3.

Miután apámat baleset érte, amelyről immár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem baleset volt, szerényen eltemettük. Édesanyám nem jött haza Prágából, hogy megadja a végtisztességet néhai férjének, akitől másfél évtizeddel korábban vált el. Telefonon értesítettem a haláláról. Szinte láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát, ahogy fogadja. Sosem szerették egymást, előttem ismeretlen okokból keltek egybe, s ugyancsak ismeretlen okokból költöztek külön. Amennyire tudtam, anyám engem sem szeret, ettől függetlenül karácsonykor és a császár születésnapján mindig küld levelezőlapot. A saját születésnapomon sosem.
− Nem fogom ünnepelni a fájdalmamat – közölte egyszer apámmal, mikor kérdőre vonta emiatt. – Kis híján megölt ez a kölyök, majdnem elvéreztem.
Őszintén szólva engem nem zavart, hogy nem köszöntött föl sosem a születésem napján. Azon sem bánkódtam, hogy nem kedvel. Istenigazából én sem kedvelem őt, jóllehet teljes szívemből szeretem, hiszen az anyám, neki köszönhetem, hogy élek. Az emberi lélek bonyolult műszer, fogalmam sincs róla, miként működik.
A temetés másnapján behívatott a propagandaosztály vezetője. Ez alá a részleg alá tartozott az én alosztályom is. A vezető irodájában, ahol soha azelőtt nem jártam, bőr ülőgarnitúra, politúrozott tölgyasztal és nemes italokkal teli vitrin fogadott. Az ablaknál álló parányi íróasztalon gondos rendben aktatornyok emelkedtek, mellettük apró képernyős videóhírmondó, szövegszerkesztő masina, nyomtató és minimozi-monitor. Az eszközök között díszes gipszkeretben családi fotók díszelegtek: az osztályvezető a férjével és két gyermekével.
– Foglaljon helyet, Szelevényi – kellemetlen hangja hivatalosan csengett, mozdulata mégis szívélyesnek tűnt. Belesüppedtem a bőrkanapéba. Ő az egyik fotelben helyezkedett el. Korombéli nő volt, sem szépnek, sem csúnyának nem nevezhető. Leginkább a közömbös jelzőt találom találónak vele kapcsolatban.
– Parancsoljon, osztályvezető asszony – mosolyogtam álságosan.
– Úgy érzem, egyre több a probléma az Ön alosztályán, Szelevényi úr – szavai súlyosan kopogtak az iroda padlójára, akár a hulló vakolat egy vidéki kúria salétromos faláról. Az arcán az erős összpontosítás jeleit véltem fölfedezni, amitől kis híján elnevettem magam.
– Már többször beszélgettem Önnel az értekezleteket követően – folytatta végképp elkomorulva –, a főosztályvezető úr is elmondta a véleményét, ám foganatja sem ennek, sem annak nincsen. Abszolúte nincsen!
– Nem értünk egyet néhány dologban – hagytam rá, talán túlzottan is magabiztosan, már-már udvariatlanul.
– Nos, igen – bólintott az asszony. – Mi nem akarunk beleszólni az ön munkájába, hiszen nem értünk hozzá, s mind a polgármester úr, mind a főosztályvezető úr, mind jómagam elkötelezett hívei vagyunk az alkotmányos demokráciának. De vannak jogos elvárásaink. S ezeket ön ismeri.
– Valóban – mondtam. – Önök látványos, nagy és üres programokat várnak tőlem és munkatársaimtól, amelyeken boldog és önfeledt polgárok szórakoznak, s kikapcsolódásképpen teljes mértékben kiürítik az elméjüket, az utolsó gondolatcsírát is sutba vágják, bezárják agyuk legsötétebb zugába, hogy ott fény híján elsorvadjon. Így a helyére, a satnyuló agytekervények közé beültethető valamelyik divatos és semmitmondó elképzelés, s nem mellesleg gyökeret ver a vezetés iránti elégedettség. Úgy vélik, ez a cél leginkább a nagy, szabadtéri, eszem-iszommal egybekötött eseményeken valósulhat meg, s igen nagy gondnak és a szervezők hibájának, azaz a mi hibánknak tekintik, hogy még ott sem maradéktalanul. A zárt terekben lebonyolított rendezvényektől ugyanezt várják, azaz a (már megbocsásson a kifejezésért) szellemi értelemben vett ürítést, s többször megróttak már, amiért azok iránt lanyha, mi több, egyre lanyhább az érdeklődés, s mi a kollégáimmal tartósan nem tudjuk emelni a közönség létszámát nevezett programokon. Ezt nem is vitatom, ez így igaz. Számos oka van ennek, amelyeket számtalanszor soroltam el Önöknek a hosszú értekezleteken, írtam le jelentésekben, beszámolókban. Azt sem hallgattam el, hogy néhány kisebb volumenű, beltéri rendezvényünkre ép ésszel és jó érzékkel nem is várható el a magas létszám, mivel azokon nem lehetséges az agy kiürítése, mert éppen ellenkezőleg, a föltöltése a cél. És szerintem ez nem baj, mert nem kizárólag megalomániás, össznépi duhajkodásból, önfeledt kikapcsolódásból, lazításból áll az úgynevezett kultúra, habár ez tagadhatatlanul az egyik, s bizonyos céloknak leginkább megfelelő, viszont távolról sem a legfontosabb szegmense. A kis, kreativitást elősegítő kezdeményezések, a közösséget építő események, a gondolatébresztés, az önállóság erősítése véleményem szerint ezerszer lényegesebb. Ha fogalmazhatok fennkölten, az, amiről Önök beszélnek, amit Önök kívánnak, legfeljebb a mai nap és a bugyuta holnap szolgálói, míg mindaz, amit legutóbb emlegettem, a tartalmas jövő alapjait vetheti meg.  
– Nem értünk egyet – sóhajtott az osztályvezető asszony, s én tudtam, hogy nem csak hogy egyet nem értünk, de ő speciel semmit sem ért abból, amiről beszélek. És nem csak azért, mert nem fejtettem ki szabatosabban a mondandómat, írásban ugyanis nem egyszer pontról pontra magyaráztam el az egészet; több soron a szájukba rágtam, mégse értették, következésképpen (és szerencsémre) azt sem látták át, mi nem csak nem értünk egyet, de a világnézetünk alapjaiban összeegyeztethetetlen.
– És meg kell mondanom, roppant nehéz önnel együtt dolgozni – csóválta a fejét a felettesem. – Mert például sosem a lényegről beszél. Mert a lényeg, hogy jól működjön az alosztály, költséghatékonyan szervezzen nagyszabású kulturális eseményeket, amelyeken minél többen vesznek részt és minél elégedettebben távoznak, s utána mi, a város vezetői büszkék lehetünk!
– A lényeg mibenlétében értünk egyet a legkevésbé – mormogtam feszengve.
– Azonban már nincs is szükség arra, hogy egyet értsünk – emelkedett föl az osztályvezető. Én is fölálltam rögvest, bízva a közeli szabadulásban.
– Önt a Kulturális és Propaganda Minisztériumba helyezik – mondta, s mintha egy kaján vigyort fojtott volna el. – Hogy pontosan mi lesz a feladata, azt nem tudom, viszont holnap el kell hagynia a várost.
Erre nem készültem föl. Túlságosan szerettem a városomat ahhoz, hogy megrendülés nélkül fogadjak egy ilyen hírt.
– El kell hagynom…? – hebegtem.
Az osztályvezető asszony arcán ezúttal egyértelműen átsuhant egy gúnyos mosoly.
– Attól tartok, igen. Holnap reggel várják önt a minisztériumban, Budapesten.
Úgy nyújtotta a kezét, mint egy férfi. S én úgy fogadtam el, akár egy megszeppent gyerek. Megalázva, a könnyeimmel küszködve hagytam el az irodát.
Egyenesen a kedvenc italmérésembe ügettem, mit sem törődve a portás kellemetlenkedésével.
− Hová-hová, Szelevényi úr? Hová loholunk dologidőben?
Szóra se méltattam, amúgy is tudta mindenki, hogy ő a legrafináltabb besúgó az egész vármegyében. Meg kellett innom egy valamit. Az egy valamiből aztán három pálinka lett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy összepakoljam azt a kevés holmimat, amit a munkahelyemen tartottam. Amikor visszaértem a hivatalba, a portás szúrós szemmel nézett rám.
− Ha most valaki egy szondával erre járna… – dünnyögte.
− Akkor járna erre egy szondás ember – gúnyolódtam.
Kettesével szedtem a lépcsőket az irodámig.
− Hol járt? – kérdezte a titkárnőnk.
− Az osztályvezetőnél – világosítottam föl. – Utána meg kocsmában. Holnaptól Pesten dolgozom.
− Miért? – kerekedett el a szeme a kollégámnak, aki véletlenül hallotta, amit beszélek.
− Pontosan nem tudom – vonogattam a vállam. – Holnap reggel a minisztériumban kell jelentkeznem.
− Kicsináltak!
− Minden valószínűség szerint – ismertem be készséggel. – És jobb, ha megyek, mielőtt bajotok lenne… Nem tűnik jó ötletnek szóba elegyedni velem.
− Elbúcsúzunk majd rendesen, ugye?
Jól esett a kérdés, ezért talán a valóságosnál lelkesebben válaszoltam:
− Naná! A következő hétvégén hazajövök, s megiszunk néhány kört!
Ebben azonban csúnyán tévedtem.

További fejezetek: I., II. IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 (Illusztráció: Payer-térkép)