10.

Dacára a kutya hidegnek, ma hosszan nézegettük a sarki fényt, Juli meg én. A legzordabb tél van, nem ritkán úgy ötven fokkal fagypont alatt, süvít a szél és az ember attól tart, karnyújtásnyira a végítélet. Ehhez képtelenség hozzászokni. Beszélni sem lehet idekinn. Legalábbis nem tanácsos. Vastag gyapjúsálakkal takarjuk el az arcunkat, a szánkat, a szemünkön speciális okuláré. Ha az ember köpne egyet, a nyál alig hagyná el az ajkait, máris keményre fagyna. Vicces mítoszok keringenek férfiakról, akik vizelni próbáltak ilyen körülmények között. Meglehet, nem is mítoszok, de maga a színigazság mindahány, valamennyi abszurd következménnyel együtt.
Az aurora borealis, az északi-sarki fény tagadhatatlanul gyönyörű. A tudósok az úgynevezett (és számomra fölfoghatatlan) napszélből származó elektronokkal és protonokkal magyarázzák a létét. Ezek belépnek a Föd légkörébe, ahol a mágneses pólusok, azaz az északi és a déli sark felé áramlanak, ott aztán összegyűlnek, ütköznek a légkört alkotó atomokkal, ezáltal ionokká alakítják, vagyis gerjesztik őket, s ez a gerjedelem maga a sarki fény. Öt formája létezik a jelenségnek: a fátyol, a sugár, az ív, a folt és a sáv. Jómagam mind az ötöt megfigyeltem már az esztendők folyamán. A fényjelenség színe is változatos, noha tapasztalataim szerint az uralkodó a kékes, a zöldes és a lilás árnyalat.
– Ez a legszebb dolog itt – vallja be Juli már benn, az épületben. – Ezért megérte idejönni.
– Értem nem? – évődöm.
Juli a vállát vonogatja.
– Az majd elválik – nevet.
Ismét az én szállásomra megyünk. Többnyire itt töltjük az időt, mert Juli a bár tulajdonosa által bérelt lyukban lakik, ahol nem is néznék jó szemmel a románcunkat és nem is valami kényelmes az a fellengzősen lakásnak nevezett odú. Kisvártatva teát hörpölünk, egészen idilli a hangulat. Így telnek fölöttünk az órák, a napok azóta a közös mozizás óta. Mind közelebb és közelebb jutunk egymáshoz, napról napra szorosabb a kötelék.
– Az apád nem él már? – szögezi nekem a kérdést hirtelen. Nem lepődöm meg, az elmúlt hetekben megszoktam az efféle váratlan megnyilvánulásait.
– Így igaz, nem él már – mondom. – És attól tartok, hogy… Hogy úgy mondjam, eltették láb alól.
– Kik?
– A titkos szolgálat.
Gyanakodva vizslatja az arcom. Nem tudja, komolyan vegye-e, amit mondok, vagy nevessen.
– A titkos szolgálat – ismétlem meg. – Apám szerint a világot a titkos szolgálatok irányítják. A Monarchiát is.
– Marhaságnak hangzik – jegyzi meg Juli, mire én beavatom apám elméletébe. Nem tudom, mi történik velem, talán beleszerettem ebbe a lányba, s nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte, talán csak beszélni akarok végre valakinek az eretnek teóriáról, ami megváltoztatta az életemet. Akárhogy is, töviről hegyire elmondom, amit apám irataiból kihámoztam és összekompiláltam. Mintha egy gát szakadna át bennem, ömlik belőlem a szó. Juli figyelmesen hallgat. Amit a Pétervári Hosszú Éjszakákról és Uljanov-Leninről mondok, láthatóan megdöbbenti.
– Uljanovot még a lázadás éjjelén megmérgezték – mesélem. – A helyét egy Dzsugasvili nevű grúz vette át, aki a német titkos szolgálat fizetési jegyzékein kezdetben Koba, később Sztálin néven szerepelt. Ő volt II. Miklós és II. Alekszej belső titkos tanácsnoka, 1922-től pedig, Olga cárnő trónra lépését követően az orosz titkos rendőrség, az Ohrana teljhatalmú ura; egészen a haláláig. Apám kutatásai fényt derítettek arra, hogy a háttérből ez a Dzsugasvili irányította Oroszországot 1914 és 1952 között. Vagyis rajta keresztül végeredményben a Német Birodalom.
– Mi a fene… – csodálkozik Juli.
– Ha belegondolsz – magyarázom –, azt még a hivatalos történelmi monográfiák és a lexikonok sem tagadják, hogy az orosz muzsikok helyzetének rendezése és az 1923-as földosztás mögött Max von Baden német birodalmi kancellár áll.
– Igen, úgy emlékszem, valóban így tanultuk – bólint a lány.
És én tovább beszélek:
– Az elmúlt évtizedekben Németország és Oroszország szoros szövetségében a széles tömegek világszerte nem láttak egyebet, mint amit a fejükbe vertek: két nagyhatalom barátságát. Ezzel szemben apám szerint egészen 1990-ig ez a kapcsolat teljesen más alapokon nyugodott. Sokkal inkább alá-fölérendeltségi viszonynak volt nevezhető, amelyben a németek szabták meg a játékszabályokat. 1914 és 1990 között minden lényeges kérdésben a németek döntöttek Oroszországban. Mígnem az Olga cárnő utódja, III. Miklós cár lemondatása után, 1984-ben trónra lépő VII. Iván önálló politikába nem fogott. Titokban megállapodott a japánkínaiakkal és a szibériai földgázkészletek értékesítéséből származó bevételekkel 1990 körül képes volt függetleníteni országát a Német Birodalomtól, noha nyíltan soha nem fordult vele szembe. Olyannyira nem, hogy, mint azt mind a ketten tudjuk, hivatalosan ma is él a német-orosz örök barátsági egyezmény. Ha azonban jobban megfigyeled, nem nehéz észrevenni, hogy az orosz politika mind gyakrabban tér el a német iránytól és az eltérések egyre jelentősebbek.
Juli nem szól, a szeméből látom csupán, hogy érteni akarja és érti is, miről beszélek. Nem zárkózik el a narratíva elől, amit vázolok, nem tart bolondnak, nyitottan fogadja a mondataimat, átgondolja, mérlegeli valamennyit. Ettől még inkább nekibátorodom.
– Visszatérve a kezdetekhez, apám úgy gondolta, 1914 a világ sorsdöntő esztendeje volt, midőn a hivatalos német politika nagy hangon fenyegetőzött a háborúval, ám eközben a német titkos szolgálat már minden korábbi akcióját messze meghaladó apparátussal dolgozott a háború elkerülésén. Oroszország német érdekeltségbe vonásával meg is hiúsított minden nagyobb vállalkozást a Birodalom ellen. Amikor 1917-ben a cár és az addigra Kína nagy részét bekebelező mikádó is örök barátsági egyezményt írt alá, az angolszászok és a franciák örökre elfelejthették a nyílt sisakos küzdelmet, a német ipar pedig megkapta a távol-keleti és a szibériai ásványkincsek jelentős részét, így a Kaisernek többé nem állt érdekében a világ újrafelosztása. Az ábra azóta, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, lényegében semmit sem változott.
– Jó, elfogadom, amit mondasz. Legyen így – hagyja rám Juli rövid töprengés után. – De mi történt volna az apád szerint, ha Ferenc Ferdinánd nem éli túl a szarajevói merényletet? Elkerülhetetlen lett volna a háború?
– Nem csak szerinte – mondom nyomatékkal. – A történészek oroszlánrésze nem vitatja, hogy amennyiben Gavrilo Princip sikerrel jár, azon melegében kitör a háború. Ha nem is rögvest indítja el csapatait a Monarchia, sokat semmiképpen nem kellett volna várni a hadüzenetre. És a Monarchia hadba lépése elindította volna a láncreakciót, egymás után kapcsolódtak volna be a küzdelembe Európa országai.
– És ha úgy történt volna? – kérdezi Juli.
– Ha 1914-ben kirobban egy széles, európai, sőt, talán kontinenseken átívelő háború – magyarázom megfontoltan, lassan formálva a szavakat –, azt Németország szükségszerűen elveszíti. Apám legalábbis így gondolta. És az érvei meggyőzőek. Ha meghal a trónörökös és Uljanov kudarcot vall Péterváron, valószínűleg 3-8 éves háború alakult volna ki, amelyből elkerülhetetlenül a francia-brit-orosz koalíció kerül ki győztesen, elvégre gazdaságilag és demográfiai szempontból is előnyben voltak. Különösen akkor lett volna egyértelmű a tengelyhatalmak veresége, és ehhez végképp nem férhet kétség, ha a britek az Egyesület Államokat is be tudják vonni a konfliktusba, ami egy abszolút valószerű lehetőség lett volna. A Monarchia a németekkel együtt elbukott és feltehetőleg a darabjaira hullott volna, de az a minimum, hogy soha nem alakul át Közép-Európai Monarchiává és soha nem csatlakozik hozzá Lengyelország. Ugyanakkor az is több mint valószínű, hogy a győztesek nem lettek volna képesek megsemmisítő győzelmet aratni, ezért az elmúlt száz esztendő állandó huzavonával, meg-megújuló harcokkal, akut konfliktusokkal lett volna terhes. Apám véleménye szerint ebben a permanens válságban az ezredvégre két-három, de az sem kizárt, hogy csupán egyetlen szuperhatalom alakult volna ki a Földön, ám ennek valódi befolyása igen korlátozott és ingatag lenne, a civilizáció sorsát ugyanúgy háttérerők és háttérhatalmak tartanák kézben, mint a mi valóságunkban, tehát a valódi valóságban, ám ezek a hatalmak nem föltétlenül a titkos szolgálatok lennének sokkal inkább hatalmas, globális, országok és népek fölött álló vállalatszörnyetegek, konszernek és trösztök. A világ kevésbé tűnne biztonságosnak, mint az, amelyikben élünk, ugyanakkor több lehetőséget foglalna magában, s vélhetően technikailag is lényegesen fejlettebb lenne.
Miután befejezem, Juli ismét sokáig gondolkodik. Ráncolódó homloka mögött látni vélem az agytekervényeit, ahogy földolgozzák az új információkat.
– Ha az apád valóban leírta mindezeket, csoda, hogy nem nyírtak ki téged is – jegyzi meg végül.
– Ezen először én is meglepődtem – ismerem be. – Míg rá nem jöttem, hogy van egy életbiztosításom.
– Életbiztosításod?
– Apám följegyzéseinek végén ügynöklistákra bukkantam. Mindegyik hatalmi oldal, mindenféle állam titkos szolgáinak neveit és fedőneveit gyűjtötte össze. Több tucatnyit.
– És valódiak? – csodálkozik Juli. – Úgy értem, apád tényleg leleplezett egy rakás ügynököt?
– Ezt nem tudhatom – ismerem be. – Viszont ezt ők sem tudhatják. Ez az én életbiztosításom.
– Hacsak nem az a helyzet, hogy az apád valóban baleset áldozata lett és ez az egész szépen fölépített alternatív világmagyarázat nem több puszta fantazmagóriánál.
– Az is egy lehetőség, valóban… Bár ellene mond a száműzetésem.
– Kivéve, ha a főnökeidnek ritka jó a kapcsolatrendszerük és ritka nagy a gyűlöletük irántad – ellenkezik Juli.
– Meglehet, az is meglehet − dünnyögöm.
Meglepetten tapasztalom, mennyire elszomorít a lehetőség, hogy apám elmélete mégsem keltette föl senki érdeklődését, s én sem a világot irányító titokzatos erők, mindössze egy-két rosszindulatú, pitiáner középhivatalnok áldozata vagyok. Juli észrevehette rajtam a csüggedést, mert nyomban a nyakam köré fonja a karját és kényeztetni kezd.
– Ne feledd, amit mondtál – súgja. – Ha nem küldenek ide, nem találkozunk. Talán soha!
Nem, ezt nem feledem. Soha. Nem is feledhetem, ahogy ez a lány csókol és ölel, azt képtelenség elfeledni. Miután szeretkezünk, Juli elmegy dolgozni. Kínzó üresség marad utána. És egy halvány kellemetlen érzés. Mikor készülődni kezdett, mintha azt láttam volna rajta, neki is ugyanúgy meg akar szakadni a szíve, amiért egy objektíve rövid, szubjektíve kíméletlenül hosszú időre el kell válnunk, mint nekem. Pár perc múlva viszont úgy látom, közönyösen tesz-vesz, s csak mikor észreveszi, hogy figyelem, akkor ölt hirtelen szomorú ábrázatot. Vélhetően mindez pusztán az én paranoiám, semmi több. Végül is világéletemben aggodalmaskodó figura voltam, s az utóbbi években ez a tulajdonságom talán kifejezetten kórossá erősödött. Nem kellene túlzásba vinnem. Élni kell, valahogy élni.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)