11.
Minden nap találkozunk, Juli meg én. Egyre többet tudok róla. Már nem csak én nyílok meg zavarba ejtő őszinteséggel előtte, ő is beavat az életébe. Azon kívül, hogy eredetileg kisdedóvónő, azt is tudom, hogy kecskeméti, hogy az apja kezességet vállalt egy barátjáért, aki csődbe ment, s most az atya fizethet helyette. Hogy Juli ezt az adósságot szeretné törleszteni, ezért vágott bele a sarkvidéki kalandba. Hogy a vőlegényével két évig élt együtt, s amikor elváltak, nem bánkódott, mert már régóta érezte, hogy zsákutcába jutottak. Tulajdonképen örült, hogy egyedül utazik ide, a világ végére, úgy érezte, ezzel egyszerűen és végérvényesen megoldódott egy régóta megoldásra váró helyzet.
– Unalmas és érdektelen kapcsolattá váltunk – jegyezte meg, s hangjába egy fikarcnyi szomorúság sem vegyült.
Annál keserűbben mesélt a bátyja eltűnéséről. Öt évvel ezelőtt történt, s ma sem tudja senki, hová lett. Fivére felesége, midőn egy csütörtök délután hazaért a munkából, gyűrött, kapkodó kézírással telerótt cédulát talált az asztalon. Juli testvére hagyta ott. Azóta semmi hír róla, az a cetli volt az utolsó nyom, ami utána maradt. Zavaros, filozofikus szöveg állt a papírfecnin az ürességről és a mindenről, a teljességről és annak hiányáról, a kisszerűség mocsaráról, a lélekölő provincializmusról, az egzisztenciális kilátástalanságról, szorongásról, ilyesmikről – már amennyire Juli föl tudta idézni. Az egész famíliát meglepte azzal a cédulával a mérnök, akit mindenki módfelett józan, két lábbal a földön álló, praktikus gondolkodású és pragmatista embernek ismert. A hetvenes években valódi európai járműipari központtá fejlődő Kecskemét legnevesebb, helikoptereket gyártó üzemében, vezető beosztásban dolgozó rokonukról sosem gondolták volna, hogy efféle gondolatok foglalkoztatják, s nem csak azon jár az esze naphosszat, miként lehet még megbízhatóbbá és biztonságosabbá, ezáltal keresettebé tenni az Asbóth márkájú helikoptereket. A mérnök úr szívesen, s mintegy kéjesen mondta el minden nap, nem ritkán többször is, hogy Európa középső és nyugati fertályában piacvezető ez a márka, az ő márkája (s ha nem is volt valóban az övé, kivette a részét a sikerből, az kétségtelen, jegyezte meg Juli). És ez az unalmasnak tűnő, a szakmája rabjának vélt férfiú egyszer csak eltűnik és mindössze egy, a lét alapvető, csöppet sem praktikus és pragmatikus kérdéseit boncolgató följegyzést hagy maga után. A család széttárta a karját, értetlenkedett és búslakodott.
– A bátyád legalább valódi ember volt, aki a fejét nem csak arra használta, hogy legyen hol viselnie a kalapot – próbáltam vigasztalni Julit. A kedvesem csak legyintett.
– Ettől sem nekem, sem a szeretteimnek nem lesz könnyebb.
Nekem viszont − bár nyilvánvalóan nem hasonlíthatom magam hozzájuk – igen. Mindig boldoggá tesz, ha azt tapasztalom, élnek még emberek, akik gondolkoznak és éreznek: maguktól, maguknak. Akiket elszomorít az érzéketlenségünk, a tompaságunk, a magunknak valóságunk, életünk kereteinek lélekölő kisszerűsége, a kapcsolataink devalválódása, a közösségeink elértéktelenedése, a családi kötelékek gyengülése, a kíváncsiság sorvadása. Készen kapunk mindent, legyen az eszköz vagy idea, gondosan elkészített használati utasítással, kimódolt, a leghatározottabban haszonelvű garanciával, a miérteket, az összefüggéseket egyre kevesebben firtatják, megelégszenek a felszínes, gyakorta sántító magyarázatokkal. Biztonságban élünk, sem háborúk nem dúlnak, sem járványok nem tizedelik az emberiséget. A gyarmatokon (a maguk fogalmai szerint) hasonló bőségben élnek a bennszülöttek, mint gyarmattartóik Európában vagy Észak-Amerikában, a globális elosztási rendszerek zavartalanul működnek, kevés a nyomorgó, jóllehet nagyságrendekkel több, mint a szemtelenül gazdag. A videóhírmondó megmutatja a világ arcait, bárki betekintést nyerhet a bolygó hétköznapjaiba. Senki nem vonja már kétségbe, hogy minden ember egyenlő a jog előtt, s mindenki beletörődött, hogy ez nem jelenti azt, hogy az egyének társadalomban elfoglalt pozíciói is azonosak lehetnek, sem azt, hogy a jogegyenlőségnek mindig és mindenkor érvényesülnie kell. Dél-Amerika egyes vidékein és Belső-Kínában állítólag akadnak még fegyverrel harcoló milíciák, akik a XIX. századi apostol, Marx Károly és a szociáldemokrácia meg a kommunizmus eszméinek diadalra juttatásáért, azaz valamiféle társadalom nélküli társadalomért küzdenek, de néhány hónapnál tovább egyszer sem jutott uralomra ez az (éppen ezért nehezen megítélhető) eszme a Föld egyetlen tájékán sem. Különben is, a tekintély és a hierarchia a leginkább kidolgozott, a legnagyobb múlttal rendelkező és a legmegbízhatóbb szervezőerő az emberek közötti kapcsolatrendszerekben, éppen ezeket az elemeket kiiktatni a társadalomból semmi egyebet nem eredményezne, mint megfékezhetetlen, uralhatatlan káoszt és anarchiát. Tudtommal a Párizsi Kommün sem nélkülözte egyiket sem, sem a tekintélyt, sem a hierarchiát, bár esküdni nem esküszöm meg, hogy ez valóban így igaz, oly kevés az információ a kontinens történetének eme szégyenfoltjáról. Mindenesetre, jóllehet egyre lazább a közbeszéd és egyre több az egyformaságot hirdető hivatalos és civil szólam, a tekintély bizonyos körökben és szinteken továbbra is a legszentebb dolog ezen a planétán. Amikor még hivatalnok voltam, minden évben fölköszöntöttem a fölötteseimet a névnapjukon. Nem azért, mert eszembe jutott, nem azért, mert számon tartottam a személyes ünnepeiket. Nem, erről szó sincs, magasról tettem én az ő jeles napjaikra. A titkárnők viszont ernyedetlen szorgalommal hívtak telefonon mindig, amikor elérkeztek azok a bizonyos dátumok, közölték velem, mikor fogad az osztályvezető, az alpolgármester, az akárki. Egyetlen egyszer nem kértem időpontot a köszöntésükre, mégis mindig kaptam.
− Ikszipszilon osztályvezető a jövő hét csütörtökön ünnepli a neve napját, Önt fél négyre várja – hallottam a telefonkagylóból a titkárnői szózatot, s a következő hét csütörtökén fél négykor megjelentem a nevezett személy irodájában, leróttam tiszteletem a följebbvalóm előtt. Másfélszáz éve így megy ez. S amennyiben nem ragadunk le a szó szerinti értelmezéseknél, bátran kijelenthetjük, hogy többezer éve megy ez így.
− Beismerem, hogy erősen elkalandoztam – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat −, a lényeg, hogy számomra öröm, ha egy ember gondolkodik és amire jut, az nem egy előre megkonstruált gondolat, hanem a saját szellemi terméke, legyen az bármilyen minőségű is. A testvéred ilyen ember lehet.
Juli a fejét a csóválta, mégis úgy éreztem, örül annak, amit a bátyjáról mondtam.
– Lila köd, semmi más! – dünnyögte, bosszúsnak tettetve magát. – Naivitás, szentimentalizmus, nyavalygás. Ennyi.
Mégis jól esett neki mindaz, amiről beszéltem, ebben biztos vagyok. S nekem jól esett az életéről, viselt dolgairól tudomást szerezni. És amikor nem voltunk együtt, ábrándozni Juliról, magamról − kettőnkről. Szívesen képzelegtem egy erdei házikóról, például, s a házikóban róla és rólam. Veszünk majd egy lovacskát, álmodoztam, csúnya, sovány, hosszú szőrű lovacskát, aztán egy szamarat, nagy fejű, lekonyuló fülű, szőrehagyott állatot, végül egy rossz kordét, amelyik úgy nyikorog, akár az elkárhozott lelkek az éjszakai erdőben. Végigjárok tucatnyi falut, mindenütt találok valamit, a szamarat a kordé elé fogom, a lovacska kötőfékjét a kordéhoz csomózom, magára a rozzant kordéra fölhalmozom mindazt a lényeges és lényegtelen kacatot, amit rám tukmálnak az atyafiak, végül ekképpen elkészülve, hazavonulok a házunkba, az erdő közepébe, ahol Juli vár rám. Lepakolom, amit beszereztem, a lovacskát és a szamarat bekötöm az épület oldalához ragasztott aprócska istállóba, szénát vetek eléjük, mi ketten, Juli meg én szalonnát és friss, dús levegőt eszünk, s ahol ránk esteledik, ott aluszunk, az otthonunk mellett, a meleget árasztó, puha, mohás földön, felettünk pedig a csillagos ég. Mielőtt elaludnánk, hosszan szeretkezünk, aztán fölidézek egy sok-sok évvel ezelőtti történetet, amely egy korábbi életemben, kamaszkorom szigetén esett meg velem. A történetem egyszerű és jelentéktelen. Arról szól, hogy egy idegen város fölött aludtunk a hegyen a barátaimmal. Szállásunk elhagyott kolostorrom melletti tisztáson emelkedett: minden irányban felében-harmadában nyitott oldalú épület, tornyos, kőfalú, évente egyszer templomnak alkalmas, a többi napokon állatetetőként üzemelő. Éjjel egyszer csak arra riadtam, valaki bökdösi a lábam, majd a kísérőhangok hallatán kisvártatva rádöbbentem, nem igazán valaki, sokkal inkább valami szutyongat, nevezetesen egy bóklászó vaddisznó. Legott olyan ordibálásban törtem ki, mint egy halálra rémült kisgyerek, a kiáltásaimra a társaim is mozgolódni kezdtek, s a fenyegető rém eliszkolt, be a fák közé. Ezt mesélem, miközben a pihegő Juli az oldalamhoz bújik, felettünk a csillagos ég, körülöttünk kellemes, simogató langyosság, s mi tudjuk, hogy az erdőben, a mi erdőnkben kószáló medvék és vadkanok szelídek, békések, barátságosak. Miután elszenderedünk, egyik-másik vadállat egészen közel téved hozzánk, megszimatol, gyöngéden hörög-morog, odébbáll. Mikor orruk nedvességét érzem száraz bőrömön, nem szorongok, nem félek – édesdeden alszom, Juli lélegzését hallgatom álmomban, békésen, ártatlanul. Ilyen nagyot fordul majd a világ, ha megvesszük azt az erdei házikót. Minden reggel befogom a lovacskát a taligám elé, az úton jól elbeszélgetünk, a ló meg én, míg a legközelebbi faluba érkezünk, ahol tűzifát, nagy-nagy kenyereket, konzerveket, szalonnát, kolbászt, butykos pálinkát, két gödölyét és két birkát vásárolok, azzal visszabaktatunk a fák közé, hiszen Juli reggelivel vár, türelmetlenül. Útközben mellénk szegődik egy éhenkórász eb, odasomfordál hozzám, megnyalintja a kezem fejét, mintha arra kérne, fogadnám el őt is társamul, mint a lovacskát és a kordén bégető birkákat meg a mekegő gödölyéket, mint a rám váró asszonyt. Nem ellenkezem, boldogan megsimítom a buksiját, s szinte ugyanazzal a mozdulattal egy kis darab szalonnát dugok az orra alá, mintegy foglaló gyanánt a hazaérkezésünkkor esedékessé váló lakomára nézvést. A kutya nyomban befalja az előleget, közben hangosan morog. Nem haragosan, inkább úgy, mintha kis időre macskává változott volna, akinek dorombolni támadt kedve a kimondhatatlan boldogságtól. Lenyeli a falatot, vidáman talpal mellettem, s mikor hazaérkezvén nagy adag ennivalót tolok elé, széles vigyorra húzza a pofáját, kivillantja sárgás fogsorát. Közben lepakolom a kordét, kifogom a lovacskát, hogy a szamárral, a birkákkal meg a gödölyékkel együtt kicsapjam legelni. Juli figyel bennünket, mosolyog, egész nap teszünk-veszünk, s mikor besötétedik, felettünk újra a csillagos ég. Ezúttal bemegyünk a házba, a gödölyék, a birkák és a kutya követnek. Együtt hajtjuk álomra a fejünket, ám én az éjszaka kellős közepén fölriadok, lelkiismeretem nem hagy aludni, kibotorkálok a szűkre szabott istállóba, s a házba vezetem a lovacskát és a szamarat. Reggelre kelvén egy macska ül a fejemen. Amint mozdulok, leugrik, leül szemben velem és olyan okos tekintettel vizsgálgat, hogy a szemébe nézve egyenesen azt várom, mikor szólal már meg. Nem teszi, hát Julihoz fordulok, átölelem, megcsókolom. Föltápászkodunk, kikászálódunk az ágyból, megetetjük az állatokat, hűs vizet iszunk a házunk sarkán fakadó forrásból, kiballagunk az erdő szélére, figyeljük a végtelen pusztaságot és az ég kékjén úszó felhőket és nem foglalkozunk semmi mással. Próbáljuk magunkba szívni, szerves részünkké tenni, vérré változtatni a nyugalmat. Próbáljuk megérteni, miért csak így nyílhat esélyünk a harmóniára, miért vallottunk rendre kudarcot az úgynevezett civilizációban. Miért vallott kudarcot rendre a civilizáció. Itt, távol mindentől, mindenkitől, kívül rekedten mindenen, ami rész, egészen más az élet. Nem értem pontosan, mi folyik itt, ugyanakkor magától értetődő a magyarázatok szükségtelensége, fölöslegessége, lehetetlensége is. És mindez csak még nagyobb nyugalommal tölti meg a körülöttem heverő világot, a fákat, a füvet, a kutyát, a macskát, a lovacskát, a szamarat, a gödölyéket, a birkákat, a tücsköket, bodobácsokat, méheket, szitakötőket: a teremtésben velem egyenlően osztozó társaimat. Érzékelem a tenyeremben Juli apró kezét, a retinámon a felhőket és, bárha nappal van, úgy érzem, felettem csupán a csillagos ég feszül, s ez már nem is lehet másként ezután soha.
Ezt a látomást nem osztom meg Julival. Kinevetne. És igaza volna. Romantikus, már-már szentimentális képzelgés az egész. Tulajdonképpen önmagam előtt is röstelkedem miatta. Alighanem fülig szerelmes vagyok, fülig szerelmes akarok lenni, ez lehet az oka ábrándos hangulatomnak, rózsaszín látomásaimnak.
Mikor együtt vagyunk, Juli meg én, inkább egyebekről beszélgetünk. És hogy őszinte legyek, napról napra többször térünk rá az apámra. Helyesebben a kutatásaira, az elméletére. Az ügynökök névsora ugyancsak mind sűrűbben kerül terítékre. Nem örülök ennek, baljós előérzetem támad, valahányszor erről beszélünk, és utána sokáig nem tudom elűzni a kedélyemet beárnyékoló felleget. Inkább kellemetlen, mint rossz érzés, figyelmen kívül mégsem hagyhatom.
– Szerintem nem lehetsz nyugodt – mondja egyik este Juli. – Ha nálad vannak a listák, bajt hoznak a fejünkre.
Először meghatódom, amiért többes szám első személyben beszél rólunk. Krákogok egyet, ezzel próbálom palástolni az elérzékenyülésemet.
– Majd egyszer fogom magam és elégetem az egészet – vonogatom a vállam.
– És ha ezzel csak még nagyobb bajba keveredsz? – néz rám ijedten.
– Amennyiben?
– Lehet, oda kellene adni nekik az egész paksamétát – veti föl. – Hazafias érzelmek ébredtek benned, rádöbbentél a felelősségre, amellyel az uralkodónak és a birodalomnak tartozol, mi több, az emberiségnek! Vagy valami ehhez hasonló szöveget kerekítesz…
– Azt se tudom, ki a fenének adhatnám – vonakodom és a meghatottságom elillan, helyébe beárad az a bizonyos baljós előérzet.
– Azt biztosan ki lehet deríteni! – legyint Juli.
– Habár – teszi hozzá kis idő elteltével – az is lehet, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Az sincs kizárva, hogy az apád csak fantáziált. Vagy egész egyszerűen tévedett.
A hangja könyörtelenül cseng, a tekintete fagyos. Megdöbbenek a hangszínétől és attól a felsőbbrendű magabiztosságtól, ami átitatja. A gyötrő sejtelem százszorosára erősödik a mellkasomban, öntudatos kíméletlensége szorongással és zavarral tölt teli, akár méregkeverő méreggel a méregpoharat.
– Nem volt kókler… – habogom.
– Azt egy szóval se mondtam! – tiltakozik Juli megenyhülve, s hangjának tónusa kimondottan kedvesre vált, midőn folytatja, bár a tekintete nem tud olyan gyorsan idomulni változó hangulatához, mint a hangszálai, csak másodpercekkel később enyhül szigorú nézése.
– Tévedni bárki tévedhet. Teszem azt, elismert tudósokkal is előfordul viszonylag sűrűn… Nem így van?
– Ebben igazad lehet – ismerem be, zavarom azonban nem múlik.
Juli nem először veti föl azt a lehetőséget, hogy apám bakot lőtt, csak korábban nem így, nem ilyen részvétlen, kegyetlen módon tette. Apám természetesen nem volt tévedhetetlen, én pedig szükségszerűen elfogult vagyok irányában, ez logikus. Juli objektívebben látja a kérdést nálam, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ennek ellenére határozottan elkeserít, amikor a tévedés lehetőségével hozakodik elő. Most még rosszabb a helyzet: megfoghatatlan gyanakvás támad bennem, amiért újra szóba hozta ezt és főként amiért így, ilyen hangsúllyal, ilyen nyersen, ilyen ridegen beszélt az apámról és az elméletéről. Meghatározhatatlan, alattomos bizonytalanság kezd motoszkálni a bőröm alatt. Mintha giliszták rágták volna magukat az irhámba. Juli nyilván érzi, hogy valami most eltörhet bennem, ha nem vigyázunk, ezért sebesen eltereli a szót az aggályos témáról, becézgetni kezd és simogatni, elhalmoz a gyöngédségével. Hamarosan hosszan, érzékien szeretkezünk, mégis úgy érzem, mintha gépiesen, megszokásból cselekednénk, mintha a rutin vezérelné a mozdulatainkat, pusztán a mezítelen testiség, lélek nélkül, élettelenül. Amikor Juli magamra hagy, hogy a bárba menjen, dolgozni, üresnek, magányosnak és elhagyatottnak érzem magam. Kiszolgáltatva a zordon északi sark kényének-kedvének.
Huszonegy évesen éreztem ilyet utoljára, amikor Judit faképnél hagyott. Még a gimnázium végén kezdődött a kapcsolatunk, s közel három évig tartott. Amikor véget ért, olyan érzés kerített hatalmába, hogy nem maradt semmim. Hogy kifosztottak. Valójában magamat fosztottam ki, hiszen az én hibámból szakítottunk − ám ez mit sem enyhített a nyomorúságomon, inkább csak fokozta.
Voltaképpen soha többé nem múlt el belőlem ez az érzés, a vigasztalanság és elhagyatottság érzése, csak meghúzódott az árnyékban. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindvégig a lelkemben (agyamban?) maradt, amikor hosszú évek múltán újra találkoztunk Judittal. A haja barnából szőkévé vált, a melle fölött tetovált mandala díszítette a bőrét, ezen kívül azonban ugyanúgy festett, mint az emlékeimben. Nyár volt, beültünk egy sörkertbe, beszélgettünk. Judit bejárta a világot, sokfelé dolgozott, de szinte mindenütt pórul járt, mindenütt kihasználták, megrövidítették.
− Sosem hittem volna, hogy ilyen szar életem lesz – mondta mosolyogva. Szép mosolya volt.
Judit vegyészként végzett az új temesvári egyetemen és pár évvel azután, hogy elváltunk egymástól, egy céget alapított az ismerőseivel, javarészt évfolyamtársaival, akik nemsokára kilopták a közös üzletből az összes tőkét. Ráment Judit lakása, amit a nagyszülei hagyatékából vásárolt, plusz a szülei megtakarított pénze, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy a börtönt legalább megúszta. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a többiek nem voltak ilyen szerencsések: hat és tizenöt év közötti, fegyházban letöltendő büntetéseket kaptak. Az apja ezek után, elsősorban a családi megtakarítás elkótyavetyélése miatt, kitagadta, ő pedig fogta magát, elment dolgozni Izraelbe. Az Oszmán Birodalomba ékelt zsidó államot 1970-ben hozták létre három évtizedes tárgyalásokat követően, azóta nemzetközi protektorátus alatt áll. Néhány radikális muszlim vallási társaság a nagyhatalmak által garantált védelem ellenére állandó fenyegetést jelent az ország mindennapjaira, az iszlám, mindenekelőtt arab és palesztin fanatikusok nem képesek elviselni, hogy a zsidók önálló államhoz juthattak a Szentföldön, miközben rajtuk vagy az oszmánok, vagy a perzsák, vagy az angolok uralkodnak továbbra is. A modern Izraelben születése óta rendszeresek a robbantások, az öngyilkos merényletek, kivált az Aszaszin Testvériség nevű terrorszervezet révén, amelynek központja a hivatalosan brit fennhatóság alatt álló, valójában módfelett zűrzavaros Afganisztánban található (illetve nem található, mivel senki nem tudja, pontosan merre keresse). Judit mindenesetre évekig élt Izraelben, dacolt a leselkedő veszélyekkel, sokat dolgozott és sokat is keresett, ám végül ott is kisemmizték. A részletekbe nem avatott be, csak annyit mondott el, hogy magyarok verték át. Az izraeli éveit követően először Burmában, majd Indiában, végül Nigériában vállalt munkát, s mindenütt azt tapasztalta, hogy az angolok a valóságban egyáltalán nem olyan úriemberek, mint amilyennek mutatják magukat.
− Két éve hazajöttem – mesélte. – Először Pozsonyban éltem fél évet, onnan kerültem Pestre, egy kutató cégnek dolgoztam. Néhány hónapja csődbe ment a cég. A lakásomat is ők bérelték, az autómat ugyancsak tőlük kaptam… Naná, hogy minden elúszott… És ezen felül behajtott rajtam a bank egy rakás tartozást is, mivel állítólag tulajdonostárs voltam a vállalkozásban. Mutatták a papírokat, amik ezt bizonyítják. Valódinak tűntek, bár sosem írtam alá még csak hasonlókat sem. Több millióval tartozom mind a mai napig. És életem végéig tartozni fogok.
Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem moccanni se. A kezeit figyeltem. Nagy kezei voltak, sokkal kisebbekre emlékeztem − tehát akad még egy változás a haja színén és a tetováláson túl, állapítottam meg magamban, miközben magam is tisztában voltam azzal, ez csak látszólagos változás, ami az emlékezetem megbízhatatlanságát bizonyítja.
− Azóta itthon élek, az anyámmal, aki elhagyta az apámat – fejezte be a történetét Judit. − Takarítani járok anyám barátnőihez, ebből élünk, meg anyám nyugdíjából. Hivatalos jövedelmem nem lehet, mert a bank és az állam rögtön lecsapna rá. Titokban élek a föld felszínén, tulajdonképpen titokban. Néha olyan ürességet érzek itt benn – mutatott a mellkasára −, hogy azt hiszem, ha belevágnék egy kést, még levegő se süvítene kifelé, nemhogy vér vagy bármi más…
Szerettem volna elmondani neki a bennem lakozó ürességet, megvigasztalni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Beszélni arról a kifosztottságról, magamra maradottságról, amiben minden napom telik. Sajnos, nem voltam rá képes. Féltem, hogy túl messzire megyek, túl mélyre hatolok.
− Tudod mi az, amit mindig szerettem benned? – kérdezte hirtelen Judit, talán mert látta a hezitálásom.
− Hogy mindig gondolkoztál – mutatott a homlokára. – Mindig, mindig járt az eszed, mindig magyarázatokat kerestél a világra. És közben egy pillanatig sem váltál gépiessé, nem lettél lélektelen racionalista.
Zavarba jöttem, talán el is pirultam, mire Judit előzékenyen másról kezdett beszélni. Mikor elváltunk, kicseréltük a telefonszámainkat. Egyszer-kétszer beszéltünk is, mielőtt Zichytelepre száműztek, de találkozni nem találkoztunk többet. Az üresség, amiről Judit beszélt, s amiről én nem tudtam neki beszélni, az üresség, habár Juli mellett úgy éreztem, elpárolog, akár tálkába öntött víz a sivatagi napon, valójában nem múlt el belőlem. Mikor megismertem Julit, úgy éreztem, megszabadulok tőle, most azonban újra szivárog belém vissza, feltartóztathatatlanul…
Eltelik egy újabb nap, majd még egy, s még egy harmadik. Hovatovább rögeszméssé válok. Próbálom megmagyarázni, hogy csupán képzelődöm, hogy rosszul láttam azt a pillanatnyi hidegséget, azt a számító pillantást, valójában egyik sem telepedett meg Juli tekintetében, csupán a kételyt láttam benne, azt értettem félre. Be kell bizonyítanom atyám igazát a szerelmemnek, aki talán nem is szeret viszont (de akkor mi a csudát akar tőlem, mi a fenét tervez velem?), be kell bizonyítanom atyám igazát, hogy egyszersmind bebizonyítsam azt is, nem valami csip-csup nézeteltérés vetett a sarkkörön túlra, hanem bizony súlyos titkok és rejtett játszmák okozták bukásomat. Lázas keresésbe kezdek, rendszeresen eljárok a könyvtárba, bújom a könyveket, régi újságokat, keresgélek a videóhírmondó sávjain, árulkodó jelek után kutatok. Bármi megtenné, ami a titkos szolgálatokra utal, akármi válhatna kiindulópontommá. Csakhogy a szolgálatok értik a dolgukat, nyilvános nyomot nem hagynak maguk után. Erőfeszítéseim hiábavalóak, továbbra is kizárólag apám interpretációjára támaszkodhatom.
További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XII., XIII.
(Illusztráció: Payer-térkép)
