Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira. Hogy ’s mondjam, a habos-dagály óceán képe vetül belső mozim vásznára – hullámokat csipkéz sújtó pillantása – ekként regézhetném Jack puszta-pászta paszulymagasból tett nézését. Ami olyas dologiság, hogy mingyá’ egyre-másra a zavar érzete kerülget, s megfenekedik bennem az érzet, tán éppenségileg simogató szemmel leskel. No hiszen úszni sem tudok k’önben meg, nulla erő, maga észveszejtő, hagyom magam, ekképp vakos fejsze, nem akadékoskodom, nem akarok, beléveszek a ragadósmáz gondola empíriába, hogy jó meg kényes kellem, fojtólagosan vett kényszeres normál érvényű képzet. Kötelezőleg húz itt sorszámot a valamiből általsejlő semmi, az amúgy megnyugtató, nem amolyas nihilbe vesző károsszmogos cigarettafüstnyi kátrányfuvallás. Van Gogh, újfent. A bizonyos bizonytalanság, elvégre mit is tudok én csonkolt hallójú felebarátunk virgonc vadzsenijéről. Opálos szemek – nézem és merengek – kékkorszakbeliek; mintha gyanta tapasztaná a feszengő magok pillafedeles házait; megadják magukat a tehetetlenség törvénye érvényének, a desszantosok, lassúdad rántással ereszkednek, amiként a vitorla szükség idejében. Hosszú, ondolált szeme seprűd méla kis buta könnyet odáz el neglegt, óra-fáradság izzadéka. Te a hibát a páraelszívóban keresed, lamentálod felém rendre; engem meg itt esz a penész tudata a bűnös érzetnek, már hogy jóforma a restanciám ennyi lenne, de hízni sem megy.

(Megint rím szerént nyeldeklek.)

Azt találom, magamat sem, egy kóboráram csipete, mely szerint a pillanatban minden a maga tökélyi rendje szerént létezik, helyén fészkel a békegalamb, a bizonyos neat and ordered állapot, ahogy egyféle reklámtábla villantja, ha ugyan; mert nem grimaszolsz az éppeniségben, nem tudsz, se vagy szarkaszta, sem okvetetlen vagy túlon szilaj, tüskéid elforgácsolódtak – de vagy mezítelen, felső szférád mindenképpen; szemrevehetőleg, tapinthatóan, ízed pezsgő édesvízi. Ilyen tényszerűség mellett imáimba fogadom, a meghallgatáséiba, egy ízében sem majomszerzeményi illetőségű kamaszos tested, mely volna voltaképpenileg restelletesen esetleges esetem.

Forma és arány – aránymetszetek –, hús és corpus, semmi korporália, átszakadó vígaszosvásznam. Lelkedzel. Lelkedhez, beláthatod, nem érhetek, az valahol bent enyészik, rejtve el magad előtt is, titkos-kies zugban zúgolódik, lázadoz, duzzog; tükörből feszül föléd, fölém, tükre a táruló szembogár szűkülő vájatban, mandulás. Meg-megrezonál, noha nem hangtál.

Kölyöki ajkad legfőbb jellemjegyed, hogy mondanám, emlékezetre erős kényszerrel bevéstem, mint falba egyféle hieroglifát, az el nem feledésébe. Valami okon ez a pitty a háborgó csipke érintését idézi fel valahol bennem, ha belekap egy erőszakos, hol meg sima szellő.

A többi és előbbi meg csupa tesztikularitás. Permettez-moi! Mert mostan ez adatott – óda egy pihenő renyhe testhez, ha úgy tetszik, lehetnék fényképalbumból szemelt fotográfia, mégis való reszkető, tehetetlenség bénította gyermeki porhüvelyed –, bocsáss mégis meg, kicsiny Mangusztám, tudom, ismerlek, ám csupáncsak felszínileg, te bájjal kikent imposztó alakváltó.

Nézd el mindezt a hobbigrafikus mágusnak.

Érvek, jobbára ellenérvek részedre; nem, Édes, empíriák. Ismerem az érvet, tudom, tudom, olyan Verlaine-i a test bűnös éltetése – kiterjedésünk –, piedesztálra magasztosítása. így s ilyetén ünneplése ellenséged; duhaj bakháns tor, miféle; inkább Lucanus, egy Seneca, netán az eszes Petronius-szal pörölünk egyezségre. – Ahogy mondtam, tétettem tételként, egyívásúak vagyunk, volnánk mi kettecskén; meg én és meggymagom, hozzád hasonuljon.

Vé Woolf egypár félmondat idejére, többre nem, megérintett és illetett egyféle másképpen. Engedd meg részemre eme világot ölelő és éltető – a világ egyes egy személy, te volnál, kedves Jack, amennyiben képes vagyok magam emberszerzetet feleltetni meg ilyenformán a tetszésnek, vágyam úr ura, oly taktusokkal, mint a bizonyos Jobbik Felem, Tem, Szeretettem – engedd meg, kérlek, Ideálképem, Egyedülvaló Híves Szívem, egy tollahagyott gondola idézetforma közbevételezését, ekképp hangozzék, miképpen viseltetem én és önmagam. Azt mond „…életem minden boldogságáért neked tartozom, ……………………. és hihetetlenül jó.” A továbbiakat ne kívánd elmédbe fogadni, nekem pedig egyáltalában nem óhajom becses részedre olyféle szomorkönnyfakasztó részleteibe alkalmatlankodni, ami egy fatális elmaratásba, a Leonard részéről egyszersmind és alapjaiban rettegett, ám sose várt búcsúban tombolja ki degeneratíve pusztító szándékát, amiként egy cunami vagy hurrikán…, ha pusztán bepipulsz képzelményemben.

Jobbára meg még mindig vállaid vonalaira kanyarodom, csavarodom, a göbbeteg gömbökre, ahogy magzatpózt művelve szédülsz bele a hencserbe, kerekedjék hívó szóval, kis kifli meg bújócska; kicsi hobbit, mert hát monstruminak tétetni nem tellettél, csak semmi megbomlasztása fantáziám mázgálta kiterjedésednek; formabontó étvénnyel érne fel.

Abszurd idea a képzet; tán épp gúnnyal veszlek, te aprószerzet. Ha mégis akképpileg volna, azt mondanám:

’Hé, picim.’
’Igen, anya.’
’Nem te, újonnani apád!’
Amire majdan kicsim ’setleg azt válaszolná, a kis dúvad apahasonlat: ’Az anyád.’

Hágó, hegy és völgy meg katlan, tovább menni, némi szurdok, látó szemnek avatatlan, s ama taktil, hogy is mondjam, óhatatlan. Cimpám feszeng, vérem pulzál, ahogy kezem keresi Jackem rejtett esszenciáját.
A kertek alatt nyújtóztunk kettecskén én és Jack, mint két kamasz, némán, puhán a Föld innen eső felén.

 

 

(Illusztráció: grnry)