A meghívó díszes borítékban érkezett. A nyugdíjas otthon kis szobáját feszült izgalom járta át. A karosszéken ujjak doboltak. A falióra mutatója szívdobbanásként kattogott. Az öreg színész lopva a tükörbe nézett, kihúzta magát. Külön erre az alkalomra vásárolt egy új nyakkendőt.

Sietősen lépett az utcára, nem figyelt a rohanó autókra, gondolatai már a filmszínház dísztermében jártak, a város forgataga magába olvasztotta. Vitte előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccentett a buszsofőrnek, észre sem véve a nardrágjára fröccsent havat. Szinte szárnyalt előre, egyetlen mondatot rebegve magában meghatottan: „Köszönöm, köszönöm”.

Hirtelen aludtak ki a fények. Megkezdődött a vetítés. Az öreg színész kényelmesen hátradőlt, várta, mikor következik az ő jelenete. Egy kisfiú szaladt át a képernyőn, hatalmas papírsárkányt röptetve, egy katonai egyenruhás férfi kísérte kimért léptekkel. A fiú időnként hátranézett, vajon az apja figyeli-e, látja-e milyen gyorsan tud futni? A következő képen az asztal alatt játszott, az asztal körül lábak topogtak, valaki felsikoltott, valaki dörmögve csitította, egy szék csikordult, s egy levél hullott mellé a földre. Egy fekete keretes távirat volt.

Az öreg színész most egy iskola épületét látta, a fiú az üres udvaron üldögélt egy fa alatt, szakadozott lapokra rövid verseket írt, aztán a zsebébe gyűrte őket, hazafelé indult. Valami dalt fütyörészett, hanyagul lóbálta táskáját. Az öreg színész úgy érezte, már hallotta valahol ezt a dallamot, arra lett figyelmes, hogy maga is dúdolja halkan, talán a szövegét is tudja… ám a képek gyorsan peregtek egymás után, egy fékező villamos, csupasz talpak nyoma a fehérre meszelt medence szélén, mérgesen kiabáló, duruzsoló, kacagó hangok foszlányai… és ott az a nagy szoba a zongorával! Nahát, hiszen hasonló helyre járt ő is elemiben zeneórára, persze sok városi lakásban lehet az ablaknál zongora és mellette kecses kis állványon egy kottatartó… Nyílt az ajtó. A fiú idegesen ugrott fel a zongora mellől, felügyelet nélkül nem lett volna szabad felnyitnia… Ekkor az ajtórésből, semmi kétség, Piroska kukucskált be, cinkos mosollyal apró száján. Ő volt az! Az öreg színész szíve dobbant. Lehetséges ez? Már tudta honnan ismerős a dal, és a zongorás szoba! Hiszen ezt…ezek az ő emlékei! Piroskát akkor látta életében először, tisztán emlékszik. De rég nem jutott eszébe ez a pillanat… Megszédült, a nyakkendőjéhez kapott. A döbbenet nem tarthatott sokáig, hiszen sorra érkeztek a szebbnél szebb emlékek, s lassanként megnyugodva, könnyek közt nézhette első szereplését, a titkos lánykérést és boldog éveit a városi színházban. Legemlékezetesebb szerepeiből elmormogott néhány sort. A képek egyre változtak, ismét láthatta gyermekei első lépéseit, felesége mosolyát. Milyen szépek is voltak ők, milyen gondtalanok! Ám édesanyja utolsó levelét is látta, s a háború elborzasztó emlékeit. Már csak az lebegett előtte, hogy éppségben túlélték, békében öregedhettek meg. Látta még azt a nevezetes díjátadót is, ahova még elkísérhette a felesége. Akkor még ott állt mellette a nagyobbik fia is… hány éve, hogy nem beszéltek? Már arra sem emlékszik, hogyan jutottak idáig, vajon láthatja még valaha? Ha véget ér a vetítés, okvetlenül felhívja! Egy ilyen különös esemény után…

Az újabb jelenetekre már tisztábban emlékezett, a művészpresszó a múlt héten, régi barátjával a premierről beszélgettek, és igen, ez már a mai reggel, a cipőjét fényesíti, az ünnepi zakója a szekrényajtóra akasztva. A falióra mutatója szívdobbanásként kattog. Az az ősz hajú férfi ott valóban ő a tükör előtt, büszkén kihúzza magát. Kilép az utcára, nem törődik a csúszós úttal, csak elsiet a havat lapátoló gondnok előtt. Villog a lámpa, éppen átér az úttesten. Viszi előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccent a buszsofőrnek, mielőtt lelép a járdáról, szinte szárnyal előre…

Most hirtelen felerősödtek a fények. „Uram hall engem? Ki tudja nyitni a szemét?” A fény szinte vakító. Valami homályos, lüktető fájdalom a fejében, a hangok is nagyon élesek. Egy idősebb nő hajol fölé és egy fiatal mentős férfi, vagy talán a fia? Alig hallja őket, csak valami zúgást, talán agyrázkódásról beszélnek, most már elnyomja a sziréna hangja. „Szerencséje volt, gyorsan rendbe fog jönni! Csak óvatosabban tessék!”

Az öreg színész sóhajtott és lehunyta szemét. Egyetlen mondatot rebegett magában meghatottan „Köszönöm, köszönöm”.