1995/96 teléről később azt írták, „az egész telet tekintve a talajt hosszan, országos átlagban 70-75 napig borította hótakaró. A XX. század második felében mindössze három tél volt hóban gazdagabb, mint az 1995/96-os. A talajfagy is mélyre hatolt, a hóval nem borított területeken február közepén 20-25 cm mélységet is elért.” P. 1995 decemberének első napjaiban a folyóparton állt, majd megvette az Isten hidege, hangosan vacogott a foga és égett a talpa alatt az aszfalt. Bámulta, miként úsznak dél felé a jégtáblák. A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. P. lassan elindult a belváros irányába. Miközben a hidegtől elgémberedve lépkedett, lelki szemei előtt egyre csak azt látta, ahogy megfordítják a jégtáblát, de ezúttal nem egy kutyatetem, hanem Mandola holtteste emelkedik ki a vízből. Meg-megborzongott a szörnyű képzelgéstől, mégis biztosan érezte, hogy a lány nem halt meg.
− Valami félreértés lehet ebben az egészben, csakis valami félreértés – motyogta magában.
Az álmára gondolt, amelyben ült egy lepusztult padon, nézte a lába előtt vonuló hangyákat. Mikor fölnézett, látta, ahogy a postás kifordul a szomszédból, de még nem tudta, hogy minden megváltozik. Akkor sem sejtette, amikor a zöld sapkás alak, fogai közt szűrt szitkok kíséretében a lába elé hajított egy levelet. Sárga volt és gyűrött. Percek teltek el, mire megértette, hogy neki kell fölemelkednie, fölvenni a levelet a porból, kibontani és elolvasni. A szívverése fölgyorsult a lehetőségtől. Évtizedek óta nem kapott levelet. Abban sem volt bizonyos, hogy tud még olvasni. Néhány évvel korábban még képes volt elolvasni az újságok főcímeit a kocsmában, mióta azonban nem engedik be, csak kiadják neki a fröccsöt a hátsó ablakon, azóta nem próbálkozhatott. Megvakarta a fejét, bámulta a porban heverő papírt, a pulzusa lelassult. Próbálta kitalálni, mi lehet. Ha a postás hozta, nyilván levél. Vajon ki írhat neki? Ki írhat egy fekélyekkel borított testű, sárga szakállú, rongyos vénembernek, akiben a bor tartja csak az életet – úgy, ahogy. Tévedés lesz, döntött végül, és amikor föltápászkodott, nem a levél irányában indult, hanem a kocsma felé. Mikor odaért, az ablakon kinyúlt egy kövér asszonykéz egy nagy fröccsel, ő elvette a poharat, ivott. Kevéske nyugdíját régóta ide hordta a postás, ő az idejét sem tudta, mikor látott utoljára pénzt. A kocsmáros levonta a nyugdíjból a fogyasztást, de be nem engedte a helyiségbe, nem akarta elriasztani a többi vendéget. A legtöbben még az ablakon kiadott fröccsök miatt is gyakorta fintorogtak. Megitta a vizezett bort, megkocogtatta az ablakot, beadta a poharat, s kisvártatva újra elvette. Ezt is elszörcsögte. Akkor megint eszébe jutott a levél. Mi van, ha mégis neki szól? Váratlanul újfent nyugtalan lett, a szívverése újra fölgyorsult. Lenyelte az utolsó kortyot, poharát nagy gonddal az ablakpárkányra helyezte, indult haza, a kidőlt-bedőlt falú vályogházba, amelyben lakott, mióta hosszas bolyongás után elvergődött ebbe a faluba, és üresen találva az épületet, beköltözött.
A küldemény ott hevert még mindig, ahová a postás ledobta. Nézte. Látta, hogy a hangyák óvatosan körülkémlelik a papírt, egyik-másik fölmászik rá, a többi izgatottan sertepertél körülötte. Lehajolt, fölemelte, lerázta róla a port és a hangyákat. Kétségkívül az ő neve állt rajta. Ezek szerint a saját nevemet még el tudom olvasni megnyugtató biztonsággal, nyugtázta. Remegő kézzel bontotta föl a megsárgult borítékot, kibányászta belőle az írást. Széthajtotta, nézte. Az ákombákomok kusza vonalakká ugrottak össze a szeme előtt. Hiába erőltette maradék agysejtjeit, nem engedelmeskedtek, nem tudták szavakká fűzni a jeleket. Csak egy kicsit keseredett el. Régóta nem érzett már kíváncsiságot. Az önmagában fölért a csodával, hogy a levél érkezése gyorsabb ütemekre sarkallta nyűglődő, kínlódó szívét. Tudomásul vette, hogy neki szól a levél, csak éppen olyan, akár süketnek a szerenád. Jó érzés, hogy tud róla, habár érteni nem fogja. Begyűrte a papírt rongyos inge alá, megint a hangyákat figyelte, aztán visszavánszorgott a kocsmához.
Újabb fröccsöket ivott, élvezte, ahogyan a bor végig bizsereg a nyelőcsövén. Izzadt a nyáreleji naptól, érezte, ahogy bepisil. Néha fölvihogott a fröccs hatására. Vakarózott éppen, amikor kezébe akadt egy darab papír. Nem emlékezett rá, honnan került hozzá, már éppen el akarta hajítani, amikor fölsejlett benne a postás hanyag, megvető mozdulata, amivel elébe dobta a porba. Az ő levele. Megkocogtatta az ablakot, ám ezúttal fröccs helyett arra kérte a kövér női kar gazdáját, olvasná föl neki azt, amit a papírra írtak. Az asszony nem ellenkezett, emlékezett, micsoda hisztire képes ez a nyomorult, ha nem teljesítik valami ostoba kérését. Nem akarta, hogy megrugdossák az italozó törzsvendégek, mint ilyen esetekben mindig. Elvette a papírt, s leküzdve az undort, fölolvasta, ami rajta állt. A megszólításon meg az aláíráson túl négy szó volt mindössze, a lap alján dátum állt. Egy harmincöt évvel korábbi dátum. Az asszony szörnyülködött, hogy milyen régi levél, s mikor megtudta, hogy ma érkezett, csóválta a fejét, vadul szidalmazta a postát. A négy szó mindössze ennyi volt: Szeretlek! A szobornál várlak. Aláírás, dátum, fröccs. A levél újra a hosszú körmökben végződő ujjak közé, a mocskos, reszkető kézbe vándorolt. A kéz gazdája megitta a fröccsöt, aztán a levelet maga előtt tartva visszabotorkált a helyre, ahol élt. Valami halvány derengést látott, s a derengésben egy lányt. Izgalmat érzett, a várakozás izgalmát. Aztán csak keserűséget. Leereszkedett a lepusztult padra, hátát a vályogfalnak vetette, érezte, hogy mozdul, de nem dőlt tovább. Kezében tartotta a papírt, rajta betűkké szervesülő vonalak, a megfejtésüket szolgáló képességét már elveszítette. Sötétség vette körül. Kezében tartotta a papírt, s érezte, hogy ez egy válasz. Az életére. Egy lehetséges felelet valamiféle kérdésre. Nem volt világos előtte, mi is lehetett pontosan a kérdés, csak a szomorúság tűnt bizonyosnak, ami feszegette, s amit nem értett, hiszen évek óta nem ébredtek már benne érzések. Sóhajtott – ez is meglepte. Sejtette, hogy megváltozott minden, kezdeni azonban semmit sem tudott a változással. Ölébe ejtette a levelet, behunyta a szemét. Egy lány arcát látta, valóságosan, jelenlévőn. Ismerősnek tűnt. Kedvesnek. Megpróbálta kinyitni a szemét. Nem sikerült. Úgy érezte, föláll és elindul, közben tudta, hogy a padon üldögél, és arcán nedvesség csorog. A szíve egyre lassabban vert, s egyre hosszabb visszhangokat vetett, végül elhallgatott. Az utolsó dobbanásra nem jött válasz. Már nem volt rá szükség. A testből egy halvány füstgomolyag emelkedett föl, ellebegett a talaj fölött, míg föl nem szívódott a hajnali ködben.
Ez egy álom, konstatálta magában P. Én vagyok benne a vén alkoholista, a levél feladója Mandola, a többi lényegtelen. Visszarohant a folyópartra. A jégre kiterített kutyatetem merev lábai az égre meredtek. Különös derengést vélt látni az állat élettelen teste körül. Ha jobban megfigyelte, a partjainál befagyott, a középső sodrásában jégtáblákat cipelő folyó derengett kékesen. Bár nyilván érzéki csalódás lehetett csupán.
Megkereste a padot a sétányon, amin oly sok időt töltött el tavasszal és nyár elején. Nem törődött a hideggel, leült. Kis híján megfagyott, mégis ott gubbasztott szürkületig. Akkor egy madár ereszkedett a pad támlájára, alig egy karnyújtásnyira tőle. A barna színű szárnyas nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Talán két-három percig is figyelte P.-t, a fejét többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, mielőtt egy erőteljes „uhhh” hangot kiadva, elrepült. P. meresztette a szemét, hátha követni tudja a tekintetével. De mindenütt csak azt a kékes derengést látta, semmi egyebet.
(Illusztráció: “Мечта” )