tizenegyedik fejezet

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Tizenegyedik fejezet

Ki lopta el a túrósrétest?

A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.

– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.

De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.

Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.

Most a Király volt a bíró.

– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.

Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.

Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.

Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.

– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.

– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.

– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:

– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.

A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.

Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.

A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.

– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.

Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:

Szörnyűséges rém-eset.

Hallottál ily rémeset?

Vettem ötven krémeset.

Piros Alsó meglökött

S mind az ötven rám esett.

 

Multkor pedig édesem,

Odaszaladt vészesen

S ötszáz túrosrétesem

Mind ellopta és megette,

Az éhségtől szétesem.

 

Ennélfogva vádolom,

Védelmébe gátolom,

Az egészet rátolom,

Bármit mond a védelem,

Vádolom őt, vádolom.

 

– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.

– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?

– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.

A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:

– Első tanú.

Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.

– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.

– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?

A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.

– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.

– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.

– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.

– Írjatok – parancsolta a Király.

Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.

– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.

– Részeg Kefekötő – felelt az.

– Bolond vagy? – kérdezte a Király.

– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.

– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.

A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.

Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.

– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.

– Agyonnyom.

– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.

– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.

Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.

A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:

– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.

Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.

– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.

– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…

– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.

– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.

– Tagadom – mondta Április Bolondja.

– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.

– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.

– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.

– Mit mondott a Mormota? ­– szólt most közbe az ügyész.

– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.

– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.

A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:

– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.

– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.

Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.

Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?

Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.

– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.

– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.

– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.

– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.

Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.

– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.

– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.

– Várj csak – szólt dühösen a Király.

Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.

– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.

A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.

– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.

– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.

A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:

– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.

Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.

A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:

– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?

– Paprikából – felelte a szakácsné.

– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.

– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.

Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.

– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.

A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:

– Évike.