Amikor a maslowilag értelmezett piramidális rendszer legalsóbb foka is tonnás magaslatként toronylik az ember fattya fője fölé, ott a hiba egyféle behavigyorista jellegre vall, a kondíció handycapje úgymond, ne is mond’, a mázsás szülői mulasztás lenyomata alantas kis testvériességünk, az almenők részére, par definitionem, ekképpen jómagam a tehetetlenség lopott joga folytán folyamodom felmentésem ügyébe, mint egyféle kompletten vett zavar és deficit kitevője.

Felszisszenek, ahogy orrom előtt a tonikvíz a palackban, aminek a bűzét se állom, ilyképp revideálok és számot vetek egy vízpöttyözött pohárka szimpla szódára s hip-hopp, összvagyonom, a mindenség bánja. Engedjük meg, ez egyféle ürügy a távlatilag vett bajtársiasság opállón délibábos vígasz látszatára, tekintve, se bajtárs vagy csatakiáltás, se egy barátféle fele-szerzet, felerészt, hát még az ügymenet teljességét véve – azt mondom, nihilli idill, részint, olykor, vö. érzékvétek. Furcsák vagyunk, na. Az illedelem ijedelme a nulla kompánia irányába segít, különben meg megsegít.

Elgondolkodólag jutok el a pontra, mit keresek pontban nyolckor a pubba’ egy ismeretlen hímbéli entitástól jobbra az udvariassági negyven centin jócskán belsőlegesen túlon túlra. Veszem eszembe, mily pofátlan kedvembe tetszeleg, hogy ne mondjam, érdeklődőn feszeng, hogy való értelemmel húrokat tud és penget. Mellékes eset, beleforgatja nyelvét egy hátul eső fogtömésembe, engem nem sekély dagályos aggály ragad fojtólag torkon, folytatólagosan az idő már idült, elszámol a hazatérés békés intervallumának legkésőbbi pontjával…

lokál, otthon vagy haza? Jelentésében azonos, ugye, szememben mostanra mégis újfent ismeretlen birodalom elfelejtett zuga, mert sose tétetett akként, elízium, úgymint öblítő- és kenyérpárlat menedéke, a béke bárka. Feszengek persze, tán jön a mocsok sodrófával, nyílpuskával, mivel nem éppen rest kedvet s nyakat szegni, általszelni, mint egyféle veknit, enyémet, a hozzám közel eső meg-nem-határozott-se-nem-kolosszusi kis pasasét. Nyeldeklek jobb szerént, visszavételezem pittyem, nyelvem, másnapilag olyatén forgatom agyam, szemem, kereplőm – egy túlon biztos igen, s más illetésű bizonytalanság iránya, miképpen ázott túrást a vakond, vakon bár hurcolkodom által két háztömbnyi egzakt távra, még idegen hencser ideig ideges megsegítőm biztos jobb felére. Újszerű kényes kényszerűség a körülmények értékelhető másmilyensége: a kímélő papír törlőkendő, a véletlen se diszkontált vagy sárállagú és szagra hasonló őröltkávé, öltözék, mely nőies-lányi illetőség, nem szakad, foszol, illatos, akár a sugárnyalábú nap piruló tavasszal.

Szokom, mint a bizonyos újat, melynek rokonai a degesz rekesz hála kezdésképpen, a viseltek, amik rendre megviseltek, nos, azok fejből való törlése s a gyógyszerek, mint amolyas olyfélék totális neglegtje, s mindezen okon még egy raklap hála ízes-vegyes mindenség feneette cirádás vajból köpült habos máza. Aztán ottan vagyon a percepció, a villongó zöldszemű árgus ágyas, azt találja lamentája, fogd rövidre, disztingválj, légy kagyló héja, csattanó csapó, Concrete akképpileg, a semmiért, de úgy következőségképpen. A megfontolás fontos érv, egy érvágással ér, ilyetén dugom farzsebem mélyére mindenségem, kis ampulla kreáció, bonbonnyi olvatag fantazmagória, piszok kis varratokba ékelődő kíváncsiságfoszlány, jobbára szemnek láthatatlan és foghatólag sem értelmezhető anyag; teszek, miképpen a tömegi egy, aki üres kagyló, érdekekre a tárgyiason túl tul’képp érdek és érdem nélkül való, a hála maga pedig mint taposott kóró, ahol meg azt mondom, részemre az apátia ugyanúgy, mint apám fia (hogy ne mondjam, apropó, nem frankó). Amire a szentenciát, a szeretést, miegymást ésszerűleg tulajdonommá teszem, azon állapodom jobbára meg, hogy pirulok előtte az erős kényszer szerével – imperatíve parancsra, ami a mérhetetlen Marianna-árokbéli mélységekig kavar fel, örvénylik… értem, a ténye a kis pasas szerelmezésének. Felingerel, hogy, hogy nem háborgat, nem épp bátorít, tekintve, hajszállal alacsonyabb, gyengén gyengéd, sose ismerem meg fizikai erejét, nem alantas vagy máshogy állatias, dagályos-kék szeme mosolya, pikkézett pittye hallatlan öröm felé pendít. Szokatlan az érdeknélküliség részéről nézvést. Olykor intimilletőségűleg kiszakad a száján a sóhajforma hellója. Somolyog mosolyomon, amint az belsőleg fakad, ha kivált nem artifik vagy flegma. Mindent egybevetve serken szememben a kisfiú nagyfiúvá, nem tudok dönteni afelől, kedvesem-e netán, másképpen meg kicsikém, s ilyetén anyai szeretéssel féltem szorongón szorongatva, ölelve költöztetem az álomfátylon túlra, holott az ellentétjére volna óhajtásom. Kicsiny manguszta a puszta csendben, álmában tükörrel orra alatt azt fürkészem, lélegzik-e még úgy egyébben.

Alapjaiban tudhatatlanabb, mint egy rendszertelen havibaj, ő, aki rétegzi a hagymát, íveli a szivárványt, végtelen úttá teszi a perec se nem kerek útját – az uroboroszi örökösség Nietzsche előtt, ahogy következőleg mindig, aki okán a hátsó ajtó kullog kushadva kifelé a megalázott büszkeség és korábbi minden hiányosság. A hajhálós mángoroló napszámos… simulok keze ügyébe óhatatlan indulattal, esőcsepp volnék, örök nyáron ökörnyálon retyketeg, a nap, csak az szít, képes, az egyes egy Jack. Tudatlan alfájában szorongatom zsibbatag karját, kezét, a felém eső véges részt, amiként jósnő megélhetése üveggömbjét, várandós hányásközelben a bili fülét.

Másmilyen csillagállás mellett maga egy makula, mitesszer, rút kelés a szépérzék míves-nemes orcájának árnyékos balfelén, ilyetén gyűlölöm, teszem, amiként Shakespeare látásában a zsidó, ha teszi s kérdi joggal, tán ne álljunk-e bosszút.

Tőlem független abszurdum abszolútuma a felismerés, részemről táplált szerelemérzés kicsim apja felé, akcidente épp irányába, első eset és több se legyék, mely részemre eshet.

(Illusztráció: Andrea Myers)

– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.
Amit közöl, ha képes vagyok kipépelni, akkor meg épületes emeletes tortaszerű.
– Az mics’da, Mama? – Húzgom a szemöldököm, ahogy máskor meg ő teszi.
– … megint félbe tépsz, sebre baj… Tanulj hát. A kültéri olyas lányka, aki örömös… mer’ van
munkája. Adóigazolványa… negatív hívtesztje gyakornak sokasával.
– Miér’ nem mondod egyenesen, hogy a néni szimpla szóval kurva.
– … mingyá a szájadra csapok egyet, te gyerek, fene a szókészleted; ki szájából vettes má’ el?
– A papa mondta, mikor éppen pipagőzbe’ volt.
– Az a szatír lekurvázott? – Itt már habos-dagályi, szivacsos. Komplett mosatlan szennyesre
való.
– … és ki a fészek az a Shawcross? – böki meg Ottóbá a Mamát. Nem kellene pucoválni a
pikkelyeit, sokas az, de sose elég.
– Kussolsz! Ideológiai vitát folytatok a fiammal! Értelmes vagyok? (- Sose voltál.) – Lejjebb
ereszt lyukas légzsák módjával, lejjebb is ereszkedik – Mint esőbe’ az ernyőt, nyisd ki a
füled, peckeld fel szemed magházát, s légy figyelmes, jobb móddal, mint a suliba’, tunniilik,
eléggé herótos, hogy sose ismétlézzem. Majd megteszi azt a történelem. A savas fene se
emésztette fel Nietzschét meg a nyavalyaette Uroboroszát… – Anyát mingyá széjjel tép az
idegzete. – Most megenn beborulsz, Mama?
– Kussolsz, pimasz kölök! Egyet tudj!
– Többes lesz belőle… – Ottokár élvetegen pendül a Mama ideges-feszengő húrozatján. A
Mama meg egy pillantással kiátkozza az élők sorából.
– Leállnál erről? Meg úgy általába’ a légvételről?! … megtudsz mindent – hajlik vissza felém
egy ideges széltépte dühös fűz módján –, de nem segít át a vizsgán.
– Milyen vizsgán?
– Az alkalmasságin! Már hogy nem vagyol inkomp!
– Nem bizonyosság, gyermekem, de a papa nem szatír, émmeg sose utcai.
– Nem biztosan nem vagy utcai, Mama? – Disszonancia érvényével sikkan el fül mellett a
beszély foszlós szála.
– A bizonytalan bizonya, menzakaja. Ne ítélj elsőre. Amaz utcai viseltes első állásúllag akár
kis pisze könyvtáros is lehet.
– Igazad van, persze ez semmit nem nyom. Ám már csak a rendszer és kényes női
despotizmus okán ismétlem magam. Ilyetén alázattal hallgass egy karthauzi példájával.
Egyszóval couchez-vous! Fekvő rendőr még haszonnal lehetsz forgalomba’! – idegbe’
leldzős, hozzám ingáz színváltozó, most haragvó szeme, aszond’ – Peckeld fel a hallód,
életem, a Mama káromlani fog.
– Tessék, Mama! – Orra alatt zizgetem a doboz piruláját, amire sose mond olyat, gyógyszer,
azt igen, hogy szemét, meg hogy adj inkább egy kalapácsot, fiam.
– Kedves vagy, csöppem, mint rendesen. – Puszit maszatol a képemre.
Ég felé íveli patetikusan piroskás arcát, jajbusongva mormol szózatot, hogy az Isten, s annak
minden sápadt angyala belépirul, sokat emlegeti a papát, mit csináljon a mijével, hányszor s
miképp haljon, s cifrázza már-már élvvel… azt hiszi, nem vagyok hallója, csak mer’ úgyan
tétetek, mintha-jelleggel. Úgy nevezi őt, Pöcepapa. Előszörre aztat véltem hinni roppantul
fejlett elmézettel, hogy a papa szimplán pösze, a Mama éppen csak kinevette, ha a papa azt
mondta, „megkerüljük a tót…” vagy „Ott a hal bukóba’, lefele fejjel”. Amikor a Mama
kijavította a pöszét pöcére, se lettem értelmesebb. A csatornafedőre mutatott akkor, émmeg
rögvest a Pingvinemberre konspíltam. Szegény papa a kanális szennyébe’, ahol büdös van.
Latrinán innen és kocsmaajtón túl, ahol a büdös disznó se túr… mer’ még annak felettesebb
az igénye – tette hozzá a Mama.
– Mert én ilyet tudok csinálni! – Ottóbá vicsori-büszként emelte fel az ő fiát. Megtudtam, úgy
tettem, játszok a katonáimmal, de kétharmad részt figyelmes voltam, hogy a bácsi – mer’ a
Mama végre is eldurálta magát a történetfolyam végét célozva –, még szemmel is képes, és
öl, akihez mérten az a Crowley, vagy kicsoda bácsi egy nagypályás kiscserkész a szelíden
lobogó langymeleg láng mellett, a Hey, Joe-t szopránba’ énekelő vattacukorevő, aki bebújik
a macis zsákjába és diszkréten szuszog hétig, igen, a Crowley egy bárány, a papa meg egy
mocsoki vipera, vagy valami ilyesmi. Ha meg tudatán kívül harákol, a Mama boldog, mert
nincs, máskor szipog, mert van. Lenne inkább néhai, menne a valagon túlra. Hüppöl bele a
törlőrongyba. Ha ilyen napon iszonnyal viszonyul, mond ilyest meg effélét, egye a fene meg
a génállományom, mer’hogy megütötte a két százalékot a hasonulásom.
– Ha felmegy háromra, engem ‘s utálni fogsz? – pislogok.
– Visellek, kicsim, mint bolha az ebet. – Voltaképpen megölel, de nem mindig tudok mit
kezdeni a szavai savával. Hangzósítom is magamat:
– Viccelsz csak íróisan vagy mingyá Pöcefiúnak szólít’sz egy pillantás múlva. Sose tudlak
igazán követni, Anya.
– Mer’ aprószerzet vagy még, Kicsi Hobbit. A gének léte viszonyi, nem egy predesztinátor, se
nem vektori, életem. Akaratja van az embernek szabadjogúlag. Csak a fejed megléte ne
legyék gátja a gondola szaporájának.
Egy melegebb csókkal törli le az előző hideget a bal gödörtől kissé balra.
(S hogy miér’ vagyok én ilyen értelmi? Mer’ ő ilyet tud csinálni!)

(Illusztráció: cllge)

Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira. Hogy ’s mondjam, a habos-dagály óceán képe vetül belső mozim vásznára – hullámokat csipkéz sújtó pillantása – ekként regézhetném Jack puszta-pászta paszulymagasból tett nézését. Ami olyas dologiság, hogy mingyá’ egyre-másra a zavar érzete kerülget, s megfenekedik bennem az érzet, tán éppenségileg simogató szemmel leskel. No hiszen úszni sem tudok k’önben meg, nulla erő, maga észveszejtő, hagyom magam, ekképp vakos fejsze, nem akadékoskodom, nem akarok, beléveszek a ragadósmáz gondola empíriába, hogy jó meg kényes kellem, fojtólagosan vett kényszeres normál érvényű képzet. Kötelezőleg húz itt sorszámot a valamiből általsejlő semmi, az amúgy megnyugtató, nem amolyas nihilbe vesző károsszmogos cigarettafüstnyi kátrányfuvallás. Van Gogh, újfent. A bizonyos bizonytalanság, elvégre mit is tudok én csonkolt hallójú felebarátunk virgonc vadzsenijéről. Opálos szemek – nézem és merengek – kékkorszakbeliek; mintha gyanta tapasztaná a feszengő magok pillafedeles házait; megadják magukat a tehetetlenség törvénye érvényének, a desszantosok, lassúdad rántással ereszkednek, amiként a vitorla szükség idejében. Hosszú, ondolált szeme seprűd méla kis buta könnyet odáz el neglegt, óra-fáradság izzadéka. Te a hibát a páraelszívóban keresed, lamentálod felém rendre; engem meg itt esz a penész tudata a bűnös érzetnek, már hogy jóforma a restanciám ennyi lenne, de hízni sem megy.

(Megint rím szerént nyeldeklek.)

Azt találom, magamat sem, egy kóboráram csipete, mely szerint a pillanatban minden a maga tökélyi rendje szerént létezik, helyén fészkel a békegalamb, a bizonyos neat and ordered állapot, ahogy egyféle reklámtábla villantja, ha ugyan; mert nem grimaszolsz az éppeniségben, nem tudsz, se vagy szarkaszta, sem okvetetlen vagy túlon szilaj, tüskéid elforgácsolódtak – de vagy mezítelen, felső szférád mindenképpen; szemrevehetőleg, tapinthatóan, ízed pezsgő édesvízi. Ilyen tényszerűség mellett imáimba fogadom, a meghallgatáséiba, egy ízében sem majomszerzeményi illetőségű kamaszos tested, mely volna voltaképpenileg restelletesen esetleges esetem.

Forma és arány – aránymetszetek –, hús és corpus, semmi korporália, átszakadó vígaszosvásznam. Lelkedzel. Lelkedhez, beláthatod, nem érhetek, az valahol bent enyészik, rejtve el magad előtt is, titkos-kies zugban zúgolódik, lázadoz, duzzog; tükörből feszül föléd, fölém, tükre a táruló szembogár szűkülő vájatban, mandulás. Meg-megrezonál, noha nem hangtál.

Kölyöki ajkad legfőbb jellemjegyed, hogy mondanám, emlékezetre erős kényszerrel bevéstem, mint falba egyféle hieroglifát, az el nem feledésébe. Valami okon ez a pitty a háborgó csipke érintését idézi fel valahol bennem, ha belekap egy erőszakos, hol meg sima szellő.

A többi és előbbi meg csupa tesztikularitás. Permettez-moi! Mert mostan ez adatott – óda egy pihenő renyhe testhez, ha úgy tetszik, lehetnék fényképalbumból szemelt fotográfia, mégis való reszkető, tehetetlenség bénította gyermeki porhüvelyed –, bocsáss mégis meg, kicsiny Mangusztám, tudom, ismerlek, ám csupáncsak felszínileg, te bájjal kikent imposztó alakváltó.

Nézd el mindezt a hobbigrafikus mágusnak.

Érvek, jobbára ellenérvek részedre; nem, Édes, empíriák. Ismerem az érvet, tudom, tudom, olyan Verlaine-i a test bűnös éltetése – kiterjedésünk –, piedesztálra magasztosítása. így s ilyetén ünneplése ellenséged; duhaj bakháns tor, miféle; inkább Lucanus, egy Seneca, netán az eszes Petronius-szal pörölünk egyezségre. – Ahogy mondtam, tétettem tételként, egyívásúak vagyunk, volnánk mi kettecskén; meg én és meggymagom, hozzád hasonuljon.

Vé Woolf egypár félmondat idejére, többre nem, megérintett és illetett egyféle másképpen. Engedd meg részemre eme világot ölelő és éltető – a világ egyes egy személy, te volnál, kedves Jack, amennyiben képes vagyok magam emberszerzetet feleltetni meg ilyenformán a tetszésnek, vágyam úr ura, oly taktusokkal, mint a bizonyos Jobbik Felem, Tem, Szeretettem – engedd meg, kérlek, Ideálképem, Egyedülvaló Híves Szívem, egy tollahagyott gondola idézetforma közbevételezését, ekképp hangozzék, miképpen viseltetem én és önmagam. Azt mond „…életem minden boldogságáért neked tartozom, ……………………. és hihetetlenül jó.” A továbbiakat ne kívánd elmédbe fogadni, nekem pedig egyáltalában nem óhajom becses részedre olyféle szomorkönnyfakasztó részleteibe alkalmatlankodni, ami egy fatális elmaratásba, a Leonard részéről egyszersmind és alapjaiban rettegett, ám sose várt búcsúban tombolja ki degeneratíve pusztító szándékát, amiként egy cunami vagy hurrikán…, ha pusztán bepipulsz képzelményemben.

Jobbára meg még mindig vállaid vonalaira kanyarodom, csavarodom, a göbbeteg gömbökre, ahogy magzatpózt művelve szédülsz bele a hencserbe, kerekedjék hívó szóval, kis kifli meg bújócska; kicsi hobbit, mert hát monstruminak tétetni nem tellettél, csak semmi megbomlasztása fantáziám mázgálta kiterjedésednek; formabontó étvénnyel érne fel.

Abszurd idea a képzet; tán épp gúnnyal veszlek, te aprószerzet. Ha mégis akképpileg volna, azt mondanám:

’Hé, picim.’
’Igen, anya.’
’Nem te, újonnani apád!’
Amire majdan kicsim ’setleg azt válaszolná, a kis dúvad apahasonlat: ’Az anyád.’

Hágó, hegy és völgy meg katlan, tovább menni, némi szurdok, látó szemnek avatatlan, s ama taktil, hogy is mondjam, óhatatlan. Cimpám feszeng, vérem pulzál, ahogy kezem keresi Jackem rejtett esszenciáját.
A kertek alatt nyújtóztunk kettecskén én és Jack, mint két kamasz, némán, puhán a Föld innen eső felén.

(Illusztráció: grnry)

Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.
Most itt ülök illusztris seggfejek kényes körében, az én soromban szerénységem vagyok, nincsenek barátaim, hát persze… mindahányuk tudja, Stellával hogy állok lakhatás ügyében, ezért hallgatnak előttem, a másik ok meg amiért utálnak, az örökös okoskodásom, mondjuk, okfejtegetések. Aki sokat szájal, jó pontot kap, semmi zsarnokoskodás Stella részéről – csak kis-dolgozatot írat minden óra elején, azért gyűlölik –, pusztán közölte, az óra maga vitafórum, eszmecsere és ismeretszerzés, hogy úgy mondjam, ami fenemód gyönyörködtet. Sose lógtam még el régi magyart, nem tervezem továbbra sem, minden hétfő déltől búbomra telepszik egyfajta erőteljes hiányérzet és türelmetlen várom a következő hátfői ülést tízkor. Balgával kívánságomra hétfői napokon a bölcsészklubban ücsörgünk, én várom a drága Stella fel-felbukkanását, és valóban, egyféle erdei tündért látok benne hegyes füllel, sziporka mosollyal, lepkeszárnnyal, zöldben pompázón… Bé úgyszólván semmit.
Speciális kollégiumot hirdetett meg, ami újfent nem izgatott engem kivéve senkit. A helyszínt a klubban jelölte ki, sör és kávé mellett tárgyazzuk angol nyelven Janus Pannonius pszeudo-erotikáját, amiből megkreáltam a beadandó jelesem, amivel el is dicsekedett mindkét csoport előtt az egy elsőstől ritkán látott nem kis mérvű szókincsemet illetően, én magam feszengtem, tekintve, minden, amit mond, ha pozitíve viszonyul, egy-egy tőrdöfés a lelkembe, meg is forgatja azt a kést, úgy éreztem, úgyszólván kizsigerel, nem szoktam meg az elismerést, mint olyat soha ezelőtt. Egyik meghitt tanóránkon nekem esik, sajnálatomra más móddal, mint elképzelhettem volna azt, ami egyébben rémesen kenetteljes pirulásra késztet.
– Első pillanattól tudtam, hogy belém habarodtál – fordul hozzám álmaim – vágyálmaim? – nője, hangjában semminemű meglepettséget nem lelek, ami egy s más oldalról még fel is idegelne, ha nem róla lenne szó, magam heveny zavarommal küszködöm.
Nem. Amennyire őszinte akarok lenni, akár a csillagszemű juhász mindent befogó tekintete, úgy azt mondanám, nem ismerem a szerelem mint olyan vegytanát. Nem értem a célokat, nem látok bele a fogaskerekek működésének mechanizmusába – ha érted, de vajon akadhat-e célja a kelletlen feszülésnek, ami az agy és elme zsibbadásával nyit és lábrogyásra késztet; lányos pirulás, mi egyebek.
– Honnan tudtad, elárultam magam egy mozdulattal, ahogy néztelek, amiért itt ülünk épp csak kettecskén? – kíváncsivá tett, nem tehetek róla, a vibráló hajópadlóra meresztem a szemem, mert egyszerre likviddé változott minden, tenger hulláma nyargal alattam, hiszen úszni is csak kutyában tudok; ostromolja kicsiny bárkám egyszeriben.
– Nem kicsit, minden zizzenéseddel súgsz valamit, minden hétfőn bevársz, sose hiányzol, gondolkodás nélkül jelentkeztél hozzám lakni… csüggesz rajtam, mint kölyök az anyján, ne érts félre, ezért nem vetlek mindjárt meg – félresöpör egy tincset, ami játszi beiramlik látókörébe, most épp kiengedett hajjal lavíroz és vesébe fürkésző tekinteteket küldöz felém.
– Miért hoztad fel? – motyogom az asztal lapjának. – Köszönöm – mit is köszöntem meg, talán azt, hogy nem buzizott le, nem undorító szörnyet lát bennem, és nem rejtekezik képzeletbeli paraván mögé, ahogy azt egy anakroniszta nőféle tenné, nehogy látásom essék rá, mindezért hálával tartozom neki, s való igaz, akként viseltetem is.
Az egyetemi napokat a továbbiakban is úgy élem meg, mint kutya a pórázon, görény a hámban, aminek végét az ő keze markolja, nincs így mit tennem, ha elvonul egy füstölésre, követem, bevárom, az órái komplexusom orgiái, mintha összenőttünk volna, mondjuk a kisujjunknál. Utóbb tudom meg, az egész kis játékunk, értem, a klubban tartott órák, puszta ürügyként tesznek jó szolgálatot, azért, vallotta meg Stella, hogy a kis barátnője meg a Vadember közelében lehessen. Dorka úgyszintén régi magyarban nyomakszik, másodszorra bejutott, mint újdonsült doktorandus a doktori iskola nappali tagozatára, a Nagy Ember kezei alá. Dorkát onnan ismerem meg az albérletből, kissé testes hidrogénbomba, de be kell látnom, nem minden a külszín, azt le kell fejteni, akkor jöttem rá, ott, hogy nem minden szőke annak predesztináltatott.
Stella nem állja az Egy rém rendes családot, este van, azt nézzük a számítógépen tanulást mellőzendő, ő persze örökösen kárál, vegyük halkabbra; épp megérkezik, nem egyedül. Egy pöttöm kiscicát hozott magával a tenyerében. Azt mondja, a picike a Városháztéren kóborolt, fiúcska, nem amolyan átlag házi macska, a szőre viaszosan fényes, és ahogy hozzáérek, érzem, milyen selymes a kis bundája. Tíz lehet, a konyhában lerakja egy sarokban az ablak alá. Rettentő kimerültnek látszik és nem kevésbé fél is tőlünk, próbálja keresni a helyét, szokni a szagokat, ültében billeg előre-hátra ez a szürkés gombolyag. Kotorunk neki elő némi táplálékot, van a hűtőben tej is, nem mer hozzájuk nyúlni. Állunk hárman a konyhában, Balga bicegőn, várjuk a reakcióját. Jeremiásnak kereszteljük, az én ötletem – olvastam annak előtte a Bibliában Jeremiás prófétától –, a mi szobánkba visszük éjszakára, szegénykém csak kuksol a sarokban az ajtó mellett némán.
Talán aludt valamennyit. Napra virradva egyedül kelek, Bé eltűnik a színről, filozófia előadásra. Jeremiásnak megy a hasa reggel, azt a zöldes trutymót takarítom utána, nem haragszom, megkedveltem rögtön, Stella dettó; ad pénzt, vigyem egy állatorvoshoz. A legközelebbi helyet a Szent Ferenc tőszomszédságában találom meg, mondja, hozzávetőleg száz méterre a kereszteződés irányába. Az ölembe viszem, megriad az emberek, autók, buszok zajától, szökni akar, menekülni, hát erősebben fogom; a szemben jövők tetszéssel fordulnak felénk.
A vizsgálóasztalon én fogom, a doki döfi bele a lázmérőt, ekkor hallom először a hangját, panaszosan visít, megsajnálom, majd’ elbőgöm magam, a doktor tüzetesen megvizsgálja, mikor végez, a kicsi antibiotikumot kap.
Stella mondja, nem maradhat, mert a lakóközösségis vaksi banya nem tűr háziállatot a kulipintyóban. Hétvégéig marad, pénteken, buszon viszem haza, ott lesz majd az otthona, apámék Barcikán várnak, a Pennynél tesz le a járat, majd söpör tovább. Jeremiás kihasználja az alkalmat, kibújik az ölelésemből, bemenekül egy bozótosba, rohanok utána bakancsban, félek, rálépek, de épen elkapom. Apám odavan a háztáji állatkákért, nem veszi rossz néven, reményeim szerint Pepe sem lesz féltékeny a kicsire. Vasárnap visszautazom.

(Illusztráció: kets)

Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom. Ez a rugós vacak a kelléktár markáns részét alkotja, amikor felidegelnek, mert megteszik a maguk módján ezek a plázamacskák a puszta látványukkal, akik beülnek egy-egy koktélra, martinira, csak mert köreikben sörtől böfögni nonszensz és övön aluli megnyilatkozás lenne, hogy úgy mondjam, jobbára jogászok meg közgazdászok, az ászok a nívósabb alfajból, akik a paszuly magasából lesnek ránk, szimpla bölcselőkre. A jogtudósok, akik egyetem után élből doktori titulust nyernek, hasonlóan állnak a gépészekkel, akik a magunkfajta bölcselőt csak, mint gyomot tartanak számban, akiknek okoskodásuk semmibe vész, kilátásban a puszta tanári szakma kedvez, mely alul esik, minden magasabb célnak ellentmondva. Mondják, játszi könnyed szakág, ahol az egyetem hígagyúi ténykednek jobbnak híjában, mert nem nyertek felvételt a nagyobb jó, a komoly szakmák irányába <engedjük meg azért ez érdeklődés és” beállítódás kérdése, száradjon le a karom, valaha is aláírok jogász vagy közgazdász felvételt, nem beszélve szociopatológiáról>. Fájdalmamra ezt a képet erősíti száznegyvenhárom társam tetemes hányada, akik akár egy puszta tőmondat kreatúrázásában sem épp jeleskednek, nem még barokkos körmondatok papírra vetése terén, de nincs mi miatt szégyenkezni, hallottam egy helyütt amaz Olümposzi magasban fekvő ELTE-n olyféle bölcsész lányka szájából a mára aranyköpéssé hírhedett elszólást, mely szerint Iliász Homérosz testvére volt; ekképp mégsem hajtom porba tehát fejem, mert gügyék a világ összes egyetemén akadnak, legyék bármennyire előkelő helyen a számok sorában, ahogy és ahol nagy fejek, kérges koponyák egyaránt megfordulnak. Az különben különösen jellemző észrevételem, miszerint az alsóbb  iskolák kitűnő végzősei jószerével üregesek és ostobák, többségükben népszerűek, pontokban mérhető csak tudásuk, mely csupán lexikalitás, semmi egyéb, s ha önvallásról esik a szó, kiül szemük hordalékára az a bizonyos átható ostoba tekintet; tudom, tapasztaltam, ezért érintettek meg jobb szerrel minden alkalommal a lógósok, akik alatt igencsak meginogott a léc, bennük láttam lehetőséget , úgymond értelmet és csillámló szemeket láttam a pszeudoanalfabéták körében, és ezért tartottam magától Balgától mintegy távolságot megismerkedésünk első két hetében, tán még benne is csalódom, vetettem fel a lehetőséget. Bé volt a különc kis csodabogár középiskolájában Szerbiában, a bizonyos űzött intellektuális vadállat, mégis szelíd és szerény, akár egy kis bambi azokkal a nagy barna boci szemeivel, neki se volt barátja, egy ha akadt, ő volt az één jóságom kitüremkedése, az óbor, amit ünnepekre nyitunk ki, majd nemrég összekerültünk egy közös négyágyas kollégiumi szobába, ahol egyikünk – a két másik idiótát a szobában nem véve étlapra – se találta magát, hát megtaláltuk egymást, jószerével örvendtem, hogy két egér, közös vödörbe estünk, s köpülünk vajat mindmáig. Nem sokkal később tudtam meg, barátom sem kerek egész százas, mint a sajtkaréj, a telihold – aki egymaga volt csakugyan, mert több mégis honnan a végestelen végfenéből lett volna nekem, a fura kis csajnak -, Balga zavara. Mélyen benne gázolt már tini korában a depresszió posványába’, juttatta tudomásomra az anyja, aki az egyvonalas házi telefonon lehallgatta, amint kislánya a meghalás lehetőségét és egyben mikéntjét taglalja tizenhat éves fővel egy nála alig idősebb suhanc felé, aki meg azzal kérkedik, miszerint az ő sarja lesz a világ legfiatalabb öngyilkosa. A depresszív Balga máskülönben verseivel kapott kisebb nevet… halál, halál, halál és semmi kilátás, ám dekadencia, hogy azt követően, már úgy, a publikálást, csak tizennyolc éves kor fölött ajánlották olvasásra, ama korban, amikor még a tizenhat éves Bé szememben ismeretlen volt, bár hasonló zavarokkal küszködő; a helyzet egy Jeunet-filmre emlékeztet, hogy pontos legyek, ahogy a napóra, aszondom, tán ismerős Neked, barátom, az Amélie csodálatos élete, ám ha már itten terpesztünk, a filmek varázsos szegmensénél, ajánlhatom Guillermo Del Torro opuszát. Ami amúgy a metélést illeti a nagyböcsű Rockyban – Balga is hentelt ez idáig, csak ő valamiképpen kinőtte -, még nem állok ott, hogy kötszert is tartsak magamnál, az után tanárbarátom, Szőr Lancelot, a Gáláns futkorász a pulthoz, amikor látja, amint levedzem. Amire meg valami ostoba fehérnép rögvest hívja ki a szerveket, nekem meg holmi papírokkal kell piszmogni a kórházba’, miszerint nem vót szuicid a szándék, ellenkező esetbe’ bent tartanak egypár hónapra. Kösz, nem. Igaz ami igaz, tizenkilenc éves korom óta falcolok és kénytelen fércelek, hogy honnan a fullánkból vezéreltetve, fogalmam sincs az ügy okát keresve, mert ha őszinte akarok lenni, addig semminemű zavarral nem találkoztam, amennyiben a földi kerek világ jelenlevésének humán kitüremlését veszem, hát csupáncsak jött a beteges idea, megszabadulni a belső kíntól, úgymond kicserélni testi fájdalomra, ilyen egy borderline-ember képzete a kínról. Dedós korom óta élvezek fájni egyébben; kedves empíria a vér vasas íze, mintha kerítést nyalogatnék, a nyílt sebek, gennyes fertőzések, hegek, ami sose múlnak – ahogy a harapásnyom sem a jobb arcvonalamon meg a vasmacska alakú sérülés időtlen idők óta, nem beszélve a púpról a búbomon, a forgómhoz egész közeli papilla, a lila-, zöld-, sárgába tarkálló zúzódásokat dajkálgattam örökösen és teszem ma is, bámész szemeket meresztek rájuk, nyomkodom, ütöm, főleg az öklöm, ha fájni vágyom, még jobban fájjon, a legtöbb sebet magamnak okozom azzal se törődve, hogy egy vétett alkalommal még tán kiloccsantom a saját velőmet. Ez a fajta mazochizmus ötéves koromban csúcsosodott ki, pofonok, ütés, felrepedt száj, mi egyebek, ahogy fejemben él a jelenet, mely könnyűszerrel sorolható be az abúzus mint olyan kategóriájába. Az oviba kiszállt a gyámügy meg a rendőrség, magukkal vigyenek, teszem fel, a Miskolcon tanyázó GYIVI-be; nem tették, mert anyám kimagyarázta, rém okosan érvelhetett, nyalván replikázott egy sort, amit megtűzdelt hihető hazugságokkal, amiként ismerem már galád természetét, egy szóval se említett ütleget, jobbára, gondolom el, a lépcsőre fogta a zúzódások, arcomat borítókat, a tornádógyerek, a hiperaktív kis szarházi kölök bénázására, és nehéz fegyelmezhetőségére. Ha őszintén meggondolom, arra jutok, nem félek beismerni, részemre semmi keresnivalóm gyerekzsivalyban, már úgy sajátos reproduktumaim körében, amiként eleimnek se. Anyám ahogy kimagyarázta a szorult helyzetet, nem oly sokkal azelőtt pelusból is kimagyarázott kétéves koromban, amikor az ikrek születtek. Mivel kisebbik bátyám holtan született, bele kellett vedlenem a középső-gyerek-a-családban – titulusba, ami nem jelentett soha előtte-utána megkülönböztetett bánásmódot, vagyis igen, a szó abszolút negatív értelmében. Csupa fiú testvér között mégsem sikerült, keménnyé fajzanom, képesnek lenni önmagam nevében kiállni, az egyedüli ember, akitől védelmet várhattam az életvezetés fonalának gördülésekor, az az embernek adatott ez a szerep, aki egyéb mocsok mellett nem tartóztatta meg tőlem a rendszeres verést sem. Ahhoz, hogy egy majdan felnőtt defektes gumiként egzisztáljon, nem vagyok vagy egyáltalában lehetnék pszichomókus, mégis azt látom, a zavar a környezeti tartalmak, mint bántalmakkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt jár, s az ki mennyit bír csupáncsak a psziché kérdése, felnőtt korára rettegni jósoltatott vagy az agresszivitás viszi-e a prímet; más esetben tán váltott kombóban mindkettő. Tán, ha nem élek meg eddigi koromig három garantáltan valós nemi erőszakot, bíznék férfi ívású embertársaimnál, és talán-talán gyűjtenék anyákat, ahogy józan életű barátaink bélyeget, matchbox-ot vagy barátokat az iwiw-en.

…füle mögé rendezi bal oldalt szélfútta szalmaszín hajzatát, hát persze, fú’ a szél, evidens, mert erősen őszbe vegyült a hajdan – milyen régiként tűnik is mostan fel szemében, itt fogvacogi kásás télelőben –, rekkenő, kínzón kínos, forró pusztulat nyár, hogy úgy mondjam, halódik Európa, a golyóbisnak eme sávja, szegmense, a Vénlány, őszes haja nagy kínnal deresedik beléje a zúzmara reggelébe, mely ama félelemmel kecsegtet, a téli alvadás illetőségében, fagyott narancs, mégse napalm, ám, ahogy mondom, halál, a fagyé, maga amaz ifjonti Infinity is télbe vetkezett, hősöm, heroinom, aki meghagyja, a hobbit, a szőrt kis filigrán végrészeken, ahol a buja búja serken fennen, noha Fin maga téli ívás, ám mindamellett gyűlöli az évszaknak ezt a sarkvidéki-jeges, csúszós, takony-nyállal egybefolyós mibenvalóságát, de más, a szkafanderre hajazó szagok, persze sose szagolt olyat, honnan tudná, jobbára szüntelen-kéretlen fantáziál, gondol nyarat, retyketeg esőcseppeket a túlfűtött aszfalton, mint a teflon; hol meg azt képzeli, meztélláb falja kisebbforma lába a kilométereket Miskolc girbegurba, közbe-kasul milliószor át meg átszelt közein, cicakövein, más alkalommal jobbára lázas mámorban húzza fel a majd’ térdkalácsát érő kis barátja, a fekete kipróbált bakancsát, ami valólag mesemondó ama illetőségében, hogy sajgó talp meg lüktetőn forró hólyag, hát ketten mit éltek, igen, emlékszik, nem tellett villamosbérletre, maradt a gyalogszer, hányszor, minimum ötször, jaj, s a mindig kedves kipreparált, molyette, napfakította bőrjakó, amiért a műértő jó adag suskát ad, vagyis adna, de Fin a jakót nem adja, anyagi hívságok, földiek, a szükségtelen rossz, vallja, nevezze bár akként, pénz, lóvé, lovetta, stex, bankó, suska vagy zsozsó, a végeredmény egyre megy, ami esetekkor nagyon kemény ketrecharcos képzeteket fest magamagáról, mert ő kőkemény, jobbára akár az olvatag pisztáciafagylalt, felcsapja fejére turkálós nagyon vagabundos-vagány kendőjét, amely épp nem Hulla anyó vagy trotty, inkábban egyféle Axl Rose, jó szokása a hazudozás, ami oda visz, kimeríti a napi átlag tíz hazugsági rátát jócskán, ha elgondolja, de nem teszi, nem veszi eszébe, gáncsot vet a hazugság csapdája magának, erre mondjuk, nem tanul, mint a pöttömke elefánt, aztán meg beáll az egész-alakos képmástorzító elébe, csak hogy szemlélje, perverz mazochizmusa, s rendre egzecírozza magát, „randa vagyok, egy malac”, „visszasírom az anorexiámat”, „a maradék Olanzapine-t kidobom vagy lehúzom a klozeten”, „edzeni fogok, és keményebb leszek az adamantiumnál, dögöljek meg, akár”, és effélékkel traktálja bolond elméjét, bár ez némi magyarázatra szolgál, ha Fin héroszi képzeteit vesszük, mert igenis jutott részére belőle, így lett az X-men Mistique-je kedvence, bocsánatos bűn, tekintve, még gyerek jóformán, ilyen léptékkel igen, szerepekbe vedleni, ez kedvére játszik, Logant szimplán irigyli, képességeivel nem gyarapodna sokra, bár adva lenne élete nagy bánkódásának a megoldása, az pedig Concrete szóval a csöppet sem felmagasztosuló vénhedés, ugyan bár sebezhetetlen lenne, de mit kezdjen ilyen tehetséggel egy borderline-ember, azután meg ott vannak a humán- és robot térfigyelők ebben a megveszekedett valóságban ’15-ben, műholdak alatt, ahol a tesó mindent nyomon követ: mutánst, embert, némbert – nem embert –, állatot és gombatelepet vagy magányos gombapéldányt egész a Tiszaiig, oda igyekszik a lányzó, a húszas éveinek végét tipró, láttatra kiskamaszt mímelő entitás, nem is tudom, talán a szeme, a nem csupáncsak zöldben játszó barna udvarú lélektükör, nem, az a két, fáradságtól mandulavágásként festő, némileg duzzadt golyó, ezek a kövér csapágyak, szemek, amik vele egy ritmusra kacagnak, ha nem akképp buggyanik ki az ember száján, már úgy a vihora, mint Nelson barátunk vigyora a Simpsonsba’, akkor Infinity, eme varázsos lány hahotája akképp tételezhető fel, amiként a David Helfogottot alakító Geoffrey Rush gyöngyözött, miképpen somolya akár a bársony, de ne temessük még el őt, emlékezzünk Fin, az amatőr életművész kedvelt, hogy, hogy nem, legkedvesebb darabjára, Rachmaninoff hármas concertójára, amiről avatottak azt tartják, eme monstrumi elefánt a világ legnehezebbje, már úgy,  zongoradarabja, s hoppá, visszaröppentemben még mindig ott tartok, ahogy Fint figyelem vizsla szemekkel, aminő hajával babrál, és minél többszörte mondom ki magamban, Infinity, annál jobban beléívik a tény, a név származtatása, mely szerint egy efféle felsőbb fajta, magyarul, ugye, ama Végtelenség, olyan képességeket feltételez viselője átkos részéről, mely nem a kis szürke egereknek adatott, ahogy egy Leila, akár Kata vagy Alexandra, nomen est omen, sem lehet egy csúnyácska kicsiny jellem, hogy ne mondjam, rút leányzó keresztségben kapott neve, úgy Infinitytől is megköveteljük, hogy már pedig ő legyék pozitíve lehengerlő, valóságos kis fény az egyiptomi sírboltok végén, tündököljék kóbor vándornak az éjben, ám Fint szemlélve ezt a fajta ragyogást néminemű piszok gyengíti, haját, a kazlast kosz és fekete festék, valamikor régebben sötétre mázgálta, ennek a maradványa sötétíti, így ezen handycapje nem tűnik ki, a körmeit ellenben hiába vájkálja, annak ágyai feketén piszkállanak, hajára egy mentsége van, a The Cure iránti olthatatlan imádata, oda meg vissza volna, mifene, s ekképpen, bocsánat, apa, ő most, illik tudni, grufti, a Fascination street hergeli leginkább mániás jókedvét, mellette néminemű Depeche Mode, ahol el sem tudja már dönteni, a Liliant, netán a John, the revelatort imádja, döngje oldschool-os walkmanja, a Playing the angel albumról, és ha azt vesszük, kiváltképp dagad a büszkeség okán, tudniillik, nem illik, ha arra konspiláz, hogy a DM-re ropta a Népcsarnokba’, nos, amíg voltaképpenileg le nem bontották, és húztak helyébe egy gigászit, ahol régente akkora a fű-folyondár, melléig is felér, az ifjúság, vénebbség, vérebség meg egy-egy méteres nyomtávval sűrű bocsánatkérések közt igyekszik helyet keresni pisilés óhaján, a fiúk, a lányok, andorgünök és travesztik vegyesen, mint kellékek a hagymasalátába’, s amikor a hólyag kellemteljesen ürül, a vigyor kenetteljesen a száj sarkára kiül, kérek még egy sört, mellé böfög akkorát, hogy a szele összekócolja a másik fél fizimiskáját-haját, a falkanép örül, és újabb töltetér’ iramszik vissza a sorba, mint akkor Fin meg a pasija, ami közben meg a Placebo vendégeskedett előzenekarformán, Fin nem figyelt, nem is tudta igazában hova tenni a nyakkendős siheder énekes arcot, noha amióta volt szerencséje a Kegyetlen játékokhoz, egyik kedvence lett egyik legismertebb darabjuk, na de kanyarodjunk vissza Fin kunkori tincseihez, mivel jobbnak híján még mindig azt babrálja; piszkálja kamaszos zavarában, és ahogy eléri a villamosról éppen lefelé csordogáló kisebbféle tömeget, lábába egyszerre rugó áll, kellemetlen belérezonál, amiképp tudatába leledzik egyszersmind, őt most tán figyelik, és miképp korgó gyomrát nem bántják nyugtatók és egyéb pirulák, hát csak természetes, hogy remeg, mint a kocsonya, benne a Miskolc büszkesége béka, ami még csak nem is a királycsaj csókját áhítja, inkább bedob egy tictac-ot, és azt mondja, menj a francba, Béla, na, de Fin is valósággal tic-kel, a szeme fehérje, dióhéja, ujjai zongoratánca, sz’al kapaszkodik lefelé a Vasgyárból a tömeg, sokan vannak népek, nézi Infinity, ama mizantróp leányzó, némiképp retyketeg a borzató emberáradattól, hozzáteszem bár, ő maga, hiába itt a Tiszain, nem készül sehova, csupáncsak akadt egy barátlány, egy megyével odébbi, némiképp délkeletre, na meg a korban leledző különbözőség, az bizgatja, amihez nincs igazán szokva, akarva, már, hogy ő a tulajdonképpeni rangidős matróna, különbözőség, majd tíz évnyi korkülönbség, amivel nehezen számol el, ha azt veszi, megszokta, hogy professzorok, kis doktorok és egyéb alantas lények övezik, effektíve korosabbak némileg, kínos beidegződés még az egyetemről, az ok talán talányosan viszonylagos intellektusa, mert ránézésre buta, ostoba, szamárfajta, mely nem tudja eldönteni, melyik bálát válassza, ekképpen éhen vész, s lesz szalmanalmas szamárhalála – barátját várja? maga sem tudja, mindenképp új keltezésű ígéret, s most azon okoskodik, mit szóltak a Casablancában, azt ne kérdezd, kicsoda, miféle, épp csak óhaja volt felvételt nyerni a színművészetire, barátja sarkallta, melyet úgy is mondhatnék, jól megrágta, kiköpte, majd rátaposott, mint egy májfoltszínre fakult rágógumira, és azt mondta, eridj, bammeg, rendezői szakra, Guillermo del Torro, Quentine Tarantino meg a Bánatos Frász Töri Ki úr után remek rendező lehetnél, ribanc, de Fin nem fogta grabancon a lehetőséget, nem csábította a pesti metropoliszi művészélet, maradt Kispolcon jobbára, s ha már itt cövekelünk, elmondhatjuk, Bé a barát szót kiváltképp nagy erénnyel ki-, de kimerítette egyébben, a lány, akit várt a mostaniságban, az Ashleen névre hallgatott, barát, talán, majd később, amolyas nővérke-hugica viszonyulás, amely bizalmat és gyümölcsöző tapasztalatmegosztást feltételez meg mesélőkedvet és csokis perecet kíván, persze a tapasztalat nem örvendeztet mindennapos értelemben, mert léteznek rossz empíriák, s most Fin vállainak vonalaira zuhan a teher mázsás zsákja, lenni bölcsebb és tapasztaltabb, az utóbbi nem kérdéses, felnőttként tétetni, ez volt szemében a lehetetlenség, mert világos, hogy eme két erősen zavart elme szférájában a dominancia vállalásának kényes kötelessége Fint illeti meg koránál és vendéglátói titulusánál fogva, nem mellékesen maga is, ahogy Ashleen, rabláncon lógva teng, aminek végét a komplexusa fogja, konkrétan szólva anyakomplexusa, amiképp gyerekkorában unokanővére tette vele, parolázott havibaj meg klimaxos izzadásról, el is gondolázott volna még számosszor, ha nem hág agyába imperatíve oka a jöttének, névlegesen beosonni a pályaudvar épületébe, meglesni a peronszámot, odakacsázni gyors-alattomban, mielőtt Ashleen a kétség vermébe esne, Fin fut, szalad, mint puskából a puskagolyó, a bejáratnál kedves-kedvetlen papuska, amolyas pedofile arcon ragadt mosolygós, Woodie Allen – bácsika tárja az ajtót, Fin becsusszan, két gödröcske szájszélen, eme gesztussal köszön reszketeg illanatában, ám mielőtt bármerre szánná magát, pisla tekintetet vet a befutó vonatok listájára az érkező szerelvények oldalán, és ama bizonyossággal lépdel tovább farzsebben, miszerint bő húsz perc, szünet egy jól átkoreografált kakaó okozta hasmenésre, az IC érkeztéig, és simán, nem futva ér majd ki a kettes peronra, miután sietve kompenzálja szorongását gyógyszerformán; régi motoros lévén pontosan tudja, hol kaphat fogyasztást mellőző kiszolgálást, nem teszik fel, drogos, avagy kórházi szökevény-e, a már vacogássá erősödött parkinsonismusa okán, persely, tudja, ha nem szedi a bogyókat, nem viseltetne akként, akár egy tál februári kocsonya a miskolci fergeteg-fogatagába’ vásár idején egyik kézből a másikba úton, az álmai is nyalván világosabbak lennének, felfogása, reakcióideje gyors’b, ám a megvonásnak is akadnak buktatói, mint autónak a fekvőrendőr, ami ugyanaz, mint szememben a fekvő rendőr, mert ott az a gyötrelmes álmatlanság, órás dühkitörések, káromlatos prepubertást idéző üvöltésszimfóniák, légkalapács erejével dühöngő remegés, tic, felpörgés, fizikális, szellemi síkon, ami az alvadás elnapolását jelenti, mert ő olyankor egész egyszeriben nem fárad el, erőssé fajzik, ahogy egy gőzpumpa, egy reaktor, vagy, vagy… depórohamot kap, amire azután mindenképp kiszállnak a mentők, hogy kiinjekciózzák a corpus egészét érintő görcsöket, s ezzel megszűnjék az értetlen-oktalan jött sírógörcs ilyenformán, hogy végezetre felszusszanjon, ami pedig a skizofréniáját illeti, oda kell a gyógyszer, kergekos-effektus mifene, a legvadabb vad, az ász, még kezeletlen kárt tesz magában, másban, akit szeret, akit gyűlöl, tök mindegy, csak öljön-üljön, a kócerájba’, s ilyenkor már az, kiszolgálunk-e valakit egy pohár szennyezett vízzel, bárminemű likvid állagú vacakkal, hát, ha nem, az a pult eladó felé eső oldal sara, bár effélét még nem élt meg a jó Infinity, aki most benyit a Restibe, s a nap lehunyorog estibe, itt igen szerény méretekben képviseltetik ama magasztos nép, az utazóközönség, amely nem lehet oly közönség-es, hogy helyét a Restibe’ kereshesse, negyedosztályos besorolása, nyilvánvalóan az ok, vagy mert kétes hírű népek találkahelye, nőneműek alig, vagy sohanapján olykor, bejárnak a nem éppen utazó-bóklászó egyének, kocsmatöltelékek – sherry és olcsó egyéb szesz bűze serkenti kifelé a jobb érzésű népet, a vasárnap befelé igyekvő kollégista elemeket a félkarú rablók tartják izgalomba’, igaz, közel esik helyileg a Fonoda éke tája, a pesti Gyorskocsisor kistestvére, prostikat csak el- és elvétve lát barátunk, dudvaevő, a gigolok nagyobb babérokat legelnek le a nőstényi kurváknál, és persze ott léteznek a pénztárosok is, a futtatók, az edzők, mi csak akképp nevezzük, stricik, s Fin mindezt tudja, ezért is érkezett szürkülettájt, korábban, bontott késsel, behúzott nyakkal, penge idegekkel, délsarki szélben fogvacogva, kis csizmában, feketében, bőrcsattal, hozzá laza farmert aggatott még éppen filigrán-vékony tagjaira, s nem feledkezik meg a nemrégiben újított cilinderéről se’, amit más szégyenlősség terhe alatt, rossz beidegzés gyakorlata az idea, hogy észrevétlen maradjanak a mainstream sodrásába’, megtartsa helyét, úgymond, mert ők a majoritász, Fin maga minor, ilyen számvetéssel más, átlagpolgár nem csap fejére feltűnő, maszkulin, feminin, androgün jellegre mutató tökfödőt, de Fin köp az ideákra, csak egy baj van Infinity renitenciájával, a vagányság díszfátyla egy törpenyuszi szívét takarja, akinek lába van, amely gyors, s Fin is inkább fut, mint rúg, üt vagy csépel, legyél az ellen fele termet, ám engedjük meg részére azt a felvetést, mintegy tényként, hogy alsó iskola óta nem verekedett, de akkor Rocky-kemény volt, ma inkábban ropi, remekül debütált kiskamaszként testnevelésen, tigrisként bukott, majom ügyességével hágott föl a kötélre, futott, mint a zerge, hogy a gimis kosárcsapatba’ is helyet bérelt, majd a második edzés után lemondott, ama feljajdulással, nem lesz gépsonka a lába, pontos passzok, gazella lendülete, kiszámított manőverezés, ezt jelentette annak előtte neki az edzés, most azon okból tart magánál kést, nem képes felmérni a tulajdon erejét, a szellemi olcsó volt, odalett, a feledés dolgozik minden bevett pirulával benne, olykor azért előszüremlik egy-egy kósza impéria, szag, gondolat vagy szinesztézia, Fin hálákat rebeg a technikának, noha technofób, vérmes luddita, a térfigyelő kamerák nem engednek lefedetlen pontokat, a biztonság ábrándja, az az arc poeticája, akinek hosszabb a kése, az jut érvényre az öldöklésbe’, lefordítva mekkora annak esélye, hogy kést döfnek egy késesbe, logikus, elvárt, mint forrócsokit inni a Szaharába’, ami Fint illeti, olykor retteg, máskor üdvös gyilkon mereng, este, most is estéllik, szürkül a hórengeteg, akár a vaníliapuding, olyképp retyketeg, spalettákon rogyadoz, tetőcserépen a hótömeg megreked, Fin mostanra újra érzi a kislábujját, azok most hernyóként mocorognak, takarodjon a kelletlen zsibbadás, ujjai hasonlómód, búbja, teste, mindene felenged, és megszabadul a szegecsek-nőttek-az-orromba-érzettől, mert amikor már az orrszőr sem stimmel, ott a fagyhalál vert tanyát, mely nem túlon derítő, menne inkább toronyiránt délnek, hogy következőleg, minimum a francia Riviérákra szülessen, n’est ce pas, magához veszi a kongáját, koppant disszonáns dalfoszlányt, aztán meg ahogy ott mereng az ablak alatt a magasban, láblóga, miegyéb, helyet keresve-találva, se jobbat, Ashleen-ről vétlen megfeledkezve, mereng, s les ki az ablakon, les havat, számosat, kristálycukor, anyu nem igazán sütögetett, olykor, mikor, volt nagy vircsaft meg dühös vicsor, bámészatában elbambul, a nyála állán elindul, úgy képzeli el a melaszt, amiként odakinn a havat, noha sose látott olyat, hallott ellenben melankóliáról, ismerős téma, mert ritkásan ugyan, de vonaton, buszon eljátssza a lélekfürkészt, pszichodoktornénit, mert igaz, ami igaz, ő az asztal másik végébe vágyott – pecsét, sztetoszkóp, izé, ecet meg sósav –, s mint mutatja magamagát, fordítva sikeredett éppenséggel, ez volt az egyik hátulütő, a lustasága meg a pszichomotorikuma, testbeszéde és ama fogyatéka, a hazudozás képtelensége, már úgy, hiteles éllel, a szakma olyképp kedvez neki, a habitusa egy auditóriumot megtöltő szócsépelésre, milyen a tej – lila; de a mosolyránca félelem irányába grimaszolja, szinte észrevétlen, tetten érhetetlen, s Fin hangja rezonál, mint egy hangtál, ha kongatják, a megjátszás, jobb beszariak ismérve, tart, mert lebukhat, talán a büszkeség mondatja, köpi a hazugságot, milyet legutóbb Egyiptomban, már úgy, köpködő tevét, látott – volna effélét, merthogy sose járt ott… nos, hát könnyű, olyas léptekkel, mely szerint 133-as IQ egyre-másra sikerrel vesz, és valólag, ennyit mért nyári bezárása idején, és kétszer megismételte, néminemű képesség a megtévesztésre, ahol magam azt mondom, intelligencia nem több alkalmazkodásnál, akár a kaméleon, mittom’, Fin esetében tán némi személyiség zavara, ez az úgynevezett hiszti, jobb helyeken mondva, ez fútta össze Asht és Fint, azzal az ígérettel, miszerint egymás lélektestvéreivé válnak, lesznek… meg kell engedni, Ash többet tett fel Finről, olyat, mint majdnem valamiféle beteg omnipotencialitás, egyféle Che Guevara, Zarathustra egy kőbevésett sziklahasadékba’, mert nem látta szeme fehérjét, ekképp csalódása is nagyobb méretekkel érte, harsanó pofonképpen, lesz majd a csalódása, csalódik amiképpen Balga, mert ő is többre nézte, pár napja Fin az alantit rovátkolta naplójába, a naplóírás jó szokása megmaradt nála, a bakancslista inverzét is belefirkálta,

1. soha többet nem mond „igen”-t, amikor nyelve hegyén a „nem” szócska ficereg
2. a jövőben felhagy mind ama várakozással, amit eleddig megengedett magának, akár ő, akár más, akaratlagos vagy kényszerítő erő, a laissez-faire attitude elvén és nyomvonalán poroszkálva
3. nem ad több okot rá, elhurcolják és bezárják a disznóólba, s nem tartja többé oda a jobb orcáját, sem a balt… értem, a tomporát, hogy veszettség ellen beoltsák, mint valami vadat, ha mégis bejut, tesz róla, és kijut, szökik, mint ’12-ben, sikerrel

mi tagadás, ez nem sok, neki épp elég megtartani, ő viszont tudja, semmi esetre sem ama fölöttes, hogy ne mondjam, übermagasztos lény, aki nem épít sajtból űrrakétát, hogy partit rendezzen a Vénuszon, vagy sem, de mire odáig jutott, bulit rendez az elméjében, addigra a zegernyeszag eltűnt, helyébe valami radiátor-meleg telepedett, melyet szagolva, Fin kellemteljesen elszenderedett… pár percre rá egy csörgősipkás lány megállt hozzá közel, hosszasan leskelte, közelebb ment, hogy megérintse, ám hamarjában gondolt egyet, tán mégsem ő ama keresett, a régtől várt idea-testvér, s inkább elszelelt, a fagy szele érintette pusztán így Fint, amikor a bejárati keményen dörrent kint rekesztve reményt és hideget egyben…

 (Illusztráció: Agnes Cecile)