. De általában jobban tudják, mire vállalkoznak, és hogy miért vállalkoznak rá. Ebből a szempontból pedig egyáltalán nem rossz a helyzet. Ranganathan törvényeinek utópiája, hogy minden könyvnek akad olvasója, s minden olvasónak jut hozzá illő könyv. Ennél több talán nem is kell.

1.

Felmegyek a tizedikre. A lépcsőház üres, sötét. A falról lepereg a vakolat. A lift alig működik. Mégis megpróbálom. Kénytelen vagyok.

2.

A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa. Távoli, homályos. Erre kell lemenni a boltba. Soha nem érhetem el. Nincs is kedvem odamenni. Előttem gördeszkások ugranak le a járdaszegélyről. Mögöttem egy kosárlabda pattog. Egy autó áll meg mellettem.

3.

A lift a helyére zökken. Nyílik az ajtó. Fáradt vagyok. Nem ment el a tizedikig. A kilencediken vagyok. Lépcsőznöm kell. Kénytelen vagyok.

4.

Kinéz az autóból, engem figyel. Fejével biccent. Kérdez valamit. Válaszolok valamit. Szürke grafitrajznak tűnik a világ. Az autó elindul. Mozi, templom, hosszú sorok, bevásárlóközpontok.

5.

Egy férfi néz ki az egyik ajtón. Megkínál egy pohár vízzel. Visszautasítom. Azt mondja, hogy ő a nagybátyám. Nem hiszek neki. Feljebb kapaszkodok a lépcsőn. A tizedikre érek. Bezörgetek az utolsó ajtón. A lány nyit ajtót. Behív engem. Belépek a szobába. Középen baldachinos ágy. A lány göndör hajú, szemüveges, alacsony. Tizenhét éves. Szerelmes vagyok belé. Lefekszünk az ágyra, betakarózunk, egymást öleljük. Beszélgetünk. Valami történt odakint. Fékcsikorgást hallunk. Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Odalent kiáltoznak. Mintha észre sem vennénk. Csak egymást nézzük. Aztán lépteket hallunk odakintről. Rendőrök jönnek. Dörömbölnek az ajtónkon. Engem keresnek. Kimászok az ágyból. Ott hagyom az ijedt lányt. Kénytelen vagyok.

6.

Kiérek a térre. A zebránál tétovázok. Valaki leszólít. Egy régi ismerős. A nagybátyám. Vízzel kínál. Tréningruha van rajta. Kocogni volt. Elfogadom a vizet. Beszélgetünk arról, hogy régen találkoztunk. Egymásra figyelünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Elmondom, hogy mi történt a lánnyal. Azt mondja, sajnálja. Megkérdezi, hogy merre tartok. Észreveszem, hogy még mindig a zebránál állunk és tétovázok. Mondom neki, hogy a boltba tartok. A gyalogosátkelőnél nem működik a lámpa. Az autóknak szóló sárgán villog. Azt mondja, velem jön. Lelépünk hát a járdáról. Fékcsikorgást hallunk.

7.

Kimászok az ablakon. Eljutok a csarnokba. Körben-körben ott vagyunk mi mind. Hosszú, vörös függönyök omlanak a mélybe. Valaki nem bírja. Leugrik. A helyemen gubbasztok. Ránézek a többiekre. Mindenki retteg. Megragadom az egyik függönyt. Nem látom a végét. A mélyben csak sötétség lakik. Mögöttem eltűnik a szoba. Eltűnnek a rendőrök. Eltűnik a lány. Aztán arra gondolok, hogy leugrok. Kénytelen vagyok.

8.

Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Körülöttünk kiáltoznak. Ott fekszünk az út közepén. Aztán eltelik még egy kis idő. Egyre szürkébb minden. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. Elindulok a parkoló felé, felnézek a magas házra. Néhány biciklis elhúz mögöttem.

9.

A zuhanás szédítő. Belegondolok mindenbe. Végtelen az idő. A vörös függönyök száguldanak mellettem. Az egyikbe kapaszkodok. Nem segít. Végül nekicsapódok az aszfaltnak. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa, távoli, homályos. Szürke grafitrajznak tűnik a világ.

10.

Felmegyek a tizedikre. Kénytelen vagyok.

Augusztus 14.

A doktor asztalán egy pók ácsorgott, egy Tegenaria domestica, nagyobb, mint egy egér, de kisebb, mint egy galamb: eltúlzott méretű modell. Bár fémből készült, mégis döbbenetesen élethűre sikeredett: fenyegető volt és gusztustalan, legalábbis azok számára, akik irtóznak a fajtájától. Amikor az emberek megkérdezik, miért van ez ott, akkor a doktor azt feleli, valaha ő is rettegett a pókoktól. Valószínűleg ezért lett ez a szakterülete: félelem a rovaroktól, pókféléktől és hasonló apróságoktól.

Az apa öltönyt viselt, arca azonban nem volt előkelő, inkább megfáradt. Valószínűleg az alkohol rabja, gondolta a doktor. Az anya sem tűnt olyannak, akit foglalkoztat a pillanat, tekintete távolinak tetszett, percenként az órájára pillantott.

– Mióta? – kérdezte a doktor.

– Úgy egy hete – mondta a férfi. – Tegnap éjjel, valamikor kettő körül bezörgetett hozzánk, és azt mondta, hogy nem mer a szobájában aludni. Azt mondta, hogy ha egyedül marad, akkor az a dolog eljön. Azt mondta, néha látja is. Nagynak írja le, nagyobbnak, mint az ember, és azt mondja, hogy felmászik a falon. Hallucinál?

– Ezt nem tudom megmondani. Talán.

Jegyzetelt.

– Soha azelőtt nem viselkedett így – szólalt meg az anya. – Nem talált ki még ilyen ostobaságokat. Vannak barátai, de nem könnyen befolyásolható. A képzelete sem túl élénk, sok mindent el kell neki magyarázni. Amikor megkérdeztük tőle, hogy mi az, ami üldözi, akkor nem tudta megnevezni, de pontosan leírta. De miért nagyítaná fel a képzelete?

– Mindenképpen beszélnem kell a fiúval – mondta a doktor. Levette a szemüvegét, émelygett az erős nyári fénytől, amely az ablakon zúdult be. – Akármi lehet, egy visszatérő rémálom, de lehet neurológiai probléma is. Szeretném, ha egyedül jönne be.

A szülők kelletlenül vonultak ki. Rövid közjáték után a fiú belépett, arca fáradt volt, nem alhatott jól. Felkapaszkodott a székre, lábai nem értek le a padlóra. Rápillantott a pók modelljére, és azt mondta:

– Nem rossz.

A doktor biccentett.

– Elmesélnéd nekem te is, hogy mi történik veled?

A fiú kinézett az ablakon, megvonta a vállát.

– Persze.

Augusztus 8.

A fiú és a barátja a járdán térdeltek, körülöttük a kertváros idillje, sehol senki, csak a forróság, amely felélénkíti a színeket, és megöli a zűrzavart. Mindketten egy apró ágat szorongattak.

– De mi ez? – kérdezte a fiú.

– Valamilyen sáska – mondta a másik, és megbökte a teremtményt. A rovar menekülni próbált, de nem hagyták.

– Aha – szólalt meg a fiú. Nem ismerte a szót, és azonnal el is felejtette. – Viccesen néz ki.

Percekig csak ültek ott és nézték, ha el akart mászni, visszapiszkálták, néha pedig erősen megnyomkodták.

Aztán amikor árnyék vetült rájuk, felnéztek. Egy férfi állt előttük, szakállas, kopott öltözékű vénember, vagyis még nem egészen vén, mert szakálla és haja sötétbarna volt, de arcát meggyűrte az idő. Kalapja árnyékot vetett rá. Borzasztó cigarettaszag függött körülötte.

– Ti meg mit csináltok ott? – kérdezte.

– Találtunk egy sáskát – kiáltott a fiú barátja. – Itt van, ni!

És megnyomta az ággal.

A férfi elhúzta a száját.

– Miért bántjátok azt a szerencsétlen állatot?

– Megtehetjük – vont vállat a fiú. És ő is nyomott egyet rajta.

A férfi csendben maradt. Csak nézte őket. Aztán benyúlt az ingébe, elővett valami szárított növényt, két ujja között elmorzsolt egy keveset, a fiúk felé szórta. A többit beletömködte egy vékony, apró pipába, és rágyújtott. Lehajolt és megfogta a fiú fejét.

– Hát érje bántódás, vagy halál ezt a kis jószágot, és egész életedben gyötörni fog a bűntudat. – Megborzolta a fiú haját és továbblépkedett.

A fiúk utánanéztek, de mintha füstté vált volna, befordulhatott valahol.

Augusztus 14.

– Szóval megöltetek egy sáskát? – kérdezte a doktor.

– Aha. Később összevesztünk rajta. Véletlen volt, de rátenyereltem. Fúj.

A doktor töprengett.

– Ez a férfi… volt neki kalapja?

A fiú elgondolkodott.

– Aha, ja. Volt egy barna kalapja. És tarka inge volt. Pálmafák voltak rajta. Kék, meg zöld, meg nap is volt rajta.

– Érdekes, nem? Vele már én is találkoztam, és engem is megszidott, amikor egy legyet próbáltam lecsapni. Épp itt ült, ahol te. Szemetelt a dohánnyal.

– Az az ember egy varázsló?

A doktor felnevetett.

– Dehogy is. Kicsit… hogy is mondjam, nyugtalan természetű. Nem szereti, ha bántják az állatokat. Összeveszett valakivel a városban, azért hozták ide. De nem volt beteg. Úgy gondolta, hogy az állatok a barátai.

– Aha. Azt hiszem, láttam az arcán, hogy félti azt a… sácskát.

– Sáskát – mondta a doktor.

– Sáskát – mondta a fiú.

– És aztán?

– És aztán elkezdtem rosszakat álmodni.

Augusztus 9.

Kinyitotta a szemét. Reszkető homály ült a szobán, kavarogtak és összemosódtak a formák és az árnyak. Takaróját felhúzta az álláig, pedig rettenetesen meleg volt. Az ablak nyitva állt, az apja hagyta így. A fiú kérte, hogy mondjon mesét, de az apa azt mondta, hogy már nagyfiú, ha akarja, elolvashatja magának a meséket, ott a könyv.

Most ott hevert becsukva mellette, az éjjeliszekrényen, a kislámpa alatt. Megpróbált egy kicsit még olvasni, mielőtt lekapcsolta magának a fényt. Arra sem voltak képesek már a szülei.

Nem nagyon haladt a könyvvel, nehezen tudta kiolvasni, hogy „hercegnő”, meg azt, hogy „sárkánygyík”.

Kaparászott valami a szobája túlsó végében.

Szemeit tágra nyitotta, megpróbált kontúrokat keresni a zűrzavaros sötétségben. A kispolcok mögött valami ácsorgott.

Hosszú nyaka volt, óriási karjai, amelyeket könyörgően kulcsolt maga elé. Nyújtózkodott, ide-oda forgatta apró fejét. Áttetsző volt, mégis sötétebb, mint a környezete. Egyre jobban lehetett látni.

A fiú megmarkolta takarójának a szélét, és a fejére húzta.

Így aludt el.

Augusztus 14.

A doktor jegyzetelt. Visszavette szemüvegét, mert most már nem bírta a szeme a papíron kígyózó vonalakat.

– Aztán mi történt? – kérdezte.

– Néha eljött – monda a fiú. – Éreztem, hogy amikor iskolába megyek, jön mögöttem. Vagy hogy ott a fák ágai között, és onnan les engem.

– A sáska volt az?

– Nem tudom. Olyan az alakja, de nagy. Nagy.

A fiú lebiggyesztette a száját, mintha mindjárt elsírná magát, aztán megrázta magát, kérdőn nézett a doktorra, és meglepően hangosan kérdezte:

– Miért nem hagy már békén? Bocsánatot kértem tőle többször is, mégis mindig visszajön. Miért csinálja ezt?

Ennyire erős bűntudata lenne?, töprengett a doktor. Írt még egy-két szót, és letette a tollat.

– Azt hiszem, egy-két napra ideköltözhetnél, és megpróbálunk megvédeni attól a sáskától.

– Nem is tudnak – mondta a fiú.

– Menj most ki, és küldd be a szüleidet megint. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.

A fiú lehuppant a székről, aztán lassan kiment.

A doktort idegesítette a zümmögés, amely már órák óta meg-megzavarja. A légy most ott tapogatta az asztallapot.

Határozott mozdulattal, ujjait összezárva csapott rá a doktor. Aztán ránézett a tenyerére, elfintorodott, zsebkendőt vett elő, letörölgette. A galacsinnal beletalált a kukába.

Nyílt az ajtó.

Augusztus 15.

A doktor felesége az oldalára fordulva aludt, és nem ébredt fel arra se, hogy a férje gyengéden rázza a vállát.

A doktor fel is adta a sokadik próbálkozás után. Közelebb bújt az asszonyhoz, és magára húzta a takarót, de nem bírta levenni a szemét a több tízezer domború, hatszögletű alakzatról, amelyek az irdatlan fejen derengtek sötéten, és nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy a rettenetes dübörgés, amit hall, kísértetiesen emlékeztet a légy zümmögésére.