Ha lecsukod szemeid
csak a világot hallod
ahogy forog
egy végtelen tükörben.
Nyugalmat érzel.
Hallgatag tanúk
érméket raknak szemhéjaidra
és kérdezik
ki vagy.
Sejtelmem sincs.
A film az elejétől forog,
nem siet.
Végére a kérdés megválaszolódik.

Ki vagy.
Nem kérdik.
A válasz ők maguk,
minden, ami föléd hajol,
tükör
és benne minden, ami vagy.

Még egyszer? Kérdezik.
Kérnék még egy kört,
kétszeres sebességgel
és szépen, ütközésig.

Amint felpörögnek a fények
már felesleges minden tiltakozás.
Most lépsz a folyóba,
mely az ellenkező irányba sodor.

Emberkezek közé taszítva
átkozod a választás szabadságát.
Illúzió volt –
nem szabadság, kényszer.

Az államok már várnak rád.
A rendőrök a markukat dörzsölik.
A nagymamák tüsszögnek.
A párna illatozik.
A létrafokok újra eltűnnek a felhők között.

S ahogy lassan kiszállsz,
lépésről lépésre,
lepotyog rólad
ezernyi élet.

Mégis mi az ára ennek az egésznek?
A végtelenségig muszáj kockáztatnod?
Ki lesz majd, aki kézbe vesz, simogat és megvigasztal?