A Díva

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra –Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. –A Díva jelentkezett? –Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

-Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. –No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. –Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. –Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. –Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról –Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. –Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás –A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét.