Viszket a tüdőmbe szorult ordítás.
Tegnap este nem volt rá idő,
ma reggel pedig bennfelejtettem.
Elvakarom. A tíz körmöm alá beragad.
Egyenként mind a tíz csak suttogás.
Nem hallom, hogy mit akarok mondani neked.
Már annyira megszoktalak, hogy csak
az ingemen lévő hajszálakról jutsz eszembe.

Elfáradtam. Te mindig azzal vagy elfoglalva, hogy
boldog legyél, én is mindig azzal vagyok elfoglalva,
hogy boldog legyél, neked pedig arra van szükséged,
hogy boldog legyek attól, hogy rendszeresen közlöd,
nem sikerült téged boldoggá tenni.

Melletted az lett a hobbim, hogy folyton
kudarcot vallok. Meg színt. Pirosat és zöldet.
Nekem arra van szükségem, hogy megmutasd,
hol van az a hely, ahol nem kell zárójelben élni,
aminek az egyik végén te fuldokolsz,
a másikon pedig én. A felesleges szóközöket
most törlöm ki épp. A Google Maps
sem mutatja, merre van a boldogság.

Itt? Itt nem. Biztosan nem itt.
A pályaudvaron a buszsávban
elhagyott piros tornacipők szétdobálva.
Valaki mezítláb ment haza tegnap este,
pedig nagyon hideg van. A pláza oldalán
a kiégett CCC felirat még véletlenül sem
ritmusra villog. Egészen mindegy, hogy
a fülemben épp mi szól. A váróban egy
csapzott szakállról a földre csöpög
a kannás bor. Egy nő áttolja a tócsán
a babakocsit, és még húsz méteren át
csíkot húz maga után. Odakint egy
felnyírt hajú lány rám néz: kellemes
negyedmásodperc. Az aluljáróból
majdnem visszafordultam, csak aztán
rájöttem, hogy majd utólag
úgyis ideírok valami kifogást.

Tulajdonképpen
éhes disznók vagyunk  –
rendszeresen arról álmodunk,
hogy mással szeretkezünk, mint
akivel általában szoktunk. Fecskék,
akik nem csinálnak nyarat, pedig nagyon,
nagyon hideg van. Ebek, akik tűrik,
hogy karóhoz kössék őket. Ugatni félünk.
A Feszty-körképet pesti kórképre cseréljük,
rányáladzunk a vászonra, elnyomjuk rajta
a cigit, majd a belvárosban lelógatjuk
egy tízemeletesről, hogy mindenki lássa.

(Borítókép: Theo Guicheron)