Dávid Ádám Petőfi Irodalmi Időgép című gyerekdarabjáról

Már a folyosón is nagy volt az izgalom, interaktív színjáték gyerekeknek… igyekeztem úgy ülni, hogy a nézőteret is jól lássam, és elkaphassak néhány suttogó mondatfoszlányt a sorok közül.

– Az micsoda? – Igen, a színpad valóságos kincsesbányának bizonyult: műszerek, fogantyúk, herkentyűk, számítógépek, vetítővásznak kavalkádja, középen a gondterhelt feltalálóval. Az előadás még el sem kezdődött, de máris sikerült minden tekintetet a játéktérre irányítani, hogy in medias res, kezdődhessen a várva várt.

Íme, az időgép, ami elhozza közénk Petőfit 1844-ből… de mi történik, ha tévedésből nem csak egyet hoz?

Az alapötlet Petőfi két arcának összehasonlítása: érkezik egy skatulyából előhúzott, pödört bajszú, gőgös talpramagyar, nem sokkal utána pedig egy döbbent fiatalember, hálóingben, pajkos mosollyal a szája sarkában. Melyik Petőfi él inkább a képzeletünkben? Melyik az irodalmi kánonban? Hányféle személyiség áll össze a verseiből? Ez a kérdés, válasszatok!

Amíg a két Petőfi lelkesen versenybe száll, hogy meggyőzze a közönséget saját valódiságáról, feltűnik a színen Iluska és Popcorn Johnny, az Anyám tyúkja rap verzióban, vagy épp Tündérország 2025-ben…

 

A darab változatos eszközökkel szól az általános iskola különböző korcsoportjaihoz, „lazára veszi” az irodalmat, így hozza közelebb a gyerekekhez a kötelező, csontig lerágott memoritereket. Ezt a hozzáállást a feltaláló tudományoskodó magyarázatai, és kamaszlánya, Iluska vagány stílusának ütköztetésével hangsúlyozza. Végül mégis kiderül, hogy Petőfi-verseket szavalni menő, sőt, lehet egészen más szemmel is tekinteni a tankönyvekben búsuló költőkre. Fontos, hogy tudatosítja: ezek a bemagolandó figurák is valaha (jobb esetben) létező személyek voltak. Vagy most is azok.

 

A gyerekek együtt számoltak vissza az időgép számlálójával, és valódi kíváncsiságot láttam az arcukon: vajon ezúttal mennyire lesznek „becsapva?”, kapnak-e „igazipetőfit?”, díjazták az eredményt.

Ugyanakkor számos kérdés is felmerült bennem arról, hogy gyerekszemmel mindez mennyire lehetett érthető. A kisebbeken (8-10 éves korosztály) sokszor látszott, hogy inkább az időgép, és a mindenféle kütyü köti le jobban őket („az időgéppel idevarázsoljuk Petőfit! – Egy tudományos filmben láttam, hogy az időgép fénysebességgel megy!”). A nagyobbaknál (11-12 évesek) se voltam biztos, hogy a finoman a történetbe szőtt János Vitéz – allegória egyes részleteit kihámozzák-e a történetből, az se vált egészen világossá, hogy kicsoda Alexander Petrovics. Ez persze semmit sem vett el az előadásból, a hangulatból, a tanító nénik pedig készségesen rakosgatták a hiányzó puzzle darabokat.

 

A másik nagy kérdés számomra az interakció megoldása volt. Hogyan vonják be a gyerekeket, megmozgatnak-e mindenkit, kiváltják-e azt az együttműködést, amire az előadás megtervezésekor számítottak? Egyáltalán mi a céljuk az interakcióval? Mennyire lehet nevelő értékű egy ilyen előadás?

Itt is különböző módszerekkel éltek, többnyire sikeresen. Az elején időnként kissé esetlen tanóra íze lett a „szedjük össze, mit tudunk Petőfiről” részeknek, és ilyenkor érezhetően apadt a figyelem, de erre érthető módon szükség volt, hogy legyen egy közös kiindulópont. Ahogy pedig a darab beindult, úgy az interaktív részek is jobban beépültek a lendületbe, a rap-verseknél már teljes volt az összhang, ütemes taps, a bátrabbak a beatboxot is utánozták. Petőfi innentől sztár. (Kérdezhetjük, biztos ez a helyes út a közelebb hozáshoz?)

A színészeknek is kihívást jelenthet az interakció, pláne ha gyerekközönségről van szó, de a kezdeti apróbb bizonytalanságok után ők is belefeledkeztek a játékba, amit láthatóan legalább annyira élveztek, mint a kicsik. Komolyan vették a helyzetet, és a meglepőbb bemondásokat, reakciókat is kreatívan kezelték, bátran alakították a jelenetet ezek alapján. Természetes karaktereket állítottak elénk, nem csak a két Petőfi, de a tudós és Iluska is kidolgozott; kaptak múltat, hátteret, hihető megjelenést. Engedték, hogy attól legyen a történet meseszerű, hogy a szereplők nem meseszerűek, és talán ez hatott legjobban a gyerekekre . Egy átlag mesét a nagyobbak valószínűleg elutasítottak volna.

Főként Kőszegi Mária Iluskája volt az összekötő kapocs, remekül megtalálta azt a hangot, ami kamaszosan szemtelen, ám mégis kedves humorú, szerethető, a gyerekek nézőpontját képviselte. Azzal, ahogy sikerült megnyernie őket, könnyebben vezethetővé vált a darab, sok múlt a színpadi jelenlétén. A többiek jobban a színjáték felé fordulhattak, Tóth János Gergely és Kató László Balázs egymást ugratva tálalták Petőfi színét és visszáját, Keserű Imre pedig szórakozott feltalálóként igyekezett „tudományos” keretek között tartani az elszabaduló kedélyeket.

A zárlat azonban bonyolultra sikerült. Úgy láttam, inkább a tanárok kaptak egy plusz poént a segesvári (…milyen vár??) ütközetben eltűnő költő lehetséges időutazásáról, aki feltehetően visszatért az ő Iluskájához 2025-be. Mikor fény derült a szélhámos álPetőfire, épp újra működésbe lendült az időgép, túl sokfelé kellett figyelni, kisiskolás legyen a talpán, aki hirtelenjében összefűzi Tündérország szimbólumait Petőfi életrajzával, és eltűnésének misztikumával. Ennek ellenére is izgalmas maradt a gyerekek számára, a poénokat értették, az időgép pedig minden mást feledtetett. Nem maradt hiányérzetük a darab végére, sőt maguk is kipróbálhatták az időgépet, végig mustrálták a műszereket, fogantyúkat, herkentyűket, a legnagyobb elégedettséggel indulhattak haza.

Az interakció tehát sikeres volt, érdeklődtek, kérdeztek, gondolkodtak a legkisebbek is, több korosztály is megtalálhatta az előadásban, ami őt legjobban foglalkoztatta. Olyan módon közelíthetett irodalmi témákhoz, ahogy neki a legizgalmasabb volt.

( A képeket Sepsey Barna készítette)