Emesével felköltözünk a Magaslesre, egy villa tetőtéri lakása ez, kicsit olyan, mintha egy villámhárító rúd tetején volna a lakásunk, vagy egy oszlop tetején, mint Simeonnak. Lakályos hely, déli fekvésű, túl sok a fény itt, be kell húzni a sötétítőket.

 

És elindulok a városszéli villák között, véget ér az aszfaltút, új építésű házak, félkész villák, egy-egy teleknél tábla jelzi, hogy foglalt, aztán már ez sem. A város fölülről olyan, mint a történelem, berendezkedve egy szűk völgybe, megpróbál felkapaszkodni a környező dombokra. A dombok szegélyén villámhárítók, vagy mik, tévétornyok, élő adásban a múlt, zúg az idő, iparnegyed.

 

A hegy felé tartok, de nem érem el az erdőhatárt, a város és a hegy között túl gyorsan talál rám valami gyilkos fehérség, árnyékra van szükségem, behúzódok egy csoffadt fa alá, onnan nézem, hogy mit nézek. Valami van a levegőben, mintha ki lenne bélelve a semmi porszemcsékkel, zúgással, madárrikoltással, gépzajjal. Kifordítom az egészet, mint egy kesztyűt, az egyik lábam, melyről épp leesni készül az olcsó teniszcipő, belelóg valami szakadékba, a másik a hegy túloldalán lefelé lóg egy fáról, pontosabban fölfelé lóg le egy fáról, valami madzag van bogozva a combomra. A törzsem meg, ez a nevezetes gerinc, valahol a gyér cserjésben hever, évek óta legalább, rájárnak a varjak és a vadkutyák.

 

Nem fáj semmi, nincsen itt vér, minden fehér, sőt láthatatlan.

 

És hol van most a szemem, két vaksi, barna szemem? Valahol a városban szökdelnek egy járdán, puha betonon, a járókelők nem látják szemeimet, a lábuk között vibrálnak, mintha csak két öngyújtó lézerfényével játszanának a gyerekek egy vaskerítéssel szegélyezett iskolaudvaron. Az én szemeim jutnak túl a vaskerítésen, a járókelők lábai között iszkolnak, ők sem jutnak messze. A két gyerek pedig egymásra néz és perverzen elvigyorodik. Nem jutnak át a vaskerítésen.

 

Tehát ülök a fa alatt, nem, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok, amikor is a madár- és a felhatoló gépzaj egy résében, egy eltérített frekvenciasávon ismerős csilingelés ér el. És a csilingeléssel együtt, vagyis körülötte valami kerekded csend is érkezik, miként egy tó vagy tengerszem, amely a tisztán kivehető fehér zaj ellenére inkább látszik, mint hallszik, mivel a csend nem hallható.

 

És attól jó, hogy nem hiszem el. Egyelőre legalábbis, hiszen nincsen semmi jel, ami arra utalna, hogy… de aztán hirtelen nincsen már választásom, a közeli, bekerített gyümölcsös mögül előbb tétován, de pillanatról pillanatra egyre feltartóztathatatlanabbul, a győzelemre születettek idilli szelídségével előrajznak a bárányok, mintha valaki vezetné őket, nem a pásztor, hanem egy távoli hang, egy vezér, egy láthatatlan pásztor. Így, ilyen szelíden, boldogan és vakon és bizakodva, előmászva egy gyümölcsös mögül és elárasztva a tájat, valahogy így kezdődik minden háború, s csak a következő pillanatban válik vaddá, tölti meg hullákkal a harcmezőt és gödrökkel a várost, iszonyú bűzzel a mezőket és kalapál apró szegeket a madarak üres csontjaiba.

 

VÁNDORLÓ KUTYA

 

Valamikor régen, olyan régen, hogy meg sem voltam születve, édesapám magával vitte egyik nővéremet az erdőre. Hosszú rendeket vágott a szakállból, az ilyen erdei semmifüvet szakállnak nevezik, mert mire megszárad, már nem is marad belőle semmi, a nővérem pedig, két- vagy hároméves volt, egy borsika alatt aludt, korán reggel volt még, a kaszások korán kelnek. És édesapám persze nem tudta, hogy a legáttetszőbb idillben mindig a háború lakozik, csak vágta a hosszú rendeket, kitartó karintásokkal törekedett a völgyben kanyargó patakmeder felé, s amott a nyakban, ahol a föld, mint egy oldalra fordított arc elé feszített vállcsont, eltakarta a mögötte kanyargó rendeket és a borsikát, apám alábukott a láthatatlanságba. A domb tetején meg se rezdült a borsika, nővérem fején egy sötétkék bundasapkával még az igazak álmát aludta, apám előtt pedig a szemközti hegyoldal, sűrűn nőtt fiatal erdő, a közepén málnavész, a nap meg már a falu fölött vigyorgott keleten, mint egy égre rajzolt, mosolygó gyermekarc.

 

Én nem voltam megszületve még akkor, a bárányokkal tartottam, hogy úgy mondjam, és apám fölfele indult a levágott rendek közt, először a bárányokat pillantotta meg, amikor a nyak fölé emelte a fejét, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lekaszált földnyelv ádámcsutkája fölé. Nem gondolt semmire, még csak a bárányok gondoltak vele, de már fölfogta a bárányok nyelvét, lépet gyorsan hármat, s ekkor már értette is a szavakat, mivel a nyájak őrizője, egy hatalmas juhászkutya éppen a borsika tövében kaparászott, szaglászta a sötétkék bélésű bundasapkát, mert báránybőrből volt az is.

 

A kasza megállt a harmatos levegőben, a nap megállt a falu fölött és észrevétlen zuhanással a medence iszapos aljára süllyedt, a valamikori tenger hínáros fenekére, fölül mégis megmaradt a világosság, apám szemében legalábbis, és a kasza a nap fölé emelve villogott.

Még egy mozdulat, és vége akkor.

 

A nővérem aludt, még nem is jutott odáig, hogy a nővérem legyen, talán álmában ő is a bárányokkal tartott, mint én, hiába zizegett mellette a zacskó, amibe apám reggelije volt csomagolva, hiába szaglászta alvó arcát az állat. A félelem pedig, mely a türelem rokona, egyébként nem tudna ilyen hosszan kitartani apámban, egy hatalmas ugrással ott termett a borsika alatt, hogy szemébe nézzen az állatnak, de az állat, talán mert általában minden állat szintén a bárányokkal tart, észre sem vette, hogy valami szörnyű félelem ólálkodik körülötte, hogy ott ugrál az alvó gyermek körül, mint egy őrült szöcske és nem tud hová lenni félelmében. Csak elfogyasztotta apám falatnyi reggelijét, még a zsíros papírt is megette, aztán, mivel a bárányok fönt odébb vonultak, akkurátusan ő is eloldalgott, magára hagyta apám ugráló félelmét és az alvó gyermeket.

 

A nap lassan emelkedett föl a medence aljáról, a valamikori tenger is kezdett visszahúzódni. Apám nem nézett a napra, de látta, mert saját magában emelte vissza a napot az égre. És nyikorogni kezdtek a percek fogaskerekei, és ahogyan maga elé ejtette a kaszát, már hallotta a penge cikkanó pengésének rövidke visszhangját, ahogy a kőnek ütközött, hallotta fönt az elvonuló báránycsorda csilingelését, látta a csöndet és halotta a juhászkutya puha lépéseit, egyenként hallotta, amint távolodnak a borsikától.

 

Nem sokkal ezután születtem meg én is, valószínűleg éppen annak az évnek a telén, amikorra a bárányok már téli szállásra vonultak, dacos voltam nagyon és fostam, mint egy víziló, majd elhagytam az almot, járkáltam erre-arra.

 

Most meg itt ülök egy zúgó város fölött, geológiai magasságokból szemlélem a történelem zúgását, de nem, nem vagyok egy Buddha. Ülök csupán egy csoffadt fa alatt és farkasszemet nézek egy borjú nagyságú kutyával, aki elmaradt a vonuló bárányhadtól, s aki úgy néz rám, kissé unottan és magára maradva, mintha ismerne már régebbről engem. Nem ugrál a félelem, mint egy őrült szöcske, csak a nap süllyed kicsit alább az égen, pedig volna hová süllyednie lejjebb, mert itt is tenger volt valamikor. Tudom, hogy a kutya nemsokára eloldalog, elsétál mellettem némán, mint aki tudja, hogy miért vagyok itt. De azért fölállok, hogy lássa: magasabb vagyok nála.

 

Kicsivel később becsukom a fűre ejtett könyvet, berekesztem az állami terrorizmus történetét, berekesztem az idillt, elfordítom tekintetem az égen felhők képében viháncoló fasiszta kutyáktól és lefelé indulok, a magasles felé.

 

Elhatározom, hogy mondani fogok valamit Emesének.

 

 

FEHÉR PÉTER

 

Ahol kialusznak a fények, ott felébrednek a bárányok. A bárányok szeme halott és vizenyős, nem olyan, mint teheneké, mert az kerek és fényes, mint a holdtölte. A bárányok szemében laknak a halott rokonok és az ősök. Előkeresem onnan a következő nevet, amelyet Emese egyik ükapja viselt. Vannak ősök, akik halottak álarcaként tűnnek föl a bárányok szemében, de olyanok is, akik elhagyják a bárányokat, nem törődnek többé velük, és olyan közel jönnek hozzánk, mintha halálukban is csak reánk várnának. Az ilyen halottak nem viselnek álarcot, nevük van pusztán, olyan sugárzó nevük, mint amilyen a Fehér Péteré.

 

Az egyik szememet most muszáj lehunynom, hogy lássam, ki is volt ő valójában. Valami uradalmi főintéző volt az apja, valójában a ius primae noctis gyermeke ő, a háború szülötte, akinek gerincét, mint egy fehér szalagot, egy fára akasztották a katonák. A mai Szlovákia területén létrehozott mintagazdasági kollégium tanulójaként a jövőbeli kifehéredő történelem letéteményese, aki egy napon arra ébredt, hogy kitört a háború, hogy a mintagazdaság gyümölcsösében a terebélyes almafák alatt sötétkék egyenruhás katonák alusznak, fegyverük a fejük fölött függ az alsó ágakra akasztva.

 

És a katonák még aludtak, talán ősz volt, vagy talán tavasz, amikor Fehér Péter hátat fordított a történelemnek és elindult haza, gyalog Szlovákiából Romániába, akárhány frontvonalon keresztül. Ismerte a területet, mint a tenyerét és ismerte a farkasokat csakúgy, mint a bárányokat, bele nézett vizenyős szemükbe és látta a feleségét a tornácon és tüstént feléje indult. És ahogy jött-jött, egyre közelebb ért hozzánk, vagyis hozzám és Emeséhez, közben pedig egyre távolabb került a feleségétől, akinek a házát már körülvették a katonák, s akinek kövér kakasait lefoglalták hadizsákmány gyanánt.

 

A színes kakastollakat Oroszországba küldték, hogy legyen mivel kibélelni a hosszú orosz telet, a kakasok taréját pedig besózták és megszárították, majd talizmánként a nyakukba akasztották a fiatal román katonatisztek.

 

Egy éjszaka, amikor úgy hajtotta álomra fejét egy a tetvek ellen fehérre meszelt, elhagyott pásztorbódéban, hogy azt sem tudta, épp melyik országban van, Fehér Péter különös álmot látott. Kint még világított a hold, de ahogy magára húzta a deszkabódé rozoga ajtaját, olyan sötétség lett, mintha az ajtócsukással a hold másik oldalára került volna. Látta az ajtó rései között beszűrődő holdfényt, amin belépett a mintagazdálkodási kollégiumba Ákos, a szobatársa, megkínálta cigarettával, majd valamiféle örvös galambokról kezdett el beszélni.

 

A galambok nem nyalják le a meszet a szoba faláról, mondta, mégis fehérkéset kakálnak. És nevettek ezen.

 

Majd Ákos megmutatta neki a Közel-Kelet ispotályait, ahol békésen feküdtek a kar- és lábnélküli sebesültek. Nem volt ott vér, nem fájt senkinek a sebe. A testekről levált végtagok fölemelkedtek, mintha csak a Szentlélek fuvallata tartaná őket, és ott maradtak, lebegve a levegőben. Látod, mondta Ákos, mindez semmit sem jelent. Ha meghaltál, már nem fog hiányozni egyetlen végtagod sem.

 

Amikor Fehér Péter átmászott a tyúkudvar kerítésén, még néhány véres kakastoll ott csillogott a favágó csutakon a reggeli derengésben. A katonák már célba vették őt az almafák lombjai közül. Lőttek, de még nem találták el.

 

Akkor a tiszt húzta meg a ravaszt, s meg sem várva, hogy becsapódjon a golyó, bekiáltott a házba Fehér Péter feleségének: gyere ki te büdös koca, megdöglött a kandisznód. Fehér Péter még hallotta a slendrián mondat után a torcionár öblös röhögését és a katonák vihogását az almafák közül, ahová elrejtőztek.

 

Az ólban egymáshoz bújtak a bárányok, ha lett volna ott valaki, hallotta volna, amint magukban dúdolják a Veni-t, látta volna, hogy vizenyős szemük kitisztul a félelemtől, látta volna bennük Fehér Pétert, amint átgázol a monarchikus kerteken, egészen addig, ahol már én is láthatom lüktető halántékán az eret.

 

Ekkor van, hogy megint mondani szeretnék valamit Emesének, de szívdobogásomra hirtelen felnyitják szemüket a bárányok, én meg leejtem a szavakat, mint a kavicsokat a gyermek, ha észbe kap, hogy késő van és ideje haza indulnia.

 

VENI

 

Franciaországban megint egy fa alá telepszem és még mindig nem vagyok egy Buddha. Hallom, amint a templomban a bárányok éneklik a Veni-t, néha egy áthatóbb bégetés szólóba kezd.

 

A mögöttem lévő kukoricásba járnak a tábor szerelmesei, azon túl kezdődik a szomszéd falu. A faluban található egy régi udvar, olyan uradalom-féle, elhagyott gyümölcsfákkal, kőépületekkel. Egybe van nőve az udvar a temetővel.

 

Bejárom az udvart, eljutok egy oszlophoz: a kősárkány oszlopa, így nevezem el. Az oszlopon nem látok mást, csak bégető bárányokat.

 

Nem mondok Emesének semmit, csak gondolok rá, és még gondolok a Fekete Tengerre, amelybe belefulladt egy pap, aki meg akart menteni egy fulladozó báránykát.

 

Mit mondhatnék? Inkább csak kérdezek. A bárányok nevében kérdem: miféle üreg a test? És miféle hajlat a térdem?

 

És ekkor már nem látok mást, csak bebalzsamozott bárányokat.