12.

Ma egész délelőtt a könyvtárban üldögéltem. Akad ott néhány kötet, amiket nem lehet kölcsönözni, azokat forgattam. Apám elméletét alátámasztó tények után kutattam kézikönyvekben, mikrofilmeken tárolt újságokban, a videóhírmondó archívumában. Eredménytelenül. Dél felé újra föladtam, amiképpen korábban is minden alkalommal. Hazakullogtam.
Az események, ahogy mondani szokás, innentől fölgyorsulnak. Akárha egy filmrendező irányítaná az életem. Elandalítja, már-már untatni kezdi a nézőt, hogy aztán egy gyors ritmusváltással még erősebb hatást érjen el.
Ahogy belépek a lakásomba, érzem, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kell. Mintha valaki járt volna itt az elmúlt órákban. Mintha kutattak volna a holmim közt. Nem tudom, mi okból érzem így, hiszen a kutakodás korántsem olyan szembeötlő, mint volt otthon, három éve. És mégis tudom, hogy megtörtént. Talán a zsigereimmel, a tudatalattimmal érzem. Fiókok mélyén tartom apám iratait, azonnal odalépek, beletúrok a ruhák közé. Mindent a helyén találok, látszólag senki sem bolygatta a dolgaimat. Mindazonáltal bizonyos vagyok abban, járt itt valaki, kezébe vette, átlapozta a dossziékat. Öt-hat papír sarka szamárfüles, holott én mindig nagyon vigyázva, óvatosan kezeltem a dokumentumokat. Sebesen, izgatottan nézem végig az iratokat. Az ügynöklistát keresem. Miként minden egyéb, az is a helyén van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem futotta át, nem tanulta meg, netán nem másolta le valaki…
S akkor hirtelen egészen különös dolog történik, amire nincs semmiféle elfogadható, racionális magyarázatom. A szoba falai először vibrálni kezdenek, akár a délibáb formázta képeken kirajzolódó épületek körvonalai, majd áttetszővé válnak, miáltal a fagyott, halott vidék beárad a látóterembe és éles fény vakít el. Behunyom a szemem, zuhanni kezdek a lábam előtt nyíló örvénylő űrbe. Mikor kinyitom újra, mintha álomban járnék, áthatolhatatlan ködben, melyen olykor éles villámok cikáznak keresztül, spirálisan kavarognak a színek, akár a sarki fény pászmái, a lábam alatt ismét szilárd talajt érzek, ám lepillantva csak az ürességet látom, mintha üveglapon állanék; csaknem elszédülök, mikor egy érintés a vállamon magamhoz térít.
– Nyugodj meg – hallok egy férfihangot a fejemben, odabent, nagyon mélyen. Forgolódom, keresem, ki szólít, kutatok a nekem szánt két szó forrása után. Akárki jó lenne, csak öltsön testet az ismerős hang. Mert ismerős, az kétségtelen. Remélek egy alakot, egy formát, egy bármit, akitől vagy amitől az érintés és a hang eredhet, de csak a ködöt és a fényspirálokat érzékelem, egyebet nem, s közben mindvégig tudván tudom, hogy hiába tekergetem a nyakam, hiszen a bensőmből szólítanak, nem a külvilágból.
– Nyugodj meg – hallom újra. Most sem kívülről érkeznek a szavak, megint a fejemben születnek, odabent, nagyon mélyen. Valamiért biztosan tudom, nem az szólít, amit belső hangnak szokás nevezni. Aki hozzám beszél, az egy idegen. Az artikulációja is más, mint az enyém, mint a miénk. Nem olyan értelemben, mintha nem magyar lenne az anyanyelve, inkább mintha sajátos tájszólásban használná a nyelvet. Az orgánuma, a tónusa ugyanakkor nagyon is ismerős. Túlságosan is az. Akár a sajátom is lehetne.
– Nyugodj meg – ismétli harmadszor is a hang.
– Hol bujkálsz? És ki a csoda vagy? – kérdezem.
– Ez bonyolult – érkezik a válasz a homloklebenyembe. – Nehéz lesz megértened.
– Ki vagy? – makacskodom tovább.
– Te vagyok – feleli a hang.
Elképeszt ugyan a válasz, mégsem taglóz le. Mintha ilyesmire számítottam volna, noha a lelkiismeretem szavát mint a fejemben születő hangok magyarázatát elvetettem.
– Az meg hogy lehet? – kérdem, hogy időt nyerjek, s összeszedhessem a gondolataimat.
– Gondolj az apád elméletére! – magyarázza a hang. – Ha 1914-ben máshogyan történnek a dolgok, másképpen alakul a világ sorsa. Ezt állította, nemde? És képzeld el, hogy máshogyan is zajlott minden. Ferenc Ferdinándot megölték, Lenin csak 1917-ben robbantott ki felkelést Oroszországban, hosszú, szörnyű, véres háború volt, a Monarchia szétesett, Magyarországot aprócska állammá kurtították, Németországot megverték, a Kaiser megbukott. Aztán, pár évtized múlva újabb, még borzalmasabb háború következett, amit még szörnyűségesebb események követtek, és a dolgok egészen, de egészen más módon alakultak, mint abban a világban, ami a te valóságod. És az apád nagyon közel járt az igazsághoz, ijesztően pontosan jósolta meg, mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd meghal. Mert szinte szóról szóra az történt, amit ő vizionált. Többek között abban is igaza volt, hogy az ember ebben a másik valóságban, az én valóságomban többet ért el a technológia terén, mint ti a magatok realitásában. Eljutottunk a Holdra, hogy mást ne mondjak. Olyan eszközöket hoztunk létre, amelyek elhagyják a naprendszert. Igen, a technika fejlettebb nálunk, mint a te világodban, különösen, ami a kommunikációt és az élményeket szolgáló eszközöket illeti.
Csodálkozom magamon, amiért nem rendülök meg. Nem esem pánikba, nem állok ellen a hihetetlennek, nem tiltakozom, nem tagadok. Ehelyett higgadtan felelek.
– Jó, legyen így! Elképzelem, hogy úgy van, ahogy mondod. Akkor sem világos, miként lehetsz te ¬– én?
– Úgy, hogy nem csak az történt meg, amit te ismersz a történelemkönyveitekből, hanem az is megesett, amit az apád elgondolt. Mindaz, amiről az imént beszéltem. És ebben az apád által elgondolt, ám apád kreativitásától függetlenül létező valóságban létezem én, aki te vagyok. Az általad egyedüli valóságként fölfogott világban pedig létezel te, aki én vagy.
– De hát csak egyetlen világ létezik! – hördülök föl, próbálok kapaszkodni az értelem utolsó szalmaszálába.
– Ebben tévedsz – ellenkezik a hang, amely ezek szerint csakugyan a sajátom. – Számos világ létezik. Egymás mellett, párhuzamosan. És békességben, mivel átjárhatatlanok.
– Mi mégis kapcsolatba kerültünk – figyelmeztetem. – Ellentmondásba keveredsz.
– Így igaz.
– Nem értem.
– Ezt én sem teljesen – ismeri be a hang. – Arról van szó, hogy mivel olvasom a naplóbejegyzéseid, vagy följegyzéseid, vagy minek nevezzük azt, amit írsz; egy szó mint száz, olvasom őket, mert egy folyóiratban jelentek meg, az én világom egyik lapjában… Szóval, mivel olvasom ezeket, valamiképpen a szöveg által összekapcsolódtunk. A kérdés nehezebben megválaszolható része inkább az, hogyan jelenhetett meg az írásod, amit ott körmöltél, nálatok – itt, minálunk?
– Az egészet föl nem foghatom…
– Hát, egyik-másik momentum előttem is rejtély. De higgy nekem! És ellenőrizd le, amit mondok! Úgy sejted, a lakásodban járt valaki, amíg nem tartózkodtál otthon. Nos, nem téved a megérzésed. Járt ott valaki és kutatott a holmid között. Azt is elárulom, hogy nem más volt az, mint a szíved szerelme. Juli. Aki a titkos szolgálatotok rád állított embere. Az a feladata, hogy apád ügynöklistáját megszerezze. És ma meg is szerezte. Lemásolta az egészet.
– Honnan veszed ezt? – támadok rá fölháborodva.
– Te írtad le. Én csupán elolvastam – mondja szomorúan. – Tudod, abban a folyóiratban, amelyet emlegettem. Amelyikben megjelentek ezek a naplószerű följegyzéseid, Sarki fény címen. Az én világomban, ahol 1914-ben háború tört ki és négy év múltán a Monarchia darabjaira hullott.
– Nem is adtam még címet a jegyzeteimnek – vetem ellene.
– Akkor ideje megtenned – javasolja, pontosabban javasolom magamnak.
– Biztos vagy abban, amit Juliról állítasz? Nem tévedsz, nem csapsz be?
– Járj utána, mondom! Tudod, bár ezernyi apró részletben eltér a te valóságod az enyémtől, alapjait tekintve mégis ugyanabban a világban élünk. A te és az én jelenem ugyanúgy működik, ugyanazok a motivációk mozgatják, ugyanolyan alávalóságok és ugyanolyan szépségek jellemzik…
Még kérdezni akarok egyet s mást, de már hiába. A hang egyik pillanatról a másikra eltűnik belőlem. Eltűnök magamból. A köd is íziben fölszívódik, a spirális fények egy csapásra semmivé lesznek. Kurta másodpercekig az űrben lebegek, aztán ott találom magam újra a Ferenc József-földön, zichytelepi szobámban. Levegő után kapkodok és fojtogat a sírás. Lett légyen bármi ez az iménti jelenet, látomás vagy valóság, a Julira vonatkozó mondatok nagyon is életszerűek és logikusak. A legiszonyatosabb, hogy hitelességtől és logikától függetlenül is tudom, hogy ez az igazság. Már tisztán látok, már nem vezethet az orromnál fogva senki. Fény derült mindenre, mint mikor lámpát gyújtanak az elsötétített szobában. Egyetlen pillanatig sem kételkedem többé, jóllehet harcolni próbálok a kételyért, küzdök, akár az oroszlán…
Sajnos, gyorsan elveszítem a csatát.
Most könnyek csordogálnak az arcomon.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)