Sarki fény – VI. fejezet

6.

Nem értem, hogyan telt el egyik pillanatról a másikra ez az éjjel. Mintha csupán pár másodperc lett volna az egész. A számban kellemetlen ízzel ocsúdok, a bal karom elzsibbadt (minden bizonnyal saját testemmel nyomtam el az idegeket), a fejem tompán sajog és megmagyarázhatatlan szorongást érzek. Alighanem rosszat álmodtam, bár nem emlékszem belőle semmire. Gyakorta riadok így, álomfoszlányokkal az agyamban, amelyek nem állnak össze értelmezhető képekké, eseménysorokká kivált nem, csak lebegnek, akár egy-egy nyári reggelen a hátrahagyott ködfoszlányok az otthoni táj fölött, mielőtt végleg fölszívná őket a Nap.
A reggelt, mint mindig, éles sivítás jelzi. A legtöbben kollektív ébresztőnek hiszik – valójában a józan eszünket igyekszik megőrizni a kíméletlen riadó, az állandó nappal, illetve az állandó éjszaka elleni védekezés része. Jóllehet a telep legnagyobb épületében élünk, mesterséges körülmények között, ha nem lennének az efféle intézkedések (a reggelt jelző éles hang vagy a folyosóvilágítás kikapcsolása este tízkor), végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába.
Életem tere, a központi épület nem egyéb, mint egy jókora, hasán fekvő, különleges fémötvözetekből összerótt téglatest. Ablakok nincsenek rajta, falai közt a folyosók az utcák (helyesebb volna talán inkább sikátoroknak nevezni ezeket a szűk alagutakat), a lakások a házak, a társalgók a terek, az irodák a hivatalok, a mozi és a bár a szórakoztató negyed. A laboratóriumokat és a kutatók szállásait a téglalap egyik végében, nehéz acélajtók mögött alakították ki, az ajtók előtt a biztonsági szolgálat egy fegyveres őre ül a nap huszonnégy órájában. A további részeken, amelyek az épületnek úgy két harmadát teszik ki, élünk mi, többiek. A kutatók mindössze tucatnyian lehetnek, mégis övék az objektum harmada, a másik kétszáz osztozik a maradékon. A bárba mindenki eljár, még a fúrótornyokról is gyakorta betérnek a széltől cserzett arcú, marcona férfiak néhány italra, egy kis beszélgetésre, zenehallgatásra (a helyiségben többnyire a zenét sugárzó rádióadó szól), legalábbis nyáron, amikor az időjárás nem ejti fogságba őket, s hétvégenként el tudják hagyni a munkahelyüket. A központi épület körül raktárak, megfigyelőállomások és előttem ismeretlen funkciójú házikók helyezkednek el, számomra megfejthetetlen logika szerint elrendezve, ezekben azonban senki sem él, csak a kutatók és az operátorok látogatnak oda rendszeresen. Operátoroknak a telepet működtető személyzetet nevezzük, magyarán a karbantartókat, a szakácsokat, a takarítókat. Lehetnek úgy huszonöten, háromévente váltják őket. Akik sem nem kutatók, sem nem operátorok, s nem is a biztonsági szolgálat emberei, azok vagy az adminisztrációhoz tartoznak, vagy a szolgáltatáshoz (szolgáltatásnak számít a bár, a mozi, a borbély, az orvos, a lélekkurkász).
Akadnak olyanok is a telepen, akik külön engedéllyel tartózkodnak itt. Ezek többnyire a tornyokról kikopott, a kemény munkára alkalmatlannak bizonyult fickók. Miután fölöslegessé váltak a termelésben, nem tudnak, esetleg nem mernek hazamenni, inkább passzust kérnek a vezetőségtől, aminek birtokában ezen a sivár helyen maradhatnak. Némelyikük öt-hat éve vegetál így, jobbára a nyári fókavadászatból él, amint már említettem.
Néhányan viszont egyik csoporthoz sem tartoznak, átmenetileg, önszántukból tartózkodnak a sarkvidéken. Voltaképpen turisták: kalandvágyó, jómódú aranyifjak, kíváncsi merészek, akik szintén különleges engedély birtokában élnek közöttünk néhány hónapon (többnyire bő fél éven) át, míg végképp el nem unják magukat.
Én magam hivatalosan az adminisztráció része vagyok, valójában sehová sem tartozom. A fizetésem futja a napi kiadásaimat és fedezi a bárban töltött időből eredő költségeimet. Ami legfőképpen hiányzik az életemből, az az értelmes cselekvés. Azt hiszem, ezért jegyzetelgetek.
Ma megint Juli áll a pultban, éppen mosogat. Lassan közelítek, figyelem a mozdulatait. A haja a vállára omlik, az alakja hibátlan. Én mindenesetre annak látom. Bármennyire közönséges munkát is végez éppen, a mozdulatai az én szememben nemesnek, kifinomultnak tűnnek.
Ezen a korai órán rajtam kívül egyetlen ember tartózkodik csupán a helyiségben – még az éjszaka nyomhatta el a buzgóság meg a pálinka, s azóta sem tért magához, az asztalra borulva horkol.
– Jó reggelt – köszöntöm Julit.
Éppen befejezi a mosogatást, megtörli a kezét, felém fordul.
– Szervusz. Kávé?
– Igen. És egy kérdésem is lenne.
– Parancsolj – közben csészét helyez a kávéfőzőgép kifolyója alá, megnyomja az indító gombot. A masina zúgni kezd, ezért kicsit emeltebb hangom folytatom:
– Ha ma reggel kezdtél, a délutánod szabad, ugye?
– Igen. Miért?
– Nem volna kedved megnézni velem egy filmet a moziban? Vagy csak beszélgetni?
A feketém lefolyt, Juli elém rakja a csészét, a cukortartót. Leplezetlenül keresi a tekintetem. Rövid ideig farkasszemet nézünk. Összehúzza keskeny, ápolt szemöldökét, barna szemében mély távlatok nyílnak, akár hegyi tavak az égbetörő csúcsok árnyékában.
– Jó, nézzünk meg egy filmet, utána beszélgessünk – mondja végül. – Az esti hatos előadás jó lesz. Fél hatkor találkozzunk a vetítőteremnél!
Érzem, nem kell tovább ragoznom, sebesen és őszintén megköszönöm, hogy nem utasított vissza, kihörpölöm a kávémat, eloldalgok. Ődöngök a folyosókon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve bekopogtatok a telepvezető irodájának ajtaján. Szerencsém van, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, szóval szerencsém van, a vezető már megérkezett és fogadni is hajlandó.
Olyan régen jártam ebben a helyiségben, el is felejtettem, milyen pazarul rendezték be. Váratlanul a szegedi osztályvezető dolgozószobája jut eszembe: ehhez képest az szerény és jelentéktelen. Monumentális íróasztal mellett áll a telepvezető, a háta mögötti falon grandiózus olajfestmény – a kép hátterében a Thegettoff ringatózik piszkosfehér jégtáblák között, az előtérben az expedíció tagjai éppen partra szállnak a Ferenc József-föld valamelyik szigetén –, az egyik oldalon súlyos, gazdagon faragott, lexikonokkal és kézikönyvekkel zsúfolt könyvszekrény, a másikon széles képernyőjű videóhírmondó. Maga a telepvezető magas, kisportolt, bajuszos férfiú, ötven körül járhat, sűrű haja a halántéknál őszes. A neve alapján cseh lehet. Nem sokszor találkoztunk eddig. Még ebben az összezártságban is el tudtuk kerülni egymást. Részemről ez biztosan nem volt szándékos. Hogy ő miért nem kereste a társaságomat soha, azt nem tudhatom.
– Foglaljon helyet, Szelevényi úr – mondja a kézfogást követően, a Monarchia szokásos, a németen alapuló, főként német, magyar, latin, cseh, lengyel és román szavakat használó, a nyelvtani rendszert a végletekig egyszerűsítő keveréknyelvén. Mindketten leülünk a vélhetően tárgyalóként használt szegletbe, szinte a manierizmusig barokkos karosszékekbe. A telepvezető szivarral kínál, én örömmel fogadom. Rágyújtunk, fújjuk az illatos füstöt.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezi.
– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel.
− Igen?
– Csakhogy semmiféle feladatom nincsen…
– Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől. Be kell látnom, hogy még mielőtt igazából elkezdődne, máris zsákutcába fut a beszélgetésünk.
– Már megbocsásson, de ez a hely nem a kultúra fellegvára – fűzi tovább a mondandóját. – A kutatók nem keverednek a többiekkel, legfeljebb a bárban, a tudományos munka lefoglalja őket, nem óhajtanak egyéb szellemi kalandokba bocsátkozni, a telep üzemeltetési és adminisztrációs személyzete pedig sosem jelezte még, hogy a moziként használt vetítőtermen és a bibliotékán túl igénye volna egyéb művelődési formákra is.
– Szóval Ön szerint az én személyem… – próbálkozom gyámoltalanul.
– Nincs véleményem az Ön személyéről, Szelevényi úr – szakít félbe, majd kíméletlen őszinteséggel teszi hozzá:
– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően meg volt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy hasznát nem veszem. Ugyanakkor én nem abajgattam eddig, s ezután sem áll szándékomban. Nem kívánom Önt olyasfajta munkákra fogni, amilyenek ezen a telepen adódhatnak. Ha tennivalóra vágyik, ne tőlem várja, hogy kitöltsem az idejét. Úgy hiszem, megvan mindenkinek a maga baja. Amennyiben föltett szándéka, hogy kultúrálni akarja az embereket, ám tegye, én nem segítem ebben, ezzel szemben nem is akadályozom mindaddig, amíg nem cselekszik valami olyat, amit nem tűrhetek.
Nyíltsága megdöbbent, alig jutok szóhoz a meglepetéstől.
– Azt javasolja hát, hogy továbbra se csináljak semmit a pénzemért?
A telepvezető összeráncolja a homlokát.
− Ilyet nem mondtam – közli tárgyilagosan.
− Hanem? – érdeklődöm pimaszul.
– Nézze – sóhajt. – Annyit javaslok, amennyit az előbb elmondtam, bár ezt nehéz javaslatként fölfogni. Én nem törődöm magával, magának ellenben más dolga sincs, mint önmagával foglalkozni. Tegyen így.
– Értem – bólintok, némiképp elszontyolodva. – Bocsásson meg, amiért letámadtam…. Ha esetleg beszélgetni támad hangulata…
– Nézze – kezdi újra. – Az nem fordulhat elő. Négy éve vezetem ezt a helyet és engedélyt kaptam, hogy az öt éves ciklust követően is itt maradhassak. Bizonyosan azért, mert jól végzem a munkám, nem gondolja?
Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával végigsimít a bajuszán, köhint egyet.
– A nyáron hazautazom egy rövid szabadságra és feleséggel térek vissza – jelenti ki különös arckifejezéssel, amit akár mosolygósnak is vélhetnék. – Engem ez a tény és a mindennapi ügyek kielégítenek. Hogy a lakosságnak mire van szüksége azon kívül, amivel eddig is rendelkezett, mérje föl, s a fölmérés eredményének birtokában, miután velem egyeztetett, elégítse ki az igényeket. Ha már annyira dolgozhatnékja van…. Egyébként meg… Három éve van itt, nem?
Meglepetten bólintok, nem hittem, hogy ilyesmit számon tart.
– És miért csak most kezdett viszketni a tenyere?
Motyogok valamit arról, hogy mostanra untam el magam. Igazából magamnak sem tudom megválaszolni a kérdést, nemhogy neki. Azt sem tudnám megindokolni, mi a fenéért nyitottam be az irodájába.
– Én őszinte voltam magával – jegyzi meg.
– Igen, ez igaz… Mégsem tudok felelni. Fogalmam sincs a miértekről. Kósza gondolat volt csupán…
– Jó, akkor ezzel zárjuk le – emelkedik föl. – Én nem bolygatom az Ön ügyeit, Ön se bolygassa a köreimet.
– Ez tiszta beszéd – tápászkodom én is.
– Én egyenes ember vagyok, Szelevényi úr.
– Így igaz, ez így igaz!
Amikor kilépek az irodából, tényleg úgy érzem, hogy egy remek embertől köszöntem el. És egyáltalán semmi okom nincsen azt gondolni, hogy tévedek. Korrekt hivatalnok a telepvezető, ez napnál világosabb. Jól végzi a dolgát és emberségesen irányítja ezt az Isten háta mögötti közösséget. Végtére is rám lőcsölhetne mindenféle feladatot, megbízhatna ostobaságokkal, teszem azt, ideológiai vagy gazdasági marketinggel, állapotfölméréssel, közhangulat-kutatással és hosszan-hosszan sorolhatnám, mi mindennel még, ő azonban békén hagy. Azon kapom magam, hogy hálát érzek iránta.

 

Folytatása következik…

 

Korábbi fejezetek: I., II., III., IV., V.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Egy hozzászólás a(z) “Sarki fény – VI. fejezet” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?