Bene Zoltán összes bejegyzése

Tetem

 

1995/96 teléről később azt írták, „az egész telet tekintve a talajt hosszan, országos átlagban 70-75 napig borította hótakaró. A XX. század második felében mindössze három tél volt hóban gazdagabb, mint az 1995/96-os. A talajfagy is mélyre hatolt, a hóval nem borított területeken február közepén 20-25 cm mélységet is elért.” P. 1995 decemberének első napjaiban a folyóparton állt, majd megvette az Isten hidege, hangosan vacogott a foga és égett a talpa alatt az aszfalt. Bámulta, miként úsznak dél felé a jégtáblák. A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. P. lassan elindult a belváros irányába. Miközben a hidegtől elgémberedve lépkedett, lelki szemei előtt egyre csak azt látta, ahogy megfordítják a jégtáblát, de ezúttal nem egy kutyatetem, hanem Mandola holtteste emelkedik ki a vízből. Meg-megborzongott a szörnyű képzelgéstől, mégis biztosan érezte, hogy a lány nem halt meg.

− Valami félreértés lehet ebben az egészben, csakis valami félreértés – motyogta magában.

Az álmára gondolt, amelyben ült egy lepusztult padon, nézte a lába előtt vonuló hangyákat. Mikor fölnézett, látta, ahogy a postás kifordul a szomszédból, de még nem tudta, hogy minden megváltozik. Akkor sem sejtette, amikor a zöld sapkás alak, fogai közt szűrt szitkok kíséretében a lába elé hajított egy levelet. Sárga volt és gyűrött. Percek teltek el, mire megértette, hogy neki kell fölemelkednie, fölvenni a levelet a porból, kibontani és elolvasni. A szívverése fölgyorsult a lehetőségtől. Évtizedek óta nem kapott levelet. Abban sem volt bizonyos, hogy tud még olvasni. Néhány évvel korábban még képes volt elolvasni az újságok főcímeit a kocsmában, mióta azonban nem engedik be, csak kiadják neki a fröccsöt a hátsó ablakon, azóta nem próbálkozhatott. Megvakarta a fejét, bámulta a porban heverő papírt, a pulzusa lelassult. Próbálta kitalálni, mi lehet. Ha a postás hozta, nyilván levél. Vajon ki írhat neki? Ki írhat egy fekélyekkel borított testű, sárga szakállú, rongyos vénembernek, akiben a bor tartja csak az életet – úgy, ahogy. Tévedés lesz, döntött végül, és amikor föltápászkodott, nem a levél irányában indult, hanem a kocsma felé. Mikor odaért, az ablakon kinyúlt egy kövér asszonykéz egy nagy fröccsel, ő elvette a poharat, ivott. Kevéske nyugdíját régóta ide hordta a postás, ő az idejét sem tudta, mikor látott utoljára pénzt. A kocsmáros levonta a nyugdíjból a fogyasztást, de be nem engedte a helyiségbe, nem akarta elriasztani a többi vendéget. A legtöbben még az ablakon kiadott fröccsök miatt is gyakorta fintorogtak. Megitta a vizezett bort, megkocogtatta az ablakot, beadta a poharat, s kisvártatva újra elvette. Ezt is elszörcsögte. Akkor megint eszébe jutott a levél. Mi van, ha mégis neki szól? Váratlanul újfent nyugtalan lett, a szívverése újra fölgyorsult. Lenyelte az utolsó kortyot, poharát nagy gonddal az ablakpárkányra helyezte, indult haza, a kidőlt-bedőlt falú vályogházba, amelyben lakott, mióta hosszas bolyongás után elvergődött ebbe a faluba, és üresen találva az épületet, beköltözött.

A küldemény ott hevert még mindig, ahová a postás ledobta. Nézte. Látta, hogy a hangyák óvatosan körülkémlelik a papírt, egyik-másik fölmászik rá, a többi izgatottan sertepertél körülötte. Lehajolt, fölemelte, lerázta róla a port és a hangyákat. Kétségkívül az ő neve állt rajta. Ezek szerint a saját nevemet még el tudom olvasni megnyugtató biztonsággal, nyugtázta. Remegő kézzel bontotta föl a megsárgult borítékot, kibányászta belőle az írást. Széthajtotta, nézte. Az ákombákomok kusza vonalakká ugrottak össze a szeme előtt. Hiába erőltette maradék agysejtjeit, nem engedelmeskedtek, nem tudták szavakká fűzni a jeleket. Csak egy kicsit keseredett el. Régóta nem érzett már kíváncsiságot. Az önmagában fölért a csodával, hogy a levél érkezése gyorsabb ütemekre sarkallta nyűglődő, kínlódó szívét. Tudomásul vette, hogy neki szól a levél, csak éppen olyan, akár süketnek a szerenád. Jó érzés, hogy tud róla, habár érteni nem fogja. Begyűrte a papírt rongyos inge alá, megint a hangyákat figyelte, aztán visszavánszorgott a kocsmához.

Újabb fröccsöket ivott, élvezte, ahogyan a bor végig bizsereg a nyelőcsövén. Izzadt a nyáreleji naptól, érezte, ahogy bepisil. Néha fölvihogott a fröccs hatására. Vakarózott éppen, amikor kezébe akadt egy darab papír. Nem emlékezett rá, honnan került hozzá, már éppen el akarta hajítani, amikor fölsejlett benne a postás hanyag, megvető mozdulata, amivel elébe dobta a porba. Az ő levele. Megkocogtatta az ablakot, ám ezúttal fröccs helyett arra kérte a kövér női kar gazdáját, olvasná föl neki azt, amit a papírra írtak. Az asszony nem ellenkezett, emlékezett, micsoda hisztire képes ez a nyomorult, ha nem teljesítik valami ostoba kérését. Nem akarta, hogy megrugdossák az italozó törzsvendégek, mint ilyen esetekben mindig. Elvette a papírt, s leküzdve az undort, fölolvasta, ami rajta állt. A megszólításon meg az aláíráson túl négy szó volt mindössze, a lap alján dátum állt. Egy harmincöt évvel korábbi dátum. Az asszony szörnyülködött, hogy milyen régi levél, s mikor megtudta, hogy ma érkezett, csóválta a fejét, vadul szidalmazta a postát. A négy szó mindössze ennyi volt: Szeretlek! A szobornál várlak. Aláírás, dátum, fröccs. A levél újra a hosszú körmökben végződő ujjak közé, a mocskos, reszkető kézbe vándorolt. A kéz gazdája megitta a fröccsöt, aztán a levelet maga előtt tartva visszabotorkált a helyre, ahol élt. Valami halvány derengést látott, s a derengésben egy lányt. Izgalmat érzett, a várakozás izgalmát. Aztán csak keserűséget. Leereszkedett a lepusztult padra, hátát a vályogfalnak vetette, érezte, hogy mozdul, de nem dőlt tovább. Kezében tartotta a papírt, rajta betűkké szervesülő vonalak, a megfejtésüket szolgáló képességét már elveszítette. Sötétség vette körül. Kezében tartotta a papírt, s érezte, hogy ez egy válasz. Az életére. Egy lehetséges felelet valamiféle kérdésre. Nem volt világos előtte, mi is lehetett pontosan a kérdés, csak a szomorúság tűnt bizonyosnak, ami feszegette, s amit nem értett, hiszen évek óta nem ébredtek már benne érzések. Sóhajtott – ez is meglepte. Sejtette, hogy megváltozott minden, kezdeni azonban semmit sem tudott a változással. Ölébe ejtette a levelet, behunyta a szemét. Egy lány arcát látta, valóságosan, jelenlévőn. Ismerősnek tűnt. Kedvesnek. Megpróbálta kinyitni a szemét. Nem sikerült. Úgy érezte, föláll és elindul, közben tudta, hogy a padon üldögél, és arcán nedvesség csorog. A szíve egyre lassabban vert, s egyre hosszabb visszhangokat vetett, végül elhallgatott. Az utolsó dobbanásra nem jött válasz. Már nem volt rá szükség. A testből egy halvány füstgomolyag emelkedett föl, ellebegett a talaj fölött, míg föl nem szívódott a hajnali ködben.

Ez egy álom, konstatálta magában P. Én vagyok benne a vén alkoholista, a levél feladója Mandola, a többi lényegtelen. Visszarohant a folyópartra. A jégre kiterített kutyatetem merev lábai az égre meredtek. Különös derengést vélt látni az állat élettelen teste körül. Ha jobban megfigyelte, a partjainál befagyott, a középső sodrásában jégtáblákat cipelő folyó derengett kékesen. Bár nyilván érzéki csalódás lehetett csupán.

Megkereste a padot a sétányon, amin oly sok időt töltött el tavasszal és nyár elején. Nem törődött a hideggel, leült. Kis híján megfagyott, mégis ott gubbasztott szürkületig. Akkor egy madár ereszkedett a pad támlájára, alig egy karnyújtásnyira tőle. A barna színű szárnyas nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Talán két-három percig is figyelte P.-t, a fejét többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, mielőtt egy erőteljes „uhhh” hangot kiadva, elrepült. P. meresztette a szemét, hátha követni tudja a tekintetével. De mindenütt csak azt a kékes derengést látta, semmi egyebet.

 

 

(Illusztráció: “Мечта” )

 

 

Sarki fény – XIII. fejezet

13.

Mielőtt a bárba megyek, a jegyzeteim fölé odaírom a két szót: Sarki fény. Legyen ez a cím, ha már így kell lennie, gondolom, noha inkább a tudatlanság félhomályába ragadnék, akár légy a kicsordult mézbe, mintsem megvilágosodásom vakító fényességében vergődjem és kínlódjam vigasztalan életem végéig. Elhagyom a szállásom, végiglépkedek a folyosón a bárig. A szívem hevesen dobog, a könnyeim azonban már elapadtak, bár az arcomat mintha csigák mászták volna össze. A kezem remegne, ha ökölbe szorítva nem vágnám zsebre.
A bárban Juli széles mosollyal fogad. Fölülök a magasított székre, ügyetlenül egyensúlyozok, kezem a zsebemben. Izzadok.
– Már el is küldted? – szegezem neki a kérdést.
– Mit?
– A listát.
– Miféle listát? – kérdez vissza ártatlanul. Talán most meggyőzhetne, talán még lenne rá esély, cikázik át rajtam egy ostoba gondolat. Miféle reménység pislákolhat még bennem? Megdöbbentő, hogyan kapaszkodik az ember minden elszáradt fűszálba. Létezhetne olyan valóság is, amelyben boldogan élünk, míg meg nem halunk. Olyan erősen kívánom, hogy így legyen, vagy hogy Juli győzzön meg a tévedésemről és az ártatlanságáról, hogy szinte fáj.
– Butaságot beszélek – legyintek hosszú hallgatás után.
Hosszan a szemembe néz.
– Éjfélkor végzek és egyenesen hozzád megyek, rendben? Jó lesz minden, ne aggódj.
Igen, jó, gondolom. Jó lesz. Megsemmisülten ülök, enyhén imbolygok. A kezemet nem vagyok képes előhúzni a zsebemből, igen nehezen kászálódom le a padlóra, dülöngélve oldalgok el. Összesúgnak mögöttem, részegnek vélnek. Holott csak kimerültem. Végletesen. Visszabotorkálok a lakásomba, leülök, várom Julit, és várom, hogy jó legyen, ahogy ígérte.
És jó is. Egészen hajnalig jó. Ahhoz képest, ami utána következik, ez is jó. Szinte elviselhetetlenül…
A videóhírmondó interaktív csatornájára váltok, előszedem a konzolt, a géphez csatlakoztatom. Néhány hónappal ezelőtt kaptunk néhány ilyen eszközt, az interaktív csatorna sem idősebb félévnél. Azért fejlesztették ki, hogy oktató, értelmes videójátékokkal foglalhassa el magát az ember. Főleg a gyerekember, persze, de most nekem is erre van szükségem.
Pekry Lőrinc emberei nagy dérrel-dúrral odavonulnak, ahová a konzol gombjai segítségével irányítom őket. Várakat és városokat ostromolok, csatákat nyerek és veszítek. Toborzok, az új seregeket a régiekbe olvasztom vagy fölfejlesztem önállóan is ütőképes haderővé. Hajdúk, népfölkelők, mezei lovasság, palotások, karabélyosok, ütegek, nehéz ütegek támadnak a semmiből a kezem alatt. Egyre jobb vagyok. Magyarország nagy része már az én fennhatóságom, vagyis a kurucok fennhatósága alatt áll. 1708 őszét írjuk. Csak Buda, Arad, Szigetvár és néhány észak-dunántúli erőd maradt a császár kezén. Czelder Orbán Bécset sarcolja, Stréter most verte ronggyá Wallensteint. Bottyán Győrt löveti, Bay Morvaországban, Paur Ausztriában, Baranyai Horvátországban fosztogat.
Én irányítom a szabadságharcot. A fejedelem hadteste arra masíroz, amerre én akarom. Fejlődik a stratégiám, mind ügyesebb vagyok. Jól csinálom: a labancok lassan kiszorulnak az országomból…
Pekry Lőrinc letörli arcáról az izzadtságot és a vért. A bal alsó bölcsességfoga sajog, a jobb karja fáj. Elnéz a mezőn, Kaltenplatt lovasai belevesznek a felkavart porba. Nem adja ki a parancsot, nem veti magát utánuk. Bécsújhelyhez ennyire közel fölösleges kockázat lenne. Azt forgatja a fejében, hogy visszatér Mosonba, a fejedelem táborába. Útközben kifoszt néhány német városkát: a zsákmány üdvös módon felajzza a harci kedvet. Megszívja az orrát, a legényéhez, Mihályhoz fordul, visszamegyünk Mosonba! Mihály becsúsztatja a fokost a nyeregkápához erősített disznóbőr tokba. Káromkodik egy cifrát, miközben hirtelen mozdulattal megrántja a kantárt. Az egész sereg fordul, pihenő nélkül. A Lónyai gyerek maradjon hátra, temetni, veti oda Pekry Lőrinc egy suhancnak, aki a parancsokat hozza-viszi lóhalálában. Lónyai és tizenegynéhány legénye azonnal visszatér a csetepaté színterére, összeszedik, ami még használható, aztán sebtiben elföldelik mind a hat halottukat. A levágott ellenséget hagyják a hollóknak, bár előtte szenvtelen arccal alaposan átkutajták a ruházatukat. Mindig akad hasznavehető holmi. Mire végeznek, Pekry Lőrinc már rég Moson felé vágtat.
Gombokon táncoló ujjam mutatja az irányt, a csapatok követik az útmutatást. Nagy stratégává értem. Kitalálom a saját gondolataim. Még az is belefér, hogy néha egyik-másik csapattestről, olykor egész seregekről megfeledkezem. Állnak hetekig-hónapokig egy erdőben, egy hegy alatt, egy mezővárosban, egy mocsár tisztásán, egy falu határában, dombok között, völgy mélyében; állnak és várnak. Arra várnak, hogy újra fölfedezzem őket. Aztán egyszer csak észreveszem elfeledett teremtményeimet megint, ahogy áttekintem a területeimet Brassótól Brünnig, Bjelovartól Zsolnáig. Megörülök fölfedezésemnek és haladéktalanul harcba küldöm a pihent erőt. Egy mozdulat csupán, két-három gomb lenyomása, és vége a semmittevésnek…
Kos Mihály látja Dallberg ezredét a sárguló mezőn hadrendbe fejlődni. Tudja, mi lesz a vége, mégis végrehajtja a parancsot. Magára kell húznia az osztrákokat, hogy Bezerédj beérje és fölmorzsolja őket végleg. Ennyivel is kevesebben legyenek a bestye zsebrákok! Int, lovasai neki-indulnak. Ügetve kezdik, aztán lépésről lépésre hajszolják lovaikat az őrült vágtába. Mire elérik a császáriakat, a kellő lendület és kellő súly összpontosul bennük: úgy csapódnak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a falnak. Recseg és ropog ló és lovas, kard szalad a húsba, fokos hatol a koponyába, végtagok törnek, inak szakadnak. Kos Mihály érzi, ahogy szablyája megakad a csontban, füle mellett pisztoly dördül. Egyik embere lefordul a lóról. Dallberg hátrálni kezd, majd, midőn kivonul a csatamező közepéről a szélére, oldalt nagy morajlással megszólalnak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörnek lovat és lovast, rendet vágnak a hajdúk amúgy is zilált soraiban. Kos Mihály megrántja a kantárt, visszavonulót fúvat. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán rendbe szedi csapatát: huszonheten hiányoznak, s többen lógó karral, vérző fejjel támolyognak a nyeregben. Most már jöjjön Bezerédj, köp egy adag vért hegyesen a lova nyaka mellett, egyenesen a porba.
Elindítom Bezerédj brigádját, hogy tönkreverje Dallberg ezredét. Nem kell csalódnom. A diadal után Kos Mihály századát beolvasztom Bezerédj seregébe, s indítom őket íziben Kanizsa ellen. Úgy történik minden, ahogy kigondolom. A videóhírmondó képernyőjén masírozó, pusztuló és születő, darabos, esetlen, sematikus figurák szeszélyem által élnek – vagy halnak… Akár egy istennek: akaratom a valóság!
És hirtelen belémhasít, akár nyári éjszakába a hirtelen érkező vihar első villáma: mekkora kontraszt, atyaég! Behunyom a szemem, a halántékom a pulzusom ritmusára lüktet. A szorongó félelem egy galandféreg, kilométer hosszan nyújtózik bennem, apró, karmokban végződő lábaival kapaszkodik a zsigereimbe, szinte biztosan tudom, hogy sosem szabadulhatok már tőle. Zuhanni kezdek, érzem, ahogy rám omlanak a falak, fölém halmozódik a világ, mint egymásra torlódó jégtáblák nyáron, a sarkvidéki tengeren…
Hajnalban arra riadok, hogy Juli nincs mellettem. Soha többé nem is lesz, gondolom magamban. Az ágyamban fekszem, fogalmam sincs, miként kerültem oda. Érzem Juli illatát, érzem testének melegét a lepedőn. Itt járt, itt feküdt mellettem. Végzett a bárban, eljött hozzám, én belemerültem a végeérhetetlen zuhanásba, vagy már újra a Rákóczi-féle szabadságharcba, nem emlékszem. Ő mögém lopakodott, átölelt és csókolta a nyakam, s én, akár egy alvajáró, egy holdkóros, öntudatlan követtem őt. Bizonyosan szeretkeztünk, még most is érzem az ágyékomban a keserű kielégülést. Utána elaludtam. Talán elszunnyadt bennem kis időre a szorongás is. Meglehet, Juli is elszenderedett egy rövid időre. Vagy virrasztott mellettem egy keveset, szánakozva figyelte, ahogy lélegzem. Esetleg undorral. Nem kizárt az sem, hogy közönyösen.
Kikászálódom az ágyból. Juli nincs a lakásban. A videóhírmondó képernyőjére rádermedt Rákóczi fejedelmi háziezrede. Odakinn, tudom, sötétség és üvöltő szelek. Idebenn néma bömbölés pattog keresztül a szobán, akár egy teniszlabda. Nem indulok Juli keresésére. Nincs értelme. Nem áltatom magam. Elvégeztetett. Ha tudnám, hogy valahol létezik az a valóság, ahol együtt ébredünk minden egyes reggel, az megnyugtató volna. Sajnos, nem tudom. Maga a puszta tudat, hogy együttlétünk valahol, valahogyan, bármilyen fölfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon lehetséges, csillapítaná a nyomást a mellkasomban, a lüktetést a halántékomban, enyhítené zsigereimben a féreg motozásának kínjait. Biztosan azonban semmit sem tudhatok, nyugodt soha többé nem lehetek.
Háromszáz évvel ezelőtt Georg Wilhelm Leibniz úgy tartotta, a mi világunk az összes lehetséges világ közül a legtökéletesebb – végtére is Isten éppen azért hozta létre pontosan ezt a világot és pontosan így, ahogyan van, mert ez a legkiválóbb valamennyi lehetséges világ közül, amelyeket teremthetett volna. Leibniz nem állította, hogy mindenben tökéletes a világ, amelyben élünk, pusztán azt mondta, hogy az összes teremthető közül ebben akad a legkevesebb hiba. De mi van akkor, ha az összes lehetséges világ ugyanúgy létezik, mint ez, amit magunkénak és egyedülinek tudunk? Mi a teendő, ha egyetlen világ vagyunk csupán a lehetséges világok milliói közül? Ráadásul korántsem a legtökéletesebb. Mert vélhetően így van. Mit kell hát tennem ebben a helyzetben? Mit tehetek a lehetetlennel szemben? Miközben a lehetségesnek is ki vagyok szolgáltatva. Végtére a lehetségest is pusztán elszenvedem.
Tanácstalan vagyok.
Holnap majd, megeshet, reménykedni fogok abban, hogy létezik olyan világ, ahol Juli és én egymás mellett ébredünk hosszú-hosszú esztendőkön keresztül. Ennyi az esély a beteljesedésre, ennyi az esély a kiteljesedésre. Ennyi az, ami esetleg megmarad.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utólag nem nehéz kiderítenem, hogy a helikopter reggel szállt le, s Julin kívül senki mást nem vitt el a sarkvidékről. A telep népe csodálkozott az eseten, aztán gyorsan napirendre tért fölötte. Azon a reggelen, amikor Juli elment, elhallgattak a szelek, néhány órán át viszonylagos szélcsönd köszöntött ránk – ilyen körülmények között aránylag kis kockázattal lehet repülni. Így is tettek. Némi kockázattal elrepültek.
Azóta nem lépett velem kapcsolatba a másik én. És napról napra kevésbé hiszem, hogy valaha is érintkeztünk egymással valamiféle dimenzión kívüli dimenzióban, vagy bármiféleképpen. Lázas látomás lehetett csupán az egész, nem egyéb. S ha így van, hát végképp kifosztott vagyok. Most éppen dél van, bár akár éjfél is lehetne. Hiányzik Juli. Tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem látom viszont. Ha életben is maradhatok, itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma. Világtalan tapogatózom ebben a tünékeny ragyogásban…
Nincs már több mondanivalóm. Miután úgy a megmagyarázhatatlan, mint a megmagyarázható fölébem kerekedett, ezennel befejezem.
Itt és most véget ér.

 

 

Vége

 

Korábbi fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – XII. fejezet

12.

Ma egész délelőtt a könyvtárban üldögéltem. Akad ott néhány kötet, amiket nem lehet kölcsönözni, azokat forgattam. Apám elméletét alátámasztó tények után kutattam kézikönyvekben, mikrofilmeken tárolt újságokban, a videóhírmondó archívumában. Eredménytelenül. Dél felé újra föladtam, amiképpen korábban is minden alkalommal. Hazakullogtam.
Az események, ahogy mondani szokás, innentől fölgyorsulnak. Akárha egy filmrendező irányítaná az életem. Elandalítja, már-már untatni kezdi a nézőt, hogy aztán egy gyors ritmusváltással még erősebb hatást érjen el.
Ahogy belépek a lakásomba, érzem, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kell. Mintha valaki járt volna itt az elmúlt órákban. Mintha kutattak volna a holmim közt. Nem tudom, mi okból érzem így, hiszen a kutakodás korántsem olyan szembeötlő, mint volt otthon, három éve. És mégis tudom, hogy megtörtént. Talán a zsigereimmel, a tudatalattimmal érzem. Fiókok mélyén tartom apám iratait, azonnal odalépek, beletúrok a ruhák közé. Mindent a helyén találok, látszólag senki sem bolygatta a dolgaimat. Mindazonáltal bizonyos vagyok abban, járt itt valaki, kezébe vette, átlapozta a dossziékat. Öt-hat papír sarka szamárfüles, holott én mindig nagyon vigyázva, óvatosan kezeltem a dokumentumokat. Sebesen, izgatottan nézem végig az iratokat. Az ügynöklistát keresem. Miként minden egyéb, az is a helyén van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem futotta át, nem tanulta meg, netán nem másolta le valaki…
S akkor hirtelen egészen különös dolog történik, amire nincs semmiféle elfogadható, racionális magyarázatom. A szoba falai először vibrálni kezdenek, akár a délibáb formázta képeken kirajzolódó épületek körvonalai, majd áttetszővé válnak, miáltal a fagyott, halott vidék beárad a látóterembe és éles fény vakít el. Behunyom a szemem, zuhanni kezdek a lábam előtt nyíló örvénylő űrbe. Mikor kinyitom újra, mintha álomban járnék, áthatolhatatlan ködben, melyen olykor éles villámok cikáznak keresztül, spirálisan kavarognak a színek, akár a sarki fény pászmái, a lábam alatt ismét szilárd talajt érzek, ám lepillantva csak az ürességet látom, mintha üveglapon állanék; csaknem elszédülök, mikor egy érintés a vállamon magamhoz térít.
– Nyugodj meg – hallok egy férfihangot a fejemben, odabent, nagyon mélyen. Forgolódom, keresem, ki szólít, kutatok a nekem szánt két szó forrása után. Akárki jó lenne, csak öltsön testet az ismerős hang. Mert ismerős, az kétségtelen. Remélek egy alakot, egy formát, egy bármit, akitől vagy amitől az érintés és a hang eredhet, de csak a ködöt és a fényspirálokat érzékelem, egyebet nem, s közben mindvégig tudván tudom, hogy hiába tekergetem a nyakam, hiszen a bensőmből szólítanak, nem a külvilágból.
– Nyugodj meg – hallom újra. Most sem kívülről érkeznek a szavak, megint a fejemben születnek, odabent, nagyon mélyen. Valamiért biztosan tudom, nem az szólít, amit belső hangnak szokás nevezni. Aki hozzám beszél, az egy idegen. Az artikulációja is más, mint az enyém, mint a miénk. Nem olyan értelemben, mintha nem magyar lenne az anyanyelve, inkább mintha sajátos tájszólásban használná a nyelvet. Az orgánuma, a tónusa ugyanakkor nagyon is ismerős. Túlságosan is az. Akár a sajátom is lehetne.
– Nyugodj meg – ismétli harmadszor is a hang.
– Hol bujkálsz? És ki a csoda vagy? – kérdezem.
– Ez bonyolult – érkezik a válasz a homloklebenyembe. – Nehéz lesz megértened.
– Ki vagy? – makacskodom tovább.
– Te vagyok – feleli a hang.
Elképeszt ugyan a válasz, mégsem taglóz le. Mintha ilyesmire számítottam volna, noha a lelkiismeretem szavát mint a fejemben születő hangok magyarázatát elvetettem.
– Az meg hogy lehet? – kérdem, hogy időt nyerjek, s összeszedhessem a gondolataimat.
– Gondolj az apád elméletére! – magyarázza a hang. – Ha 1914-ben máshogyan történnek a dolgok, másképpen alakul a világ sorsa. Ezt állította, nemde? És képzeld el, hogy máshogyan is zajlott minden. Ferenc Ferdinándot megölték, Lenin csak 1917-ben robbantott ki felkelést Oroszországban, hosszú, szörnyű, véres háború volt, a Monarchia szétesett, Magyarországot aprócska állammá kurtították, Németországot megverték, a Kaiser megbukott. Aztán, pár évtized múlva újabb, még borzalmasabb háború következett, amit még szörnyűségesebb események követtek, és a dolgok egészen, de egészen más módon alakultak, mint abban a világban, ami a te valóságod. És az apád nagyon közel járt az igazsághoz, ijesztően pontosan jósolta meg, mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd meghal. Mert szinte szóról szóra az történt, amit ő vizionált. Többek között abban is igaza volt, hogy az ember ebben a másik valóságban, az én valóságomban többet ért el a technológia terén, mint ti a magatok realitásában. Eljutottunk a Holdra, hogy mást ne mondjak. Olyan eszközöket hoztunk létre, amelyek elhagyják a naprendszert. Igen, a technika fejlettebb nálunk, mint a te világodban, különösen, ami a kommunikációt és az élményeket szolgáló eszközöket illeti.
Csodálkozom magamon, amiért nem rendülök meg. Nem esem pánikba, nem állok ellen a hihetetlennek, nem tiltakozom, nem tagadok. Ehelyett higgadtan felelek.
– Jó, legyen így! Elképzelem, hogy úgy van, ahogy mondod. Akkor sem világos, miként lehetsz te ¬– én?
– Úgy, hogy nem csak az történt meg, amit te ismersz a történelemkönyveitekből, hanem az is megesett, amit az apád elgondolt. Mindaz, amiről az imént beszéltem. És ebben az apád által elgondolt, ám apád kreativitásától függetlenül létező valóságban létezem én, aki te vagyok. Az általad egyedüli valóságként fölfogott világban pedig létezel te, aki én vagy.
– De hát csak egyetlen világ létezik! – hördülök föl, próbálok kapaszkodni az értelem utolsó szalmaszálába.
– Ebben tévedsz – ellenkezik a hang, amely ezek szerint csakugyan a sajátom. – Számos világ létezik. Egymás mellett, párhuzamosan. És békességben, mivel átjárhatatlanok.
– Mi mégis kapcsolatba kerültünk – figyelmeztetem. – Ellentmondásba keveredsz.
– Így igaz.
– Nem értem.
– Ezt én sem teljesen – ismeri be a hang. – Arról van szó, hogy mivel olvasom a naplóbejegyzéseid, vagy följegyzéseid, vagy minek nevezzük azt, amit írsz; egy szó mint száz, olvasom őket, mert egy folyóiratban jelentek meg, az én világom egyik lapjában… Szóval, mivel olvasom ezeket, valamiképpen a szöveg által összekapcsolódtunk. A kérdés nehezebben megválaszolható része inkább az, hogyan jelenhetett meg az írásod, amit ott körmöltél, nálatok – itt, minálunk?
– Az egészet föl nem foghatom…
– Hát, egyik-másik momentum előttem is rejtély. De higgy nekem! És ellenőrizd le, amit mondok! Úgy sejted, a lakásodban járt valaki, amíg nem tartózkodtál otthon. Nos, nem téved a megérzésed. Járt ott valaki és kutatott a holmid között. Azt is elárulom, hogy nem más volt az, mint a szíved szerelme. Juli. Aki a titkos szolgálatotok rád állított embere. Az a feladata, hogy apád ügynöklistáját megszerezze. És ma meg is szerezte. Lemásolta az egészet.
– Honnan veszed ezt? – támadok rá fölháborodva.
– Te írtad le. Én csupán elolvastam – mondja szomorúan. – Tudod, abban a folyóiratban, amelyet emlegettem. Amelyikben megjelentek ezek a naplószerű följegyzéseid, Sarki fény címen. Az én világomban, ahol 1914-ben háború tört ki és négy év múltán a Monarchia darabjaira hullott.
– Nem is adtam még címet a jegyzeteimnek – vetem ellene.
– Akkor ideje megtenned – javasolja, pontosabban javasolom magamnak.
– Biztos vagy abban, amit Juliról állítasz? Nem tévedsz, nem csapsz be?
– Járj utána, mondom! Tudod, bár ezernyi apró részletben eltér a te valóságod az enyémtől, alapjait tekintve mégis ugyanabban a világban élünk. A te és az én jelenem ugyanúgy működik, ugyanazok a motivációk mozgatják, ugyanolyan alávalóságok és ugyanolyan szépségek jellemzik…
Még kérdezni akarok egyet s mást, de már hiába. A hang egyik pillanatról a másikra eltűnik belőlem. Eltűnök magamból. A köd is íziben fölszívódik, a spirális fények egy csapásra semmivé lesznek. Kurta másodpercekig az űrben lebegek, aztán ott találom magam újra a Ferenc József-földön, zichytelepi szobámban. Levegő után kapkodok és fojtogat a sírás. Lett légyen bármi ez az iménti jelenet, látomás vagy valóság, a Julira vonatkozó mondatok nagyon is életszerűek és logikusak. A legiszonyatosabb, hogy hitelességtől és logikától függetlenül is tudom, hogy ez az igazság. Már tisztán látok, már nem vezethet az orromnál fogva senki. Fény derült mindenre, mint mikor lámpát gyújtanak az elsötétített szobában. Egyetlen pillanatig sem kételkedem többé, jóllehet harcolni próbálok a kételyért, küzdök, akár az oroszlán…
Sajnos, gyorsan elveszítem a csatát.
Most könnyek csordogálnak az arcomon.

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – XI. fejezet

11.

Minden nap találkozunk, Juli meg én. Egyre többet tudok róla. Már nem csak én nyílok meg zavarba ejtő őszinteséggel előtte, ő is beavat az életébe. Azon kívül, hogy eredetileg kisdedóvónő, azt is tudom, hogy kecskeméti, hogy az apja kezességet vállalt egy barátjáért, aki csődbe ment, s most az atya fizethet helyette. Hogy Juli ezt az adósságot szeretné törleszteni, ezért vágott bele a sarkvidéki kalandba. Hogy a vőlegényével két évig élt együtt, s amikor elváltak, nem bánkódott, mert már régóta érezte, hogy zsákutcába jutottak. Tulajdonképen örült, hogy egyedül utazik ide, a világ végére, úgy érezte, ezzel egyszerűen és végérvényesen megoldódott egy régóta megoldásra váró helyzet.
– Unalmas és érdektelen kapcsolattá váltunk – jegyezte meg, s hangjába egy fikarcnyi szomorúság sem vegyült.
Annál keserűbben mesélt a bátyja eltűnéséről. Öt évvel ezelőtt történt, s ma sem tudja senki, hová lett. Fivére felesége, midőn egy csütörtök délután hazaért a munkából, gyűrött, kapkodó kézírással telerótt cédulát talált az asztalon. Juli testvére hagyta ott. Azóta semmi hír róla, az a cetli volt az utolsó nyom, ami utána maradt. Zavaros, filozofikus szöveg állt a papírfecnin az ürességről és a mindenről, a teljességről és annak hiányáról, a kisszerűség mocsaráról, a lélekölő provincializmusról, az egzisztenciális kilátástalanságról, szorongásról, ilyesmikről – már amennyire Juli föl tudta idézni. Az egész famíliát meglepte azzal a cédulával a mérnök, akit mindenki módfelett józan, két lábbal a földön álló, praktikus gondolkodású és pragmatista embernek ismert. A hetvenes években valódi európai járműipari központtá fejlődő Kecskemét legnevesebb, helikoptereket gyártó üzemében, vezető beosztásban dolgozó rokonukról sosem gondolták volna, hogy efféle gondolatok foglalkoztatják, s nem csak azon jár az esze naphosszat, miként lehet még megbízhatóbbá és biztonságosabbá, ezáltal keresettebé tenni az Asbóth márkájú helikoptereket. A mérnök úr szívesen, s mintegy kéjesen mondta el minden nap, nem ritkán többször is, hogy Európa középső és nyugati fertályában piacvezető ez a márka, az ő márkája (s ha nem is volt valóban az övé, kivette a részét a sikerből, az kétségtelen, jegyezte meg Juli). És ez az unalmasnak tűnő, a szakmája rabjának vélt férfiú egyszer csak eltűnik és mindössze egy, a lét alapvető, csöppet sem praktikus és pragmatikus kérdéseit boncolgató följegyzést hagy maga után. A család széttárta a karját, értetlenkedett és búslakodott.
– A bátyád legalább valódi ember volt, aki a fejét nem csak arra használta, hogy legyen hol viselnie a kalapot – próbáltam vigasztalni Julit. A kedvesem csak legyintett.
– Ettől sem nekem, sem a szeretteimnek nem lesz könnyebb.
Nekem viszont − bár nyilvánvalóan nem hasonlíthatom magam hozzájuk – igen. Mindig boldoggá tesz, ha azt tapasztalom, élnek még emberek, akik gondolkoznak és éreznek: maguktól, maguknak. Akiket elszomorít az érzéketlenségünk, a tompaságunk, a magunknak valóságunk, életünk kereteinek lélekölő kisszerűsége, a kapcsolataink devalválódása, a közösségeink elértéktelenedése, a családi kötelékek gyengülése, a kíváncsiság sorvadása. Készen kapunk mindent, legyen az eszköz vagy idea, gondosan elkészített használati utasítással, kimódolt, a leghatározottabban haszonelvű garanciával, a miérteket, az összefüggéseket egyre kevesebben firtatják, megelégszenek a felszínes, gyakorta sántító magyarázatokkal. Biztonságban élünk, sem háborúk nem dúlnak, sem járványok nem tizedelik az emberiséget. A gyarmatokon (a maguk fogalmai szerint) hasonló bőségben élnek a bennszülöttek, mint gyarmattartóik Európában vagy Észak-Amerikában, a globális elosztási rendszerek zavartalanul működnek, kevés a nyomorgó, jóllehet nagyságrendekkel több, mint a szemtelenül gazdag. A videóhírmondó megmutatja a világ arcait, bárki betekintést nyerhet a bolygó hétköznapjaiba. Senki nem vonja már kétségbe, hogy minden ember egyenlő a jog előtt, s mindenki beletörődött, hogy ez nem jelenti azt, hogy az egyének társadalomban elfoglalt pozíciói is azonosak lehetnek, sem azt, hogy a jogegyenlőségnek mindig és mindenkor érvényesülnie kell. Dél-Amerika egyes vidékein és Belső-Kínában állítólag akadnak még fegyverrel harcoló milíciák, akik a XIX. századi apostol, Marx Károly és a szociáldemokrácia meg a kommunizmus eszméinek diadalra juttatásáért, azaz valamiféle társadalom nélküli társadalomért küzdenek, de néhány hónapnál tovább egyszer sem jutott uralomra ez az (éppen ezért nehezen megítélhető) eszme a Föld egyetlen tájékán sem. Különben is, a tekintély és a hierarchia a leginkább kidolgozott, a legnagyobb múlttal rendelkező és a legmegbízhatóbb szervezőerő az emberek közötti kapcsolatrendszerekben, éppen ezeket az elemeket kiiktatni a társadalomból semmi egyebet nem eredményezne, mint megfékezhetetlen, uralhatatlan káoszt és anarchiát. Tudtommal a Párizsi Kommün sem nélkülözte egyiket sem, sem a tekintélyt, sem a hierarchiát, bár esküdni nem esküszöm meg, hogy ez valóban így igaz, oly kevés az információ a kontinens történetének eme szégyenfoltjáról. Mindenesetre, jóllehet egyre lazább a közbeszéd és egyre több az egyformaságot hirdető hivatalos és civil szólam, a tekintély bizonyos körökben és szinteken továbbra is a legszentebb dolog ezen a planétán. Amikor még hivatalnok voltam, minden évben fölköszöntöttem a fölötteseimet a névnapjukon. Nem azért, mert eszembe jutott, nem azért, mert számon tartottam a személyes ünnepeiket. Nem, erről szó sincs, magasról tettem én az ő jeles napjaikra. A titkárnők viszont ernyedetlen szorgalommal hívtak telefonon mindig, amikor elérkeztek azok a bizonyos dátumok, közölték velem, mikor fogad az osztályvezető, az alpolgármester, az akárki. Egyetlen egyszer nem kértem időpontot a köszöntésükre, mégis mindig kaptam.
− Ikszipszilon osztályvezető a jövő hét csütörtökön ünnepli a neve napját, Önt fél négyre várja – hallottam a telefonkagylóból a titkárnői szózatot, s a következő hét csütörtökén fél négykor megjelentem a nevezett személy irodájában, leróttam tiszteletem a följebbvalóm előtt. Másfélszáz éve így megy ez. S amennyiben nem ragadunk le a szó szerinti értelmezéseknél, bátran kijelenthetjük, hogy többezer éve megy ez így.
− Beismerem, hogy erősen elkalandoztam – fejeztem be hosszúra nyúlt monológomat −, a lényeg, hogy számomra öröm, ha egy ember gondolkodik és amire jut, az nem egy előre megkonstruált gondolat, hanem a saját szellemi terméke, legyen az bármilyen minőségű is. A testvéred ilyen ember lehet.
Juli a fejét a csóválta, mégis úgy éreztem, örül annak, amit a bátyjáról mondtam.
– Lila köd, semmi más! – dünnyögte, bosszúsnak tettetve magát. – Naivitás, szentimentalizmus, nyavalygás. Ennyi.
Mégis jól esett neki mindaz, amiről beszéltem, ebben biztos vagyok. S nekem jól esett az életéről, viselt dolgairól tudomást szerezni. És amikor nem voltunk együtt, ábrándozni Juliról, magamról − kettőnkről. Szívesen képzelegtem egy erdei házikóról, például, s a házikóban róla és rólam. Veszünk majd egy lovacskát, álmodoztam, csúnya, sovány, hosszú szőrű lovacskát, aztán egy szamarat, nagy fejű, lekonyuló fülű, szőrehagyott állatot, végül egy rossz kordét, amelyik úgy nyikorog, akár az elkárhozott lelkek az éjszakai erdőben. Végigjárok tucatnyi falut, mindenütt találok valamit, a szamarat a kordé elé fogom, a lovacska kötőfékjét a kordéhoz csomózom, magára a rozzant kordéra fölhalmozom mindazt a lényeges és lényegtelen kacatot, amit rám tukmálnak az atyafiak, végül ekképpen elkészülve, hazavonulok a házunkba, az erdő közepébe, ahol Juli vár rám. Lepakolom, amit beszereztem, a lovacskát és a szamarat bekötöm az épület oldalához ragasztott aprócska istállóba, szénát vetek eléjük, mi ketten, Juli meg én szalonnát és friss, dús levegőt eszünk, s ahol ránk esteledik, ott aluszunk, az otthonunk mellett, a meleget árasztó, puha, mohás földön, felettünk pedig a csillagos ég. Mielőtt elaludnánk, hosszan szeretkezünk, aztán fölidézek egy sok-sok évvel ezelőtti történetet, amely egy korábbi életemben, kamaszkorom szigetén esett meg velem. A történetem egyszerű és jelentéktelen. Arról szól, hogy egy idegen város fölött aludtunk a hegyen a barátaimmal. Szállásunk elhagyott kolostorrom melletti tisztáson emelkedett: minden irányban felében-harmadában nyitott oldalú épület, tornyos, kőfalú, évente egyszer templomnak alkalmas, a többi napokon állatetetőként üzemelő. Éjjel egyszer csak arra riadtam, valaki bökdösi a lábam, majd a kísérőhangok hallatán kisvártatva rádöbbentem, nem igazán valaki, sokkal inkább valami szutyongat, nevezetesen egy bóklászó vaddisznó. Legott olyan ordibálásban törtem ki, mint egy halálra rémült kisgyerek, a kiáltásaimra a társaim is mozgolódni kezdtek, s a fenyegető rém eliszkolt, be a fák közé. Ezt mesélem, miközben a pihegő Juli az oldalamhoz bújik, felettünk a csillagos ég, körülöttünk kellemes, simogató langyosság, s mi tudjuk, hogy az erdőben, a mi erdőnkben kószáló medvék és vadkanok szelídek, békések, barátságosak. Miután elszenderedünk, egyik-másik vadállat egészen közel téved hozzánk, megszimatol, gyöngéden hörög-morog, odébbáll. Mikor orruk nedvességét érzem száraz bőrömön, nem szorongok, nem félek – édesdeden alszom, Juli lélegzését hallgatom álmomban, békésen, ártatlanul. Ilyen nagyot fordul majd a világ, ha megvesszük azt az erdei házikót. Minden reggel befogom a lovacskát a taligám elé, az úton jól elbeszélgetünk, a ló meg én, míg a legközelebbi faluba érkezünk, ahol tűzifát, nagy-nagy kenyereket, konzerveket, szalonnát, kolbászt, butykos pálinkát, két gödölyét és két birkát vásárolok, azzal visszabaktatunk a fák közé, hiszen Juli reggelivel vár, türelmetlenül. Útközben mellénk szegődik egy éhenkórász eb, odasomfordál hozzám, megnyalintja a kezem fejét, mintha arra kérne, fogadnám el őt is társamul, mint a lovacskát és a kordén bégető birkákat meg a mekegő gödölyéket, mint a rám váró asszonyt. Nem ellenkezem, boldogan megsimítom a buksiját, s szinte ugyanazzal a mozdulattal egy kis darab szalonnát dugok az orra alá, mintegy foglaló gyanánt a hazaérkezésünkkor esedékessé váló lakomára nézvést. A kutya nyomban befalja az előleget, közben hangosan morog. Nem haragosan, inkább úgy, mintha kis időre macskává változott volna, akinek dorombolni támadt kedve a kimondhatatlan boldogságtól. Lenyeli a falatot, vidáman talpal mellettem, s mikor hazaérkezvén nagy adag ennivalót tolok elé, széles vigyorra húzza a pofáját, kivillantja sárgás fogsorát. Közben lepakolom a kordét, kifogom a lovacskát, hogy a szamárral, a birkákkal meg a gödölyékkel együtt kicsapjam legelni. Juli figyel bennünket, mosolyog, egész nap teszünk-veszünk, s mikor besötétedik, felettünk újra a csillagos ég. Ezúttal bemegyünk a házba, a gödölyék, a birkák és a kutya követnek. Együtt hajtjuk álomra a fejünket, ám én az éjszaka kellős közepén fölriadok, lelkiismeretem nem hagy aludni, kibotorkálok a szűkre szabott istállóba, s a házba vezetem a lovacskát és a szamarat. Reggelre kelvén egy macska ül a fejemen. Amint mozdulok, leugrik, leül szemben velem és olyan okos tekintettel vizsgálgat, hogy a szemébe nézve egyenesen azt várom, mikor szólal már meg. Nem teszi, hát Julihoz fordulok, átölelem, megcsókolom. Föltápászkodunk, kikászálódunk az ágyból, megetetjük az állatokat, hűs vizet iszunk a házunk sarkán fakadó forrásból, kiballagunk az erdő szélére, figyeljük a végtelen pusztaságot és az ég kékjén úszó felhőket és nem foglalkozunk semmi mással. Próbáljuk magunkba szívni, szerves részünkké tenni, vérré változtatni a nyugalmat. Próbáljuk megérteni, miért csak így nyílhat esélyünk a harmóniára, miért vallottunk rendre kudarcot az úgynevezett civilizációban. Miért vallott kudarcot rendre a civilizáció. Itt, távol mindentől, mindenkitől, kívül rekedten mindenen, ami rész, egészen más az élet. Nem értem pontosan, mi folyik itt, ugyanakkor magától értetődő a magyarázatok szükségtelensége, fölöslegessége, lehetetlensége is. És mindez csak még nagyobb nyugalommal tölti meg a körülöttem heverő világot, a fákat, a füvet, a kutyát, a macskát, a lovacskát, a szamarat, a gödölyéket, a birkákat, a tücsköket, bodobácsokat, méheket, szitakötőket: a teremtésben velem egyenlően osztozó társaimat. Érzékelem a tenyeremben Juli apró kezét, a retinámon a felhőket és, bárha nappal van, úgy érzem, felettem csupán a csillagos ég feszül, s ez már nem is lehet másként ezután soha.
Ezt a látomást nem osztom meg Julival. Kinevetne. És igaza volna. Romantikus, már-már szentimentális képzelgés az egész. Tulajdonképpen önmagam előtt is röstelkedem miatta. Alighanem fülig szerelmes vagyok, fülig szerelmes akarok lenni, ez lehet az oka ábrándos hangulatomnak, rózsaszín látomásaimnak.
Mikor együtt vagyunk, Juli meg én, inkább egyebekről beszélgetünk. És hogy őszinte legyek, napról napra többször térünk rá az apámra. Helyesebben a kutatásaira, az elméletére. Az ügynökök névsora ugyancsak mind sűrűbben kerül terítékre. Nem örülök ennek, baljós előérzetem támad, valahányszor erről beszélünk, és utána sokáig nem tudom elűzni a kedélyemet beárnyékoló felleget. Inkább kellemetlen, mint rossz érzés, figyelmen kívül mégsem hagyhatom.
– Szerintem nem lehetsz nyugodt – mondja egyik este Juli. – Ha nálad vannak a listák, bajt hoznak a fejünkre.
Először meghatódom, amiért többes szám első személyben beszél rólunk. Krákogok egyet, ezzel próbálom palástolni az elérzékenyülésemet.
– Majd egyszer fogom magam és elégetem az egészet – vonogatom a vállam.
– És ha ezzel csak még nagyobb bajba keveredsz? – néz rám ijedten.
– Amennyiben?
– Lehet, oda kellene adni nekik az egész paksamétát – veti föl. – Hazafias érzelmek ébredtek benned, rádöbbentél a felelősségre, amellyel az uralkodónak és a birodalomnak tartozol, mi több, az emberiségnek! Vagy valami ehhez hasonló szöveget kerekítesz…
– Azt se tudom, ki a fenének adhatnám – vonakodom és a meghatottságom elillan, helyébe beárad az a bizonyos baljós előérzet.
– Azt biztosan ki lehet deríteni! – legyint Juli.
– Habár – teszi hozzá kis idő elteltével – az is lehet, hogy úgy hülyeség az egész, ahogy van. Az sincs kizárva, hogy az apád csak fantáziált. Vagy egész egyszerűen tévedett.
A hangja könyörtelenül cseng, a tekintete fagyos. Megdöbbenek a hangszínétől és attól a felsőbbrendű magabiztosságtól, ami átitatja. A gyötrő sejtelem százszorosára erősödik a mellkasomban, öntudatos kíméletlensége szorongással és zavarral tölt teli, akár méregkeverő méreggel a méregpoharat.
– Nem volt kókler… – habogom.
– Azt egy szóval se mondtam! – tiltakozik Juli megenyhülve, s hangjának tónusa kimondottan kedvesre vált, midőn folytatja, bár a tekintete nem tud olyan gyorsan idomulni változó hangulatához, mint a hangszálai, csak másodpercekkel később enyhül szigorú nézése.
– Tévedni bárki tévedhet. Teszem azt, elismert tudósokkal is előfordul viszonylag sűrűn… Nem így van?
– Ebben igazad lehet – ismerem be, zavarom azonban nem múlik.
Juli nem először veti föl azt a lehetőséget, hogy apám bakot lőtt, csak korábban nem így, nem ilyen részvétlen, kegyetlen módon tette. Apám természetesen nem volt tévedhetetlen, én pedig szükségszerűen elfogult vagyok irányában, ez logikus. Juli objektívebben látja a kérdést nálam, ezzel is nehéz lenne vitatkozni. Ennek ellenére határozottan elkeserít, amikor a tévedés lehetőségével hozakodik elő. Most még rosszabb a helyzet: megfoghatatlan gyanakvás támad bennem, amiért újra szóba hozta ezt és főként amiért így, ilyen hangsúllyal, ilyen nyersen, ilyen ridegen beszélt az apámról és az elméletéről. Meghatározhatatlan, alattomos bizonytalanság kezd motoszkálni a bőröm alatt. Mintha giliszták rágták volna magukat az irhámba. Juli nyilván érzi, hogy valami most eltörhet bennem, ha nem vigyázunk, ezért sebesen eltereli a szót az aggályos témáról, becézgetni kezd és simogatni, elhalmoz a gyöngédségével. Hamarosan hosszan, érzékien szeretkezünk, mégis úgy érzem, mintha gépiesen, megszokásból cselekednénk, mintha a rutin vezérelné a mozdulatainkat, pusztán a mezítelen testiség, lélek nélkül, élettelenül. Amikor Juli magamra hagy, hogy a bárba menjen, dolgozni, üresnek, magányosnak és elhagyatottnak érzem magam. Kiszolgáltatva a zordon északi sark kényének-kedvének.
Huszonegy évesen éreztem ilyet utoljára, amikor Judit faképnél hagyott. Még a gimnázium végén kezdődött a kapcsolatunk, s közel három évig tartott. Amikor véget ért, olyan érzés kerített hatalmába, hogy nem maradt semmim. Hogy kifosztottak. Valójában magamat fosztottam ki, hiszen az én hibámból szakítottunk − ám ez mit sem enyhített a nyomorúságomon, inkább csak fokozta.
Voltaképpen soha többé nem múlt el belőlem ez az érzés, a vigasztalanság és elhagyatottság érzése, csak meghúzódott az árnyékban. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindvégig a lelkemben (agyamban?) maradt, amikor hosszú évek múltán újra találkoztunk Judittal. A haja barnából szőkévé vált, a melle fölött tetovált mandala díszítette a bőrét, ezen kívül azonban ugyanúgy festett, mint az emlékeimben. Nyár volt, beültünk egy sörkertbe, beszélgettünk. Judit bejárta a világot, sokfelé dolgozott, de szinte mindenütt pórul járt, mindenütt kihasználták, megrövidítették.
− Sosem hittem volna, hogy ilyen szar életem lesz – mondta mosolyogva. Szép mosolya volt.
Judit vegyészként végzett az új temesvári egyetemen és pár évvel azután, hogy elváltunk egymástól, egy céget alapított az ismerőseivel, javarészt évfolyamtársaival, akik nemsokára kilopták a közös üzletből az összes tőkét. Ráment Judit lakása, amit a nagyszülei hagyatékából vásárolt, plusz a szülei megtakarított pénze, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy a börtönt legalább megúszta. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a többiek nem voltak ilyen szerencsések: hat és tizenöt év közötti, fegyházban letöltendő büntetéseket kaptak. Az apja ezek után, elsősorban a családi megtakarítás elkótyavetyélése miatt, kitagadta, ő pedig fogta magát, elment dolgozni Izraelbe. Az Oszmán Birodalomba ékelt zsidó államot 1970-ben hozták létre három évtizedes tárgyalásokat követően, azóta nemzetközi protektorátus alatt áll. Néhány radikális muszlim vallási társaság a nagyhatalmak által garantált védelem ellenére állandó fenyegetést jelent az ország mindennapjaira, az iszlám, mindenekelőtt arab és palesztin fanatikusok nem képesek elviselni, hogy a zsidók önálló államhoz juthattak a Szentföldön, miközben rajtuk vagy az oszmánok, vagy a perzsák, vagy az angolok uralkodnak továbbra is. A modern Izraelben születése óta rendszeresek a robbantások, az öngyilkos merényletek, kivált az Aszaszin Testvériség nevű terrorszervezet révén, amelynek központja a hivatalosan brit fennhatóság alatt álló, valójában módfelett zűrzavaros Afganisztánban található (illetve nem található, mivel senki nem tudja, pontosan merre keresse). Judit mindenesetre évekig élt Izraelben, dacolt a leselkedő veszélyekkel, sokat dolgozott és sokat is keresett, ám végül ott is kisemmizték. A részletekbe nem avatott be, csak annyit mondott el, hogy magyarok verték át. Az izraeli éveit követően először Burmában, majd Indiában, végül Nigériában vállalt munkát, s mindenütt azt tapasztalta, hogy az angolok a valóságban egyáltalán nem olyan úriemberek, mint amilyennek mutatják magukat.
− Két éve hazajöttem – mesélte. – Először Pozsonyban éltem fél évet, onnan kerültem Pestre, egy kutató cégnek dolgoztam. Néhány hónapja csődbe ment a cég. A lakásomat is ők bérelték, az autómat ugyancsak tőlük kaptam… Naná, hogy minden elúszott… És ezen felül behajtott rajtam a bank egy rakás tartozást is, mivel állítólag tulajdonostárs voltam a vállalkozásban. Mutatták a papírokat, amik ezt bizonyítják. Valódinak tűntek, bár sosem írtam alá még csak hasonlókat sem. Több millióval tartozom mind a mai napig. És életem végéig tartozni fogok.
Legszívesebben megöleltem volna, de nem mertem moccanni se. A kezeit figyeltem. Nagy kezei voltak, sokkal kisebbekre emlékeztem − tehát akad még egy változás a haja színén és a tetováláson túl, állapítottam meg magamban, miközben magam is tisztában voltam azzal, ez csak látszólagos változás, ami az emlékezetem megbízhatatlanságát bizonyítja.
− Azóta itthon élek, az anyámmal, aki elhagyta az apámat – fejezte be a történetét Judit. − Takarítani járok anyám barátnőihez, ebből élünk, meg anyám nyugdíjából. Hivatalos jövedelmem nem lehet, mert a bank és az állam rögtön lecsapna rá. Titokban élek a föld felszínén, tulajdonképpen titokban. Néha olyan ürességet érzek itt benn – mutatott a mellkasára −, hogy azt hiszem, ha belevágnék egy kést, még levegő se süvítene kifelé, nemhogy vér vagy bármi más…
Szerettem volna elmondani neki a bennem lakozó ürességet, megvigasztalni, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel. Beszélni arról a kifosztottságról, magamra maradottságról, amiben minden napom telik. Sajnos, nem voltam rá képes. Féltem, hogy túl messzire megyek, túl mélyre hatolok.
− Tudod mi az, amit mindig szerettem benned? – kérdezte hirtelen Judit, talán mert látta a hezitálásom.
− Hogy mindig gondolkoztál – mutatott a homlokára. – Mindig, mindig járt az eszed, mindig magyarázatokat kerestél a világra. És közben egy pillanatig sem váltál gépiessé, nem lettél lélektelen racionalista.
Zavarba jöttem, talán el is pirultam, mire Judit előzékenyen másról kezdett beszélni. Mikor elváltunk, kicseréltük a telefonszámainkat. Egyszer-kétszer beszéltünk is, mielőtt Zichytelepre száműztek, de találkozni nem találkoztunk többet. Az üresség, amiről Judit beszélt, s amiről én nem tudtam neki beszélni, az üresség, habár Juli mellett úgy éreztem, elpárolog, akár tálkába öntött víz a sivatagi napon, valójában nem múlt el belőlem. Mikor megismertem Julit, úgy éreztem, megszabadulok tőle, most azonban újra szivárog belém vissza, feltartóztathatatlanul…
Eltelik egy újabb nap, majd még egy, s még egy harmadik. Hovatovább rögeszméssé válok. Próbálom megmagyarázni, hogy csupán képzelődöm, hogy rosszul láttam azt a pillanatnyi hidegséget, azt a számító pillantást, valójában egyik sem telepedett meg Juli tekintetében, csupán a kételyt láttam benne, azt értettem félre. Be kell bizonyítanom atyám igazát a szerelmemnek, aki talán nem is szeret viszont (de akkor mi a csudát akar tőlem, mi a fenét tervez velem?), be kell bizonyítanom atyám igazát, hogy egyszersmind bebizonyítsam azt is, nem valami csip-csup nézeteltérés vetett a sarkkörön túlra, hanem bizony súlyos titkok és rejtett játszmák okozták bukásomat. Lázas keresésbe kezdek, rendszeresen eljárok a könyvtárba, bújom a könyveket, régi újságokat, keresgélek a videóhírmondó sávjain, árulkodó jelek után kutatok. Bármi megtenné, ami a titkos szolgálatokra utal, akármi válhatna kiindulópontommá. Csakhogy a szolgálatok értik a dolgukat, nyilvános nyomot nem hagynak maguk után. Erőfeszítéseim hiábavalóak, továbbra is kizárólag apám interpretációjára támaszkodhatom.

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – X. fejezet

10.

Dacára a kutya hidegnek, ma hosszan nézegettük a sarki fényt, Juli meg én. A legzordabb tél van, nem ritkán úgy ötven fokkal fagypont alatt, süvít a szél és az ember attól tart, karnyújtásnyira a végítélet. Ehhez képtelenség hozzászokni. Beszélni sem lehet idekinn. Legalábbis nem tanácsos. Vastag gyapjúsálakkal takarjuk el az arcunkat, a szánkat, a szemünkön speciális okuláré. Ha az ember köpne egyet, a nyál alig hagyná el az ajkait, máris keményre fagyna. Vicces mítoszok keringenek férfiakról, akik vizelni próbáltak ilyen körülmények között. Meglehet, nem is mítoszok, de maga a színigazság mindahány, valamennyi abszurd következménnyel együtt.
Az aurora borealis, az északi-sarki fény tagadhatatlanul gyönyörű. A tudósok az úgynevezett (és számomra fölfoghatatlan) napszélből származó elektronokkal és protonokkal magyarázzák a létét. Ezek belépnek a Föd légkörébe, ahol a mágneses pólusok, azaz az északi és a déli sark felé áramlanak, ott aztán összegyűlnek, ütköznek a légkört alkotó atomokkal, ezáltal ionokká alakítják, vagyis gerjesztik őket, s ez a gerjedelem maga a sarki fény. Öt formája létezik a jelenségnek: a fátyol, a sugár, az ív, a folt és a sáv. Jómagam mind az ötöt megfigyeltem már az esztendők folyamán. A fényjelenség színe is változatos, noha tapasztalataim szerint az uralkodó a kékes, a zöldes és a lilás árnyalat.
– Ez a legszebb dolog itt – vallja be Juli már benn, az épületben. – Ezért megérte idejönni.
– Értem nem? – évődöm.
Juli a vállát vonogatja.
– Az majd elválik – nevet.
Ismét az én szállásomra megyünk. Többnyire itt töltjük az időt, mert Juli a bár tulajdonosa által bérelt lyukban lakik, ahol nem is néznék jó szemmel a románcunkat és nem is valami kényelmes az a fellengzősen lakásnak nevezett odú. Kisvártatva teát hörpölünk, egészen idilli a hangulat. Így telnek fölöttünk az órák, a napok azóta a közös mozizás óta. Mind közelebb és közelebb jutunk egymáshoz, napról napra szorosabb a kötelék.
– Az apád nem él már? – szögezi nekem a kérdést hirtelen. Nem lepődöm meg, az elmúlt hetekben megszoktam az efféle váratlan megnyilvánulásait.
– Így igaz, nem él már – mondom. – És attól tartok, hogy… Hogy úgy mondjam, eltették láb alól.
– Kik?
– A titkos szolgálat.
Gyanakodva vizslatja az arcom. Nem tudja, komolyan vegye-e, amit mondok, vagy nevessen.
– A titkos szolgálat – ismétlem meg. – Apám szerint a világot a titkos szolgálatok irányítják. A Monarchiát is.
– Marhaságnak hangzik – jegyzi meg Juli, mire én beavatom apám elméletébe. Nem tudom, mi történik velem, talán beleszerettem ebbe a lányba, s nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte, talán csak beszélni akarok végre valakinek az eretnek teóriáról, ami megváltoztatta az életemet. Akárhogy is, töviről hegyire elmondom, amit apám irataiból kihámoztam és összekompiláltam. Mintha egy gát szakadna át bennem, ömlik belőlem a szó. Juli figyelmesen hallgat. Amit a Pétervári Hosszú Éjszakákról és Uljanov-Leninről mondok, láthatóan megdöbbenti.
– Uljanovot még a lázadás éjjelén megmérgezték – mesélem. – A helyét egy Dzsugasvili nevű grúz vette át, aki a német titkos szolgálat fizetési jegyzékein kezdetben Koba, később Sztálin néven szerepelt. Ő volt II. Miklós és II. Alekszej belső titkos tanácsnoka, 1922-től pedig, Olga cárnő trónra lépését követően az orosz titkos rendőrség, az Ohrana teljhatalmú ura; egészen a haláláig. Apám kutatásai fényt derítettek arra, hogy a háttérből ez a Dzsugasvili irányította Oroszországot 1914 és 1952 között. Vagyis rajta keresztül végeredményben a Német Birodalom.
– Mi a fene… – csodálkozik Juli.
– Ha belegondolsz – magyarázom –, azt még a hivatalos történelmi monográfiák és a lexikonok sem tagadják, hogy az orosz muzsikok helyzetének rendezése és az 1923-as földosztás mögött Max von Baden német birodalmi kancellár áll.
– Igen, úgy emlékszem, valóban így tanultuk – bólint a lány.
És én tovább beszélek:
– Az elmúlt évtizedekben Németország és Oroszország szoros szövetségében a széles tömegek világszerte nem láttak egyebet, mint amit a fejükbe vertek: két nagyhatalom barátságát. Ezzel szemben apám szerint egészen 1990-ig ez a kapcsolat teljesen más alapokon nyugodott. Sokkal inkább alá-fölérendeltségi viszonynak volt nevezhető, amelyben a németek szabták meg a játékszabályokat. 1914 és 1990 között minden lényeges kérdésben a németek döntöttek Oroszországban. Mígnem az Olga cárnő utódja, III. Miklós cár lemondatása után, 1984-ben trónra lépő VII. Iván önálló politikába nem fogott. Titokban megállapodott a japánkínaiakkal és a szibériai földgázkészletek értékesítéséből származó bevételekkel 1990 körül képes volt függetleníteni országát a Német Birodalomtól, noha nyíltan soha nem fordult vele szembe. Olyannyira nem, hogy, mint azt mind a ketten tudjuk, hivatalosan ma is él a német-orosz örök barátsági egyezmény. Ha azonban jobban megfigyeled, nem nehéz észrevenni, hogy az orosz politika mind gyakrabban tér el a német iránytól és az eltérések egyre jelentősebbek.
Juli nem szól, a szeméből látom csupán, hogy érteni akarja és érti is, miről beszélek. Nem zárkózik el a narratíva elől, amit vázolok, nem tart bolondnak, nyitottan fogadja a mondataimat, átgondolja, mérlegeli valamennyit. Ettől még inkább nekibátorodom.
– Visszatérve a kezdetekhez, apám úgy gondolta, 1914 a világ sorsdöntő esztendeje volt, midőn a hivatalos német politika nagy hangon fenyegetőzött a háborúval, ám eközben a német titkos szolgálat már minden korábbi akcióját messze meghaladó apparátussal dolgozott a háború elkerülésén. Oroszország német érdekeltségbe vonásával meg is hiúsított minden nagyobb vállalkozást a Birodalom ellen. Amikor 1917-ben a cár és az addigra Kína nagy részét bekebelező mikádó is örök barátsági egyezményt írt alá, az angolszászok és a franciák örökre elfelejthették a nyílt sisakos küzdelmet, a német ipar pedig megkapta a távol-keleti és a szibériai ásványkincsek jelentős részét, így a Kaisernek többé nem állt érdekében a világ újrafelosztása. Az ábra azóta, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, lényegében semmit sem változott.
– Jó, elfogadom, amit mondasz. Legyen így – hagyja rám Juli rövid töprengés után. – De mi történt volna az apád szerint, ha Ferenc Ferdinánd nem éli túl a szarajevói merényletet? Elkerülhetetlen lett volna a háború?
– Nem csak szerinte – mondom nyomatékkal. – A történészek oroszlánrésze nem vitatja, hogy amennyiben Gavrilo Princip sikerrel jár, azon melegében kitör a háború. Ha nem is rögvest indítja el csapatait a Monarchia, sokat semmiképpen nem kellett volna várni a hadüzenetre. És a Monarchia hadba lépése elindította volna a láncreakciót, egymás után kapcsolódtak volna be a küzdelembe Európa országai.
– És ha úgy történt volna? – kérdezi Juli.
– Ha 1914-ben kirobban egy széles, európai, sőt, talán kontinenseken átívelő háború – magyarázom megfontoltan, lassan formálva a szavakat –, azt Németország szükségszerűen elveszíti. Apám legalábbis így gondolta. És az érvei meggyőzőek. Ha meghal a trónörökös és Uljanov kudarcot vall Péterváron, valószínűleg 3-8 éves háború alakult volna ki, amelyből elkerülhetetlenül a francia-brit-orosz koalíció kerül ki győztesen, elvégre gazdaságilag és demográfiai szempontból is előnyben voltak. Különösen akkor lett volna egyértelmű a tengelyhatalmak veresége, és ehhez végképp nem férhet kétség, ha a britek az Egyesület Államokat is be tudják vonni a konfliktusba, ami egy abszolút valószerű lehetőség lett volna. A Monarchia a németekkel együtt elbukott és feltehetőleg a darabjaira hullott volna, de az a minimum, hogy soha nem alakul át Közép-Európai Monarchiává és soha nem csatlakozik hozzá Lengyelország. Ugyanakkor az is több mint valószínű, hogy a győztesek nem lettek volna képesek megsemmisítő győzelmet aratni, ezért az elmúlt száz esztendő állandó huzavonával, meg-megújuló harcokkal, akut konfliktusokkal lett volna terhes. Apám véleménye szerint ebben a permanens válságban az ezredvégre két-három, de az sem kizárt, hogy csupán egyetlen szuperhatalom alakult volna ki a Földön, ám ennek valódi befolyása igen korlátozott és ingatag lenne, a civilizáció sorsát ugyanúgy háttérerők és háttérhatalmak tartanák kézben, mint a mi valóságunkban, tehát a valódi valóságban, ám ezek a hatalmak nem föltétlenül a titkos szolgálatok lennének sokkal inkább hatalmas, globális, országok és népek fölött álló vállalatszörnyetegek, konszernek és trösztök. A világ kevésbé tűnne biztonságosnak, mint az, amelyikben élünk, ugyanakkor több lehetőséget foglalna magában, s vélhetően technikailag is lényegesen fejlettebb lenne.
Miután befejezem, Juli ismét sokáig gondolkodik. Ráncolódó homloka mögött látni vélem az agytekervényeit, ahogy földolgozzák az új információkat.
– Ha az apád valóban leírta mindezeket, csoda, hogy nem nyírtak ki téged is – jegyzi meg végül.
– Ezen először én is meglepődtem – ismerem be. – Míg rá nem jöttem, hogy van egy életbiztosításom.
– Életbiztosításod?
– Apám följegyzéseinek végén ügynöklistákra bukkantam. Mindegyik hatalmi oldal, mindenféle állam titkos szolgáinak neveit és fedőneveit gyűjtötte össze. Több tucatnyit.
– És valódiak? – csodálkozik Juli. – Úgy értem, apád tényleg leleplezett egy rakás ügynököt?
– Ezt nem tudhatom – ismerem be. – Viszont ezt ők sem tudhatják. Ez az én életbiztosításom.
– Hacsak nem az a helyzet, hogy az apád valóban baleset áldozata lett és ez az egész szépen fölépített alternatív világmagyarázat nem több puszta fantazmagóriánál.
– Az is egy lehetőség, valóban… Bár ellene mond a száműzetésem.
– Kivéve, ha a főnökeidnek ritka jó a kapcsolatrendszerük és ritka nagy a gyűlöletük irántad – ellenkezik Juli.
– Meglehet, az is meglehet − dünnyögöm.
Meglepetten tapasztalom, mennyire elszomorít a lehetőség, hogy apám elmélete mégsem keltette föl senki érdeklődését, s én sem a világot irányító titokzatos erők, mindössze egy-két rosszindulatú, pitiáner középhivatalnok áldozata vagyok. Juli észrevehette rajtam a csüggedést, mert nyomban a nyakam köré fonja a karját és kényeztetni kezd.
– Ne feledd, amit mondtál – súgja. – Ha nem küldenek ide, nem találkozunk. Talán soha!
Nem, ezt nem feledem. Soha. Nem is feledhetem, ahogy ez a lány csókol és ölel, azt képtelenség elfeledni. Miután szeretkezünk, Juli elmegy dolgozni. Kínzó üresség marad utána. És egy halvány kellemetlen érzés. Mikor készülődni kezdett, mintha azt láttam volna rajta, neki is ugyanúgy meg akar szakadni a szíve, amiért egy objektíve rövid, szubjektíve kíméletlenül hosszú időre el kell válnunk, mint nekem. Pár perc múlva viszont úgy látom, közönyösen tesz-vesz, s csak mikor észreveszi, hogy figyelem, akkor ölt hirtelen szomorú ábrázatot. Vélhetően mindez pusztán az én paranoiám, semmi több. Végül is világéletemben aggodalmaskodó figura voltam, s az utóbbi években ez a tulajdonságom talán kifejezetten kórossá erősödött. Nem kellene túlzásba vinnem. Élni kell, valahogy élni.

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – IX. fejezet

9.

Hamisítatlanul szép ez a reggel, ahogyan ülök az ágyam szélén és Juli gerincének elegáns, szépséges ívét figyelem. A nyakszirttől húzódik a feneke irányába. A csigolyáit meg tudom számolni a feszes, bársonyos bőr alatt.
– Tetszik? – kérdezi. Nem mozdul. Megérzi, hogy legeltetem rajta a szemem.
– Ez kérdés? Lehet ez kérdés? – játszom a fölháborodottat.
Fölnevet, felém fordul.
– Ma csak délutánra megyek, miénk a délelőtt. Főzöl kávét?
Főzök. Az ágyban szürcsöljük el. Olyan érzésem támad, mintha évtizedek óta így élnénk, holott kevesebb, mint egy napja vagyunk együtt. Ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, mindent tudni akarok erről a nőről, ismerni akarom a múltját, a jelenét, részese kívánok lenni a jövőjének.
– Most már elmondod, miért vagy itt? – próbálkozom.
– Az ágyadban? Mert lefeküdtem veled az éjjel, nem rémlik?
– Ne bohóckodj.
– Miért ne?
– Igazad van, bohóckodj!
Nevetünk, aztán egyszerre kortyolunk a csészéinkből.
– Az apám miatt vagyok itt – komolyodik el. – Pénzt keresni.
– Az apádnak?
– Igen. Hosszú és bonyolult történet. Annyi a lényege, hogy pénzre van szüksége. És itt sokkal jobban keresek, mint otthon kisdedóvónőként.
– No, igen, ez aligha vitatható…
– A vőlegényemmel akartam jönni – folytatja Juli. Ettől a mondatától egy pillanatra megsajdul az oldalam, mintha lefutottam volna tíz kilométert. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elillan a fájdalom. – Csakhogy közölte az a kretén, hogy ő aztán nem fagyoskodik, inkább megvár. Erre elküldtem a jó büdös francba. Engem ne várjon, velem ne levelezgessen, nekem ne ígérgessen. Jöjjön velem, vagy lépjen tovább. Nem kötök kompromisszumokat.
– Kemény lány vagy.
– Nem haragszol, hogy elmeséltem?
– A vőlegény-dolgot?
Juli bólint.
– Nem – mondom és így is gondolom. – Fölteszem, már nem jelent semmit.
– Ha jelentene, nem fekszem le veled.
– Világos.
– Nem szeretem a kalandokat. Már az efféléket.
– Én sem – mondom.
– És te? – kérdezi. – Te miért?
– Miért vagyok itt?
Mért is vagyok én itt? Ebben a pillanatban valószerűtlennek tűnik a történetem. Mindezidáig nem lehetett vitás, hogy kudarcként élem meg az ittlétemet, hiszen nem jószántamból érkeztem. Most valahogy mégsem zavar az egész história, ami idáig juttatott. Inkább határozottan örülök, hogy itt lehetek.
– Ha nem küldenek ide, nem ismerjük meg egymást – mormolom bizonytalanul, kissé szégyenlősen.
Juli továbbra is kérdőn tekint rám. A szeméből kiolvashatnám, hogy „na, ne beszélj mellé.” Nem olvasom ki, ezt nem vállalom föl. Most nem, még nem.
– Ugyanakkor nem tagadom, hogy büntetésből kerültem ide – folytatom határozottabban.
Juli kíváncsian figyel.
– Végső soron száműztek – bököm ki végre.
– Mit műveltél? – Juli hangjában, szöges ellentétben iménti arckifejezésével, alig érzek valódi érdeklődést. Ez egyfelől sért, másfelől, magam sem értem, miért, megnyugtat.
– Más véleményen voltam, mint a feletteseim.
– Azért még nem küldenek ide – csóválja a fejét. − Ezt ne mondd!
– Azért még talán nem, valóban – hagyom rá.
Hallgatunk egy darabig, percekig némán bámuljuk egymás kezét.
− Nem muszáj… − töri meg a csöndet Juli.
– Az igazi ok esetemben is az apám – jelentem ki. − Fura figura volt. Történész. Különös, alternatív elméletekkel. Jobb, ha nem beszélek róla.
– Ahogy jónak látod – mondja, s közben a lábam között kezd matatni.
A szeretkezéseinkkel nem tudok betelni. Minden pillanatban vágyakozom Juli teste után. A vágy csak nagyon rövid időkre csillapodik bennem. Mint az ópiumevő a mákonyra, úgy szoktam rá Julira. Azzal a fontos különbséggel, hogy ez a lány nem öl meg, miként az ópium végezhet az ópiumevővel. Hogy függésbe sem von, azt már nem állíthatom, de édes függőség ez, annyi szent. Soha ilyet nem éreztem nő iránt, soha ehhez hasonlóan erős szellemi és szexuális izgalmak nem kerítettek hatalmukba.
Sokat szerelmeskedünk és sokat mesélünk. Habár jobbára inkább én mesélek magamról. Rég elfeledettnek hitt események merülnek föl bennem, betolakodnak az agyamba, nem hagynak nyugton, kikívánkoznak. Elengedem őket, Juli figyel rám, hallgat, okosan néz, mindig érdeklődő. Ez boldoggá tesz.
Az álmaim azonban továbbra sem nyugodtak. Annyi változást viszont tapasztalok, hogy nem testetlen és mégis testtel bíró fehér macskákról és hasonlókról álmodom, hanem múltbéli történéseket élek át újra alvás közben. Nem tudom, álmomban ugyanúgy zajlanak-e az események, ahogyan a valóságban zajlottak, mert az álmom rendszerint annyira valóságos, hogy fölülír minden emléket, s attól fogva az álom válik mérvadóvá. A cipőbolti esetről sem tudnám megmondani, miként zajlott le a valóságban. Álmomban újraéltem, amit egyszer már ébren, vagy módosítottam a forgatókönyvet? Az álom-változat mindenesetre így fest:
Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem száz százalékot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló főiskolásokat. Azok meg bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról, az Adriáról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt árusítani, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen jártam én is.
Három hetet húztam le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt). Egyedüli örömömre Viktor szolgált, főállásban fizika-matematika tanárnak készülő hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapomon, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, magam is vele tartottam. Hitelbe ittunk, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bért meg másnapra helyezték kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre vevőt találtam, s melyek után zsíros jutalékra számíthattam. Számítottam is, ennélfogva nem voltunk restek, s Viktorral kettesben csinos cechet ittunk össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen a másnapot másnapként éltem meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársaim) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. Nem titkoltam, hogy a fizetésemért jöttem. Harsányan kinevettek. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de nem is maradt időm megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találtam magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rám vádlón. Újra próbálkoztam, ám ezúttal sem értem el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rám, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgoztam ott, de még hozzám hasonló sem. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalogtam.
A becsületsüllyesztőben Viktor várt. Hosszasan tanakodtunk. Vérszegény tervet kovácsoltunk.
Eme tervet követve néhány óra múlva a cipőboltba betoppant Viktor, az ott dolgozó barátját kereste. Azaz engem. Pontosan és körültekintően írta le a külsőmet, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, a kétségbeesés nevezetű szakadék szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és kisemmizett komájára. Azaz rám. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottunk, innen már aligha vezet út az örömös életbe.
Eközben jómagam a talponállóban vártam kenyeres pajtásomat, s közben újabb italokat hörpölve növeltem közös restanciánkat, a szám vonallá keskenyült, tekintetem elhomályosult, kezem reszketett. Viktor úgy somfordált vissza hozzám, akár egy megvert eb. Letaglózott az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességemben összeroppantottam a poharam, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderített ki a helyiségből, Viktort ezzel szemben a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta az adósságot. A pólómba csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba loholtam, hogy véremmel fecskendezzem össze a kirakatot, majd sebesen szaladjak a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondoltam, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolnék nekik. Futottam egy órácskát, míg üldözőim végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagoltam tovább. Estig róttam az utcákat, mígnem a vérem megalvadt és ragacsossá vált, a pólómra barna színű foltokat batikolt. Mire megtaláltam Sárát, Viktor nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthattam cimborámat a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. Meghatódtunk, Viktor meg én. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nem nézünk többé a pohár fenekére. Becsületünkre válik, hogy fogadalmunkat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartottuk.
Még évekig kerültem azt a talponállót és azt a cipőboltot. Aztán egy napon azt vettem észre, előbbi öltönyös úriembereknek fönntartott elegáns klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy erdélyi kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, miután megtartotta matematika- és fizikaóráit, s ma már azt is képtelen vagyok fölidézni, mikor beszéltünk utoljára. Amiképpen azt is, vajon így történt-e mindez, vagy így csak álmodtam? Ez a kérdés nem hagy nyugodni. Tény, hogy főiskolás koromban dolgoztam cipőboltban és valóban jóban voltunk Viktorral, aki később tényleg Székelyudvarhelyen helyezkedett el elemi iskolai tanárként. Az is bizonyos, hogy a cipőboltban megkeresett béremet sosem kaptam meg. Hogy a kocsmai hitel keletkezése és törlesztése, a pohár-roppantás, vérfröcskölés, menekülés megtörtént-e a valóságban is, azt nem tudom. Maga a valóság válik egyre bizonytalanabbá számomra. Nyilván apám elmélete miatt.

 

 

További  fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., X., XI. , XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)