Sarki fény – IV. fejezet

4.

Másnap a minisztériumban megkaptam az új beosztásom. Mint állami alkalmazottnak jogom lett volna visszautasítani, mivel azonban az okmányaimat átnyújtó tisztviselő mellett álló sötét tekintetű férfiú rám villantotta dohánytól sárga agyarait, amit, ha akartam, mosolynak, ha akartam, egy ugrásra kész ragadozó vicsorgásának értékeltem, nem ellenkeztem, beletörődtem a sorsomba. Annál is inkább, mert amikor előző este hazaértem, hónom alatt azzal a kevés holmival, amit a magaménak mondhattam odabenn, az irodában, s amit nem kívántam ebek harmincadjára hátrahagyni, festőinek csak erős túlzással nevezhető rendetlenség fogadott. Az otthonom kíméletlen földúlása egyértelműen arra utalt, hogy valaki alapos kutatást végzett az ingóságaim között. Nyilvánvalóan apám följegyzéseit keresték, efelől szemernyi kétségem sem volt. Szerencsére egy, az egyik gyerekkori barátom nevére bérelt postafiókban őriztem a hagyatékot, áldottam is magam az elővigyázatosságomért. Mielőtt a fővárosba indultam, magamhoz vettem a paksamétát. Különös hanyagság folytán nem követtek a postára, vagy aki követett, nem tulajdonított jelentőséget a postafiókok helyiségében tett kurta látogatásomnak. Akárhogy is, a dossziét magamhoz vettem.
Három nap múltán a repülőgép leszállt velem és az iratokkal a rudolf-szigeti Zichytelepen, ahol azóta is tengődöm. Hivatalosan kulturális tanácsadó volnék, valójában viszont egy nulla, egy senki. Szűkös javadalmamból éldegélek az északi szélesség nyolcvanegyedik fokától úgy hatvan kilométerrel északra. Apám iratait körültekintően rejtegetem és saját okulásomra olvasgatom. Így telnek a napok fölöttem.
A Rudolf-sziget a Ferenc József-föld legészakabbra fekvő darabja. Ezen a zord vidéken a mi telepünkön kívül csak három nyíltvízi furótornyon találni emberi lényeket. Tudomásom szerint összesen tizenhét tornyot építettek a gyarmat vizein, a többi tizennégyet azonban lényegesen délebbre találja, aki keresésükre adja a fejét. A szárazföldön tizenkét telepet létesített a kormányzat, ám ezzel együtt is a 191 szigetből mindössze hét lakott. Egy továbbin katonai objektum található, amiről semmit sem tudok. A mi telepünk fekszik a legészakabbra, a többi mind közelebb helyezkedik el a nyolcvanadik szélességi fokhoz, mint a nyolcvanegyedikhez, vagyis mindegyik közelebb esik az otthonomhoz, mint az, amelyikre küldtek. Ez ugyan jelen körülményeim között sokat nem számít, mégis, maga a tudat, hogy olyan messzire kergettek, amilyen messzire csak lehetett, borzalmas.
Emlékszem, amikor fókára vadásztam az első sarkvidéki nyaramon, éjszakánként rendre rám tört a zokogás, nem tudtam sem elkerülni, sem kontrollálni. Hazavágytam, viszolyogtam a társaimtól és sajnáltam a rengeteg vért, amit kiontottunk. A fókavadászat során semmiféle mintát nem követtünk, mégis, amerre csak jártunk, irgalmatlan mennyiségű vér folyt a nyomunkban, valóságos vörös folyókat fakasztottunk a zord vidéken. Egyikünk sem tanulmányozta, teszem azt, az eszkimókat, miként cserkészik be a vízi emlősöket és hogyan ejtik el őket, ennek ellenére százszámra hullottak az állatok a kezünk által. Jóllehet eszkimók nem élnek errefelé, nem túl messze innen, a norvég állomásokon dolgozik jónéhány, velük nyugodtan konzultálhattunk volna, begyűjthettük volna tapasztalataikat. Nem tettük, bíztunk magunkban.
− Grönlandiak − legyintett valaki fitymálón, amikor, nem sokkal indulás után, fölvetettem az ötletet. – Egyfelől dán alattvalók, másfelől hallgatag emberek, s bár pálinkáért bármire kaphatók, megbízhatatlanok.
Ezzel meg is győzött mindenkit. A csapatunk igazi kalandor kompánia volt, hűbelebalázs módjára, eszetlenül láttunk dologhoz. Sodródtam az eseményekkel. Hogy mégis sikerült valószerűtlenül sok prémet és húst zsákmányolnunk, annak egyedül az lehet az oka, hogy a fókák még mindig gyanútlanok, legtöbbjük nem tart az embertől. Tíz éve még viszonylag háborítatlanul éltek, egyedül a jegesmedvék tizedelték őket, emberekkel ritkán akadtak össze. Nehezen tanulnak meg rettegni tőlünk, pedig alapvetően óvatos, félénk állatok. S mivel azok, a mészárlás még jobban megviselt: a kiszolgáltatott, gyanútlan lények öldöklése hatványozottan lehangoló. Meg anélkül sem voltam a legjobb állapotban. Egészen megkönnyebbültem, amikor a különös, valódi nyárra alig emlékeztető nyár múltán visszatértünk Zichytelepre.
Zichytelepen jelenleg kétszázhuszonnégy lélek lakik, a közeli tornyokon valamivel több, de az ötszáz főt velük együtt sem éri el a Rudolf-sziget lakossága. A legtöbb itteniről elmondható, hogy dolga van errefelé, kivéve azt a tucatnyi itt ragadt naplopót, akikkel fókára meg narválra vadásztam. Végezetül pedig itt vagyok én. Már a telep vezetői sem emlékeznek arra, mi a fenét keresek itt, miért is küldtek. Csodabogárnak néznek, holott egyszerű száműzött vagyok.
A bárban, ahová esténként rendre megérkezem, Juli áll a pultban. Mindössze hatan vagyunk magyarok Zichytelepen, nem csoda hát, ha megörülök neki. Meg aztán azt is fölösleges tagadnom, hogy az utóbbi hetekben gyakran ábrándozom róla üres éjjeleimen. Elképzelem, ahogy végigsimítom a haját, megcirógatom az arcát, a nyakát; ahogy megcsókoljuk egymást; ahogy ülünk az ablaknál, nézzük a hómezőt és szorítjuk egymás kezét.
– Kutya hideg van odakinn – mondom, miközben fölmászok a bárszékre.
– A kutya se megy ilyenkor ki – replikázik Juli.
– Igazad van – ismerem be. – Azért én megkíséreltem. Gyorsan föladtam.
– Mindenki föladja – mondja, s ettől melegség árad szét a tagjaimban. – Akinek nem muszáj, nem megy ki abba az ítéletidőbe.
– Egy kisüstit kérek – döntök, miután számba vettem a kínálatot. Semmi meglepőt nem tapasztaltam, a választék nem bővült és nem is csappant meg.
Juli elém tolja a szépen metszett poharat, telitölti pálinkával, sebesen kiürítem. A szesz marja a nyelőcsövem, ismerős bizsergéssel érkezik a gyomromba.
– Ez jól esett – mosolygok. Juli visszamosolyog. Alapvetően szép lány, noha a fülei erősen elállnak, s vékony szálú haja nem tudja elrejteni ezt a komikus hibát.
– Te hány éve is vagy itt? – kérdezi.
– Ez a harmadik telem – felelem. – Kétezer-tizennégy nyárutóján jöttem.
– Háromszor köszönthetted itt az újesztendőt – vonja össze szép ívű szemöldökét. – A tornyokra is három évre szerződnek.
– Az én szerződésemre csak a kinevezésem dátumát írták.
– De nem is csinálsz semmit.
Ebben igaza van.
– A telepvezetőket ötévente cserélik – jegyzem meg, magam sem tudom, miért. – A tornyok vezetőségét, azt mondják, tízévente. Én válhatok itt az egyetlen örök darabbá…
Juli kuncog a viccen, jóllehet nem annak szántam.
– De mi a dolgod? – erősködik.
– Kisüstit iszom és beszélgetek veled – válaszolom. – Nyáron majd újra elmegyek fókára vadászni a hülyegyerekekkel, mint ahogy egyszer már megtettem, télen naponta kidugom az orrom a mínusz sokba, s ijedten húzom vissza mindannyiszor…
Juli alaposan, komolyan kémleli az arcom.
– Nem mehetsz haza, ugye? – teszi föl a kérdést, s a hangjából aggodalmat és együttérzést egyaránt kihallok.
– Attól tartok, nem.
– Hová való vagy?
– Szegedre.
– Ismerem, ott jártam főiskolára.
– Mit tanultál?
– Kisdedóvónő vagyok és ne kérdezd, hogy akkor mit keresek itt, most biztosan nem mondom meg.
– És máskor? – évődöm.
Juli vonogatja a vállát.
– Elválik – neveti el magát. – Két évre írtam alá. Öt hónappal ezelőtt. Van időm.
– Hát még nekem!
Egyelőre ennyiben maradunk. Megiszom még egy sört, Juli a pultra erősített vendéglátóipari kalkulátort bűvöli. Újra meg kell állapítanom, mennyire kedvemre való ez a lány. Nehezen tudom megállni, hogy ne bámuljam. Inkább visszamegyek a kuckómba – szoba, konyha és vécével kombinált fürdőszoba tizenhét négyzetméteren –, hogy az Ady Endre kötetembe mélyedjek. Ifjúkoromban rajongásig szerettem ezt a száz évvel ezelőtt élt költőt, korának haladó szellemű művészét, akinek az életműve ma már igen nehezen hozzáférhető. Bár sosem tiltották be, nem is kanonizálták soha, ezért csak kevesen ismerik a nevét, válogatott költeményeit utoljára a hatvanas évek végén jelentették meg, összes műveinek kiadása pedig még mindig várat magára. Nekem egy negyvenes évekbeli edíció van a birtokomban, amely hat verseskönyvének anyagát tartalmazza. Már nem istenítem úgy a költészetét, mint egykoron, de hogy életem végéig el fog kísérni, abban bizonyos vagyok. Ha majd Adyval eltelek a mai napon, talán József Attilát veszem elő. Az ő műveihez még nehezebb hozzáférni, egy időben be is tiltották valamennyit, a huszadik század közepének nagy konszolidációja és liberalizálódása idején azonban a tilalmat föloldották. Igaz, azóta mindössze egyszer jelentették meg összes költeményeit, akkor is nevetségesen alacsony példányszámban. Állítólag azért, mert nincs rá kereslet, az emberek nem olvassák a verseit. Léteznek ugyan más magyarázatok is, ám ezeket rendre megcáfolják az illetékesek. Az alkotmányos polgári demokráciában tudniillik nincs cenzúra. Hivatalosan legalábbis nem létezik ilyen intézmény. A Szabadelvű Párt a rejtett cenzúra létezését is tagadja, a választások során rendre az Országházon kívül rekedő Új Szociáldemokrata Szövetség viszont időről időre előhozakodik a kérdéssel. A videóhírmondó archívumában e két párt jelesei között zajló remek vitákat lehet találni a kérdésben. Csakhogy a videóhírmondóhoz, mint általában, most sincs semmi, de semmi hangulatom…

Folytatása következik…

 

Korábbi fejezetek: I., II., III.

 

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Vélemény, hozzászólás?