Rece

A városban legtöbben nem is tudták, hová tűnik reggelente a kukákból a szemét. Legendák keringtek egy különös szörnyszülöttről, aki a hajnal leple alatt közel merészkedik a békésen alvó házak kertkapujához, hosszú karmaival a lécek között átnyúlva kikapirgálja az odadobott szemeteszsákokat, belemászik a kukákba, és úgy lakmározik.

Épp ezért sokan a kertkapun túlra, a kerítéstől is jó messzire rakták esténként a napi hulladékot, még belegondolni is borzasztó, hogy a lény bármikor a kertjükbe tévedhet.

Etus, a 25-ös szám alatt lakó család házvezetőnője csak reggel kilenc után mert az utcára lépni, amikor már nem kísértenek efféle rémek, a gyerekeket is inkább később vitte óvodába.

Egyszer mégis korábban kelt, és tekintete a konyhaablakra tévedt.

– Jézusmária, asszonyom ébredjen, betörők járnak kapunál!

A betörők hatalmas, narancsszínű kocsival érkeztek, a betörést igencsak komótosan végezték. Elsőként Rece ugrott le a platóról, világító narancssárga nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Intett társának a vezetőfülke felé, majd nekilátott kipakolni a szürkére festett kukából. A belehalmozott zsákokat egyesével hajigálta a kocsi konténerébe. Az egyik szatyor pont a kezében szakadt szét, hangos káromkodással szedegette cipőjéről a tojáshéjakat.

Rece megszokta a korán kelést, megszokta, hogy üres utcákon döcög végig autójuk a városban, megszokta, hogy az a néhány járókelő is undorral, orrát befogva megy át a túloldalra, ha meglátja őket. De a tojáshéjakat nem tudta megszokni. Utálta a rántottát és a húsvéti nyulat.

És ez nem volt elég. Hiába cserélte át munka után a narancssárga nadrágját, ahogy sétált az utcán, az autósok rádudáltak, a kutyák megugatták, a csontfehér kabátos üzletasszonyok pedig visítva vágták fejbe retiküljükkel, és rendőrrel fenyegetőztek. A kocsmában csak csapvízzel szolgálták ki, ha pedig véletlenül besodródott egy üzletbe, az eladó sietősen kitette a rögtönjövök táblát, és rögtön ment is kifelé a hátsó ajtón, cigizni.

Mindez régebben nem zavarta annyira, amióta csak az eszét tudta, alkalmazott kukász volt, úgy gondolta, ez a világ rendje. Amúgy sem merte volna megkóstolni azokat a keserű szagú italokat, amit a kocsmában mérnek, az üzletekben pedig így könnyebb volt nem megvenni, amire úgyse volt pénze. De az utóbbi időben már azt is felfedezte, hogy ha az utcán épp balra indult volna, az út gőgösen elkezdett jobbfele kanyarodni. Rá kellett jönnie, hogy gyorsabban odaér bárhova, ha előzetes cél nélkül bandukol a városban.

Így hát többnyire csak bandukolt, sokszor a narancssárga nadrágot se váltotta át, amúgy is látják rajta, akkor meg minek. Ezeket a napjait különféle csosszanások, trappolások kísérletezésével és fejlesztésével töltötte. Figyelte cipője lendülését, a halkabb-hangosabb surrogó hangokkal változatos ritmusokat komponált. ‘Rövid csossz – lassú, gyors, gyors, csossz’. Néha sikerült annyira lefoglalnia magát az újabb kombinációk gyakorlásával, hogy szinte észre sem vette az orra előtt becsapódó ajtókat, a körülötte sorra lehúzódó redőnyöket, az útját kísérő folytonos ciccegést, szitkozódást.

Szokásos napi bandukolása során mindig betért a kerületi Főparkba, és a bal szélén kanyargó úton egész pontosan a bejárattól számolt ötödik kukáig ment. Csak nagyon ritkán a hatodikig. Ez attól függött, hogy egyetlen jó barátja, a park helyettes főseprésze mennyit haladt aznap délig a sepréssel, ugyanis mindig egész pontosan délben találkoztak. Ilyenkor a két barát a fakózöld seprészládának támaszkova bólogatott egymásnak hosszasan. Sok közös témájuk volt, jól megértették egymást. Például a seprész figyelmességből sosem beszélt tojáshéjakról, Rece pedig ugyanilyen tapintatosan kerülte a rúzsos végű cigarettacsikkek említését. Ha baj volt, mindig hozzáfordult.

A Helyettes Főseprészhez indult azon a hétfőn is, a rettegett tojáshéjak nyomával cipőjén és nadrágszárán. Elkeseredésében még csoszogni is elfelejtett. Késett egy kicsit, mert az útjavítók tüntetőleg direkt előtte szedték fel a járdát, és gúnyosan gőzölgő aszfaltot öntöttek szét a lába előtt. Másik utat kellett keresnie. A barátja nem volt a szokott helyén. A földreszórt csikkek mutatták, hogy nem is járt még arra. Rece nyugtalanul kuporodott az egyik pad szélére. Telt az idő, és a csikkeket továbbra is csak a szél rendezgette, külön szortírozva a rúzsos végűeket a többitől. Rece rosszkedvűen görgette a kavicsokat a lába alatt, végigdőlt a padon, nézte a fintorgó járókelőket, és azt játszotta, hogy azok nem miatta veszik ölbe még a kutyájukat is, és kerülnek mégis inkább a szökőkút felé. Halkan felsóhajtott.

Hiába őrködött egész délután a Főparkban, a seprész csak nem került elő. Két óra körül már fájt a háta a padon fekvéstől, három óra körül elkezdett viszketni a bal füle. Négykor felállt, és a kijárathoz bandukolt. Céltalanul sodortatta magát a széllel az utcákon, bágyadtan rugdalta az útjába kerülő sörös kupakokat. Gonoszkodó pillantások kúsztak utána minden kapualjból. Befordult egy sarkon, átment egy aluljárón, kétszer megkerült egy villanyoszlopot, körültekintően átugrott egy sárga pocsolyát. Egy autó húzott el mellette, a pocsolya kacagva ugrott a nadrágjára. A nap már eltűnt a háztetők között, a szél is hidegebbre váltott. Végül egy kertkapunak döntötte a hátát, és fázósan összehúzta magát. Nem maradtak gondolatai.

Először észre sem vette, honnan érkezik az a különös, édes illat. Majdnem hátraesett, mikor kinyílt a kertkapu. Lassan nyikordultak a kapuszárnyak, Rece a szemét dörzsölte. Arany fény árasztotta el az utcát, a szellő befelé húzta őt a kapuk mögött rejlő csodálatos birodalomba. A lába előreindult, bámulta a piros bogyós fákat, az út két oldalán kergetőző virágokat. Az arany fény egy aprócska palotából sugárzott. Rece még hasonlót sem látott korábban. Minden emeletét más színűre festették, ablakai csillag formájúak, tornyait vidáman billegette, ajtaja előtt pedig apró teremtmények ugrándoztak. Rece óvatosan lépkedett, nem merte megzavarni őket, azok mégis észrevették, nagy örömmel szaladtak felé. Először megijedt tőlük, százan is lehettek, de az apró lények kedvesen nevettek rá. Kezecskék integettek felé, dobogó cipőcskék járták táncukat körülötte, színes sapkabojtok libbentek a szeme előtt. Rece zavart mosollyal keresett valamiféle választ maga körül, míg végre meglátott egy ragyogó kékre festett udvari kukát a palotácska ajtajánál. Segélykérőn pislogott felé – Nahát, de mégis mik ezek? Kik ezek? – Psszt, ők óvodások. Úgy látom tetszel nekik…

Az apró kezek virágfüzért aggattak a nyakába, csillogó papírkoronát tettek a fejére és vidáman tapsolva kísérték trónusához, a kékre festett kuka melletti kertipadhoz. Mikor leült, bölcs mesekönyvet adtak a kezébe, és zengő énekszóval köszöntötték: „Megjöttek a kukások, narancssárga ruhások, narancsszín a kocsijuk, attól döng a kocsiút”.

Recével forgott a világ. Nem emlékezett rá, meddig maradhatott a csodakertben, mikor indult hazafelé, de egy távoli rádióból halkan recsegve még mindig hallotta az óvodások énekét. Most ismét a Főpark kanyargós ösvényén álldogált, és figyelte az út túloldalát. A Helyettes Főseprész közeledett felé. Seprészládája aranyszínűre volt festve, és Rece jól látta, hogy cigarettacsikkek helyett piros bogyókat húz benne maga után.

Neme? Kora (opcionális)… kérjük jelölje 1-től 5-ig mennyire igazak önre az alábbi állítások: Szeretem a lakhelyem. Megfelelő a fizetésem. Szeretem a munkámat… a keze megremegett egy picit. Hosszan bámulta a mondatot, szuggerálta az n betűt, amíg lassan annyira összefolytak előtte a rubrikák, hogy már nem is látta, mit x-el. Övé a legjobb munka a világon.

Reggeli helyett egy kis kanál csukamájolajat nyelt, korán indult el otthonról, parkolóhelyet is elsőre talált, a svédek még meg sem érkeztek, mikor ő már előkészítette az asztalát.

Délelőtt a követségi bálra készített mintákat nézték át, ebédre üres pirítós egy fél grapefruittal, egy pohár ásványvíz, megszámolta a kalóriákat, aztán még a szokásos céges találkozók következtek, promóciós csomagok, stb. Átlagos nap. Most épp csak émelygett egy picit, a vérnyomása majdnem elfogadható. A tenyere izzadt kissé, lopva törölgette, az ügyfelek csak a mosolyát láthatták…

Estére kifáradt, visszamondott egy állófogadást, és kedvetlenül indult a kocsijához. Egy apró kislány szaladt el mellette, csontos kis kezeiben különös dobozkát szorongatott. Hallotta az anyja kiáltását, a kicsi épp előtte esett hasra, a dobozkából maréknyi színes gömböcske gurult szét. Hirtelen történt, nem tudott megállni, egy roppanás a lába alatt, egy méregzöld golyóbissal kevesebb. Gyanakodva emelte fel a talpát, hátrahőkölt, mikor meglátta a ragacsos masszát, ami a cipőjére ragadt. A földön bőgő kislánnyal és méltatlankodó anyjával mit se törődve a kocsijánál termett, feltépte az ajtót, és káromkodva kutatott zsebkendő után a kesztyűtartóban. – Rohadtélet. Meginakölykök.

A rémálom nem hagyta nyugodni, ami reggel görcsbe rándulva dobta ki az ágyból, a második kanál csukamájolaj is alig segített, jobb, ha menekül otthonról, nade hova? A munkahelyére? Nem volt maradása, tehetetlenül rótta az utcákat, végül már kibúvója sem maradt, hisz parkolóhely volt bőven, beállt a legeldugottabb zugba, és felszaladt a szobájába. Nem nézett senkire, pókerarc, három tollat és üres dísztálat készített az asztalára, semmi mást, úgy várta a reggeli egyeztetést. – Ezt nektek, svédasztal.

Látogatói nem értették grimaszát, amit mosolynak szánt, mikor átnyújtották az első mintákat. – Mi a véleménye? – sokszögletű, vérvörös dobozból csomagolták ki, már nézni se bírta, ahogy gondosan elrendezték az asztalon, mégis valahogy vonzotta a tekintetét, muszáj volt merev hangon egyesével végig elemeznie, és nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy jövő héten beadja a felmondását, bár 26 év után már közel a nyugdíj, vagy előléptetnék, mit bánja ő, inkább mégis takarítást vállal egy benzinkútnál. Ez ment estig. A másik fél grapefruitot a táskájába csempészte, ha nagyon nekikeseredett, facsart belőle néhány cseppet a nyelve hegyére. Az elmúlt években úgy vette észre, csak így lehet túlélni egy munkanapot.

És most itt ez a mocsok a cipőjén, már háromszor letörölte, de még mindig égeti a talpát, legszívesebben elhajítaná a cipőt is…

Sokan voltak az utcán, de mikor felnézett, megesküdött volna, hogy a szemközti húsbolt előtt egy hatalmas termetű cukrászt látott egy pillanatra. Őt bámulta, látta a fehér kötényt, a félrecsapott sapkát, a hosszú csontos kezeket, aztán már csak az elzúgó trolit látta, eltűnt a jelenés. Megborzongott. A reggeli lidércnyomás zakatolt a fejében. A volán mögé pattant, vezetés közben halkan mormogva kémlelte az utcát. Ott annak a férfinak félrecsapott a sapkája, gyanús… és az a fehér köpenyes fickó a sötét sikátorban, nem lehet véletlen! Követik őt, százan, talán ezren is lehetnek a városban. Civil ruhás cukrászok mind!

Üvöltve taposott a fékre. Egy fehér köpenyes, fehér sapkás, fehér hajú, fehér szemű, fehér botos nő vágott át előtte az úton, a zsebéből, ez borzasztó, szinte kiömlenek a méregzöld golyóbisok! Félrerántotta a kormányt, száguldott hazafelé. Hát őt küldték volna? Azt hiszik, ilyen egyszerű őt elkapni? Kaput be, három zár, heveder, harcikutya a lábtörlőre, cipőt a kukába, a szobák belső kulcsai mind az ő kezében, ha kell, hát felveszi a harcot. Villanyok sötéten. Várt. Sehol semmi. A kutya nem kapott még enni, így éberebb. A kilincset nézte. Úgy érezte, egy csontos kéz fogja az ajtó másik oldalán, mintha meg is mozdult volna…  A kutya jelez, jönnek, biztosabb támaszpont kell! Két takaró, egy pokróc rá. Nagyon meleg ez így… de biztos… biztonságos… olyan mele…

Dörren a bejárati ajtó, máris az ostrom. A kutya nyüszít, hát vele is elbántak, nincs kegyelem, hozzák a méregzöld golyóbisokat, ciánkék csomagban, vérvörös dobozban… beletömik, nem, nemcsak a zöldet, hoznak nagyobb adagot, ami kocsonyásan remeg, ami zsírosan csöpög, ami korhadón szétomlik… miavéleményeVÉLEMÉNYavéleményeménymivéamimimi… Jönnek, hegyes krómfekete villákra szúrva hozzák a kéket, zöldet, vöröset, de belül mind csak barnák, mint a kölyök csapdája az utcán, az anyja meg csak hagyja hogy, rohadtélet. Nyálkás barna massza, csöpög az asztalról, bekúszik az ajtó alatt, fel a karján, a szájába…

– Ne dobjatok a cukrászok elé!!!

Görcsbe rándulva riadt fel, kiugrott az ágyból, ziláltan nézett körbe. Csak a felkelő nap pislogott rá álmosan a függöny mögül. Csend volt és nyugalom. Nagyot sóhajtott, megnyugtatóan hatott a két kanál csukamájolaj. Milyen kellemesen keserű… Óvatosan vezetett, jól megnézett magának minden járókelőt, de csak egy kedves idős hölgy intett neki mosolyogva, mikor átengedte maga előtt az úton. Elsőre talált parkolóhelyet. A svédek még meg sem érkeztek, mikor már előkészítette az asztalt, dekoráció, prospektusok és a tálkák. Kétszer is megtörölte a tenyerét. A homlokát is. Mosolygott is. Az új minták ezúttal jókora fényesfekete ládában érkeztek, ketten cipelték. Behunyta a szemét, mikor az egyik székre állították. Halk kattanás a záron, visszafojtotta a lélegzetét és várt. Szájába került az első adag csokoládé, érezte ahogy szétárad a szájában az íz, lefolyik a torkán, átjárja minden porcikáját, ő maga is olvadni kezd, a szoba, a bútorok…

– Hívjanak mentőt! A kóstoló asszisztens összeesett!  

A meghívó díszes borítékban érkezett. A nyugdíjas otthon kis szobáját feszült izgalom járta át. A karosszéken ujjak doboltak. A falióra mutatója szívdobbanásként kattogott. Az öreg színész lopva a tükörbe nézett, kihúzta magát. Külön erre az alkalomra vásárolt egy új nyakkendőt.

Sietősen lépett az utcára, nem figyelt a rohanó autókra, gondolatai már a filmszínház dísztermében jártak, a város forgataga magába olvasztotta. Vitte előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccentett a buszsofőrnek, észre sem véve a nardrágjára fröccsent havat. Szinte szárnyalt előre, egyetlen mondatot rebegve magában meghatottan: „Köszönöm, köszönöm”.

Hirtelen aludtak ki a fények. Megkezdődött a vetítés. Az öreg színész kényelmesen hátradőlt, várta, mikor következik az ő jelenete. Egy kisfiú szaladt át a képernyőn, hatalmas papírsárkányt röptetve, egy katonai egyenruhás férfi kísérte kimért léptekkel. A fiú időnként hátranézett, vajon az apja figyeli-e, látja-e milyen gyorsan tud futni? A következő képen az asztal alatt játszott, az asztal körül lábak topogtak, valaki felsikoltott, valaki dörmögve csitította, egy szék csikordult, s egy levél hullott mellé a földre. Egy fekete keretes távirat volt.

Az öreg színész most egy iskola épületét látta, a fiú az üres udvaron üldögélt egy fa alatt, szakadozott lapokra rövid verseket írt, aztán a zsebébe gyűrte őket, hazafelé indult. Valami dalt fütyörészett, hanyagul lóbálta táskáját. Az öreg színész úgy érezte, már hallotta valahol ezt a dallamot, arra lett figyelmes, hogy maga is dúdolja halkan, talán a szövegét is tudja… ám a képek gyorsan peregtek egymás után, egy fékező villamos, csupasz talpak nyoma a fehérre meszelt medence szélén, mérgesen kiabáló, duruzsoló, kacagó hangok foszlányai… és ott az a nagy szoba a zongorával! Nahát, hiszen hasonló helyre járt ő is elemiben zeneórára, persze sok városi lakásban lehet az ablaknál zongora és mellette kecses kis állványon egy kottatartó… Nyílt az ajtó. A fiú idegesen ugrott fel a zongora mellől, felügyelet nélkül nem lett volna szabad felnyitnia… Ekkor az ajtórésből, semmi kétség, Piroska kukucskált be, cinkos mosollyal apró száján. Ő volt az! Az öreg színész szíve dobbant. Lehetséges ez? Már tudta honnan ismerős a dal, és a zongorás szoba! Hiszen ezt…ezek az ő emlékei! Piroskát akkor látta életében először, tisztán emlékszik. De rég nem jutott eszébe ez a pillanat… Megszédült, a nyakkendőjéhez kapott. A döbbenet nem tarthatott sokáig, hiszen sorra érkeztek a szebbnél szebb emlékek, s lassanként megnyugodva, könnyek közt nézhette első szereplését, a titkos lánykérést és boldog éveit a városi színházban. Legemlékezetesebb szerepeiből elmormogott néhány sort. A képek egyre változtak, ismét láthatta gyermekei első lépéseit, felesége mosolyát. Milyen szépek is voltak ők, milyen gondtalanok! Ám édesanyja utolsó levelét is látta, s a háború elborzasztó emlékeit. Már csak az lebegett előtte, hogy éppségben túlélték, békében öregedhettek meg. Látta még azt a nevezetes díjátadót is, ahova még elkísérhette a felesége. Akkor még ott állt mellette a nagyobbik fia is… hány éve, hogy nem beszéltek? Már arra sem emlékszik, hogyan jutottak idáig, vajon láthatja még valaha? Ha véget ér a vetítés, okvetlenül felhívja! Egy ilyen különös esemény után…

Az újabb jelenetekre már tisztábban emlékezett, a művészpresszó a múlt héten, régi barátjával a premierről beszélgettek, és igen, ez már a mai reggel, a cipőjét fényesíti, az ünnepi zakója a szekrényajtóra akasztva. A falióra mutatója szívdobbanásként kattog. Az az ősz hajú férfi ott valóban ő a tükör előtt, büszkén kihúzza magát. Kilép az utcára, nem törődik a csúszós úttal, csak elsiet a havat lapátoló gondnok előtt. Villog a lámpa, éppen átér az úttesten. Viszi előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccent a buszsofőrnek, mielőtt lelép a járdáról, szinte szárnyal előre…

Most hirtelen felerősödtek a fények. „Uram hall engem? Ki tudja nyitni a szemét?” A fény szinte vakító. Valami homályos, lüktető fájdalom a fejében, a hangok is nagyon élesek. Egy idősebb nő hajol fölé és egy fiatal mentős férfi, vagy talán a fia? Alig hallja őket, csak valami zúgást, talán agyrázkódásról beszélnek, most már elnyomja a sziréna hangja. „Szerencséje volt, gyorsan rendbe fog jönni! Csak óvatosabban tessék!”

Az öreg színész sóhajtott és lehunyta szemét. Egyetlen mondatot rebegett magában meghatottan „Köszönöm, köszönöm”.

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra –Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. –A Díva jelentkezett? –Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

-Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. –No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. –Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. –Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. –Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról –Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. –Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás –A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét.