9.

Hamisítatlanul szép ez a reggel, ahogyan ülök az ágyam szélén és Juli gerincének elegáns, szépséges ívét figyelem. A nyakszirttől húzódik a feneke irányába. A csigolyáit meg tudom számolni a feszes, bársonyos bőr alatt.
– Tetszik? – kérdezi. Nem mozdul. Megérzi, hogy legeltetem rajta a szemem.
– Ez kérdés? Lehet ez kérdés? – játszom a fölháborodottat.
Fölnevet, felém fordul.
– Ma csak délutánra megyek, miénk a délelőtt. Főzöl kávét?
Főzök. Az ágyban szürcsöljük el. Olyan érzésem támad, mintha évtizedek óta így élnénk, holott kevesebb, mint egy napja vagyunk együtt. Ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, mindent tudni akarok erről a nőről, ismerni akarom a múltját, a jelenét, részese kívánok lenni a jövőjének.
– Most már elmondod, miért vagy itt? – próbálkozom.
– Az ágyadban? Mert lefeküdtem veled az éjjel, nem rémlik?
– Ne bohóckodj.
– Miért ne?
– Igazad van, bohóckodj!
Nevetünk, aztán egyszerre kortyolunk a csészéinkből.
– Az apám miatt vagyok itt – komolyodik el. – Pénzt keresni.
– Az apádnak?
– Igen. Hosszú és bonyolult történet. Annyi a lényege, hogy pénzre van szüksége. És itt sokkal jobban keresek, mint otthon kisdedóvónőként.
– No, igen, ez aligha vitatható…
– A vőlegényemmel akartam jönni – folytatja Juli. Ettől a mondatától egy pillanatra megsajdul az oldalam, mintha lefutottam volna tíz kilométert. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogyan jött, elillan a fájdalom. – Csakhogy közölte az a kretén, hogy ő aztán nem fagyoskodik, inkább megvár. Erre elküldtem a jó büdös francba. Engem ne várjon, velem ne levelezgessen, nekem ne ígérgessen. Jöjjön velem, vagy lépjen tovább. Nem kötök kompromisszumokat.
– Kemény lány vagy.
– Nem haragszol, hogy elmeséltem?
– A vőlegény-dolgot?
Juli bólint.
– Nem – mondom és így is gondolom. – Fölteszem, már nem jelent semmit.
– Ha jelentene, nem fekszem le veled.
– Világos.
– Nem szeretem a kalandokat. Már az efféléket.
– Én sem – mondom.
– És te? – kérdezi. – Te miért?
– Miért vagyok itt?
Mért is vagyok én itt? Ebben a pillanatban valószerűtlennek tűnik a történetem. Mindezidáig nem lehetett vitás, hogy kudarcként élem meg az ittlétemet, hiszen nem jószántamból érkeztem. Most valahogy mégsem zavar az egész história, ami idáig juttatott. Inkább határozottan örülök, hogy itt lehetek.
– Ha nem küldenek ide, nem ismerjük meg egymást – mormolom bizonytalanul, kissé szégyenlősen.
Juli továbbra is kérdőn tekint rám. A szeméből kiolvashatnám, hogy „na, ne beszélj mellé.” Nem olvasom ki, ezt nem vállalom föl. Most nem, még nem.
– Ugyanakkor nem tagadom, hogy büntetésből kerültem ide – folytatom határozottabban.
Juli kíváncsian figyel.
– Végső soron száműztek – bököm ki végre.
– Mit műveltél? – Juli hangjában, szöges ellentétben iménti arckifejezésével, alig érzek valódi érdeklődést. Ez egyfelől sért, másfelől, magam sem értem, miért, megnyugtat.
– Más véleményen voltam, mint a feletteseim.
– Azért még nem küldenek ide – csóválja a fejét. − Ezt ne mondd!
– Azért még talán nem, valóban – hagyom rá.
Hallgatunk egy darabig, percekig némán bámuljuk egymás kezét.
− Nem muszáj… − töri meg a csöndet Juli.
– Az igazi ok esetemben is az apám – jelentem ki. − Fura figura volt. Történész. Különös, alternatív elméletekkel. Jobb, ha nem beszélek róla.
– Ahogy jónak látod – mondja, s közben a lábam között kezd matatni.
A szeretkezéseinkkel nem tudok betelni. Minden pillanatban vágyakozom Juli teste után. A vágy csak nagyon rövid időkre csillapodik bennem. Mint az ópiumevő a mákonyra, úgy szoktam rá Julira. Azzal a fontos különbséggel, hogy ez a lány nem öl meg, miként az ópium végezhet az ópiumevővel. Hogy függésbe sem von, azt már nem állíthatom, de édes függőség ez, annyi szent. Soha ilyet nem éreztem nő iránt, soha ehhez hasonlóan erős szellemi és szexuális izgalmak nem kerítettek hatalmukba.
Sokat szerelmeskedünk és sokat mesélünk. Habár jobbára inkább én mesélek magamról. Rég elfeledettnek hitt események merülnek föl bennem, betolakodnak az agyamba, nem hagynak nyugton, kikívánkoznak. Elengedem őket, Juli figyel rám, hallgat, okosan néz, mindig érdeklődő. Ez boldoggá tesz.
Az álmaim azonban továbbra sem nyugodtak. Annyi változást viszont tapasztalok, hogy nem testetlen és mégis testtel bíró fehér macskákról és hasonlókról álmodom, hanem múltbéli történéseket élek át újra alvás közben. Nem tudom, álmomban ugyanúgy zajlanak-e az események, ahogyan a valóságban zajlottak, mert az álmom rendszerint annyira valóságos, hogy fölülír minden emléket, s attól fogva az álom válik mérvadóvá. A cipőbolti esetről sem tudnám megmondani, miként zajlott le a valóságban. Álmomban újraéltem, amit egyszer már ébren, vagy módosítottam a forgatókönyvet? Az álom-változat mindenesetre így fest:
Ahogy belépett valaki, rögvest oda kellett tolakodni elé, szélesen mosolyogni bele az intim szférájába, kérdezni, mit parancsol, holott nyilván cipőt akart, mint cipőboltban az ember általában. Vicces vagy épp mogorva öregemberek, életvidám, netán sápítozó öregasszonyok, családanyák, családapák, dühöngő ifjúság, kihívóan öltözködő tinik és mindkét nembéli örökifjak, kövérek, soványak, kopaszok, hajasok, jószagúak és büdösek tértek be az üzletbe, s ott muszáj volt mindegyiket zaklatni, ha tetszett nekik, ha nem. Furcsa mód, akadt, akinek igen. Azért a legtöbben nehezményezték. Olyiknak ez meglátszott a pillantásán is. Ahogy a szeme se állt jól. Hasonlatosan az üzlethelyiség, egyben a vállalkozás tulajdonosához – mégis egészen másként. Mert a tulajdonos egyfelől kancsal volt, másfelől gazember. Illetve gazasszony, hiszen nőnemű. Úgy vélte, a kereskedelem nem egyéb, mint nyomakodni bele a potenciális vevő pofájába, hülyeségeket beszélni hozzá és úgy vigyorogni rá, akár egy idióta, az alkalmazottak bérén meg annyit spórolni, amennyit csak lehet. Akadt, akién csaknem száz százalékot. Olyan is (nem egy), akién többet. Amikor nyáron szabadságra mentek az állandó eladók, az üzletasszony diákokat vett föl helyettük, jóravaló meg kevésbé jóravaló főiskolásokat. Azok meg bejártak nap nap után a boltba, hoztak magukkal szendvicset, amit az öt perc ebédszünetben az ábrázatukba tömhettek a raktár sarkában, cipősdoboz-tornyok tövében; eladták a termékeket ügyesen vagy ügyetlenül, szerencsésen vagy velük született, zsigeri hozzáértéssel, aztán, amikor a stabil ember visszatért a Balatonról, az Adriáról vagy a tanyás ingatlanról, ahol a bokrok védelmében pucéran heverészett reggeltől estig, szóval, amikor napbarnítottan és tovatűnt szabadságát siratva újra beállt cipőt árusítani, a helyettesítő diák többnyire hoppon maradt. A tulajdonos úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Nem kell különösebb machinációkra gondolni, mindössze annyi történt, hogy fogta magát, és egyszerűen nem fizetett. S ha valaki reklamált, azt a fiai meg a fiai barátai hazakísérték. Legalábbis hazafelé.
Hasonlóképpen jártam én is.
Három hetet húztam le a cipőboltban. Háromszor hat nyomorúságos napot (vasárnap az üzlet zárva volt). Egyedüli örömömre Viktor szolgált, főállásban fizika-matematika tanárnak készülő hallgató, mellékállásban a saját maga által alapított és működtetett pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, aki minden délután betért a boltba, sóhajtozva végigpróbált vagy tucatnyi lábbelit, közben azt mormolta folyamatosan, akár egy imamalom, hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám. Végül, úgy másfél órányi tépelődés és intenzív vásárlói szándék-nyilvánítás után elégedetlenül távozott, hogy némi kisz édeszet vegyen magához a közeli talponállóban, ahol egyszersmind a pohárkákat is ellenőrizte álomtitkári minőségében. Az utolsó munkanapomon, mely a cipőbolti munkanapok sorában a tizennyolcadik vala, magam is vele tartottam. Hitelbe ittunk, mivel az álomtitkári javadalmazás évek óta késett, a kalmárkodásért járó bért meg másnapra helyezték kilátásba, addig tartott ugyanis összesíteni ama számos cipellőt, szandált és papucsot, melyekre vevőt találtam, s melyek után zsíros jutalékra számíthattam. Számítottam is, ennélfogva nem voltunk restek, s Viktorral kettesben csinos cechet ittunk össze a kies talponállóban, romos arcok és stoppolt könyökök között. Következésképpen a másnapot másnapként éltem meg, amit súlyosbított a döbbenet, midőn a cipőboltba térve a dolgozók (tegnapi kartársaim) ártatlan képpel afelől érdeklődtek, miben segíthetnek. Nem titkoltam, hogy a fizetésemért jöttem. Harsányan kinevettek. Nem értettem, mi folyik körülöttem, de nem is maradt időm megtalálni a történet kulcsát, mivel íziben az utcán találtam magát. A maszatos kirakatból sportcipők, focicsukák és magassarkúk meredtek rám vádlón. Újra próbálkoztam, ám ezúttal sem értem el semmit. Az üzletben senki nem emlékezett rám, s bárki megesküdött volna, hogy soha nem dolgoztam ott, de még hozzám hasonló sem. Lesunyt fejjel, megrendülten eloldalogtam.
A becsületsüllyesztőben Viktor várt. Hosszasan tanakodtunk. Vérszegény tervet kovácsoltunk.
Eme tervet követve néhány óra múlva a cipőboltba betoppant Viktor, az ott dolgozó barátját kereste. Azaz engem. Pontosan és körültekintően írta le a külsőmet, mégsem akadt senki, aki efféle kinézetű alkalmazottról tudomással bírt volna. Hát, nem könnyű, nem könnyű, inkább nehéz, inkább nehéznek mondanám, motyogta ekkor Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára, a kétségbeesés nevezetű szakadék szélén egyensúlyozva. Tökéletesen tudatában volt a komoly veszélyeknek, amelyek a természetben (azaz szeszekben) fölvett hitel és a világ részvétlensége miatt a kies talponállóban leselkednek rá és kisemmizett komájára. Azaz rám. Úgy vélte, a végső stádiumba jutottunk, innen már aligha vezet út az örömös életbe.
Eközben jómagam a talponállóban vártam kenyeres pajtásomat, s közben újabb italokat hörpölve növeltem közös restanciánkat, a szám vonallá keskenyült, tekintetem elhomályosult, kezem reszketett. Viktor úgy somfordált vissza hozzám, akár egy megvert eb. Letaglózott az igazságtalanság és a tehetetlenség, idegességemben összeroppantottam a poharam, minek következtében nyomban vörössé vált az asztalterítő. Emiatt a pultos (magas, kopasz, a nyakán tetovált pókot viselő férfiú) ocsmányul káromkodva penderített ki a helyiségből, Viktort ezzel szemben a grabancánál fogva tartotta benn, követelvén rajta az adósságot. A pólómba csavart, megsebzett kézzel a cipőboltba loholtam, hogy véremmel fecskendezzem össze a kirakatot, majd sebesen szaladjak a tulajdonos egyik fia és egy kreollá sült eladó elől, mert jogosan gondoltam, hogy úgysem értenék, ha méltánytalanságról, kizsákmányolásról, a világ ördögi gonoszságáról és hasonlókról papolnék nekik. Futottam egy órácskát, míg üldözőim végleg bele nem vesztek a messzeségbe. Azután lihegve kutyagoltam tovább. Estig róttam az utcákat, mígnem a vérem megalvadt és ragacsossá vált, a pólómra barna színű foltokat batikolt. Mire megtaláltam Sárát, Viktor nővérét, és a tőle kapott pénzen kiválthattam cimborámat a kricsmi adósrabságából, már ragyogtak a város fölött a csillagok. Meghatódtunk, Viktor meg én. A szikrázó égboltozat alatt elérzékenyülve ünnepélyesen megfogadtuk, hogy nem nézünk többé a pohár fenekére. Becsületünkre válik, hogy fogadalmunkat a szokottnál is tovább, mintegy harminchat órán keresztül be is tartottuk.
Még évekig kerültem azt a talponállót és azt a cipőboltot. Aztán egy napon azt vettem észre, előbbi öltönyös úriembereknek fönntartott elegáns klubbá, utóbbi fülledt pékséggé alakult. Akkoriban Viktor, a pohárkaügyi minisztérium álomtitkára már egy erdélyi kisváros pohárkáit ellenőrizte ernyedetlen szorgalommal és utolérhetetlen szakértelemmel, miután megtartotta matematika- és fizikaóráit, s ma már azt is képtelen vagyok fölidézni, mikor beszéltünk utoljára. Amiképpen azt is, vajon így történt-e mindez, vagy így csak álmodtam? Ez a kérdés nem hagy nyugodni. Tény, hogy főiskolás koromban dolgoztam cipőboltban és valóban jóban voltunk Viktorral, aki később tényleg Székelyudvarhelyen helyezkedett el elemi iskolai tanárként. Az is bizonyos, hogy a cipőboltban megkeresett béremet sosem kaptam meg. Hogy a kocsmai hitel keletkezése és törlesztése, a pohár-roppantás, vérfröcskölés, menekülés megtörtént-e a valóságban is, azt nem tudom. Maga a valóság válik egyre bizonytalanabbá számomra. Nyilván apám elmélete miatt.

További  fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., X., XI. , XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

8.

Este hatig azzal ütöm el az időt, amivel a legtöbbször: visszahúzódom a lakrészembe, olvasgatni. Az olvasás a legjellemzőbb tevékenységem. Nem ritkán elszenderedem közben, s olyankor a legkülönfélébb álmokat látom. Rendre visszatérő látomásom például a ruhátlan, arctalan ember. Kopogtatnak az ajtómon, én kinyitom, s ott áll egy pucér egyén, a nemi szervei helyén csak sima bőrfelület, ahol pedig arcot kellene viseljen, kerek, vakító tükör. Ahogy szembenézek vele, saját ábrázatomat látom, tágra meresztett szememben rémületet. Abban a pillanatban pedig, ahogy megszólalok, meghallom a hangját, itt zsong benn, a fejemben. Nem értem, amit mond, pedig a szavai külön-külön értelmesek, s mintha végső soron mondatokká állnának össze, mégsem vagyok képes fölfogni a jelentésüket, ezzel szemben úgy érzem, megpattan tőlük bennem valami – s ha egyszer nem riadok föl időben, alighanem holtan találnak majd napok múltán, amikorra elárul a szagom, rothadó testem orrfacsaró bűze.
Más alkalommal azt álmodom, szépséges, selymes bundájú, hófehér macska szegődik mellém, hozzám bújik, dorombol. Világéletemben szerettem a macskákat, dédelgetett vágyam, hogy idehozatok egyet, ám ez a szűkös odú, amelyben élek, biztosan kevés lenne a cicának, ezért minduntalan leteszek a tervről. Amikor alszom, olykor mégis meglátogat egy gyönyörű, különleges állat, az oldalamhoz simul és dorombol – csakhogy amikor meg akarom simogatni, áthatol rajta a kezem, mintha pusztán vetített, háromdimenziós kép lenne. S közben mindvégig érzem a melegét és a rezonanciát, amit a dorombolásával támaszt. Érthetetlen! Próbálkozom feszt, egyre makacsabbul, de sohasem sikerül hozzáérnem, mind idegesebb vagyok, a kezem reszket, mire végre kipattan a szemem, fölébredek. Zihálok, izzadok, a fejem szét akar hasadni, a torkom száraz, a szemem ég, a halántékom lüktet.
Számos éjszakám torkollik lihegő migrénbe, szomjúságba. Képtelen vagyok uralni az álmaimat…
Ezúttal azonban nem alszom el. Nem is merülök könyvbe. Csak ülök, csak tűnődöm. A kultúrakoncepciómon rágódom, amit alighanem sosem fogok megírni, de amelyben, ha mégis elkészíteném, a kultúrát és a művészetet egyfajta kulcsként használnám. Kulcsként a világhoz, a megismeréshez, az önállósághoz, kulcsként a gondolat megőrzéséhez, új gondolatok nemzéséhez, születéséhez, fölneveléséhez. Nem állítom, hogy az ötletem valamiféle egyedi elképzelés lenne, nem ringatom magam abba az ábrándba, hogy soha senkiben nem merült föl hasonló. Az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben nem gondolkodtak ezekről a kérdésekről úgy, ahogy én. Hivatalosan, elfogadottan semmi esetre sem. Nem hivatalosan, ám nyilvánosan ugyancsak nem. Napjaink uralkodó eszméinek a vezérfonala a közvetlen célszerűség. Maguk az uralkodó eszmék pedig, valljuk be, fölöttébb pitiáner ideák. Mikor a múlt nyáron lelkészekkel próbáltam ezekről a problémákról beszélgetni, csúfos kudarcot vallottam.
Tavasztól őszig, kétheti rendszerességgel három protestáns és egy katolikus lelkész látogatja Zichytelepet, őket hívtam meg vacsorára tavaly egy nyári estén, velük akartam párbeszédet kezdeményezni. A vallásról és a művészetről értekeztem, mint két olyan területéről az életnek, amelyek mind formálisabbá válnak, egyre automatizálódnak, napról napra veszítik el a lényegüket. Megkíséreltem rámutatni, mennyire földhöz ragadottá vált a társadalmunk, mennyire eltávolodtunk az istenitől, az éteritől, s mindentől, ami nemes. − Attól tartok, nem is értették, miről hablatyolok. Akárhogy is, a megírandó koncepciómra rá se tértem. Úgysem fogadták volna be. Úgysem akarták volna megismerni. Úgy éreztem, sajnálnak. Láttam a tekintetükben a szánalmat. Amiképpen azt is, hogy egy árva hangot nem értenek abból, amit magyarázok. Vagy talán nem akarják érteni. Persze, lehet, hogy rosszul közelítettem a kérdéshez és zavaros voltam, követhetetlen. Néha legalábbis ezzel vigasztalom magam.
Hátha Juli lesz az, akivel beszélhetek mindenről, ami foglalkoztat, suhan át rajtam. Izgalommal tölt el ez a lehetőség. Izgalommal tölt el, hogy újra úgy érzem, lehet még sanszom ebben az életben.
Fél hatra a vetítőteremnél vagyok. Egyszerre érkezünk Julival. Egy kalandfilmet adnak, a dzsungelben játszódik, hőssel és hősnővel, szerelemmel, halállal, bátorsággal és nemeslelkűséggel fűszerezve. Mielőtt beülünk a moziba, megiszunk egy kávét a parányi büfében.
– Örülök, hogy eljöttél – csúszik ki a számon túlzott őszinteséggel.
Juli mosolyog.
– Én se bánom – mondja, és közben annyira bájos, hogy már ezért megérte a mai napon fölkelnem.
Többet nem is igen szólunk, egy-két semmitmondó mondatot csupán, egyebet nem.
A mozi inkább szoba, mint vetítőterem, húszan tudnak egyszerre leülni. Ezúttal hárman vagyunk. A vásznon méregzöld esőerdők jelennek meg, autókonvoj, majomcsapat, puskát tartó férfikéz, karcsú női sziluett, elefántagyar, iszapos víz alól felbukkanó krokodilpofa, borostás ábrázatban megcsillanó aranyfog. Észre se veszem, miként történik, egyszer csak Juli kicsike keze simul a tenyerembe. Selymes a bőre, az ujjai hegyével cirógat. Lehunyom a szemem. Hazagondolok.
Úgy emlékszem, azokban a napokban túl sok hó esett. A hideg nem bírta szuflával, így az utcákat hamarosan gusztustalan, mocskos, undorító latyak fedte be. A buszok, a teherautók, de még a személyautók kerekei is széles sávban szórták maguk köré ezt a förtelmes matériát, ami aztán hányás gyanánt csúfította el a járókelők nadrágját, kabátját, néha még a sapkáját és az arcát is. Estére aztán magához tért a zimankó, utánpótlást kapott valahonnan, vagy csak kipihente magát, mindenesetre bekeményített, a hőmérőkben nyújtózkodó higanyoszlopokra ráijesztett alaposan, mire azok menten összehúzták magukat. Percek alatt megfagyott az egész, minden négyzetmétert betakaró undormány, ami nem is olyan régen még vakítóan fehér hótakaró volt – most aztán lehetett esni-kelni, botorkálni.
A fogaim jól hallhatóan vacogtak, miközben egy magába roskadt és jéggé dermedt hóember mellett kifordultam a sugárútra, nekifeszültem a heves rohammal rám rontó, arcomba-fülembe vérfagyasztó csatakiáltást süvöltő szélnek. Mivel a kesztyűmet nemrég elhagytam valahol, kabátom ujjába húztam a kezem, fejem meg a vállam közé, minthogy sálam sem volt az idő tájt. Sokáig azt hittem, soha életemben nem fázhatok többé annyira, mint akkor. Ma már tudom, mekkorát tévedtem.
Betértem egy helyre, megittam három deci forralt bort. Élveztem, ahogy a fűszeres ital csiklandozza a nyelőcsövemet. A kezemet is megmelengettem a bögrét szorongatva, s mire elfogyott a bor, visszatért belém az élet melege. Újra harminchat fokos lázban égek, állapítottam meg csaknem elégedetten az évekig betiltott költő pompás sorával, s ennek tudatában nekiveselkedtem, morogtam valami köszönés-félét, behúztam a nyakam-kezem, mielőtt kifordultam az ajtón.
Már sokszor elgondoltam magamban, hogy egyszer majd leírom az olyan estéket, mint például az volt. De mikor hazatérve, a szobámban felkapcsoltam a villanyt, leültem a székre és farkasszemet néztem az íróasztalra mint halotti ágyra kiterített puritánul és barátságtalanul tiszta, mondhatni szűzies papírral, csak görcsösen szorítottam a tollat, s nemhogy írni, de moccanni se bírtam. Így nem megy semmi, gondoltam, de nem tudtam igazán, mi nem megy és hogyan.
A járda csúszott. A cipőm beázott és három zoknival sem melegített semmit. A talpa olyan simára kopott, hogy még a nyári, meglágyult aszfalton is csúszkált. Egyszerre nem voltam ura a lábamnak, a házfalak meginogtak, a villanyoszlop eldőlt, s egy perc is eltelt, mire fölfogtam, hogy hanyatt fekszem az utca jégpáncélján és sajog a hátam. Nagy nehezen föltápászkodtam. A házfalak újra biztosan, stabilan szegélyezték az utcát, a villanyoszlop is függőlegesen állt megint. Csak odajutok, morogtam. (Hová is igyekeztem? Hogy rájöjjek, össze kell szednem az emlékeimet, összegereblyézni őket és elrendezni a megfelelő konstellációban.)
A lépcsőházban büdös volt, de meleg. A csengő hangját nem hallottam, hát kopogtattam is. Aki kopogtat, annak megnyittatik, dörmögtem, vagy valami ilyesmi. Valóban megnyittatott: megérkeztem. Ott álltam a blokklakás fellengzősen előszobának nevezett helyiségében, amit betöltött egy lány illata. Miközben lehámoztam magamról a kabátot, újra eszembe jutott, hogy milyen hülyén hangzik a neve: Altbächer Emőke. Ha már Altbächer, miért nem Krisztina vagy Henrietta, gondoltam. Meg is mondtam ezt a lánynak, Emőkének. Ő csak mosolygott, elnézően. Gyakran mosolygott, pedig szép, szomorú-barna szemei voltak. Meg olyan pici keze-lába, mint egy óvodás gyereknek. Pontosan olyan parányi, amilyen Juli keze itt, a markomban. Ez lehet az összekötő kapocs tehát: a picike kéz.
Letelepedtünk az olcsó, blokklakásokba rendszeresített parkettára terített vastag, durva pokrócra. Kellemesen meleg volt. Beszélgettünk, vagy inkább fölváltva beszéltünk. Hol az egyikünk, hol a másikunk nyitotta ki a száját, hogy az évezredek során erre a célra kialakult biológiai berendezéseinek segítségével hangokkal töltse meg a levegőt, amiből aztán mindenféle szavak, s ha minden jól sikerül, értelmes mondatok állnak össze. Először a főiskoláról beszéltünk, közös ismerőseinkről, aztán régi dolgokról kezdtünk mesélni egymásnak, olyanokról, amelyek megestek velünk. Mindkettőnket érdekelték a régi dolgok, legalábbis az olyanok föltétlenül, amelyek velünk estek meg. Sokat beszéltem, Emőke figyelt. Én kevésbé figyeltem rá. Jobban érdekelt, velem mi a helyzet, kevésbé az, mi lehet vele. Nagyon fiatal voltam még, de már nagyon önző.
Úgy két-három évvel azután az este után összefutottam a lány öccsével. Emőke addigra férjhez ment Bécsben, valami Isten tudja, honnan odakeveredett skóthoz, talán gyereke is született már, mintha azt hallottam volna valakitől. Azt viszont nem is sejtettem, amit Bulcsútól (neki is ilyen lehetetlen neve van: Altbächer Bulcsú, kész röhej. Miért nem Brúnó? Vagy Ottó?) tudtam meg: Emőke szerelmes volt belém. Tulajdonképpen miattam hagyta ott a főiskolát és költözött Bécsbe. Azon az először cudarul hideg, aztán kellemesen meleg estén viszont, amikor előbb fagyoskodtam és elestem, utána órákig ücsörögtem a pokrócon, erről még nem volt tudomásom. Gyanútlanul és az ifjúság mohóságával beszéltem Emőkének mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Beszéltem az íróasztalra terített szűzi jellegű, ám voltaképpen kihívóan viselkedő papírlapról is – nem is értettem igazán, mi késztetett erre. Ma már tudom, mennyire közhelyes voltam. Akkor bezzeg gőzöm sem volt erről.
Hajnal felé rádöbbentem, hogy nem tudom, mit keresek ennél a lánynál. Ezért megcsókoltam. Onnantól már nem kellett beszélni.
Nyugtalanság fog el. Miért merült föl bennem ez az emlék éppen most? És például miért ugyanolyan erős a hideg emléke, mint a melegé? Miért ilyenek a hangsúlyok a memóriámban? Egyáltalán, hol is vannak egészen pontosan a hangsúlyok? És egyáltalán vannak-e? Ha most otthon lennék, a szobámban, alig leküzdhető, röhejesen közhelyes vágy fogna el, hogy leüljek az asztalhoz, nézzek farkasszemet a papírral, s végül futamodjak meg meghunyászkodva, mint mindig. Végül, tudom, leküzdeném a vágyat. Mert nem is volna igazán erős vágy, az az igazság. Pláne nem leküzdhetetlen. −−−
Megint nagyot mondtam, megint hamisat. Már alig akadnak erős vágyaim. Vagy nem tudok róluk, mindenesetre.
– Ne szorítsd annyira a kezem – súgja a fülembe Juli. Érzem, hogy elpirulok. Még szerencse, hogy a sötétben nem látni.
– Ne haragudj – lehelem, s ha már odabújtam, hát leheletfinoman megpuszilom a fülcimpáját. Azonnal hozzám fordul, mohón kap a szám felé, nyelvével gyöngéden szétfeszíti az ajkaimat, behatol a szájüregembe, a nyelve, akár egy kis hörcsög a terráriumban, kutakodni kezd odabenn, végigtapogatja a fogaimat, a nyálkahártyámat, a szájpadlásomat, mindenhová elér. Juli nyelve olyan hosszúnak tűnik, mint a kígyóké. Sokáig csókolózunk. Alig várom, hogy leperegjen a film, s ha lepergett, ha szerelemtől részegen kitántorgunk a moziból, siessünk hozzám, reszkető kézzel matassak a zárral, aztán a női ruhadarabokkal, aztán a test hajlataival.
Mikor végre véget érnek a vásznon az érdektelen kalandok, valóban elmegyünk hozzám. Juli nem teketóriázik, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már hányja is le magáról a ruháit. Hajlékony, formás a teste. Egészen részegítő! Úgy tűnik, tévedtem az imént: igenis és nagyon is akadnak még erős vágyaim! No, nem igazán nemes vágyakozások, nem is ártatlanok, s nem különösebben tiszteletreméltók. Közönségesek inkább. Az üzekedni vágyó kutyák szenvedélye, a kiéhezett farkasok mértéktelensége tombol bennem.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

7.

Ha jobban belegondolok, tényleg nem tudom, mi a csudát műveltem az elmúlt három esztendőben. Olvasgattam apám iratait. Képzelegtem. Nyalogattam lelki sebeimet. Jegyzeteket készítettem egy, az egyre távolabbi jövőben megírandó kulturális koncepcióhoz. Ebben az egyelőre még pusztán imaginárius dolgozatban − egyre erőtlenebb szándékaim szerint – elképzeléseket, javaslatokat fogalmazok majd meg, amelyek által a Monarchia avas művelődéspolitikája korszerűbbé, jobbá, hasznosabbá válhat. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy sosem váltom valóra ezt a tervemet sem, s ha netán mégis megtenném, akkor sem érnék el semmit, maradhatna a fiókban az idők végezetéig, vagy addig, míg el nem égeti valaki, aki leginkább én lehetnék. (Nem mellesleg a koncepció értékei felől is erős kételyeim támadtak az utóbbi időben.)
Mit csináltam még?
Egy nyáron fókára vadásztam.
Más nyarakon kirándulgattam, fényképeztem a madarakat, a természetet.
Télen olvastam (hála Istennek, a telepen egészen jól összeállított és viszonylag gazdag könyvtár működik).
Olykor elmentem a moziba, havonta egy-két alkalommal berúgtam a bárban, két éve rövid viszonyt folytattam az egyik kutató asszisztensével, aki azóta hazautazott.
Hébe-hóba meglátogatom az istentiszteletet a kápolnahelyiségben…
Ennyi, s nem több, amiről számot tudnék adni, ha valaki azt firtatná, mi a csudát végeztem a telepen ezidáig. (Senki nem kéri számon.)
Nem sokkal az ideérkezésem után nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A tél örökös éjszakája köszöntött ránk, odakint farkasordító hideg, idebenn mesterséges meleg és vibráló, elektromos fény uralkodott. Naphosszat csak lustálkodtam, olvasgattam. Egy este (vagy inkább reggel volt?) letettem azt az aprócska könyvet, amit éppen bújtam, és fennhangon elszavaltam az utoljára olvasott sorokat: „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk… Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharaptam az utolsó szót, nyomban valami furcsát éreztem a lapockám tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy… egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, türemkednének elő a bőröm alól. Azon tűnődtem, vajon ilyen hatással volnának a lelkemre és azon keresztül a testemre egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak ezek a szavak semmit. Semmi újdonat újat, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a teremtésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Megráztam a fejem, a lapockám sajgott. Szinte biztosan éreztem, hogy szárnyaim nőnek. Növekednek, kicsíráznak a sejtjeimből. Azt kérdeztem magamtól meg a szobám falaitól: hát ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgáltam a fájdalmam, s rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is fájdalom az, hanem valamiféle szokatlan, feszítő érzés. Fordultam egyet balra, majd jobbra, megmozgattam a hátizmaimat, felvontam, majd leejtettem a vállamat. Határozottan olyan érzésem támadt, mintha éppen át akarná szúrni valami a bőrömet – belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, ahogyan növekednek, akár a zöld fű a réten… Lehunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a levegőbe emelkedem, elrepülök innen messzire, délre, az én városomba, a háztetők fölött körözök, egy halom csokit potyogtatok a kéményekbe, körbelebegem a gólyafészkeket és letörölgetem a port a tojásokról. Sőt, még a rászikkadt madárszart is! Röpködök a folyó fölött, hanyatt ráfekszem a levegőre, a szellőre, nyelvemet kiöltöm a Napra, versenyt száguldok a fecskékkel és megcirógatom a bárányfellegeket, beletúrok selymes gyapjukba, aztán odébb lebbenve megráncigálom a viharfelhők szakállát. És ha elfáradok, templomtornyok villámhárítóján pihenek kicsikét… Mindeközben a hátamban éreztem azt a különös érzést! Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen repülni fogok. Az első ember leszek a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nélkül. Lehunytam a szemem, pár pillanatig boldog voltam. Boldogságomat, úgy tűnt, semmi nem zavarta – egészen addig, míg egy légy az orrom hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtottam. A légy azonban hamar visszatért és a kezem fejére ereszkedett. Agyoncsaptam. A csattanás visszhangot vetett az egész nyomorult sarkvidéken, talán az egész végtelen világegyetemben is. A légy teteme elkenődött a bőrömön. Undorodva kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam a légy hulláját, ezt a ragacsos gusztustalanságot magamról. S ha már ott voltam, hát megnéztem a tükörben a hátam: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúztam az ingem, hátat fordítottam a tükörnek, s a fejemet izgalmamban annyira hátracsavartam, hogy kis híján kitekertem a saját nyakam.
− A szárnyaim! Növekedjetek, erősödjetek, drága szárnyacskáim − suttogtam.
A következő pillanatban azonban elakadt a lélegzetem. Iszonyatos látvány tárult elém: jobb és bal lapockámon egy-egy érett pattanás vöröslött…
Tisztán él bennem az eset ma is. Gyakorta eszembe jut. Szégyenkezem miatta, röstellem, hogy ennyire megviselt a száműzetés, hogy a józan ítélőképességem ilyen galádul cserbenhagyott.
Mindazonáltal nem csak a pironkodás miatt ötlik föl bennem az eset időről időre.
Errefelé a tél közepén még véletlenül sincsenek legyek. Nyáron ugyan hemzsegnek, akárcsak a szúnyogok, mivel azonban kéthavonta alaposan sterilizálják a főépületet, így, ha be is fészkeli magát a szobámba egy szokatlanul életrevaló példány, óhatatlanul el kell pusztulnia. Képtelenség, hogy a tél közepéig életben maradjon a lakásomban bármiféle rovar. Tehát lázálom volt ez az egész légy-história.
Ami tulajdonképpen megnyugtató.
Másfelől viszont nyugtalanító, hogy mostanában ennyit álmodom. Régen kevesebb álomképet láttam. Otthon inkább az álmatlanság gyötört, amikor pedig mégis aludtam, öntudatlanságba zuhantam, egyfajta semmibe, mintha gép lennék és kikapcsoltak volna. Nem ritkán fölkerekedtem az éjszaka közepén, lementem a Tiszához. A régi híd lábánál őgyelegtem, vagy az új, különösen szép ívű gyaloghídon átkeltem Újszegedre, ahonnan a legészakibb hídon tértem vissza, bebarangoltam Fölsőváros folyóparti utcáit, megittam egy spriccert valamelyik késdobálóban és már pirkadt fölöttem a hajnal, mire hazatértem, kisvártatva indulhattam a hivatalba. Szerettem az éjjeli bóklászásaimat. A nappaliakat is, persze. Gyerekkorom óta rengeteget sétáltam a városomban, élveztem, hogy minden szegletét ismerem, s minden szeglete ismer engem. Ha lehunyom a szemem, bármikor bármely részletét magam elé tudom idézni. S mikor kinyitom, letaglóz a honvágy…

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

6.

Nem értem, hogyan telt el egyik pillanatról a másikra ez az éjjel. Mintha csupán pár másodperc lett volna az egész. A számban kellemetlen ízzel ocsúdok, a bal karom elzsibbadt (minden bizonnyal saját testemmel nyomtam el az idegeket), a fejem tompán sajog és megmagyarázhatatlan szorongást érzek. Alighanem rosszat álmodtam, bár nem emlékszem belőle semmire. Gyakorta riadok így, álomfoszlányokkal az agyamban, amelyek nem állnak össze értelmezhető képekké, eseménysorokká kivált nem, csak lebegnek, akár egy-egy nyári reggelen a hátrahagyott ködfoszlányok az otthoni táj fölött, mielőtt végleg fölszívná őket a Nap.
A reggelt, mint mindig, éles sivítás jelzi. A legtöbben kollektív ébresztőnek hiszik – valójában a józan eszünket igyekszik megőrizni a kíméletlen riadó, az állandó nappal, illetve az állandó éjszaka elleni védekezés része. Jóllehet a telep legnagyobb épületében élünk, mesterséges körülmények között, ha nem lennének az efféle intézkedések (a reggelt jelző éles hang vagy a folyosóvilágítás kikapcsolása este tízkor), végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába.
Életem tere, a központi épület nem egyéb, mint egy jókora, hasán fekvő, különleges fémötvözetekből összerótt téglatest. Ablakok nincsenek rajta, falai közt a folyosók az utcák (helyesebb volna talán inkább sikátoroknak nevezni ezeket a szűk alagutakat), a lakások a házak, a társalgók a terek, az irodák a hivatalok, a mozi és a bár a szórakoztató negyed. A laboratóriumokat és a kutatók szállásait a téglalap egyik végében, nehéz acélajtók mögött alakították ki, az ajtók előtt a biztonsági szolgálat egy fegyveres őre ül a nap huszonnégy órájában. A további részeken, amelyek az épületnek úgy két harmadát teszik ki, élünk mi, többiek. A kutatók mindössze tucatnyian lehetnek, mégis övék az objektum harmada, a másik kétszáz osztozik a maradékon. A bárba mindenki eljár, még a fúrótornyokról is gyakorta betérnek a széltől cserzett arcú, marcona férfiak néhány italra, egy kis beszélgetésre, zenehallgatásra (a helyiségben többnyire a zenét sugárzó rádióadó szól), legalábbis nyáron, amikor az időjárás nem ejti fogságba őket, s hétvégenként el tudják hagyni a munkahelyüket. A központi épület körül raktárak, megfigyelőállomások és előttem ismeretlen funkciójú házikók helyezkednek el, számomra megfejthetetlen logika szerint elrendezve, ezekben azonban senki sem él, csak a kutatók és az operátorok látogatnak oda rendszeresen. Operátoroknak a telepet működtető személyzetet nevezzük, magyarán a karbantartókat, a szakácsokat, a takarítókat. Lehetnek úgy huszonöten, háromévente váltják őket. Akik sem nem kutatók, sem nem operátorok, s nem is a biztonsági szolgálat emberei, azok vagy az adminisztrációhoz tartoznak, vagy a szolgáltatáshoz (szolgáltatásnak számít a bár, a mozi, a borbély, az orvos, a lélekkurkász).
Akadnak olyanok is a telepen, akik külön engedéllyel tartózkodnak itt. Ezek többnyire a tornyokról kikopott, a kemény munkára alkalmatlannak bizonyult fickók. Miután fölöslegessé váltak a termelésben, nem tudnak, esetleg nem mernek hazamenni, inkább passzust kérnek a vezetőségtől, aminek birtokában ezen a sivár helyen maradhatnak. Némelyikük öt-hat éve vegetál így, jobbára a nyári fókavadászatból él, amint már említettem.
Néhányan viszont egyik csoporthoz sem tartoznak, átmenetileg, önszántukból tartózkodnak a sarkvidéken. Voltaképpen turisták: kalandvágyó, jómódú aranyifjak, kíváncsi merészek, akik szintén különleges engedély birtokában élnek közöttünk néhány hónapon (többnyire bő fél éven) át, míg végképp el nem unják magukat.
Én magam hivatalosan az adminisztráció része vagyok, valójában sehová sem tartozom. A fizetésem futja a napi kiadásaimat és fedezi a bárban töltött időből eredő költségeimet. Ami legfőképpen hiányzik az életemből, az az értelmes cselekvés. Azt hiszem, ezért jegyzetelgetek.
Ma megint Juli áll a pultban, éppen mosogat. Lassan közelítek, figyelem a mozdulatait. A haja a vállára omlik, az alakja hibátlan. Én mindenesetre annak látom. Bármennyire közönséges munkát is végez éppen, a mozdulatai az én szememben nemesnek, kifinomultnak tűnnek.
Ezen a korai órán rajtam kívül egyetlen ember tartózkodik csupán a helyiségben – még az éjszaka nyomhatta el a buzgóság meg a pálinka, s azóta sem tért magához, az asztalra borulva horkol.
– Jó reggelt – köszöntöm Julit.
Éppen befejezi a mosogatást, megtörli a kezét, felém fordul.
– Szervusz. Kávé?
– Igen. És egy kérdésem is lenne.
– Parancsolj – közben csészét helyez a kávéfőzőgép kifolyója alá, megnyomja az indító gombot. A masina zúgni kezd, ezért kicsit emeltebb hangom folytatom:
– Ha ma reggel kezdtél, a délutánod szabad, ugye?
– Igen. Miért?
– Nem volna kedved megnézni velem egy filmet a moziban? Vagy csak beszélgetni?
A feketém lefolyt, Juli elém rakja a csészét, a cukortartót. Leplezetlenül keresi a tekintetem. Rövid ideig farkasszemet nézünk. Összehúzza keskeny, ápolt szemöldökét, barna szemében mély távlatok nyílnak, akár hegyi tavak az égbetörő csúcsok árnyékában.
– Jó, nézzünk meg egy filmet, utána beszélgessünk – mondja végül. – Az esti hatos előadás jó lesz. Fél hatkor találkozzunk a vetítőteremnél!
Érzem, nem kell tovább ragoznom, sebesen és őszintén megköszönöm, hogy nem utasított vissza, kihörpölöm a kávémat, eloldalgok. Ődöngök a folyosókon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve bekopogtatok a telepvezető irodájának ajtaján. Szerencsém van, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, szóval szerencsém van, a vezető már megérkezett és fogadni is hajlandó.
Olyan régen jártam ebben a helyiségben, el is felejtettem, milyen pazarul rendezték be. Váratlanul a szegedi osztályvezető dolgozószobája jut eszembe: ehhez képest az szerény és jelentéktelen. Monumentális íróasztal mellett áll a telepvezető, a háta mögötti falon grandiózus olajfestmény – a kép hátterében a Thegettoff ringatózik piszkosfehér jégtáblák között, az előtérben az expedíció tagjai éppen partra szállnak a Ferenc József-föld valamelyik szigetén –, az egyik oldalon súlyos, gazdagon faragott, lexikonokkal és kézikönyvekkel zsúfolt könyvszekrény, a másikon széles képernyőjű videóhírmondó. Maga a telepvezető magas, kisportolt, bajuszos férfiú, ötven körül járhat, sűrű haja a halántéknál őszes. A neve alapján cseh lehet. Nem sokszor találkoztunk eddig. Még ebben az összezártságban is el tudtuk kerülni egymást. Részemről ez biztosan nem volt szándékos. Hogy ő miért nem kereste a társaságomat soha, azt nem tudhatom.
– Foglaljon helyet, Szelevényi úr – mondja a kézfogást követően, a Monarchia szokásos, a németen alapuló, főként német, magyar, latin, cseh, lengyel és román szavakat használó, a nyelvtani rendszert a végletekig egyszerűsítő keveréknyelvén. Mindketten leülünk a vélhetően tárgyalóként használt szegletbe, szinte a manierizmusig barokkos karosszékekbe. A telepvezető szivarral kínál, én örömmel fogadom. Rágyújtunk, fújjuk az illatos füstöt.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezi.
– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel.
− Igen?
– Csakhogy semmiféle feladatom nincsen…
– Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől. Be kell látnom, hogy még mielőtt igazából elkezdődne, máris zsákutcába fut a beszélgetésünk.
– Már megbocsásson, de ez a hely nem a kultúra fellegvára – fűzi tovább a mondandóját. – A kutatók nem keverednek a többiekkel, legfeljebb a bárban, a tudományos munka lefoglalja őket, nem óhajtanak egyéb szellemi kalandokba bocsátkozni, a telep üzemeltetési és adminisztrációs személyzete pedig sosem jelezte még, hogy a moziként használt vetítőtermen és a bibliotékán túl igénye volna egyéb művelődési formákra is.
– Szóval Ön szerint az én személyem… – próbálkozom gyámoltalanul.
– Nincs véleményem az Ön személyéről, Szelevényi úr – szakít félbe, majd kíméletlen őszinteséggel teszi hozzá:
– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően meg volt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy hasznát nem veszem. Ugyanakkor én nem abajgattam eddig, s ezután sem áll szándékomban. Nem kívánom Önt olyasfajta munkákra fogni, amilyenek ezen a telepen adódhatnak. Ha tennivalóra vágyik, ne tőlem várja, hogy kitöltsem az idejét. Úgy hiszem, megvan mindenkinek a maga baja. Amennyiben föltett szándéka, hogy kultúrálni akarja az embereket, ám tegye, én nem segítem ebben, ezzel szemben nem is akadályozom mindaddig, amíg nem cselekszik valami olyat, amit nem tűrhetek.
Nyíltsága megdöbbent, alig jutok szóhoz a meglepetéstől.
– Azt javasolja hát, hogy továbbra se csináljak semmit a pénzemért?
A telepvezető összeráncolja a homlokát.
− Ilyet nem mondtam – közli tárgyilagosan.
− Hanem? – érdeklődöm pimaszul.
– Nézze – sóhajt. – Annyit javaslok, amennyit az előbb elmondtam, bár ezt nehéz javaslatként fölfogni. Én nem törődöm magával, magának ellenben más dolga sincs, mint önmagával foglalkozni. Tegyen így.
– Értem – bólintok, némiképp elszontyolodva. – Bocsásson meg, amiért letámadtam…. Ha esetleg beszélgetni támad hangulata…
– Nézze – kezdi újra. – Az nem fordulhat elő. Négy éve vezetem ezt a helyet és engedélyt kaptam, hogy az öt éves ciklust követően is itt maradhassak. Bizonyosan azért, mert jól végzem a munkám, nem gondolja?
Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával végigsimít a bajuszán, köhint egyet.
– A nyáron hazautazom egy rövid szabadságra és feleséggel térek vissza – jelenti ki különös arckifejezéssel, amit akár mosolygósnak is vélhetnék. – Engem ez a tény és a mindennapi ügyek kielégítenek. Hogy a lakosságnak mire van szüksége azon kívül, amivel eddig is rendelkezett, mérje föl, s a fölmérés eredményének birtokában, miután velem egyeztetett, elégítse ki az igényeket. Ha már annyira dolgozhatnékja van…. Egyébként meg… Három éve van itt, nem?
Meglepetten bólintok, nem hittem, hogy ilyesmit számon tart.
– És miért csak most kezdett viszketni a tenyere?
Motyogok valamit arról, hogy mostanra untam el magam. Igazából magamnak sem tudom megválaszolni a kérdést, nemhogy neki. Azt sem tudnám megindokolni, mi a fenéért nyitottam be az irodájába.
– Én őszinte voltam magával – jegyzi meg.
– Igen, ez igaz… Mégsem tudok felelni. Fogalmam sincs a miértekről. Kósza gondolat volt csupán…
– Jó, akkor ezzel zárjuk le – emelkedik föl. – Én nem bolygatom az Ön ügyeit, Ön se bolygassa a köreimet.
– Ez tiszta beszéd – tápászkodom én is.
– Én egyenes ember vagyok, Szelevényi úr.
– Így igaz, ez így igaz!
Amikor kilépek az irodából, tényleg úgy érzem, hogy egy remek embertől köszöntem el. És egyáltalán semmi okom nincsen azt gondolni, hogy tévedek. Korrekt hivatalnok a telepvezető, ez napnál világosabb. Jól végzi a dolgát és emberségesen irányítja ezt az Isten háta mögötti közösséget. Végtére is rám lőcsölhetne mindenféle feladatot, megbízhatna ostobaságokkal, teszem azt, ideológiai vagy gazdasági marketinggel, állapotfölméréssel, közhangulat-kutatással és hosszan-hosszan sorolhatnám, mi mindennel még, ő azonban békén hagy. Azon kapom magam, hogy hálát érzek iránta.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

5.

Ady, József Attila és Juhász Gyula verseit olvasgatom. És a nemrégiben elhunyt Baka Istvánt meg azt a székelyt, akivel pár évvel ezelőtt átbeszélgettünk egy egész éjszakát, Fekete Vincét. Fölolvasókörúton járt felénk, az est végén kezdtünk diskurálni, utána végigjártunk jónéhány becsületsüllyesztőt. Bő két évtizeddel ezelőtt a kolozsvári egyetem létrehozott Szegeden egy kihelyezett bölcsészkart (magam is ott végeztem), hogy a százesztendős pedagógiai főiskola ne érezze magát olyan egyedül, azóta az erdélyi alkotók még gyakrabban járnak hozzánk, Vincét is ez a tradíció hozta el a Tisza partjára. Lapozgatom a dedikált kötetét, a lámpa zizeg a fejem fölött, különös neszeket hallok, mintha a falban kaparászna valami bogár. Tudom, hogy nem így van, mégis ez a hallucináció kísért. Visszahelyezem a könyveket a polcra, hanyatt fekszem, egy ideig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemem. Julira gondolok. Megidézem magamnak az alakját. Eddig még nem szemléltem így, belülről, leeresztett szemhéjaim mögött. Most, hogy jobban szemügyre veszem, határozottan Orsira hasonlít. Igen. És ezt meg kell magyaráznom. Alkalmasint magamnak is.
Emlékszem, egy réges-régi estén lementünk az Olajba, a Hangya Áruház mellé. Olajos Ház, hivatalosan így hívták az épületet, mert a közeli kőolaj- és földgázmezőket kiaknázó bányatársaság tulajdonát képezte. Magas, széles, ormótlan neofunkcionalista hodály volt, ma is az. Szegeden a múlt század hetvenes éveiben épült néhány ilyen betonszörnyeteg, rontva egy keveset az 1879-es árvíz után újjáépített város egységes szecessziós-palotás arculatán. Ahová mi mentünk, az, bár része volt mind ennek a háznak, mind a cégnek magának, mégis valamelyest más kategóriát képviselt, Olajos Klub névre hallgatott és keveréke volt a füstös talponállóknak meg az egyre szaporodó diszkóknak. Kockás, repedezett lapokkal borított padlón tapodtunk, a keretet adó falak olajfestékkel mázolva, minden sarokban csikkektől füstölgő szemetes és ittas, sörösüveget szorongató egyének, szájukból cigaretta lógott.
Egy szó mint száz, lementünk az Olajba négyen, két fiú, két lány. Hétvége volt, talán szombat. A két fiú közül az egyik én voltam, a másik Péter barátom. Mindketten másnaposak és tizenhat évesek, túlzott nyomatékú libidóval, ennek ellenére erős erkölcsi érzékkel és fölöttébb hangsúlyos gátlásokkal fölszerelkezve. A két lány közül az egyiket Orsinak hívták, vékony volt, szőke és magas, a másikat pedig, a barna hajú, középtermetű, szépnek ígérkező mellekkel megáldottat Áginak (Annának?), s előző este botlottunk beléjük egy szalagavató bál pangásos időszakában, a Tisza Szálló emeleti báltermének egyik sarkában, vagy a folyosón, vagy, mindenesetre, valahol a hotel épületének valamelyik zugában. Előző éjjel, esetleg aznap hajnalban beszéltük meg a szombat esti randevút. Elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből. Hát, legelőször az Olaj sült ki.
Hihetetlen vacakul éreztük magunkat. A körülöttünk terjengő, bennünket is mocsár gyanánt magába szippantani vágyó szubkultúrával képtelenek voltunk megbarátkozni, sem mellette, sem ellene nem tudtunk föllépni. Tengtünk-lengtünk, táncoltunk a lányokkal, megittunk egy-két sört, húztuk az időt. Néha ellenszenves alakok nyomakodtak elénk, puszit nyomtak Orsi és Ági (vagy Zsófi?) arcára, kezet fogtak velünk, beszéltek valamit, valamiről, amiből rendszerint egy szót sem értettünk, egyrészt a zajból, másrészt a beszélők beszédkultúrájának fogyatékosságaiból kifolyólag. Aztán az alakok odébbálltak, mi táncoltunk tovább, suta mozdulatokat tettünk, néha szóltunk pár szót, kipréseltünk néhány mondatkezdeményt. Süket fülekre találtunk. Hihetetlen vacakul éreztük magunkat, mondom.
Tíz óra után végre otthagytuk az Olajat mindenestül, csak a két lányt vittük magunkkal. Helyesebben inkább ők bennünket. Megérezhették, hogy valami nincs rendben, s mi kapva kaptunk az ajánlaton, miszerint menjünk máshová. Késlekedés nélkül átballagtunk a Galériába. Ott lehetett beszélgetni. Lehetett, csak nemigen volt miről. Az Olaj-féle szubkultúra kísértett.
Orsi oldotta meg a helyzetet: fölvetette, hogy kísérjem haza. Beleegyeztem. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről társalogtunk, talán nincs is mire emlékeznem. A helyi járatos busz átzötyögött a hivatalosan Pálfy polgármester nevét viselő, valójában mindenki által csak régiként emlegetett hídon, mi némán ültünk egymás mellett, Orsi megfogta a kezem. Bámultam kifelé az ablakon, s láttam, ahogy a folyót valamivel lejjebb átívelő vasúti hídon keresztülrobog a kivilágított újvidéki gyorsvonat, úgy hasította ketté a sötétséget, akár egy gigantikus, lángoló gyík. A buszunk lehajtott a hídról, átvágott Újszegeden, míg ki nem jutottunk a kertváros legvégébe. Mielőtt búcsúzkodni kezdtem volna, Orsi arra kért, menjek be hozzájuk. Viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon tartózkodott − máig emlékszem, hogy Orsi ezt az oda nem illő szót használta. Találkoztam az anyjával, egy legalább százhúsz kilós asszonysággal; a húgával, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lánnyal; valamint egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfival, aki a videóhírmondót bámulta, de amint megpillantott, menten felém villantotta kékfogú vigyorát és idiótán integetett felém. Orsi bemutatott az anyjának meg a testvérének, utána sietve berángatott a szobájába, leültetett az ágya szélére. Ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna. Nem is értettem, miért tettem föl. Egyfelől a válasz nyilvánvaló volt, másfelől lényegtelen.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Orsi tárgyilagosan. Végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s a párbeszéd ne rekedjen meg mindjárt az elején.
– Igen – felelte ő, megfogta a kezem, a mellére vonta. Erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, egy villám alakú repedés húzódott végig rajta.
– Kívánlak – közölte Orsi köntörfalazás nélkül.
Kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam.
– És ha bejönnek? – nyögtem.
Orsi megvonta a vállát.
− Akkor mi van?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Szűz vagy még? – szegezte nekem a kérdést.
Kurtán bólintottam. Erre megsimogatta az arcom, akár egy elveszett, elanyátlanodott gyereknek. Szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Orsi pedig beszélni kezdett, hirtelen lehámlott róla az olajos szubkultúra. Nem tudom felidézni, miket mondott − a saját nincstelenségemmel, tehetetlenségemmel, szánalmasságommal voltam elfoglalva −, csak azt, hogy kedvesen duruzsolt. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el. Sokáig egészen biztosan nem maradtam, végtére is az éjfél körül induló utolsó buszt elértem.
Pétert a Galériában találtam, egyedül. Csöndes hangon beszámolt arról, hogy távozásom után Ági (netán Kinga?) elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy horvát kiskatona játszotta. Nem is állt másból az estéje, kizárólag abból a történetből. Én is elmondtam, mi zajlott a folyó másik oldalán.
– Őszinte voltál – mosolygott rám Péter. – Ez jó dolog.
Hallgattam, lógattam az orromat. Egyáltalán nem találtam olyan jó dolognak ezt az egészet…
Néhány nap múlva megint az Olajban találtuk magunkat, Péter meg én. Az egyik könyöklő mellett álldogáltunk, előttünk, az asztal lapján Dreher sörök. Kisvártatva megékezett Orsi. Ezúttal nem volt kedves. Parancsoló volt, gyűrött és csúnya. Feszélyezett a viselkedése, a jelenléte, mindazonáltal örültem neki, hogy látom. Ennek ellenére valószínűleg kerültem volna a tekintetét − ha ő kereste volna az enyémet. Csakhogy nem kereste. Nem is próbált közeledni hozzám. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Hirtelen ott termett Ági (esetleg Jutka?), táncoltunk, rosszul éreztük magunkat. Egyszer csak Péter kibotorkált a folyosóra sört inni. Én még lejtettem egyet Orsival, de nem volt sem mondanivalóm, sem bátorságom ahhoz, hogy ne beszéljek. Inkább a folyosót választottam, csatlakoztam a barátomhoz. Aztán lassan kikoptunk onnan is. Búcsút sem intve, átmentünk a Galériába, leültünk, rendeltünk, ittunk derekasan. Nem értettük az egészet. Mint rendesen, akkor sem. Már Péter sem volt olyan nagyon elragadtatva tőlem, pontosabban a Orsiéknál tanúsított viselkedésemtől. Az őszinteség néha a gyávák és a gyengék menedéke.
Így múlt el fölöttünk az éjszaka.
Még kétszer találkoztam Orsival az életemben.
Egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott az Olajba. Örültem, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem, föl kellene keresnem. De nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami, fogalmam sincs, micsoda.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Orsi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, rögvest szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb, azóta pedig semmiféle életjelet nem adtam magamról.
– Te se nagyon kerestél – védekeztem. − Eltelt már egy hét, nem tudtam, mi a helyzet…
– Megkérdezhetted volna… Tudod, hol lakunk – mondta erre. A hangja újra szelíd volt és gyöngéd, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Képtelen voltam válaszolni, csak hallgattam, akár a sült hal.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen Orsi. Iménti kedvessége minden átmenet nélkül hullott le róla, mint lepel az aktmodellről, ha munkához lát a festő.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt. Fejét a karjára hajtotta. Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul. Egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam megérinteni Orsi vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, félúton azonban mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, s mindeközben egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte föl a fejét végül. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle életemben. Fölállt, elviharzott. Nem mentem utána. Megbénított az a valami, amiről már beszéltem, s amiről elképzelésem sincs, pontosan mi lehetett. Nem ellenszenv, nem viszolygás és nem is félelem. Mégis mind a három egyszerre.
Még egyszer találkoztam Orsival. Hosszú évekkel később történt, egy boltba tértem be, munka után, talán kenyeret venni. Orsi a pult mögött állt. Karikás szemekkel bámult maga elé, ha látott is, nem hiszem, hogy fölismert. Nem szólítottam meg. Ugyanaz az összetett, ellentmondásos érzés gátolt meg benne, amit korábban is éreztem a jelenlétében. Kioldalogtam a boltból, nem vásároltam semmit.
Hát, erre a lányra emlékeztet Juli, ha jobban belegondolok. Hogy miért, azt nehéz lenne meghatároznom. Semmiben nem hasonlítanak. Akárhogy vizsgálódom, nem lelem az érzés forrását. Talán Orsi kedves pillanatait idézi föl bennem, talán valami egyebet, elfojtott, eltemetett mozzanatokat. Talán a saját őszinteségemet. És egy elképesztően, döbbenetesen messzire sodort várost… Mindenesetre napról napra, óráról órára erősödik bennem egy egészen különös vonzalom, egy ősi, tiszta érzés, ami hovatovább ragyogni kezd a bőröm alatt, akár sarki fény a sarki éjszakában.

További fejezetek: I., II., III., IV., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

4.

Másnap a minisztériumban megkaptam az új beosztásom. Mint állami alkalmazottnak jogom lett volna visszautasítani, mivel azonban az okmányaimat átnyújtó tisztviselő mellett álló sötét tekintetű férfiú rám villantotta dohánytól sárga agyarait, amit, ha akartam, mosolynak, ha akartam, egy ugrásra kész ragadozó vicsorgásának értékeltem, nem ellenkeztem, beletörődtem a sorsomba. Annál is inkább, mert amikor előző este hazaértem, hónom alatt azzal a kevés holmival, amit a magaménak mondhattam odabenn, az irodában, s amit nem kívántam ebek harmincadjára hátrahagyni, festőinek csak erős túlzással nevezhető rendetlenség fogadott. Az otthonom kíméletlen földúlása egyértelműen arra utalt, hogy valaki alapos kutatást végzett az ingóságaim között. Nyilvánvalóan apám följegyzéseit keresték, efelől szemernyi kétségem sem volt. Szerencsére egy, az egyik gyerekkori barátom nevére bérelt postafiókban őriztem a hagyatékot, áldottam is magam az elővigyázatosságomért. Mielőtt a fővárosba indultam, magamhoz vettem a paksamétát. Különös hanyagság folytán nem követtek a postára, vagy aki követett, nem tulajdonított jelentőséget a postafiókok helyiségében tett kurta látogatásomnak. Akárhogy is, a dossziét magamhoz vettem.
Három nap múltán a repülőgép leszállt velem és az iratokkal a rudolf-szigeti Zichytelepen, ahol azóta is tengődöm. Hivatalosan kulturális tanácsadó volnék, valójában viszont egy nulla, egy senki. Szűkös javadalmamból éldegélek az északi szélesség nyolcvanegyedik fokától úgy hatvan kilométerrel északra. Apám iratait körültekintően rejtegetem és saját okulásomra olvasgatom. Így telnek a napok fölöttem.
A Rudolf-sziget a Ferenc József-föld legészakabbra fekvő darabja. Ezen a zord vidéken a mi telepünkön kívül csak három nyíltvízi furótornyon találni emberi lényeket. Tudomásom szerint összesen tizenhét tornyot építettek a gyarmat vizein, a többi tizennégyet azonban lényegesen délebbre találja, aki keresésükre adja a fejét. A szárazföldön tizenkét telepet létesített a kormányzat, ám ezzel együtt is a 191 szigetből mindössze hét lakott. Egy továbbin katonai objektum található, amiről semmit sem tudok. A mi telepünk fekszik a legészakabbra, a többi mind közelebb helyezkedik el a nyolcvanadik szélességi fokhoz, mint a nyolcvanegyedikhez, vagyis mindegyik közelebb esik az otthonomhoz, mint az, amelyikre küldtek. Ez ugyan jelen körülményeim között sokat nem számít, mégis, maga a tudat, hogy olyan messzire kergettek, amilyen messzire csak lehetett, borzalmas.
Emlékszem, amikor fókára vadásztam az első sarkvidéki nyaramon, éjszakánként rendre rám tört a zokogás, nem tudtam sem elkerülni, sem kontrollálni. Hazavágytam, viszolyogtam a társaimtól és sajnáltam a rengeteg vért, amit kiontottunk. A fókavadászat során semmiféle mintát nem követtünk, mégis, amerre csak jártunk, irgalmatlan mennyiségű vér folyt a nyomunkban, valóságos vörös folyókat fakasztottunk a zord vidéken. Egyikünk sem tanulmányozta, teszem azt, az eszkimókat, miként cserkészik be a vízi emlősöket és hogyan ejtik el őket, ennek ellenére százszámra hullottak az állatok a kezünk által. Jóllehet eszkimók nem élnek errefelé, nem túl messze innen, a norvég állomásokon dolgozik jónéhány, velük nyugodtan konzultálhattunk volna, begyűjthettük volna tapasztalataikat. Nem tettük, bíztunk magunkban.
− Grönlandiak − legyintett valaki fitymálón, amikor, nem sokkal indulás után, fölvetettem az ötletet. – Egyfelől dán alattvalók, másfelől hallgatag emberek, s bár pálinkáért bármire kaphatók, megbízhatatlanok.
Ezzel meg is győzött mindenkit. A csapatunk igazi kalandor kompánia volt, hűbelebalázs módjára, eszetlenül láttunk dologhoz. Sodródtam az eseményekkel. Hogy mégis sikerült valószerűtlenül sok prémet és húst zsákmányolnunk, annak egyedül az lehet az oka, hogy a fókák még mindig gyanútlanok, legtöbbjük nem tart az embertől. Tíz éve még viszonylag háborítatlanul éltek, egyedül a jegesmedvék tizedelték őket, emberekkel ritkán akadtak össze. Nehezen tanulnak meg rettegni tőlünk, pedig alapvetően óvatos, félénk állatok. S mivel azok, a mészárlás még jobban megviselt: a kiszolgáltatott, gyanútlan lények öldöklése hatványozottan lehangoló. Meg anélkül sem voltam a legjobb állapotban. Egészen megkönnyebbültem, amikor a különös, valódi nyárra alig emlékeztető nyár múltán visszatértünk Zichytelepre.
Zichytelepen jelenleg kétszázhuszonnégy lélek lakik, a közeli tornyokon valamivel több, de az ötszáz főt velük együtt sem éri el a Rudolf-sziget lakossága. A legtöbb itteniről elmondható, hogy dolga van errefelé, kivéve azt a tucatnyi itt ragadt naplopót, akikkel fókára meg narválra vadásztam. Végezetül pedig itt vagyok én. Már a telep vezetői sem emlékeznek arra, mi a fenét keresek itt, miért is küldtek. Csodabogárnak néznek, holott egyszerű száműzött vagyok.
A bárban, ahová esténként rendre megérkezem, Juli áll a pultban. Mindössze hatan vagyunk magyarok Zichytelepen, nem csoda hát, ha megörülök neki. Meg aztán azt is fölösleges tagadnom, hogy az utóbbi hetekben gyakran ábrándozom róla üres éjjeleimen. Elképzelem, ahogy végigsimítom a haját, megcirógatom az arcát, a nyakát; ahogy megcsókoljuk egymást; ahogy ülünk az ablaknál, nézzük a hómezőt és szorítjuk egymás kezét.
– Kutya hideg van odakinn – mondom, miközben fölmászok a bárszékre.
– A kutya se megy ilyenkor ki – replikázik Juli.
– Igazad van – ismerem be. – Azért én megkíséreltem. Gyorsan föladtam.
– Mindenki föladja – mondja, s ettől melegség árad szét a tagjaimban. – Akinek nem muszáj, nem megy ki abba az ítéletidőbe.
– Egy kisüstit kérek – döntök, miután számba vettem a kínálatot. Semmi meglepőt nem tapasztaltam, a választék nem bővült és nem is csappant meg.
Juli elém tolja a szépen metszett poharat, telitölti pálinkával, sebesen kiürítem. A szesz marja a nyelőcsövem, ismerős bizsergéssel érkezik a gyomromba.
– Ez jól esett – mosolygok. Juli visszamosolyog. Alapvetően szép lány, noha a fülei erősen elállnak, s vékony szálú haja nem tudja elrejteni ezt a komikus hibát.
– Te hány éve is vagy itt? – kérdezi.
– Ez a harmadik telem – felelem. – Kétezer-tizennégy nyárutóján jöttem.
– Háromszor köszönthetted itt az újesztendőt – vonja össze szép ívű szemöldökét. – A tornyokra is három évre szerződnek.
– Az én szerződésemre csak a kinevezésem dátumát írták.
– De nem is csinálsz semmit.
Ebben igaza van.
– A telepvezetőket ötévente cserélik – jegyzem meg, magam sem tudom, miért. – A tornyok vezetőségét, azt mondják, tízévente. Én válhatok itt az egyetlen örök darabbá…
Juli kuncog a viccen, jóllehet nem annak szántam.
– De mi a dolgod? – erősködik.
– Kisüstit iszom és beszélgetek veled – válaszolom. – Nyáron majd újra elmegyek fókára vadászni a hülyegyerekekkel, mint ahogy egyszer már megtettem, télen naponta kidugom az orrom a mínusz sokba, s ijedten húzom vissza mindannyiszor…
Juli alaposan, komolyan kémleli az arcom.
– Nem mehetsz haza, ugye? – teszi föl a kérdést, s a hangjából aggodalmat és együttérzést egyaránt kihallok.
– Attól tartok, nem.
– Hová való vagy?
– Szegedre.
– Ismerem, ott jártam főiskolára.
– Mit tanultál?
– Kisdedóvónő vagyok és ne kérdezd, hogy akkor mit keresek itt, most biztosan nem mondom meg.
– És máskor? – évődöm.
Juli vonogatja a vállát.
– Elválik – neveti el magát. – Két évre írtam alá. Öt hónappal ezelőtt. Van időm.
– Hát még nekem!
Egyelőre ennyiben maradunk. Megiszom még egy sört, Juli a pultra erősített vendéglátóipari kalkulátort bűvöli. Újra meg kell állapítanom, mennyire kedvemre való ez a lány. Nehezen tudom megállni, hogy ne bámuljam. Inkább visszamegyek a kuckómba – szoba, konyha és vécével kombinált fürdőszoba tizenhét négyzetméteren –, hogy az Ady Endre kötetembe mélyedjek. Ifjúkoromban rajongásig szerettem ezt a száz évvel ezelőtt élt költőt, korának haladó szellemű művészét, akinek az életműve ma már igen nehezen hozzáférhető. Bár sosem tiltották be, nem is kanonizálták soha, ezért csak kevesen ismerik a nevét, válogatott költeményeit utoljára a hatvanas évek végén jelentették meg, összes műveinek kiadása pedig még mindig várat magára. Nekem egy negyvenes évekbeli edíció van a birtokomban, amely hat verseskönyvének anyagát tartalmazza. Már nem istenítem úgy a költészetét, mint egykoron, de hogy életem végéig el fog kísérni, abban bizonyos vagyok. Ha majd Adyval eltelek a mai napon, talán József Attilát veszem elő. Az ő műveihez még nehezebb hozzáférni, egy időben be is tiltották valamennyit, a huszadik század közepének nagy konszolidációja és liberalizálódása idején azonban a tilalmat föloldották. Igaz, azóta mindössze egyszer jelentették meg összes költeményeit, akkor is nevetségesen alacsony példányszámban. Állítólag azért, mert nincs rá kereslet, az emberek nem olvassák a verseit. Léteznek ugyan más magyarázatok is, ám ezeket rendre megcáfolják az illetékesek. Az alkotmányos polgári demokráciában tudniillik nincs cenzúra. Hivatalosan legalábbis nem létezik ilyen intézmény. A Szabadelvű Párt a rejtett cenzúra létezését is tagadja, a választások során rendre az Országházon kívül rekedő Új Szociáldemokrata Szövetség viszont időről időre előhozakodik a kérdéssel. A videóhírmondó archívumában e két párt jelesei között zajló remek vitákat lehet találni a kérdésben. Csakhogy a videóhírmondóhoz, mint általában, most sincs semmi, de semmi hangulatom…

További fejezetek: I., II., III., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)