Rece

A városban legtöbben nem is tudták, hová tűnik reggelente a kukákból a szemét. Legendák keringtek egy különös szörnyszülöttről, aki a hajnal leple alatt közel merészkedik a békésen alvó házak kertkapujához, hosszú karmaival a lécek között átnyúlva kikapirgálja az odadobott szemeteszsákokat, belemászik a kukákba, és úgy lakmározik.

Épp ezért sokan a kertkapun túlra, a kerítéstől is jó messzire rakták esténként a napi hulladékot, még belegondolni is borzasztó, hogy a lény bármikor a kertjükbe tévedhet.

Etus, a 25-ös szám alatt lakó család házvezetőnője csak reggel kilenc után mert az utcára lépni, amikor már nem kísértenek efféle rémek, a gyerekeket is inkább később vitte óvodába.

Egyszer mégis korábban kelt, és tekintete a konyhaablakra tévedt.

– Jézusmária, asszonyom ébredjen, betörők járnak kapunál!

A betörők hatalmas, narancsszínű kocsival érkeztek, a betörést igencsak komótosan végezték. Elsőként Rece ugrott le a platóról, világító narancssárga nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Intett társának a vezetőfülke felé, majd nekilátott kipakolni a szürkére festett kukából. A belehalmozott zsákokat egyesével hajigálta a kocsi konténerébe. Az egyik szatyor pont a kezében szakadt szét, hangos káromkodással szedegette cipőjéről a tojáshéjakat.

Rece megszokta a korán kelést, megszokta, hogy üres utcákon döcög végig autójuk a városban, megszokta, hogy az a néhány járókelő is undorral, orrát befogva megy át a túloldalra, ha meglátja őket. De a tojáshéjakat nem tudta megszokni. Utálta a rántottát és a húsvéti nyulat.

És ez nem volt elég. Hiába cserélte át munka után a narancssárga nadrágját, ahogy sétált az utcán, az autósok rádudáltak, a kutyák megugatták, a csontfehér kabátos üzletasszonyok pedig visítva vágták fejbe retiküljükkel, és rendőrrel fenyegetőztek. A kocsmában csak csapvízzel szolgálták ki, ha pedig véletlenül besodródott egy üzletbe, az eladó sietősen kitette a rögtönjövök táblát, és rögtön ment is kifelé a hátsó ajtón, cigizni.

Mindez régebben nem zavarta annyira, amióta csak az eszét tudta, alkalmazott kukász volt, úgy gondolta, ez a világ rendje. Amúgy sem merte volna megkóstolni azokat a keserű szagú italokat, amit a kocsmában mérnek, az üzletekben pedig így könnyebb volt nem megvenni, amire úgyse volt pénze. De az utóbbi időben már azt is felfedezte, hogy ha az utcán épp balra indult volna, az út gőgösen elkezdett jobbfele kanyarodni. Rá kellett jönnie, hogy gyorsabban odaér bárhova, ha előzetes cél nélkül bandukol a városban.

Így hát többnyire csak bandukolt, sokszor a narancssárga nadrágot se váltotta át, amúgy is látják rajta, akkor meg minek. Ezeket a napjait különféle csosszanások, trappolások kísérletezésével és fejlesztésével töltötte. Figyelte cipője lendülését, a halkabb-hangosabb surrogó hangokkal változatos ritmusokat komponált. ‘Rövid csossz – lassú, gyors, gyors, csossz’. Néha sikerült annyira lefoglalnia magát az újabb kombinációk gyakorlásával, hogy szinte észre sem vette az orra előtt becsapódó ajtókat, a körülötte sorra lehúzódó redőnyöket, az útját kísérő folytonos ciccegést, szitkozódást.

Szokásos napi bandukolása során mindig betért a kerületi Főparkba, és a bal szélén kanyargó úton egész pontosan a bejárattól számolt ötödik kukáig ment. Csak nagyon ritkán a hatodikig. Ez attól függött, hogy egyetlen jó barátja, a park helyettes főseprésze mennyit haladt aznap délig a sepréssel, ugyanis mindig egész pontosan délben találkoztak. Ilyenkor a két barát a fakózöld seprészládának támaszkova bólogatott egymásnak hosszasan. Sok közös témájuk volt, jól megértették egymást. Például a seprész figyelmességből sosem beszélt tojáshéjakról, Rece pedig ugyanilyen tapintatosan kerülte a rúzsos végű cigarettacsikkek említését. Ha baj volt, mindig hozzáfordult.

A Helyettes Főseprészhez indult azon a hétfőn is, a rettegett tojáshéjak nyomával cipőjén és nadrágszárán. Elkeseredésében még csoszogni is elfelejtett. Késett egy kicsit, mert az útjavítók tüntetőleg direkt előtte szedték fel a járdát, és gúnyosan gőzölgő aszfaltot öntöttek szét a lába előtt. Másik utat kellett keresnie. A barátja nem volt a szokott helyén. A földreszórt csikkek mutatták, hogy nem is járt még arra. Rece nyugtalanul kuporodott az egyik pad szélére. Telt az idő, és a csikkeket továbbra is csak a szél rendezgette, külön szortírozva a rúzsos végűeket a többitől. Rece rosszkedvűen görgette a kavicsokat a lába alatt, végigdőlt a padon, nézte a fintorgó járókelőket, és azt játszotta, hogy azok nem miatta veszik ölbe még a kutyájukat is, és kerülnek mégis inkább a szökőkút felé. Halkan felsóhajtott.

Hiába őrködött egész délután a Főparkban, a seprész csak nem került elő. Két óra körül már fájt a háta a padon fekvéstől, három óra körül elkezdett viszketni a bal füle. Négykor felállt, és a kijárathoz bandukolt. Céltalanul sodortatta magát a széllel az utcákon, bágyadtan rugdalta az útjába kerülő sörös kupakokat. Gonoszkodó pillantások kúsztak utána minden kapualjból. Befordult egy sarkon, átment egy aluljárón, kétszer megkerült egy villanyoszlopot, körültekintően átugrott egy sárga pocsolyát. Egy autó húzott el mellette, a pocsolya kacagva ugrott a nadrágjára. A nap már eltűnt a háztetők között, a szél is hidegebbre váltott. Végül egy kertkapunak döntötte a hátát, és fázósan összehúzta magát. Nem maradtak gondolatai.

Először észre sem vette, honnan érkezik az a különös, édes illat. Majdnem hátraesett, mikor kinyílt a kertkapu. Lassan nyikordultak a kapuszárnyak, Rece a szemét dörzsölte. Arany fény árasztotta el az utcát, a szellő befelé húzta őt a kapuk mögött rejlő csodálatos birodalomba. A lába előreindult, bámulta a piros bogyós fákat, az út két oldalán kergetőző virágokat. Az arany fény egy aprócska palotából sugárzott. Rece még hasonlót sem látott korábban. Minden emeletét más színűre festették, ablakai csillag formájúak, tornyait vidáman billegette, ajtaja előtt pedig apró teremtmények ugrándoztak. Rece óvatosan lépkedett, nem merte megzavarni őket, azok mégis észrevették, nagy örömmel szaladtak felé. Először megijedt tőlük, százan is lehettek, de az apró lények kedvesen nevettek rá. Kezecskék integettek felé, dobogó cipőcskék járták táncukat körülötte, színes sapkabojtok libbentek a szeme előtt. Rece zavart mosollyal keresett valamiféle választ maga körül, míg végre meglátott egy ragyogó kékre festett udvari kukát a palotácska ajtajánál. Segélykérőn pislogott felé – Nahát, de mégis mik ezek? Kik ezek? – Psszt, ők óvodások. Úgy látom tetszel nekik…

Az apró kezek virágfüzért aggattak a nyakába, csillogó papírkoronát tettek a fejére és vidáman tapsolva kísérték trónusához, a kékre festett kuka melletti kertipadhoz. Mikor leült, bölcs mesekönyvet adtak a kezébe, és zengő énekszóval köszöntötték: „Megjöttek a kukások, narancssárga ruhások, narancsszín a kocsijuk, attól döng a kocsiút”.

Recével forgott a világ. Nem emlékezett rá, meddig maradhatott a csodakertben, mikor indult hazafelé, de egy távoli rádióból halkan recsegve még mindig hallotta az óvodások énekét. Most ismét a Főpark kanyargós ösvényén álldogált, és figyelte az út túloldalát. A Helyettes Főseprész közeledett felé. Seprészládája aranyszínűre volt festve, és Rece jól látta, hogy cigarettacsikkek helyett piros bogyókat húz benne maga után.