Egy játék, íme: kérdés, felelet;

s oly ismerős, az ember szinte unja

kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,

hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…

 

S újra, ismét vetettük a kockát,

s a kis játékszer asztallapon át hullt,

a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,

a gravitáció mélyébe száguld.

 

Hogy az esést fürkészve valamit még

jelent a hullás, az tárul  elénk,

hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.

 

Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,

hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,

s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.

 

Botár Attila fordítása