A néma Elisabeth a karácsony előtti hetekben közelinek érezte az időt, az advent harmadik vasárnapját követő hétfőn megkérte Szaniszlót, kísérje ki a vonatállomásra. Szappant, törülközőt, fürdőköpenyt, egy váltás fehérneműt, konzerveket csomagolt egy vászoncekkerbe, magára vette hatalmas, bokáig érő irhabundáját, aztán elindultak lefelé a derékig érő hóban. Jó másfél kilométer után elérték a havasi útat.

Eddig Szaniszló ment elől, kipirosodott arcáról a hideg sem tudta eltüntetni azt a kifejezést, amitől úgy tűnt, mintha mindig szégyellné magát. Nyomában az asszony könnyebben lépdelhetett a hóban, szíve alatt fiával, Adorjánnal. Mert azt már Elisabeth hónapokkal azelőtt tudta hasának előreugró, hegyesedő alakjából, hogy első gyermeke fiú lesz. Szaniszló pedig, a maga keveset beszélő, de annál alaposabban mérlegelő természetéhez híven, két hétig is elpiszmogott a konyhában a naptár fölé görnyedve, míg megtalálta a megfelelő nevet a fiának.

Azért Adorján – válaszolta szűkszavúan Elisabeth gesztikulálására –, mert ez a név váratlan hatást kelt.

A havasi útra érve Szaniszló megvárta a jó húszméternyire elmaradt élettársát, majd lassan elindultak a vonatállomás felé. Egy darabon a hegyi patak befagyott jegén haladtak. Elisabeth erősen belekarolt Szaniszlóba, aki szegecses bakancsában is meg-meginogott a jégen. A János-keresztnél aztán befordultak az erdőbe. A fák alá csak itt-ott esett be a hó, s innen már negyedórányi séta után a fagyott avarban elérték az erdei vonatállomást.

– Jövő héten levágjuk a disznót – mondta búcsúzóul Szaniszló. Elisabeth még mutogatni akarta, hogy akkor jobb is, hogy nem lesz itthon a jövő héten, mert ilyen állapotban nem bírná ki a szagokat. De erre már nem volt idő, mert sípolva, csikorogva befutott a vonat. Alig fél percet állt a félreeső megállóban, és Elisabeth eltűnt a vonat párás ablakai mögött. Három óra múlva a városban lesz – gondolta Szaniszló, miközben rágyújtott, s pár percig dermedten hallgatta a csattogó vonat visszhangjait. – Majd ott, a szülészeten már semmi baja nem eshet Adorjánnak.

És innentől kezdve csak a disznóvágáson járt az esze, az év legnagyobb ünnepén, ami már hetekkel a dátum pontos kitűzése előtt különös izgalommal töltötte el. Ahogy a disznó friss hóra kiömlő vérére gondolt, az ő erei is vadul lüktetni kezdtek. Visszaemlékezett a gyermekkorára, arra a különös borzongásra, amikor a disznó félelmetes sivítására ébredt, s mire az udvarra rohant, reszketve a félelemtől és az izgatottságtól, a disznó már mozdulatlanul feküdt a sáros latyakká taposott havon. Három férfi: Angelus, a mészáros, az ismeretlen, nagydarab szakállas, harmadikként pedig az apja – bár őrá nem emlékezett határozottan – komoran, de bizonyos fölényérzéssel pálinkáztak a leölt disznó fölött.

A Mámi nyomban ráparancsolt, hogy menjen vissza az ágyba, a gyermeknek ilyenkor az ágyban a helye, de ő csak nagyon sokára aludt vissza. Folyton a szeme előtt látta a felnőtt férfiakat, akik gúnyosan röhögtek valami ocsmány viccen, majd pálinka helyett egy-egy pohár disznóvért hajtottak föl. Emlékezett, hogy a disznó még lélegzett, pontosabban a hasa egyenetlenül – talán az idegességtől – hullámzott, amikor Angelus rátette a lábát.

Visszafelé átvágott az erdőn, a János-keresztnél ellenkező irányba fordult, mint jövet, hogy fölkeresse az öreg Angelust megbeszélni a jövő heti disznóvágást, és hogy női segítséget szerezzen, aki majd a véres tálat tartja. Arca most határozott, szelíd és nyugodt volt, eltűnt róla a különös szégyen nyoma. Belül azonban büszkeség és nagyravágyás töltötte el. Ez az első ünnep, amikor ő lesz az egyik férfi a három közül. S akkorra talán már apa is…

 

A néma Elisabeth a kórházban a 33-as számú ágyat kapta. Minden ágy mellet éjjeliszekrény, az ágy alatt mosdótál. Vaságyak voltak, a rácsokra mindenki kiteríthette a kimosott fehérneműt. Egyébre nem is volt szükség, hiszen az egész napot pongyolában töltötték. A szobában nem voltak ablakok, a természetes fény, mondta doktor Kercsó, a főorvos, ilyenkor télen furcsa képzettársításokra ragadhatja a nőket, ami egyáltalán nem kívánatos.

Reggelire tejberizset, délben levest és másodikat, este főzeléket hoztak egyszer használatos műanyag tányérokban. A hangulat nem volt rossz, a másik tizenkét kismama, akivel egy szobába került, mind kedvesen és közlékenyen viselkedett, a tapasztaltabbak jó tanácsokat adtak neki, hogyan szorítson és hogyan nyomjon, ne makacskodjon, hanem vegye a fogai közé a gumicsövet, ha majd eljön az idő, mert úgy sokkal könnyebb. Nagy fájdalom, mondogatták, ám az anyaság minden másnál leírhatatlanabb érzés.

De Elisabeth úgy érezte, már mindent előre tud, mintha egész életében erre a pillanatra készült volna. Sőt, mintha élete most végcéljához közeledne. Többnyire félrehúzódott és inkább megpróbált Adorjánra koncentrálni.

Nyugalmat és szelídséget erőltetett magára, noha napról napra érezte, hogy fájdalma elviselhetetlen lesz. A többi kismama is megérezte idegességét meg azt a különös derengést, ami fürdés után a testéből áradt. A zuhanyzó gőzében egész teste, főként két megduzzadt melle úgy világított, mintha valami fényforrás lenne elrejtve bennük.

De hiába próbálták nyugtatgatni.

Elisabeth hűvös távolságtartást erőltetett magára, mintha azt mondaná: „ez az én titkom”, s egy idő után inkább csak sajnálkoztak, mint vigasztalták. Végül az utolsó napokban, többszöri hiábavaló gesztikulálás, nyöszörgés után, áthelyezték egy olyan szobába, ahol egy vékony kis ablak is volt. Igaz, nem átlátszó üvegből. A nap egy bizonyos szakaszában mégis tompa fénycsík árasztotta el a szobát. Az ápolók ilyenkor megfigyelték, hogy a néma Elisabeth kissé aszimmetrikus arca fölenged görcsös hidegségéből.

 

Hajnali négykor az öreg Angelus, a szakállas és Anna, a szakállas lánya kopogtak a konyhai bejáraton. Szaniszló éppen csak egy félórára aludt el, most az izgalomtól kipirulva ugrott ki az ágyból. Este le sem vetkőzött, nehogy egy percet is várakoztatnia kelljen a mészárost és segédjeit. Amikor ajtót nyitott, az öreg Angelus meglepetten figyelt föl Szaniszló szelídnek ismert arcán a vad elszántságra, amelyen most nyomát sem találta a szokásos szégyennek.

Egy-egy pohár pálinka után nekiláttak. Anna, aki a véres tálat jött tartani, előkészítette az edényeket és föltűrte karján az inget. A szakállas figyelmeztette, ha a disznó véletlenül tüdőszúrást kap, az utóbbi időben az öreg Angelusszal ez gyakran előfordul, úgy is tetőtől talpig véres lesz.   

A szakállas belépett az ólba, egy gyors mozdulattal a disznó elülső jobb lábát beléptette az istráng végére kötött hurokba, combjai nekifeszültek, s egyetlen lendülettel kirántotta a disznót az ólból. Az neki akart rugaszkodni, de a szakállas fél kézzel erősen tartotta, közben Angelus felé nézett, aki éppen előkészítette a hosszúpengéjű szúrókést. Az öreg biccentett, mire a szakállas egy gyakorlott mozdulattal az istrángot átvezette a disznó hasa alatt a bal felére, majd kirántotta vele a két hátsó lábat a test alól.

A disznó elveszítette az egyensúlyát és az oldalára huppant.

Szaniszló ezt a pillanatot várta, rátérdelt a nyakára és egyik kezével a havas földnek szorította a disznó fejét. A szakállas összekötözte a disznó elülső jobb és hátulsó bal lábát, majd az elülső balt a hátulsó jobbal kereszt alakban, utána ráfeszült a testre, hogy megakadályozza az állat rugdalózását. Anna a tállal ott térdelt a disznó feje mellett. Tekintete találkozott Szaniszló diadalittas, szemérmetlen, vérben forgó szemgolyóival, s ez a vadállati pillantás olyan erősen hatott rá, hogy néhány percig nem is mert ránézni.

Az öreg most térdét a disznó mellső lábai közé helyezte, hogy kitapogassa a szívet, finoman megpaskolta a tokát, majd szúrt. De a vér a kés többszöri megforgatása után sem kezdett el egyenletesen csorogni a tálba.

– Tüdőszúrás – állapította meg a szakállas.

A disznó vergődni, hörögni, prüszkölni kezdett, egyik lába kiszabadult a szakállas szorításából és úgy találta mellbe Angelust, hogy késével együtt hátrahanyatlott a hóba.

A sebből most egyenetlenül fröcskölni kezdett a habos vér.

Az öreg Angelus távolabb húzódott, az ő feladata egyelőre befejeződött. Eltarthat egy félóráig is, míg elvérzik. Közben figyelte, hogy Szaniszló mintha szándékosan tartaná arcát a seb felé, hogy fölfogja az Annára fröcskölő vért. Majd sáros lábait a disznó hasára helyezte, érezni vélte, hogy még lélegzik. Anna a tálat eközben erőteljesen a disznó nyakának nyomta, hogy minél több vért fölfoghasson.

Pár óra múlva, miután megperzselték és megmosták a tetemet, az öreg Angelus újabb késeket vett elő és hozzálátott a boncoláshoz. Nemsokára meglepve tapasztalta, hogy a disznó vemhes volt. Tizenkét kismalac tetemét halászta elő a belek közül.

– No, Szaniszló öcsém – mondta maga számára is megmagyarázhatatlan balsejtelemmel az öreg – ezekből még nagyobb hasznot is húzhattál volna.

A távolban lassacskán virradt. A ködből tompa fénysáv szűrődött át az ól előtti lucskos sárra. Szaniszló a trágyadombon elásta a belekkel együtt a malacokat.

Utána pálinkát vett elő és megtöltött négy poharat.

Miután kiitták, Anna vizet melegített, majd hosszan figyelte Szaniszlót, ahogyan lemossa arcáról és karjairól a vért. Hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megérintse a férfi arcát, amely színeváltozása nyomán megőrzött valamit a disznóvér sötét pirosságából.

Pedig Szaniszlót mindenki sápadt, vérszegény fiatalembernek tartotta.

 

Doktor Kercsó rutinosan végezte a műtétet, bár valami furcsa sejtelem azt súgta, valami nem lesz rendben. Az újszülött feje többórás próbálkozás után sem akart átférni a szülőcsatornán. Ujja furcsa nyúlványokat tapogatott ki rajta.

A műtét után bezárkózott a szobájába, telefonálnia kell a klinikára, majd pontos jegyzeteket készíteni az esetről, mondta. De több órai morfondírozás után úgy döntött, inkább titokba tartja, tartatjall az esetet. Pár nap múlva már csak rossz emlék, utána legenda, végül még ennyi sem marad belőle.

De a néma Elisabeth, amikor magához tért az altatók hatása alól és megpillantotta a fiát, olyan furcsa, állati nyöszörgést hallatott, amely inkább hasonlított egy nyúl, mint egy anya sóhajtására. Mellette, az ágyon ott feküdt Adorján.

Aludt. Álmában hangosan röfögött, mint egy disznó. A pólya alól kilógtak nagy, szőrös fülei.