Bene Zoltán összes bejegyzése

Sarki fény – VII. fejezet

7.

Ha jobban belegondolok, tényleg nem tudom, mi a csudát műveltem az elmúlt három esztendőben. Olvasgattam apám iratait. Képzelegtem. Nyalogattam lelki sebeimet. Jegyzeteket készítettem egy, az egyre távolabbi jövőben megírandó kulturális koncepcióhoz. Ebben az egyelőre még pusztán imaginárius dolgozatban − egyre erőtlenebb szándékaim szerint – elképzeléseket, javaslatokat fogalmazok majd meg, amelyek által a Monarchia avas művelődéspolitikája korszerűbbé, jobbá, hasznosabbá válhat. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy sosem váltom valóra ezt a tervemet sem, s ha netán mégis megtenném, akkor sem érnék el semmit, maradhatna a fiókban az idők végezetéig, vagy addig, míg el nem égeti valaki, aki leginkább én lehetnék. (Nem mellesleg a koncepció értékei felől is erős kételyeim támadtak az utóbbi időben.)
Mit csináltam még?
Egy nyáron fókára vadásztam.
Más nyarakon kirándulgattam, fényképeztem a madarakat, a természetet.
Télen olvastam (hála Istennek, a telepen egészen jól összeállított és viszonylag gazdag könyvtár működik).
Olykor elmentem a moziba, havonta egy-két alkalommal berúgtam a bárban, két éve rövid viszonyt folytattam az egyik kutató asszisztensével, aki azóta hazautazott.
Hébe-hóba meglátogatom az istentiszteletet a kápolnahelyiségben…
Ennyi, s nem több, amiről számot tudnék adni, ha valaki azt firtatná, mi a csudát végeztem a telepen ezidáig. (Senki nem kéri számon.)
Nem sokkal az ideérkezésem után nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A tél örökös éjszakája köszöntött ránk, odakint farkasordító hideg, idebenn mesterséges meleg és vibráló, elektromos fény uralkodott. Naphosszat csak lustálkodtam, olvasgattam. Egy este (vagy inkább reggel volt?) letettem azt az aprócska könyvet, amit éppen bújtam, és fennhangon elszavaltam az utoljára olvasott sorokat: „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk… Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharaptam az utolsó szót, nyomban valami furcsát éreztem a lapockám tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy… egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, türemkednének elő a bőröm alól. Azon tűnődtem, vajon ilyen hatással volnának a lelkemre és azon keresztül a testemre egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak ezek a szavak semmit. Semmi újdonat újat, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a teremtésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Megráztam a fejem, a lapockám sajgott. Szinte biztosan éreztem, hogy szárnyaim nőnek. Növekednek, kicsíráznak a sejtjeimből. Azt kérdeztem magamtól meg a szobám falaitól: hát ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgáltam a fájdalmam, s rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is fájdalom az, hanem valamiféle szokatlan, feszítő érzés. Fordultam egyet balra, majd jobbra, megmozgattam a hátizmaimat, felvontam, majd leejtettem a vállamat. Határozottan olyan érzésem támadt, mintha éppen át akarná szúrni valami a bőrömet – belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, ahogyan növekednek, akár a zöld fű a réten… Lehunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a levegőbe emelkedem, elrepülök innen messzire, délre, az én városomba, a háztetők fölött körözök, egy halom csokit potyogtatok a kéményekbe, körbelebegem a gólyafészkeket és letörölgetem a port a tojásokról. Sőt, még a rászikkadt madárszart is! Röpködök a folyó fölött, hanyatt ráfekszem a levegőre, a szellőre, nyelvemet kiöltöm a Napra, versenyt száguldok a fecskékkel és megcirógatom a bárányfellegeket, beletúrok selymes gyapjukba, aztán odébb lebbenve megráncigálom a viharfelhők szakállát. És ha elfáradok, templomtornyok villámhárítóján pihenek kicsikét… Mindeközben a hátamban éreztem azt a különös érzést! Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen repülni fogok. Az első ember leszek a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nélkül. Lehunytam a szemem, pár pillanatig boldog voltam. Boldogságomat, úgy tűnt, semmi nem zavarta – egészen addig, míg egy légy az orrom hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtottam. A légy azonban hamar visszatért és a kezem fejére ereszkedett. Agyoncsaptam. A csattanás visszhangot vetett az egész nyomorult sarkvidéken, talán az egész végtelen világegyetemben is. A légy teteme elkenődött a bőrömön. Undorodva kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam a légy hulláját, ezt a ragacsos gusztustalanságot magamról. S ha már ott voltam, hát megnéztem a tükörben a hátam: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúztam az ingem, hátat fordítottam a tükörnek, s a fejemet izgalmamban annyira hátracsavartam, hogy kis híján kitekertem a saját nyakam.
− A szárnyaim! Növekedjetek, erősödjetek, drága szárnyacskáim − suttogtam.
A következő pillanatban azonban elakadt a lélegzetem. Iszonyatos látvány tárult elém: jobb és bal lapockámon egy-egy érett pattanás vöröslött…
Tisztán él bennem az eset ma is. Gyakorta eszembe jut. Szégyenkezem miatta, röstellem, hogy ennyire megviselt a száműzetés, hogy a józan ítélőképességem ilyen galádul cserbenhagyott.
Mindazonáltal nem csak a pironkodás miatt ötlik föl bennem az eset időről időre.
Errefelé a tél közepén még véletlenül sincsenek legyek. Nyáron ugyan hemzsegnek, akárcsak a szúnyogok, mivel azonban kéthavonta alaposan sterilizálják a főépületet, így, ha be is fészkeli magát a szobámba egy szokatlanul életrevaló példány, óhatatlanul el kell pusztulnia. Képtelenség, hogy a tél közepéig életben maradjon a lakásomban bármiféle rovar. Tehát lázálom volt ez az egész légy-história.
Ami tulajdonképpen megnyugtató.
Másfelől viszont nyugtalanító, hogy mostanában ennyit álmodom. Régen kevesebb álomképet láttam. Otthon inkább az álmatlanság gyötört, amikor pedig mégis aludtam, öntudatlanságba zuhantam, egyfajta semmibe, mintha gép lennék és kikapcsoltak volna. Nem ritkán fölkerekedtem az éjszaka közepén, lementem a Tiszához. A régi híd lábánál őgyelegtem, vagy az új, különösen szép ívű gyaloghídon átkeltem Újszegedre, ahonnan a legészakibb hídon tértem vissza, bebarangoltam Fölsőváros folyóparti utcáit, megittam egy spriccert valamelyik késdobálóban és már pirkadt fölöttem a hajnal, mire hazatértem, kisvártatva indulhattam a hivatalba. Szerettem az éjjeli bóklászásaimat. A nappaliakat is, persze. Gyerekkorom óta rengeteget sétáltam a városomban, élveztem, hogy minden szegletét ismerem, s minden szeglete ismer engem. Ha lehunyom a szemem, bármikor bármely részletét magam elé tudom idézni. S mikor kinyitom, letaglóz a honvágy…

 

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – VI. fejezet

6.

Nem értem, hogyan telt el egyik pillanatról a másikra ez az éjjel. Mintha csupán pár másodperc lett volna az egész. A számban kellemetlen ízzel ocsúdok, a bal karom elzsibbadt (minden bizonnyal saját testemmel nyomtam el az idegeket), a fejem tompán sajog és megmagyarázhatatlan szorongást érzek. Alighanem rosszat álmodtam, bár nem emlékszem belőle semmire. Gyakorta riadok így, álomfoszlányokkal az agyamban, amelyek nem állnak össze értelmezhető képekké, eseménysorokká kivált nem, csak lebegnek, akár egy-egy nyári reggelen a hátrahagyott ködfoszlányok az otthoni táj fölött, mielőtt végleg fölszívná őket a Nap.
A reggelt, mint mindig, éles sivítás jelzi. A legtöbben kollektív ébresztőnek hiszik – valójában a józan eszünket igyekszik megőrizni a kíméletlen riadó, az állandó nappal, illetve az állandó éjszaka elleni védekezés része. Jóllehet a telep legnagyobb épületében élünk, mesterséges körülmények között, ha nem lennének az efféle intézkedések (a reggelt jelző éles hang vagy a folyosóvilágítás kikapcsolása este tízkor), végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába.
Életem tere, a központi épület nem egyéb, mint egy jókora, hasán fekvő, különleges fémötvözetekből összerótt téglatest. Ablakok nincsenek rajta, falai közt a folyosók az utcák (helyesebb volna talán inkább sikátoroknak nevezni ezeket a szűk alagutakat), a lakások a házak, a társalgók a terek, az irodák a hivatalok, a mozi és a bár a szórakoztató negyed. A laboratóriumokat és a kutatók szállásait a téglalap egyik végében, nehéz acélajtók mögött alakították ki, az ajtók előtt a biztonsági szolgálat egy fegyveres őre ül a nap huszonnégy órájában. A további részeken, amelyek az épületnek úgy két harmadát teszik ki, élünk mi, többiek. A kutatók mindössze tucatnyian lehetnek, mégis övék az objektum harmada, a másik kétszáz osztozik a maradékon. A bárba mindenki eljár, még a fúrótornyokról is gyakorta betérnek a széltől cserzett arcú, marcona férfiak néhány italra, egy kis beszélgetésre, zenehallgatásra (a helyiségben többnyire a zenét sugárzó rádióadó szól), legalábbis nyáron, amikor az időjárás nem ejti fogságba őket, s hétvégenként el tudják hagyni a munkahelyüket. A központi épület körül raktárak, megfigyelőállomások és előttem ismeretlen funkciójú házikók helyezkednek el, számomra megfejthetetlen logika szerint elrendezve, ezekben azonban senki sem él, csak a kutatók és az operátorok látogatnak oda rendszeresen. Operátoroknak a telepet működtető személyzetet nevezzük, magyarán a karbantartókat, a szakácsokat, a takarítókat. Lehetnek úgy huszonöten, háromévente váltják őket. Akik sem nem kutatók, sem nem operátorok, s nem is a biztonsági szolgálat emberei, azok vagy az adminisztrációhoz tartoznak, vagy a szolgáltatáshoz (szolgáltatásnak számít a bár, a mozi, a borbély, az orvos, a lélekkurkász).
Akadnak olyanok is a telepen, akik külön engedéllyel tartózkodnak itt. Ezek többnyire a tornyokról kikopott, a kemény munkára alkalmatlannak bizonyult fickók. Miután fölöslegessé váltak a termelésben, nem tudnak, esetleg nem mernek hazamenni, inkább passzust kérnek a vezetőségtől, aminek birtokában ezen a sivár helyen maradhatnak. Némelyikük öt-hat éve vegetál így, jobbára a nyári fókavadászatból él, amint már említettem.
Néhányan viszont egyik csoporthoz sem tartoznak, átmenetileg, önszántukból tartózkodnak a sarkvidéken. Voltaképpen turisták: kalandvágyó, jómódú aranyifjak, kíváncsi merészek, akik szintén különleges engedély birtokában élnek közöttünk néhány hónapon (többnyire bő fél éven) át, míg végképp el nem unják magukat.
Én magam hivatalosan az adminisztráció része vagyok, valójában sehová sem tartozom. A fizetésem futja a napi kiadásaimat és fedezi a bárban töltött időből eredő költségeimet. Ami legfőképpen hiányzik az életemből, az az értelmes cselekvés. Azt hiszem, ezért jegyzetelgetek.
Ma megint Juli áll a pultban, éppen mosogat. Lassan közelítek, figyelem a mozdulatait. A haja a vállára omlik, az alakja hibátlan. Én mindenesetre annak látom. Bármennyire közönséges munkát is végez éppen, a mozdulatai az én szememben nemesnek, kifinomultnak tűnnek.
Ezen a korai órán rajtam kívül egyetlen ember tartózkodik csupán a helyiségben – még az éjszaka nyomhatta el a buzgóság meg a pálinka, s azóta sem tért magához, az asztalra borulva horkol.
– Jó reggelt – köszöntöm Julit.
Éppen befejezi a mosogatást, megtörli a kezét, felém fordul.
– Szervusz. Kávé?
– Igen. És egy kérdésem is lenne.
– Parancsolj – közben csészét helyez a kávéfőzőgép kifolyója alá, megnyomja az indító gombot. A masina zúgni kezd, ezért kicsit emeltebb hangom folytatom:
– Ha ma reggel kezdtél, a délutánod szabad, ugye?
– Igen. Miért?
– Nem volna kedved megnézni velem egy filmet a moziban? Vagy csak beszélgetni?
A feketém lefolyt, Juli elém rakja a csészét, a cukortartót. Leplezetlenül keresi a tekintetem. Rövid ideig farkasszemet nézünk. Összehúzza keskeny, ápolt szemöldökét, barna szemében mély távlatok nyílnak, akár hegyi tavak az égbetörő csúcsok árnyékában.
– Jó, nézzünk meg egy filmet, utána beszélgessünk – mondja végül. – Az esti hatos előadás jó lesz. Fél hatkor találkozzunk a vetítőteremnél!
Érzem, nem kell tovább ragoznom, sebesen és őszintén megköszönöm, hogy nem utasított vissza, kihörpölöm a kávémat, eloldalgok. Ődöngök a folyosókon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve bekopogtatok a telepvezető irodájának ajtaján. Szerencsém van, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, szóval szerencsém van, a vezető már megérkezett és fogadni is hajlandó.
Olyan régen jártam ebben a helyiségben, el is felejtettem, milyen pazarul rendezték be. Váratlanul a szegedi osztályvezető dolgozószobája jut eszembe: ehhez képest az szerény és jelentéktelen. Monumentális íróasztal mellett áll a telepvezető, a háta mögötti falon grandiózus olajfestmény – a kép hátterében a Thegettoff ringatózik piszkosfehér jégtáblák között, az előtérben az expedíció tagjai éppen partra szállnak a Ferenc József-föld valamelyik szigetén –, az egyik oldalon súlyos, gazdagon faragott, lexikonokkal és kézikönyvekkel zsúfolt könyvszekrény, a másikon széles képernyőjű videóhírmondó. Maga a telepvezető magas, kisportolt, bajuszos férfiú, ötven körül járhat, sűrű haja a halántéknál őszes. A neve alapján cseh lehet. Nem sokszor találkoztunk eddig. Még ebben az összezártságban is el tudtuk kerülni egymást. Részemről ez biztosan nem volt szándékos. Hogy ő miért nem kereste a társaságomat soha, azt nem tudhatom.
– Foglaljon helyet, Szelevényi úr – mondja a kézfogást követően, a Monarchia szokásos, a németen alapuló, főként német, magyar, latin, cseh, lengyel és román szavakat használó, a nyelvtani rendszert a végletekig egyszerűsítő keveréknyelvén. Mindketten leülünk a vélhetően tárgyalóként használt szegletbe, szinte a manierizmusig barokkos karosszékekbe. A telepvezető szivarral kínál, én örömmel fogadom. Rágyújtunk, fújjuk az illatos füstöt.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezi.
– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel.
− Igen?
– Csakhogy semmiféle feladatom nincsen…
– Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől. Be kell látnom, hogy még mielőtt igazából elkezdődne, máris zsákutcába fut a beszélgetésünk.
– Már megbocsásson, de ez a hely nem a kultúra fellegvára – fűzi tovább a mondandóját. – A kutatók nem keverednek a többiekkel, legfeljebb a bárban, a tudományos munka lefoglalja őket, nem óhajtanak egyéb szellemi kalandokba bocsátkozni, a telep üzemeltetési és adminisztrációs személyzete pedig sosem jelezte még, hogy a moziként használt vetítőtermen és a bibliotékán túl igénye volna egyéb művelődési formákra is.
– Szóval Ön szerint az én személyem… – próbálkozom gyámoltalanul.
– Nincs véleményem az Ön személyéről, Szelevényi úr – szakít félbe, majd kíméletlen őszinteséggel teszi hozzá:
– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően meg volt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy hasznát nem veszem. Ugyanakkor én nem abajgattam eddig, s ezután sem áll szándékomban. Nem kívánom Önt olyasfajta munkákra fogni, amilyenek ezen a telepen adódhatnak. Ha tennivalóra vágyik, ne tőlem várja, hogy kitöltsem az idejét. Úgy hiszem, megvan mindenkinek a maga baja. Amennyiben föltett szándéka, hogy kultúrálni akarja az embereket, ám tegye, én nem segítem ebben, ezzel szemben nem is akadályozom mindaddig, amíg nem cselekszik valami olyat, amit nem tűrhetek.
Nyíltsága megdöbbent, alig jutok szóhoz a meglepetéstől.
– Azt javasolja hát, hogy továbbra se csináljak semmit a pénzemért?
A telepvezető összeráncolja a homlokát.
− Ilyet nem mondtam – közli tárgyilagosan.
− Hanem? – érdeklődöm pimaszul.
– Nézze – sóhajt. – Annyit javaslok, amennyit az előbb elmondtam, bár ezt nehéz javaslatként fölfogni. Én nem törődöm magával, magának ellenben más dolga sincs, mint önmagával foglalkozni. Tegyen így.
– Értem – bólintok, némiképp elszontyolodva. – Bocsásson meg, amiért letámadtam…. Ha esetleg beszélgetni támad hangulata…
– Nézze – kezdi újra. – Az nem fordulhat elő. Négy éve vezetem ezt a helyet és engedélyt kaptam, hogy az öt éves ciklust követően is itt maradhassak. Bizonyosan azért, mert jól végzem a munkám, nem gondolja?
Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával végigsimít a bajuszán, köhint egyet.
– A nyáron hazautazom egy rövid szabadságra és feleséggel térek vissza – jelenti ki különös arckifejezéssel, amit akár mosolygósnak is vélhetnék. – Engem ez a tény és a mindennapi ügyek kielégítenek. Hogy a lakosságnak mire van szüksége azon kívül, amivel eddig is rendelkezett, mérje föl, s a fölmérés eredményének birtokában, miután velem egyeztetett, elégítse ki az igényeket. Ha már annyira dolgozhatnékja van…. Egyébként meg… Három éve van itt, nem?
Meglepetten bólintok, nem hittem, hogy ilyesmit számon tart.
– És miért csak most kezdett viszketni a tenyere?
Motyogok valamit arról, hogy mostanra untam el magam. Igazából magamnak sem tudom megválaszolni a kérdést, nemhogy neki. Azt sem tudnám megindokolni, mi a fenéért nyitottam be az irodájába.
– Én őszinte voltam magával – jegyzi meg.
– Igen, ez igaz… Mégsem tudok felelni. Fogalmam sincs a miértekről. Kósza gondolat volt csupán…
– Jó, akkor ezzel zárjuk le – emelkedik föl. – Én nem bolygatom az Ön ügyeit, Ön se bolygassa a köreimet.
– Ez tiszta beszéd – tápászkodom én is.
– Én egyenes ember vagyok, Szelevényi úr.
– Így igaz, ez így igaz!
Amikor kilépek az irodából, tényleg úgy érzem, hogy egy remek embertől köszöntem el. És egyáltalán semmi okom nincsen azt gondolni, hogy tévedek. Korrekt hivatalnok a telepvezető, ez napnál világosabb. Jól végzi a dolgát és emberségesen irányítja ezt az Isten háta mögötti közösséget. Végtére is rám lőcsölhetne mindenféle feladatot, megbízhatna ostobaságokkal, teszem azt, ideológiai vagy gazdasági marketinggel, állapotfölméréssel, közhangulat-kutatással és hosszan-hosszan sorolhatnám, mi mindennel még, ő azonban békén hagy. Azon kapom magam, hogy hálát érzek iránta.

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – V. fejezet

5.

Ady, József Attila és Juhász Gyula verseit olvasgatom. És a nemrégiben elhunyt Baka Istvánt meg azt a székelyt, akivel pár évvel ezelőtt átbeszélgettünk egy egész éjszakát, Fekete Vincét. Fölolvasókörúton járt felénk, az est végén kezdtünk diskurálni, utána végigjártunk jónéhány becsületsüllyesztőt. Bő két évtizeddel ezelőtt a kolozsvári egyetem létrehozott Szegeden egy kihelyezett bölcsészkart (magam is ott végeztem), hogy a százesztendős pedagógiai főiskola ne érezze magát olyan egyedül, azóta az erdélyi alkotók még gyakrabban járnak hozzánk, Vincét is ez a tradíció hozta el a Tisza partjára. Lapozgatom a dedikált kötetét, a lámpa zizeg a fejem fölött, különös neszeket hallok, mintha a falban kaparászna valami bogár. Tudom, hogy nem így van, mégis ez a hallucináció kísért. Visszahelyezem a könyveket a polcra, hanyatt fekszem, egy ideig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemem. Julira gondolok. Megidézem magamnak az alakját. Eddig még nem szemléltem így, belülről, leeresztett szemhéjaim mögött. Most, hogy jobban szemügyre veszem, határozottan Orsira hasonlít. Igen. És ezt meg kell magyaráznom. Alkalmasint magamnak is.
Emlékszem, egy réges-régi estén lementünk az Olajba, a Hangya Áruház mellé. Olajos Ház, hivatalosan így hívták az épületet, mert a közeli kőolaj- és földgázmezőket kiaknázó bányatársaság tulajdonát képezte. Magas, széles, ormótlan neofunkcionalista hodály volt, ma is az. Szegeden a múlt század hetvenes éveiben épült néhány ilyen betonszörnyeteg, rontva egy keveset az 1879-es árvíz után újjáépített város egységes szecessziós-palotás arculatán. Ahová mi mentünk, az, bár része volt mind ennek a háznak, mind a cégnek magának, mégis valamelyest más kategóriát képviselt, Olajos Klub névre hallgatott és keveréke volt a füstös talponállóknak meg az egyre szaporodó diszkóknak. Kockás, repedezett lapokkal borított padlón tapodtunk, a keretet adó falak olajfestékkel mázolva, minden sarokban csikkektől füstölgő szemetes és ittas, sörösüveget szorongató egyének, szájukból cigaretta lógott.
Egy szó mint száz, lementünk az Olajba négyen, két fiú, két lány. Hétvége volt, talán szombat. A két fiú közül az egyik én voltam, a másik Péter barátom. Mindketten másnaposak és tizenhat évesek, túlzott nyomatékú libidóval, ennek ellenére erős erkölcsi érzékkel és fölöttébb hangsúlyos gátlásokkal fölszerelkezve. A két lány közül az egyiket Orsinak hívták, vékony volt, szőke és magas, a másikat pedig, a barna hajú, középtermetű, szépnek ígérkező mellekkel megáldottat Áginak (Annának?), s előző este botlottunk beléjük egy szalagavató bál pangásos időszakában, a Tisza Szálló emeleti báltermének egyik sarkában, vagy a folyosón, vagy, mindenesetre, valahol a hotel épületének valamelyik zugában. Előző éjjel, esetleg aznap hajnalban beszéltük meg a szombat esti randevút. Elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből. Hát, legelőször az Olaj sült ki.
Hihetetlen vacakul éreztük magunkat. A körülöttünk terjengő, bennünket is mocsár gyanánt magába szippantani vágyó szubkultúrával képtelenek voltunk megbarátkozni, sem mellette, sem ellene nem tudtunk föllépni. Tengtünk-lengtünk, táncoltunk a lányokkal, megittunk egy-két sört, húztuk az időt. Néha ellenszenves alakok nyomakodtak elénk, puszit nyomtak Orsi és Ági (vagy Zsófi?) arcára, kezet fogtak velünk, beszéltek valamit, valamiről, amiből rendszerint egy szót sem értettünk, egyrészt a zajból, másrészt a beszélők beszédkultúrájának fogyatékosságaiból kifolyólag. Aztán az alakok odébbálltak, mi táncoltunk tovább, suta mozdulatokat tettünk, néha szóltunk pár szót, kipréseltünk néhány mondatkezdeményt. Süket fülekre találtunk. Hihetetlen vacakul éreztük magunkat, mondom.
Tíz óra után végre otthagytuk az Olajat mindenestül, csak a két lányt vittük magunkkal. Helyesebben inkább ők bennünket. Megérezhették, hogy valami nincs rendben, s mi kapva kaptunk az ajánlaton, miszerint menjünk máshová. Késlekedés nélkül átballagtunk a Galériába. Ott lehetett beszélgetni. Lehetett, csak nemigen volt miről. Az Olaj-féle szubkultúra kísértett.
Orsi oldotta meg a helyzetet: fölvetette, hogy kísérjem haza. Beleegyeztem. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről társalogtunk, talán nincs is mire emlékeznem. A helyi járatos busz átzötyögött a hivatalosan Pálfy polgármester nevét viselő, valójában mindenki által csak régiként emlegetett hídon, mi némán ültünk egymás mellett, Orsi megfogta a kezem. Bámultam kifelé az ablakon, s láttam, ahogy a folyót valamivel lejjebb átívelő vasúti hídon keresztülrobog a kivilágított újvidéki gyorsvonat, úgy hasította ketté a sötétséget, akár egy gigantikus, lángoló gyík. A buszunk lehajtott a hídról, átvágott Újszegeden, míg ki nem jutottunk a kertváros legvégébe. Mielőtt búcsúzkodni kezdtem volna, Orsi arra kért, menjek be hozzájuk. Viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon tartózkodott − máig emlékszem, hogy Orsi ezt az oda nem illő szót használta. Találkoztam az anyjával, egy legalább százhúsz kilós asszonysággal; a húgával, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lánnyal; valamint egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfival, aki a videóhírmondót bámulta, de amint megpillantott, menten felém villantotta kékfogú vigyorát és idiótán integetett felém. Orsi bemutatott az anyjának meg a testvérének, utána sietve berángatott a szobájába, leültetett az ágya szélére. Ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna. Nem is értettem, miért tettem föl. Egyfelől a válasz nyilvánvaló volt, másfelől lényegtelen.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Orsi tárgyilagosan. Végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s a párbeszéd ne rekedjen meg mindjárt az elején.
– Igen – felelte ő, megfogta a kezem, a mellére vonta. Erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, egy villám alakú repedés húzódott végig rajta.
– Kívánlak – közölte Orsi köntörfalazás nélkül.
Kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam.
– És ha bejönnek? – nyögtem.
Orsi megvonta a vállát.
− Akkor mi van?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Szűz vagy még? – szegezte nekem a kérdést.
Kurtán bólintottam. Erre megsimogatta az arcom, akár egy elveszett, elanyátlanodott gyereknek. Szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Orsi pedig beszélni kezdett, hirtelen lehámlott róla az olajos szubkultúra. Nem tudom felidézni, miket mondott − a saját nincstelenségemmel, tehetetlenségemmel, szánalmasságommal voltam elfoglalva −, csak azt, hogy kedvesen duruzsolt. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el. Sokáig egészen biztosan nem maradtam, végtére is az éjfél körül induló utolsó buszt elértem.
Pétert a Galériában találtam, egyedül. Csöndes hangon beszámolt arról, hogy távozásom után Ági (netán Kinga?) elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy horvát kiskatona játszotta. Nem is állt másból az estéje, kizárólag abból a történetből. Én is elmondtam, mi zajlott a folyó másik oldalán.
– Őszinte voltál – mosolygott rám Péter. – Ez jó dolog.
Hallgattam, lógattam az orromat. Egyáltalán nem találtam olyan jó dolognak ezt az egészet…
Néhány nap múlva megint az Olajban találtuk magunkat, Péter meg én. Az egyik könyöklő mellett álldogáltunk, előttünk, az asztal lapján Dreher sörök. Kisvártatva megékezett Orsi. Ezúttal nem volt kedves. Parancsoló volt, gyűrött és csúnya. Feszélyezett a viselkedése, a jelenléte, mindazonáltal örültem neki, hogy látom. Ennek ellenére valószínűleg kerültem volna a tekintetét − ha ő kereste volna az enyémet. Csakhogy nem kereste. Nem is próbált közeledni hozzám. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Hirtelen ott termett Ági (esetleg Jutka?), táncoltunk, rosszul éreztük magunkat. Egyszer csak Péter kibotorkált a folyosóra sört inni. Én még lejtettem egyet Orsival, de nem volt sem mondanivalóm, sem bátorságom ahhoz, hogy ne beszéljek. Inkább a folyosót választottam, csatlakoztam a barátomhoz. Aztán lassan kikoptunk onnan is. Búcsút sem intve, átmentünk a Galériába, leültünk, rendeltünk, ittunk derekasan. Nem értettük az egészet. Mint rendesen, akkor sem. Már Péter sem volt olyan nagyon elragadtatva tőlem, pontosabban a Orsiéknál tanúsított viselkedésemtől. Az őszinteség néha a gyávák és a gyengék menedéke.
Így múlt el fölöttünk az éjszaka.
Még kétszer találkoztam Orsival az életemben.
Egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott az Olajba. Örültem, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem, föl kellene keresnem. De nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami, fogalmam sincs, micsoda.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Orsi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, rögvest szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb, azóta pedig semmiféle életjelet nem adtam magamról.
– Te se nagyon kerestél – védekeztem. − Eltelt már egy hét, nem tudtam, mi a helyzet…
– Megkérdezhetted volna… Tudod, hol lakunk – mondta erre. A hangja újra szelíd volt és gyöngéd, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Képtelen voltam válaszolni, csak hallgattam, akár a sült hal.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen Orsi. Iménti kedvessége minden átmenet nélkül hullott le róla, mint lepel az aktmodellről, ha munkához lát a festő.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt. Fejét a karjára hajtotta. Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul. Egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam megérinteni Orsi vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, félúton azonban mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, s mindeközben egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte föl a fejét végül. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle életemben. Fölállt, elviharzott. Nem mentem utána. Megbénított az a valami, amiről már beszéltem, s amiről elképzelésem sincs, pontosan mi lehetett. Nem ellenszenv, nem viszolygás és nem is félelem. Mégis mind a három egyszerre.
Még egyszer találkoztam Orsival. Hosszú évekkel később történt, egy boltba tértem be, munka után, talán kenyeret venni. Orsi a pult mögött állt. Karikás szemekkel bámult maga elé, ha látott is, nem hiszem, hogy fölismert. Nem szólítottam meg. Ugyanaz az összetett, ellentmondásos érzés gátolt meg benne, amit korábban is éreztem a jelenlétében. Kioldalogtam a boltból, nem vásároltam semmit.
Hát, erre a lányra emlékeztet Juli, ha jobban belegondolok. Hogy miért, azt nehéz lenne meghatároznom. Semmiben nem hasonlítanak. Akárhogy vizsgálódom, nem lelem az érzés forrását. Talán Orsi kedves pillanatait idézi föl bennem, talán valami egyebet, elfojtott, eltemetett mozzanatokat. Talán a saját őszinteségemet. És egy elképesztően, döbbenetesen messzire sodort várost… Mindenesetre napról napra, óráról órára erősödik bennem egy egészen különös vonzalom, egy ősi, tiszta érzés, ami hovatovább ragyogni kezd a bőröm alatt, akár sarki fény a sarki éjszakában.

 

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

 

Sarki fény – IV. fejezet

4.

Másnap a minisztériumban megkaptam az új beosztásom. Mint állami alkalmazottnak jogom lett volna visszautasítani, mivel azonban az okmányaimat átnyújtó tisztviselő mellett álló sötét tekintetű férfiú rám villantotta dohánytól sárga agyarait, amit, ha akartam, mosolynak, ha akartam, egy ugrásra kész ragadozó vicsorgásának értékeltem, nem ellenkeztem, beletörődtem a sorsomba. Annál is inkább, mert amikor előző este hazaértem, hónom alatt azzal a kevés holmival, amit a magaménak mondhattam odabenn, az irodában, s amit nem kívántam ebek harmincadjára hátrahagyni, festőinek csak erős túlzással nevezhető rendetlenség fogadott. Az otthonom kíméletlen földúlása egyértelműen arra utalt, hogy valaki alapos kutatást végzett az ingóságaim között. Nyilvánvalóan apám följegyzéseit keresték, efelől szemernyi kétségem sem volt. Szerencsére egy, az egyik gyerekkori barátom nevére bérelt postafiókban őriztem a hagyatékot, áldottam is magam az elővigyázatosságomért. Mielőtt a fővárosba indultam, magamhoz vettem a paksamétát. Különös hanyagság folytán nem követtek a postára, vagy aki követett, nem tulajdonított jelentőséget a postafiókok helyiségében tett kurta látogatásomnak. Akárhogy is, a dossziét magamhoz vettem.
Három nap múltán a repülőgép leszállt velem és az iratokkal a rudolf-szigeti Zichytelepen, ahol azóta is tengődöm. Hivatalosan kulturális tanácsadó volnék, valójában viszont egy nulla, egy senki. Szűkös javadalmamból éldegélek az északi szélesség nyolcvanegyedik fokától úgy hatvan kilométerrel északra. Apám iratait körültekintően rejtegetem és saját okulásomra olvasgatom. Így telnek a napok fölöttem.
A Rudolf-sziget a Ferenc József-föld legészakabbra fekvő darabja. Ezen a zord vidéken a mi telepünkön kívül csak három nyíltvízi furótornyon találni emberi lényeket. Tudomásom szerint összesen tizenhét tornyot építettek a gyarmat vizein, a többi tizennégyet azonban lényegesen délebbre találja, aki keresésükre adja a fejét. A szárazföldön tizenkét telepet létesített a kormányzat, ám ezzel együtt is a 191 szigetből mindössze hét lakott. Egy továbbin katonai objektum található, amiről semmit sem tudok. A mi telepünk fekszik a legészakabbra, a többi mind közelebb helyezkedik el a nyolcvanadik szélességi fokhoz, mint a nyolcvanegyedikhez, vagyis mindegyik közelebb esik az otthonomhoz, mint az, amelyikre küldtek. Ez ugyan jelen körülményeim között sokat nem számít, mégis, maga a tudat, hogy olyan messzire kergettek, amilyen messzire csak lehetett, borzalmas.
Emlékszem, amikor fókára vadásztam az első sarkvidéki nyaramon, éjszakánként rendre rám tört a zokogás, nem tudtam sem elkerülni, sem kontrollálni. Hazavágytam, viszolyogtam a társaimtól és sajnáltam a rengeteg vért, amit kiontottunk. A fókavadászat során semmiféle mintát nem követtünk, mégis, amerre csak jártunk, irgalmatlan mennyiségű vér folyt a nyomunkban, valóságos vörös folyókat fakasztottunk a zord vidéken. Egyikünk sem tanulmányozta, teszem azt, az eszkimókat, miként cserkészik be a vízi emlősöket és hogyan ejtik el őket, ennek ellenére százszámra hullottak az állatok a kezünk által. Jóllehet eszkimók nem élnek errefelé, nem túl messze innen, a norvég állomásokon dolgozik jónéhány, velük nyugodtan konzultálhattunk volna, begyűjthettük volna tapasztalataikat. Nem tettük, bíztunk magunkban.
− Grönlandiak − legyintett valaki fitymálón, amikor, nem sokkal indulás után, fölvetettem az ötletet. – Egyfelől dán alattvalók, másfelől hallgatag emberek, s bár pálinkáért bármire kaphatók, megbízhatatlanok.
Ezzel meg is győzött mindenkit. A csapatunk igazi kalandor kompánia volt, hűbelebalázs módjára, eszetlenül láttunk dologhoz. Sodródtam az eseményekkel. Hogy mégis sikerült valószerűtlenül sok prémet és húst zsákmányolnunk, annak egyedül az lehet az oka, hogy a fókák még mindig gyanútlanok, legtöbbjük nem tart az embertől. Tíz éve még viszonylag háborítatlanul éltek, egyedül a jegesmedvék tizedelték őket, emberekkel ritkán akadtak össze. Nehezen tanulnak meg rettegni tőlünk, pedig alapvetően óvatos, félénk állatok. S mivel azok, a mészárlás még jobban megviselt: a kiszolgáltatott, gyanútlan lények öldöklése hatványozottan lehangoló. Meg anélkül sem voltam a legjobb állapotban. Egészen megkönnyebbültem, amikor a különös, valódi nyárra alig emlékeztető nyár múltán visszatértünk Zichytelepre.
Zichytelepen jelenleg kétszázhuszonnégy lélek lakik, a közeli tornyokon valamivel több, de az ötszáz főt velük együtt sem éri el a Rudolf-sziget lakossága. A legtöbb itteniről elmondható, hogy dolga van errefelé, kivéve azt a tucatnyi itt ragadt naplopót, akikkel fókára meg narválra vadásztam. Végezetül pedig itt vagyok én. Már a telep vezetői sem emlékeznek arra, mi a fenét keresek itt, miért is küldtek. Csodabogárnak néznek, holott egyszerű száműzött vagyok.
A bárban, ahová esténként rendre megérkezem, Juli áll a pultban. Mindössze hatan vagyunk magyarok Zichytelepen, nem csoda hát, ha megörülök neki. Meg aztán azt is fölösleges tagadnom, hogy az utóbbi hetekben gyakran ábrándozom róla üres éjjeleimen. Elképzelem, ahogy végigsimítom a haját, megcirógatom az arcát, a nyakát; ahogy megcsókoljuk egymást; ahogy ülünk az ablaknál, nézzük a hómezőt és szorítjuk egymás kezét.
– Kutya hideg van odakinn – mondom, miközben fölmászok a bárszékre.
– A kutya se megy ilyenkor ki – replikázik Juli.
– Igazad van – ismerem be. – Azért én megkíséreltem. Gyorsan föladtam.
– Mindenki föladja – mondja, s ettől melegség árad szét a tagjaimban. – Akinek nem muszáj, nem megy ki abba az ítéletidőbe.
– Egy kisüstit kérek – döntök, miután számba vettem a kínálatot. Semmi meglepőt nem tapasztaltam, a választék nem bővült és nem is csappant meg.
Juli elém tolja a szépen metszett poharat, telitölti pálinkával, sebesen kiürítem. A szesz marja a nyelőcsövem, ismerős bizsergéssel érkezik a gyomromba.
– Ez jól esett – mosolygok. Juli visszamosolyog. Alapvetően szép lány, noha a fülei erősen elállnak, s vékony szálú haja nem tudja elrejteni ezt a komikus hibát.
– Te hány éve is vagy itt? – kérdezi.
– Ez a harmadik telem – felelem. – Kétezer-tizennégy nyárutóján jöttem.
– Háromszor köszönthetted itt az újesztendőt – vonja össze szép ívű szemöldökét. – A tornyokra is három évre szerződnek.
– Az én szerződésemre csak a kinevezésem dátumát írták.
– De nem is csinálsz semmit.
Ebben igaza van.
– A telepvezetőket ötévente cserélik – jegyzem meg, magam sem tudom, miért. – A tornyok vezetőségét, azt mondják, tízévente. Én válhatok itt az egyetlen örök darabbá…
Juli kuncog a viccen, jóllehet nem annak szántam.
– De mi a dolgod? – erősködik.
– Kisüstit iszom és beszélgetek veled – válaszolom. – Nyáron majd újra elmegyek fókára vadászni a hülyegyerekekkel, mint ahogy egyszer már megtettem, télen naponta kidugom az orrom a mínusz sokba, s ijedten húzom vissza mindannyiszor…
Juli alaposan, komolyan kémleli az arcom.
– Nem mehetsz haza, ugye? – teszi föl a kérdést, s a hangjából aggodalmat és együttérzést egyaránt kihallok.
– Attól tartok, nem.
– Hová való vagy?
– Szegedre.
– Ismerem, ott jártam főiskolára.
– Mit tanultál?
– Kisdedóvónő vagyok és ne kérdezd, hogy akkor mit keresek itt, most biztosan nem mondom meg.
– És máskor? – évődöm.
Juli vonogatja a vállát.
– Elválik – neveti el magát. – Két évre írtam alá. Öt hónappal ezelőtt. Van időm.
– Hát még nekem!
Egyelőre ennyiben maradunk. Megiszom még egy sört, Juli a pultra erősített vendéglátóipari kalkulátort bűvöli. Újra meg kell állapítanom, mennyire kedvemre való ez a lány. Nehezen tudom megállni, hogy ne bámuljam. Inkább visszamegyek a kuckómba – szoba, konyha és vécével kombinált fürdőszoba tizenhét négyzetméteren –, hogy az Ady Endre kötetembe mélyedjek. Ifjúkoromban rajongásig szerettem ezt a száz évvel ezelőtt élt költőt, korának haladó szellemű művészét, akinek az életműve ma már igen nehezen hozzáférhető. Bár sosem tiltották be, nem is kanonizálták soha, ezért csak kevesen ismerik a nevét, válogatott költeményeit utoljára a hatvanas évek végén jelentették meg, összes műveinek kiadása pedig még mindig várat magára. Nekem egy negyvenes évekbeli edíció van a birtokomban, amely hat verseskönyvének anyagát tartalmazza. Már nem istenítem úgy a költészetét, mint egykoron, de hogy életem végéig el fog kísérni, abban bizonyos vagyok. Ha majd Adyval eltelek a mai napon, talán József Attilát veszem elő. Az ő műveihez még nehezebb hozzáférni, egy időben be is tiltották valamennyit, a huszadik század közepének nagy konszolidációja és liberalizálódása idején azonban a tilalmat föloldották. Igaz, azóta mindössze egyszer jelentették meg összes költeményeit, akkor is nevetségesen alacsony példányszámban. Állítólag azért, mert nincs rá kereslet, az emberek nem olvassák a verseit. Léteznek ugyan más magyarázatok is, ám ezeket rendre megcáfolják az illetékesek. Az alkotmányos polgári demokráciában tudniillik nincs cenzúra. Hivatalosan legalábbis nem létezik ilyen intézmény. A Szabadelvű Párt a rejtett cenzúra létezését is tagadja, a választások során rendre az Országházon kívül rekedő Új Szociáldemokrata Szövetség viszont időről időre előhozakodik a kérdéssel. A videóhírmondó archívumában e két párt jelesei között zajló remek vitákat lehet találni a kérdésben. Csakhogy a videóhírmondóhoz, mint általában, most sincs semmi, de semmi hangulatom…

 

 

 

További fejezetek: I., II., III., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sarki fény – III. fejezet

3.

Miután apámat baleset érte, amelyről immár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem baleset volt, szerényen eltemettük. Édesanyám nem jött haza Prágából, hogy megadja a végtisztességet néhai férjének, akitől másfél évtizeddel korábban vált el. Telefonon értesítettem a haláláról. Szinte láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát, ahogy fogadja. Sosem szerették egymást, előttem ismeretlen okokból keltek egybe, s ugyancsak ismeretlen okokból költöztek külön. Amennyire tudtam, anyám engem sem szeret, ettől függetlenül karácsonykor és a császár születésnapján mindig küld levelezőlapot. A saját születésnapomon sosem.
− Nem fogom ünnepelni a fájdalmamat – közölte egyszer apámmal, mikor kérdőre vonta emiatt. – Kis híján megölt ez a kölyök, majdnem elvéreztem.
Őszintén szólva engem nem zavart, hogy nem köszöntött föl sosem a születésem napján. Azon sem bánkódtam, hogy nem kedvel. Istenigazából én sem kedvelem őt, jóllehet teljes szívemből szeretem, hiszen az anyám, neki köszönhetem, hogy élek. Az emberi lélek bonyolult műszer, fogalmam sincs róla, miként működik.
A temetés másnapján behívatott a propagandaosztály vezetője. Ez alá a részleg alá tartozott az én alosztályom is. A vezető irodájában, ahol soha azelőtt nem jártam, bőr ülőgarnitúra, politúrozott tölgyasztal és nemes italokkal teli vitrin fogadott. Az ablaknál álló parányi íróasztalon gondos rendben aktatornyok emelkedtek, mellettük apró képernyős videóhírmondó, szövegszerkesztő masina, nyomtató és minimozi-monitor. Az eszközök között díszes gipszkeretben családi fotók díszelegtek: az osztályvezető a férjével és két gyermekével.
– Foglaljon helyet, Szelevényi – kellemetlen hangja hivatalosan csengett, mozdulata mégis szívélyesnek tűnt. Belesüppedtem a bőrkanapéba. Ő az egyik fotelben helyezkedett el. Korombéli nő volt, sem szépnek, sem csúnyának nem nevezhető. Leginkább a közömbös jelzőt találom találónak vele kapcsolatban.
– Parancsoljon, osztályvezető asszony – mosolyogtam álságosan.
– Úgy érzem, egyre több a probléma az Ön alosztályán, Szelevényi úr – szavai súlyosan kopogtak az iroda padlójára, akár a hulló vakolat egy vidéki kúria salétromos faláról. Az arcán az erős összpontosítás jeleit véltem fölfedezni, amitől kis híján elnevettem magam.
– Már többször beszélgettem Önnel az értekezleteket követően – folytatta végképp elkomorulva –, a főosztályvezető úr is elmondta a véleményét, ám foganatja sem ennek, sem annak nincsen. Abszolúte nincsen!
– Nem értünk egyet néhány dologban – hagytam rá, talán túlzottan is magabiztosan, már-már udvariatlanul.
– Nos, igen – bólintott az asszony. – Mi nem akarunk beleszólni az ön munkájába, hiszen nem értünk hozzá, s mind a polgármester úr, mind a főosztályvezető úr, mind jómagam elkötelezett hívei vagyunk az alkotmányos demokráciának. De vannak jogos elvárásaink. S ezeket ön ismeri.
– Valóban – mondtam. – Önök látványos, nagy és üres programokat várnak tőlem és munkatársaimtól, amelyeken boldog és önfeledt polgárok szórakoznak, s kikapcsolódásképpen teljes mértékben kiürítik az elméjüket, az utolsó gondolatcsírát is sutba vágják, bezárják agyuk legsötétebb zugába, hogy ott fény híján elsorvadjon. Így a helyére, a satnyuló agytekervények közé beültethető valamelyik divatos és semmitmondó elképzelés, s nem mellesleg gyökeret ver a vezetés iránti elégedettség. Úgy vélik, ez a cél leginkább a nagy, szabadtéri, eszem-iszommal egybekötött eseményeken valósulhat meg, s igen nagy gondnak és a szervezők hibájának, azaz a mi hibánknak tekintik, hogy még ott sem maradéktalanul. A zárt terekben lebonyolított rendezvényektől ugyanezt várják, azaz a (már megbocsásson a kifejezésért) szellemi értelemben vett ürítést, s többször megróttak már, amiért azok iránt lanyha, mi több, egyre lanyhább az érdeklődés, s mi a kollégáimmal tartósan nem tudjuk emelni a közönség létszámát nevezett programokon. Ezt nem is vitatom, ez így igaz. Számos oka van ennek, amelyeket számtalanszor soroltam el Önöknek a hosszú értekezleteken, írtam le jelentésekben, beszámolókban. Azt sem hallgattam el, hogy néhány kisebb volumenű, beltéri rendezvényünkre ép ésszel és jó érzékkel nem is várható el a magas létszám, mivel azokon nem lehetséges az agy kiürítése, mert éppen ellenkezőleg, a föltöltése a cél. És szerintem ez nem baj, mert nem kizárólag megalomániás, össznépi duhajkodásból, önfeledt kikapcsolódásból, lazításból áll az úgynevezett kultúra, habár ez tagadhatatlanul az egyik, s bizonyos céloknak leginkább megfelelő, viszont távolról sem a legfontosabb szegmense. A kis, kreativitást elősegítő kezdeményezések, a közösséget építő események, a gondolatébresztés, az önállóság erősítése véleményem szerint ezerszer lényegesebb. Ha fogalmazhatok fennkölten, az, amiről Önök beszélnek, amit Önök kívánnak, legfeljebb a mai nap és a bugyuta holnap szolgálói, míg mindaz, amit legutóbb emlegettem, a tartalmas jövő alapjait vetheti meg.  
– Nem értünk egyet – sóhajtott az osztályvezető asszony, s én tudtam, hogy nem csak hogy egyet nem értünk, de ő speciel semmit sem ért abból, amiről beszélek. És nem csak azért, mert nem fejtettem ki szabatosabban a mondandómat, írásban ugyanis nem egyszer pontról pontra magyaráztam el az egészet; több soron a szájukba rágtam, mégse értették, következésképpen (és szerencsémre) azt sem látták át, mi nem csak nem értünk egyet, de a világnézetünk alapjaiban összeegyeztethetetlen.
– És meg kell mondanom, roppant nehéz önnel együtt dolgozni – csóválta a fejét a felettesem. – Mert például sosem a lényegről beszél. Mert a lényeg, hogy jól működjön az alosztály, költséghatékonyan szervezzen nagyszabású kulturális eseményeket, amelyeken minél többen vesznek részt és minél elégedettebben távoznak, s utána mi, a város vezetői büszkék lehetünk!
– A lényeg mibenlétében értünk egyet a legkevésbé – mormogtam feszengve.
– Azonban már nincs is szükség arra, hogy egyet értsünk – emelkedett föl az osztályvezető. Én is fölálltam rögvest, bízva a közeli szabadulásban.
– Önt a Kulturális és Propaganda Minisztériumba helyezik – mondta, s mintha egy kaján vigyort fojtott volna el. – Hogy pontosan mi lesz a feladata, azt nem tudom, viszont holnap el kell hagynia a várost.
Erre nem készültem föl. Túlságosan szerettem a városomat ahhoz, hogy megrendülés nélkül fogadjak egy ilyen hírt.
– El kell hagynom…? – hebegtem.
Az osztályvezető asszony arcán ezúttal egyértelműen átsuhant egy gúnyos mosoly.
– Attól tartok, igen. Holnap reggel várják önt a minisztériumban, Budapesten.
Úgy nyújtotta a kezét, mint egy férfi. S én úgy fogadtam el, akár egy megszeppent gyerek. Megalázva, a könnyeimmel küszködve hagytam el az irodát.
Egyenesen a kedvenc italmérésembe ügettem, mit sem törődve a portás kellemetlenkedésével.
− Hová-hová, Szelevényi úr? Hová loholunk dologidőben?
Szóra se méltattam, amúgy is tudta mindenki, hogy ő a legrafináltabb besúgó az egész vármegyében. Meg kellett innom egy valamit. Az egy valamiből aztán három pálinka lett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy összepakoljam azt a kevés holmimat, amit a munkahelyemen tartottam. Amikor visszaértem a hivatalba, a portás szúrós szemmel nézett rám.
− Ha most valaki egy szondával erre járna… – dünnyögte.
− Akkor járna erre egy szondás ember – gúnyolódtam.
Kettesével szedtem a lépcsőket az irodámig.
− Hol járt? – kérdezte a titkárnőnk.
− Az osztályvezetőnél – világosítottam föl. – Utána meg kocsmában. Holnaptól Pesten dolgozom.
− Miért? – kerekedett el a szeme a kollégámnak, aki véletlenül hallotta, amit beszélek.
− Pontosan nem tudom – vonogattam a vállam. – Holnap reggel a minisztériumban kell jelentkeznem.
− Kicsináltak!
− Minden valószínűség szerint – ismertem be készséggel. – És jobb, ha megyek, mielőtt bajotok lenne… Nem tűnik jó ötletnek szóba elegyedni velem.
− Elbúcsúzunk majd rendesen, ugye?
Jól esett a kérdés, ezért talán a valóságosnál lelkesebben válaszoltam:
− Naná! A következő hétvégén hazajövök, s megiszunk néhány kört!
Ebben azonban csúnyán tévedtem.

 

 

További fejezetek: I., II. IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

 

 (Illusztráció: Payer-térkép)

 

Sarki fény – II. fejezet

2.

Az apám kutatásai jelentik a kulcsot, ha meg akarom fejteni, miként kerültem erre az Isten háta mögötti telepre. Három évvel ezelőtt, amikor ide helyeztek, magammal hoztam, pontosabban a bőröndöm aljában, mindenféle érdektelen papírok − semmitmondó följegyzések, kiadatlan tanulmányok, esszék, magánlevelek − közé keverve kicsempésztem néhány nem túl vaskos dossziét, az apám hátrahagyott irataival. Az azóta eltelt esztendők során ezerszer böngésztem végig valamennyit, időm volt rá bőven. Belém idegződött, cáfolhatatlannak hitt igazságok omlottak össze bennem, miközben töviről hegyire megismertem apám eretnek elméletét. Immár tisztán látom, hogy ez az elátkozott elképzelés határozta meg az egész életét, ez szabott irányt a cselekedeteinek, ez okozta kínjait, s immáron kétségkívül az én sorsomat is ez irányítja.
Éjjelente, zárt ajtók mögött olvasom a dossziékat. Újra és újra előveszem a papírokat, füzeteket, gépelt iratokat, fotográfiákat, böngészem a dokumentumokat, üldögélek fölöttük, töröm a fejem, keresem a hibákat apám gondolatvezetésében. Csakhogy nem lelem. Az okfejtése világos, a következtetései logikusak. Alighanem igaza van. S mivel igazsága nem egyezik az egyedül verifikált és legitim akadémikus narratívával, bűne megbocsáthatatlan.
Apám írásai az 1914-es évvel kapcsolatos fejtegetésekkel kezdődnek. Teóriája nem vitatja, hogy abban az esztendőben Európa a háború szélére sodródott, sőt, egyetért azzal a történetírói toposszal is, miszerint amikor Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban, a háború karnyújtásnyi közelségbe került, s ha a trónörökös – a csodával határos módon – nem éli túl a merényletet, bizonyosan rászabadul a pokol az egész planétára, és az emberiség történelme az azóta eltelt évszázad során egészen másként alakul, mint ahogyan a valóságban alakult. Azonban az apám úgy véli, nem Ferenc Ferdinándé a főszerep ebben a történetben (amely jelen esetben nem mellesleg maga a legitim, elfogadott, lényegét tekintve cáfolhatatlannak hitt történelem), az ő gyógyulása csak hab a tortán, afféle ráadás, bónusz, amolyan jutalék. Az igazi kulcsfigura nem a Habsburg herceg, hanem egy Uljanov nevű orosz anarchista, akit – apám kutatásai szerint – a német titkos szolgálat Lenin néven foglalkoztatott és akinek hiába keressük akár a valódi, akár a fedőnevét a történelemkönyvekben.
Uljanov a pattanásig feszült európai helyzetben, 1914 nyarán kirobbantotta azt a felkelést Szentpéterváron, amit a történészek Pétervári Hosszú Éjszakák néven emlegetnek és éhséglázadásként határoznak meg. Velük ellentétben apámnak az a meggyőződése, hogy szó sem lehetett spontán éhséglázadásról, tudniillik nem dúlt nagyobb éhínség a cár birodalmában, mint amekkorát réges-régen megszokott már az orosz nép, s ha azt túlzás is lenne állítani, hogy föl sem vette az élelmiszerhiányt, az mindenképpen kijelenthető, hogy zavarogni eszébe se jutott volna miatta. Nem az éhezés, de ez a bizonyos Uljanov szította az elégedetlenkedést, a németek hathatós segítségével. Következésképpen, ellentétben azzal, ahogyan a történelemórákon tanítják, 1914. július 7-én nem a cár hirtelen megvilágosodása okozta a német expedíciós hadsereg oroszországi beavatkozását, mivel távolról sem II. Miklós hívta a Kaiser hadait, hanem éppenséggel Uljanov, akinek a megbízása pontosan ebben állt: fogságba ejteni a Romanovokat, aztán kizsarolni a cárból ama nevezetes levelet, ami aztán „kalandos” úton Berlinbe jutott. Azt a levelet, amelyet ma a Pergamon Múzeumban bárki megtekinthet, s ha ért franciául, elolvashatja, hogy minden oroszok cárja reszkető kézzel rótt mondataival segítséget kér a teutonok császárától. A levél kérésének eleget téve a németek − a Lenin és emberei keltette zavaros közállapotokat kihasználva − villámgyorsan partra szálltak és egyik pillanatról a másikra elfoglalták Pétervárt. A szó legszorosabb értelmében dolgozószobája sarkába szorított cár parancsának engedelmeskedve az orosz haderő tétlenül nézte a masírozó németeket, II. Miklós pedig örök barátsági szerződést írt alá megmentőjével, Vilmos császárral. Márpedig egy német-orosz szövetséget ép ésszel senki nem támadhatott meg. Amiképpen nem is tette.
A későbbiekben ez a szövetség határozta meg az erőviszonyokat az egész bolygón, s tulajdonképpen mind a mai napig a fent vázolt események szolgálnak alapul a világunk rendjéhez. A politikai-hatalmi erőviszonyok 1914 óta lényegileg mit sem változtak. A német-orosz konvenció kimerevítette a történelmi pillanatot, évszázadokra nyújtotta a status quot, gátat vetett minden számottevő változásnak. Az élet olyanná lett, akárha az Isten fényképet készített volna a teremtés egyetlen percéről, s minden egyes napot az alapján a fotó alapján teremtene újra és újra, az idők végezetéig.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Apám úgy véli, a világrend mindenekelőtt azért állandósulhatott, mert az 1900-as évek elejére kialakult az a helyzet, amelyben minden eseményt, minden politikai lépést, minden gazdasági kezdeményezést három gigantikus és két hangyányit kisebb titkos szolgálat irányított. Természete szerint a háttérből. Ahogyan Uljanov pétervári manipulációjának rejtélyes és láthatatlan német erők szabtak irányt, s amiképpen a tízes évek közepétől elharapózó orosz belső válság konszolidációját ugyanazok az észrevétlen kezek vezényelték le, úgy minden egyebet is a háttérben meghúzódó árnyékszervezetek alakítottak. Persze, messze nem mindent a németek. A többi nagyhatalom sem volt rest.
Nincs ez másként napjainkban sem. Mintegy száz-száztíz esztendeje az angolszász-francia, a német és a japán, valamint az oszmán és a monarchia-béli hírszerző hálózat kezében összpontosul a valódi hatalom ezen a sártekén. S újabban mind jobban fölzárkózik az előbbiekhez és részt követel magának a glóbusz-tortából az orosz ügynökség, az Ohrana is. Ezek a szolgálatok meghatározó módon befolyásolják a világgazdaságot, minden lépésükkel a stabilitásra és mozdulatlanságra törekszenek, elemi érdekük minden áron fönntartani az 1914 óta fönnálló állapotot, ennek érdekében a technikai fejlődést hátráltatják, az ember teremtő képzeletét sorvasztják. Végső soron az emberi nemet egy kisszerű, tunya szellemű tömeggé degradálták az elmúlt száz évben. Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny. Amilyen mértékben mérséklődik a rivalizálás, olyan mértékben lassul a technikai haladás. Ugyan ki merné azt állítani, hogy ebben nincs logika? A természet és az 1914 előtti történelem millió példával támasztja alá a konklúzió helyes voltát…
Engem, nem tagadom, meggyőzött az apám. És erős hittel hiszem, hogy nem azért, mert az apám. Sokkal inkább azért, mert az argumentációja elfogadható. Magyarán igaza van. Pontosabban: igaza volt. Nehezemre esik az apámról múlt időben beszélni. Holott múlt időben kell őt emlegetnem.
Iratainak utolsó oldalain ügynökök neveit sorolta föl. És ezen a ponton ismét helyesbítenem kell, amit föntebb elmeséltem. Naivitás volna ugyanis azt képzelni, hogy a logikus következtetések alapjaira épített alternatív elmélet volt apám megbocsáthatatlan bűne. Nem valószínű, hogy eretnek tézisei vezettek a halálához és űztek engem ide, az Északi-sark közelébe. Sokkal inkább azokban az ügynöklistákban kellene keresnem az okokat…
Mint valami kalandfilmben, áldozatául estem az arctalan, kiismerhetetlen hatalomnak. Talán ugyanannak a gépezetnek, amely Joseph K.-t is elemésztette Kafka univerzumában. Csak éppen az emésztőcsatorna, amelybe kerültem, nem a törvényszék folyosóinak átláthatatlan rendszere, nem is egy kastély labirintusa, hanem a sarki fény villódzó, dermesztően rideg világa.

 

 

További fejezetek: I., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)