Mihály Édrienne összes bejegyzése

Kazincbarcikán születtem, Miskolcon ténykedem. Eddig a Kalligram és a Műút publikálta írásaimat. Momentán regénykezdeménnyel foglalatoskodom, immár a harmadikkal, bár nehézkesen megy, talán a struktúra hiánya teszi. Tavaly egy tehetségkutatón nyertem első helyet, azóta csupán sodródom.

Napra éj és egyenlet

Amikor a maslowilag értelmezett piramidális rendszer legalsóbb foka is tonnás magaslatként toronylik az ember fattya fője fölé, ott a hiba egyféle behavigyorista jellegre vall, a kondíció handycapje úgymond, ne is mond’, a mázsás szülői mulasztás lenyomata alantas kis testvériességünk, az almenők részére, par definitionem, ekképpen jómagam a tehetetlenség lopott joga folytán folyamodom felmentésem ügyébe, mint egyféle kompletten vett zavar és deficit kitevője.…

Pöcepapa

– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.…

Oda ne vakuzzak

Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira.…

Psychophantastique (II. részlet)

Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.…

Psychophantastique (részlet)

Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom.…

Viszketek, vagy amit vakartok

…füle mögé rendezi bal oldalt szélfútta szalmaszín hajzatát, hát persze, fú’ a szél, evidens, mert erősen őszbe vegyült a hajdan – milyen régiként tűnik is mostan fel szemében, itt fogvacogi kásás télelőben –, rekkenő, kínzón kínos, forró pusztulat nyár, hogy úgy mondjam, halódik Európa, a golyóbisnak eme sávja, szegmense, a Vénlány, őszes haja nagy kínnal deresedik beléje a zúzmara reggelébe, mely ama félelemmel kecsegtet, a téli alvadás illetőségében, fagyott narancs, mégse napalm, ám, ahogy mondom, halál, a fagyé, maga amaz ifjonti Infinity is télbe vetkezett, hősöm, heroinom, aki meghagyja, a hobbit, a szőrt kis filigrán végrészeken, ahol a buja búja serken fennen, noha Fin maga téli ívás, ám mindamellett gyűlöli az évszaknak ezt a sarkvidéki-jeges, csúszós, takony-nyállal egybefolyós mibenvalóságát, de más, a szkafanderre hajazó szagok, persze sose szagolt olyat, honnan tudná, jobbára szüntelen-kéretlen fantáziál, gondol nyarat, retyketeg esőcseppeket a túlfűtött aszfalton, mint a teflon; hol meg azt képzeli, meztélláb falja kisebbforma lába a kilométereket Miskolc girbegurba, közbe-kasul milliószor át meg átszelt közein, cicakövein, más alkalommal jobbára lázas mámorban húzza fel a majd’ térdkalácsát érő kis barátja, a fekete kipróbált bakancsát, ami valólag mesemondó ama illetőségében, hogy sajgó talp meg lüktetőn forró hólyag, hát ketten mit éltek, igen, emlékszik, nem tellett villamosbérletre, maradt a gyalogszer, hányszor, minimum ötször, jaj, s a mindig kedves kipreparált, molyette, napfakította bőrjakó, amiért a műértő jó adag suskát ad, vagyis adna, de Fin a jakót nem adja, anyagi hívságok, földiek, a szükségtelen rossz, vallja, nevezze bár akként, pénz, lóvé, lovetta, stex, bankó, suska vagy zsozsó, a végeredmény egyre megy, ami esetekkor nagyon kemény ketrecharcos képzeteket fest magamagáról, mert ő kőkemény, jobbára akár az olvatag pisztáciafagylalt, felcsapja fejére turkálós nagyon vagabundos-vagány kendőjét, amely épp nem Hulla anyó vagy trotty, inkábban egyféle Axl Rose, jó szokása a hazudozás, ami oda visz, kimeríti a napi átlag tíz hazugsági rátát jócskán, ha elgondolja, de nem teszi, nem veszi eszébe, gáncsot vet a hazugság csapdája magának, erre mondjuk, nem tanul, mint a pöttömke elefánt, aztán meg beáll az egész-alakos képmástorzító elébe, csak hogy szemlélje, perverz mazochizmusa, s rendre egzecírozza magát, „randa vagyok, egy malac”, „visszasírom az anorexiámat”, „a maradék Olanzapine-t kidobom vagy lehúzom a klozeten”, „edzeni fogok, és keményebb leszek az adamantiumnál, dögöljek meg, akár”, és effélékkel traktálja bolond elméjét, bár ez némi magyarázatra szolgál, ha Fin héroszi képzeteit vesszük, mert igenis jutott részére belőle, így lett az X-men Mistique-je kedvence, bocsánatos bűn, tekintve, még gyerek jóformán, ilyen léptékkel igen, szerepekbe vedleni, ez kedvére játszik, Logant szimplán irigyli, képességeivel nem gyarapodna sokra, bár adva lenne élete nagy bánkódásának a megoldása, az pedig Concrete szóval a csöppet sem felmagasztosuló vénhedés, ugyan bár sebezhetetlen lenne, de mit kezdjen ilyen tehetséggel egy borderline-ember, azután meg ott vannak a humán- és robot térfigyelők ebben a megveszekedett valóságban ’15-ben, műholdak alatt, ahol a tesó mindent nyomon követ: mutánst, embert, némbert – nem embert –, állatot és gombatelepet vagy magányos gombapéldányt egész a Tiszaiig, oda igyekszik a lányzó, a húszas éveinek végét tipró, láttatra kiskamaszt mímelő entitás, nem is tudom, talán a szeme, a nem csupáncsak zöldben játszó barna udvarú lélektükör, nem, az a két, fáradságtól mandulavágásként festő, némileg duzzadt golyó, ezek a kövér csapágyak, szemek, amik vele egy ritmusra kacagnak, ha nem akképp buggyanik ki az ember száján, már úgy a vihora, mint Nelson barátunk vigyora a Simpsonsba’, akkor Infinity, eme varázsos lány hahotája akképp tételezhető fel, amiként a David Helfogottot alakító Geoffrey Rush gyöngyözött, miképpen somolya akár a bársony, de ne temessük még el őt, emlékezzünk Fin, az amatőr életművész kedvelt, hogy, hogy nem, legkedvesebb darabjára, Rachmaninoff hármas concertójára, amiről avatottak azt tartják, eme monstrumi elefánt a világ legnehezebbje, már úgy,  zongoradarabja, s hoppá, visszaröppentemben még mindig ott tartok, ahogy Fint figyelem vizsla szemekkel, aminő hajával babrál, és minél többszörte mondom ki magamban, Infinity, annál jobban beléívik a tény, a név származtatása, mely szerint egy efféle felsőbb fajta, magyarul, ugye, ama Végtelenség, olyan képességeket feltételez viselője átkos részéről, mely nem a kis szürke egereknek adatott, ahogy egy Leila, akár Kata vagy Alexandra, nomen est omen, sem lehet egy csúnyácska kicsiny jellem, hogy ne mondjam, rút leányzó keresztségben kapott neve, úgy Infinitytől is megköveteljük, hogy már pedig ő legyék pozitíve lehengerlő, valóságos kis fény az egyiptomi sírboltok végén, tündököljék kóbor vándornak az éjben, ám Fint szemlélve ezt a fajta ragyogást néminemű piszok gyengíti, haját, a kazlast kosz és fekete festék, valamikor régebben sötétre mázgálta, ennek a maradványa sötétíti, így ezen handycapje nem tűnik ki, a körmeit ellenben hiába vájkálja, annak ágyai feketén piszkállanak, hajára egy mentsége van, a The Cure iránti olthatatlan imádata, oda meg vissza volna, mifene, s ekképpen, bocsánat, apa, ő most, illik tudni, grufti, a Fascination street hergeli leginkább mániás jókedvét, mellette néminemű Depeche Mode, ahol el sem tudja már dönteni, a Liliant, netán a John, the revelatort imádja, döngje oldschool-os walkmanja, a Playing the angel albumról, és ha azt vesszük, kiváltképp dagad a büszkeség okán, tudniillik, nem illik, ha arra konspiláz, hogy a DM-re ropta a Népcsarnokba’, nos, amíg voltaképpenileg le nem bontották, és húztak helyébe egy gigászit, ahol régente akkora a fű-folyondár, melléig is felér, az ifjúság, vénebbség, vérebség meg egy-egy méteres nyomtávval sűrű bocsánatkérések közt igyekszik helyet keresni pisilés óhaján, a fiúk, a lányok, andorgünök és travesztik vegyesen, mint kellékek a hagymasalátába’, s amikor a hólyag kellemteljesen ürül, a vigyor kenetteljesen a száj sarkára kiül, kérek még egy sört, mellé böfög akkorát, hogy a szele összekócolja a másik fél fizimiskáját-haját, a falkanép örül, és újabb töltetér’ iramszik vissza a sorba, mint akkor Fin meg a pasija, ami közben meg a Placebo vendégeskedett előzenekarformán, Fin nem figyelt, nem is tudta igazában hova tenni a nyakkendős siheder énekes arcot, noha amióta volt szerencséje a Kegyetlen játékokhoz, egyik kedvence lett egyik legismertebb darabjuk, na de kanyarodjunk vissza Fin kunkori tincseihez, mivel jobbnak híján még mindig azt babrálja; piszkálja kamaszos zavarában, és ahogy eléri a villamosról éppen lefelé csordogáló kisebbféle tömeget, lábába egyszerre rugó áll, kellemetlen belérezonál, amiképp tudatába leledzik egyszersmind, őt most tán figyelik, és miképp korgó gyomrát nem bántják nyugtatók és egyéb pirulák, hát csak természetes, hogy remeg, mint a kocsonya, benne a Miskolc büszkesége béka, ami még csak nem is a királycsaj csókját áhítja, inkább bedob egy tictac-ot, és azt mondja, menj a francba, Béla, na, de Fin is valósággal tic-kel, a szeme fehérje, dióhéja, ujjai zongoratánca, sz’al kapaszkodik lefelé a Vasgyárból a tömeg, sokan vannak népek, nézi Infinity, ama mizantróp leányzó, némiképp retyketeg a borzató emberáradattól, hozzáteszem bár, ő maga, hiába itt a Tiszain, nem készül sehova, csupáncsak akadt egy barátlány, egy megyével odébbi, némiképp délkeletre, na meg a korban leledző különbözőség, az bizgatja, amihez nincs igazán szokva, akarva, már, hogy ő a tulajdonképpeni rangidős matróna, különbözőség, majd tíz évnyi korkülönbség, amivel nehezen számol el, ha azt veszi, megszokta, hogy professzorok, kis doktorok és egyéb alantas lények övezik, effektíve korosabbak némileg, kínos beidegződés még az egyetemről, az ok talán talányosan viszonylagos intellektusa, mert ránézésre buta, ostoba, szamárfajta, mely nem tudja eldönteni, melyik bálát válassza, ekképpen éhen vész, s lesz szalmanalmas szamárhalála – barátját várja?…