5.

Ady, József Attila és Juhász Gyula verseit olvasgatom. És a nemrégiben elhunyt Baka Istvánt meg azt a székelyt, akivel pár évvel ezelőtt átbeszélgettünk egy egész éjszakát, Fekete Vincét. Fölolvasókörúton járt felénk, az est végén kezdtünk diskurálni, utána végigjártunk jónéhány becsületsüllyesztőt. Bő két évtizeddel ezelőtt a kolozsvári egyetem létrehozott Szegeden egy kihelyezett bölcsészkart (magam is ott végeztem), hogy a százesztendős pedagógiai főiskola ne érezze magát olyan egyedül, azóta az erdélyi alkotók még gyakrabban járnak hozzánk, Vincét is ez a tradíció hozta el a Tisza partjára. Lapozgatom a dedikált kötetét, a lámpa zizeg a fejem fölött, különös neszeket hallok, mintha a falban kaparászna valami bogár. Tudom, hogy nem így van, mégis ez a hallucináció kísért. Visszahelyezem a könyveket a polcra, hanyatt fekszem, egy ideig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemem. Julira gondolok. Megidézem magamnak az alakját. Eddig még nem szemléltem így, belülről, leeresztett szemhéjaim mögött. Most, hogy jobban szemügyre veszem, határozottan Orsira hasonlít. Igen. És ezt meg kell magyaráznom. Alkalmasint magamnak is.
Emlékszem, egy réges-régi estén lementünk az Olajba, a Hangya Áruház mellé. Olajos Ház, hivatalosan így hívták az épületet, mert a közeli kőolaj- és földgázmezőket kiaknázó bányatársaság tulajdonát képezte. Magas, széles, ormótlan neofunkcionalista hodály volt, ma is az. Szegeden a múlt század hetvenes éveiben épült néhány ilyen betonszörnyeteg, rontva egy keveset az 1879-es árvíz után újjáépített város egységes szecessziós-palotás arculatán. Ahová mi mentünk, az, bár része volt mind ennek a háznak, mind a cégnek magának, mégis valamelyest más kategóriát képviselt, Olajos Klub névre hallgatott és keveréke volt a füstös talponállóknak meg az egyre szaporodó diszkóknak. Kockás, repedezett lapokkal borított padlón tapodtunk, a keretet adó falak olajfestékkel mázolva, minden sarokban csikkektől füstölgő szemetes és ittas, sörösüveget szorongató egyének, szájukból cigaretta lógott.
Egy szó mint száz, lementünk az Olajba négyen, két fiú, két lány. Hétvége volt, talán szombat. A két fiú közül az egyik én voltam, a másik Péter barátom. Mindketten másnaposak és tizenhat évesek, túlzott nyomatékú libidóval, ennek ellenére erős erkölcsi érzékkel és fölöttébb hangsúlyos gátlásokkal fölszerelkezve. A két lány közül az egyiket Orsinak hívták, vékony volt, szőke és magas, a másikat pedig, a barna hajú, középtermetű, szépnek ígérkező mellekkel megáldottat Áginak (Annának?), s előző este botlottunk beléjük egy szalagavató bál pangásos időszakában, a Tisza Szálló emeleti báltermének egyik sarkában, vagy a folyosón, vagy, mindenesetre, valahol a hotel épületének valamelyik zugában. Előző éjjel, esetleg aznap hajnalban beszéltük meg a szombat esti randevút. Elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből. Hát, legelőször az Olaj sült ki.
Hihetetlen vacakul éreztük magunkat. A körülöttünk terjengő, bennünket is mocsár gyanánt magába szippantani vágyó szubkultúrával képtelenek voltunk megbarátkozni, sem mellette, sem ellene nem tudtunk föllépni. Tengtünk-lengtünk, táncoltunk a lányokkal, megittunk egy-két sört, húztuk az időt. Néha ellenszenves alakok nyomakodtak elénk, puszit nyomtak Orsi és Ági (vagy Zsófi?) arcára, kezet fogtak velünk, beszéltek valamit, valamiről, amiből rendszerint egy szót sem értettünk, egyrészt a zajból, másrészt a beszélők beszédkultúrájának fogyatékosságaiból kifolyólag. Aztán az alakok odébbálltak, mi táncoltunk tovább, suta mozdulatokat tettünk, néha szóltunk pár szót, kipréseltünk néhány mondatkezdeményt. Süket fülekre találtunk. Hihetetlen vacakul éreztük magunkat, mondom.
Tíz óra után végre otthagytuk az Olajat mindenestül, csak a két lányt vittük magunkkal. Helyesebben inkább ők bennünket. Megérezhették, hogy valami nincs rendben, s mi kapva kaptunk az ajánlaton, miszerint menjünk máshová. Késlekedés nélkül átballagtunk a Galériába. Ott lehetett beszélgetni. Lehetett, csak nemigen volt miről. Az Olaj-féle szubkultúra kísértett.
Orsi oldotta meg a helyzetet: fölvetette, hogy kísérjem haza. Beleegyeztem. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről társalogtunk, talán nincs is mire emlékeznem. A helyi járatos busz átzötyögött a hivatalosan Pálfy polgármester nevét viselő, valójában mindenki által csak régiként emlegetett hídon, mi némán ültünk egymás mellett, Orsi megfogta a kezem. Bámultam kifelé az ablakon, s láttam, ahogy a folyót valamivel lejjebb átívelő vasúti hídon keresztülrobog a kivilágított újvidéki gyorsvonat, úgy hasította ketté a sötétséget, akár egy gigantikus, lángoló gyík. A buszunk lehajtott a hídról, átvágott Újszegeden, míg ki nem jutottunk a kertváros legvégébe. Mielőtt búcsúzkodni kezdtem volna, Orsi arra kért, menjek be hozzájuk. Viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon tartózkodott − máig emlékszem, hogy Orsi ezt az oda nem illő szót használta. Találkoztam az anyjával, egy legalább százhúsz kilós asszonysággal; a húgával, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lánnyal; valamint egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfival, aki a videóhírmondót bámulta, de amint megpillantott, menten felém villantotta kékfogú vigyorát és idiótán integetett felém. Orsi bemutatott az anyjának meg a testvérének, utána sietve berángatott a szobájába, leültetett az ágya szélére. Ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna. Nem is értettem, miért tettem föl. Egyfelől a válasz nyilvánvaló volt, másfelől lényegtelen.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Orsi tárgyilagosan. Végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s a párbeszéd ne rekedjen meg mindjárt az elején.
– Igen – felelte ő, megfogta a kezem, a mellére vonta. Erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, egy villám alakú repedés húzódott végig rajta.
– Kívánlak – közölte Orsi köntörfalazás nélkül.
Kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam.
– És ha bejönnek? – nyögtem.
Orsi megvonta a vállát.
− Akkor mi van?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Szűz vagy még? – szegezte nekem a kérdést.
Kurtán bólintottam. Erre megsimogatta az arcom, akár egy elveszett, elanyátlanodott gyereknek. Szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Orsi pedig beszélni kezdett, hirtelen lehámlott róla az olajos szubkultúra. Nem tudom felidézni, miket mondott − a saját nincstelenségemmel, tehetetlenségemmel, szánalmasságommal voltam elfoglalva −, csak azt, hogy kedvesen duruzsolt. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el. Sokáig egészen biztosan nem maradtam, végtére is az éjfél körül induló utolsó buszt elértem.
Pétert a Galériában találtam, egyedül. Csöndes hangon beszámolt arról, hogy távozásom után Ági (netán Kinga?) elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy horvát kiskatona játszotta. Nem is állt másból az estéje, kizárólag abból a történetből. Én is elmondtam, mi zajlott a folyó másik oldalán.
– Őszinte voltál – mosolygott rám Péter. – Ez jó dolog.
Hallgattam, lógattam az orromat. Egyáltalán nem találtam olyan jó dolognak ezt az egészet…
Néhány nap múlva megint az Olajban találtuk magunkat, Péter meg én. Az egyik könyöklő mellett álldogáltunk, előttünk, az asztal lapján Dreher sörök. Kisvártatva megékezett Orsi. Ezúttal nem volt kedves. Parancsoló volt, gyűrött és csúnya. Feszélyezett a viselkedése, a jelenléte, mindazonáltal örültem neki, hogy látom. Ennek ellenére valószínűleg kerültem volna a tekintetét − ha ő kereste volna az enyémet. Csakhogy nem kereste. Nem is próbált közeledni hozzám. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Hirtelen ott termett Ági (esetleg Jutka?), táncoltunk, rosszul éreztük magunkat. Egyszer csak Péter kibotorkált a folyosóra sört inni. Én még lejtettem egyet Orsival, de nem volt sem mondanivalóm, sem bátorságom ahhoz, hogy ne beszéljek. Inkább a folyosót választottam, csatlakoztam a barátomhoz. Aztán lassan kikoptunk onnan is. Búcsút sem intve, átmentünk a Galériába, leültünk, rendeltünk, ittunk derekasan. Nem értettük az egészet. Mint rendesen, akkor sem. Már Péter sem volt olyan nagyon elragadtatva tőlem, pontosabban a Orsiéknál tanúsított viselkedésemtől. Az őszinteség néha a gyávák és a gyengék menedéke.
Így múlt el fölöttünk az éjszaka.
Még kétszer találkoztam Orsival az életemben.
Egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott az Olajba. Örültem, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem, föl kellene keresnem. De nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami, fogalmam sincs, micsoda.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Orsi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, rögvest szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb, azóta pedig semmiféle életjelet nem adtam magamról.
– Te se nagyon kerestél – védekeztem. − Eltelt már egy hét, nem tudtam, mi a helyzet…
– Megkérdezhetted volna… Tudod, hol lakunk – mondta erre. A hangja újra szelíd volt és gyöngéd, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Képtelen voltam válaszolni, csak hallgattam, akár a sült hal.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen Orsi. Iménti kedvessége minden átmenet nélkül hullott le róla, mint lepel az aktmodellről, ha munkához lát a festő.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt. Fejét a karjára hajtotta. Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul. Egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam megérinteni Orsi vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, félúton azonban mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, s mindeközben egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte föl a fejét végül. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle életemben. Fölállt, elviharzott. Nem mentem utána. Megbénított az a valami, amiről már beszéltem, s amiről elképzelésem sincs, pontosan mi lehetett. Nem ellenszenv, nem viszolygás és nem is félelem. Mégis mind a három egyszerre.
Még egyszer találkoztam Orsival. Hosszú évekkel később történt, egy boltba tértem be, munka után, talán kenyeret venni. Orsi a pult mögött állt. Karikás szemekkel bámult maga elé, ha látott is, nem hiszem, hogy fölismert. Nem szólítottam meg. Ugyanaz az összetett, ellentmondásos érzés gátolt meg benne, amit korábban is éreztem a jelenlétében. Kioldalogtam a boltból, nem vásároltam semmit.
Hát, erre a lányra emlékeztet Juli, ha jobban belegondolok. Hogy miért, azt nehéz lenne meghatároznom. Semmiben nem hasonlítanak. Akárhogy vizsgálódom, nem lelem az érzés forrását. Talán Orsi kedves pillanatait idézi föl bennem, talán valami egyebet, elfojtott, eltemetett mozzanatokat. Talán a saját őszinteségemet. És egy elképesztően, döbbenetesen messzire sodort várost… Mindenesetre napról napra, óráról órára erősödik bennem egy egészen különös vonzalom, egy ősi, tiszta érzés, ami hovatovább ragyogni kezd a bőröm alatt, akár sarki fény a sarki éjszakában.

További fejezetek: I., II., III., IV., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)