13.

Mielőtt a bárba megyek, a jegyzeteim fölé odaírom a két szót: Sarki fény. Legyen ez a cím, ha már így kell lennie, gondolom, noha inkább a tudatlanság félhomályába ragadnék, akár légy a kicsordult mézbe, mintsem megvilágosodásom vakító fényességében vergődjem és kínlódjam vigasztalan életem végéig. Elhagyom a szállásom, végiglépkedek a folyosón a bárig. A szívem hevesen dobog, a könnyeim azonban már elapadtak, bár az arcomat mintha csigák mászták volna össze. A kezem remegne, ha ökölbe szorítva nem vágnám zsebre.
A bárban Juli széles mosollyal fogad. Fölülök a magasított székre, ügyetlenül egyensúlyozok, kezem a zsebemben. Izzadok.
– Már el is küldted? – szegezem neki a kérdést.
– Mit?
– A listát.
– Miféle listát? – kérdez vissza ártatlanul. Talán most meggyőzhetne, talán még lenne rá esély, cikázik át rajtam egy ostoba gondolat. Miféle reménység pislákolhat még bennem? Megdöbbentő, hogyan kapaszkodik az ember minden elszáradt fűszálba. Létezhetne olyan valóság is, amelyben boldogan élünk, míg meg nem halunk. Olyan erősen kívánom, hogy így legyen, vagy hogy Juli győzzön meg a tévedésemről és az ártatlanságáról, hogy szinte fáj.
– Butaságot beszélek – legyintek hosszú hallgatás után.
Hosszan a szemembe néz.
– Éjfélkor végzek és egyenesen hozzád megyek, rendben? Jó lesz minden, ne aggódj.
Igen, jó, gondolom. Jó lesz. Megsemmisülten ülök, enyhén imbolygok. A kezemet nem vagyok képes előhúzni a zsebemből, igen nehezen kászálódom le a padlóra, dülöngélve oldalgok el. Összesúgnak mögöttem, részegnek vélnek. Holott csak kimerültem. Végletesen. Visszabotorkálok a lakásomba, leülök, várom Julit, és várom, hogy jó legyen, ahogy ígérte.
És jó is. Egészen hajnalig jó. Ahhoz képest, ami utána következik, ez is jó. Szinte elviselhetetlenül…
A videóhírmondó interaktív csatornájára váltok, előszedem a konzolt, a géphez csatlakoztatom. Néhány hónappal ezelőtt kaptunk néhány ilyen eszközt, az interaktív csatorna sem idősebb félévnél. Azért fejlesztették ki, hogy oktató, értelmes videójátékokkal foglalhassa el magát az ember. Főleg a gyerekember, persze, de most nekem is erre van szükségem.
Pekry Lőrinc emberei nagy dérrel-dúrral odavonulnak, ahová a konzol gombjai segítségével irányítom őket. Várakat és városokat ostromolok, csatákat nyerek és veszítek. Toborzok, az új seregeket a régiekbe olvasztom vagy fölfejlesztem önállóan is ütőképes haderővé. Hajdúk, népfölkelők, mezei lovasság, palotások, karabélyosok, ütegek, nehéz ütegek támadnak a semmiből a kezem alatt. Egyre jobb vagyok. Magyarország nagy része már az én fennhatóságom, vagyis a kurucok fennhatósága alatt áll. 1708 őszét írjuk. Csak Buda, Arad, Szigetvár és néhány észak-dunántúli erőd maradt a császár kezén. Czelder Orbán Bécset sarcolja, Stréter most verte ronggyá Wallensteint. Bottyán Győrt löveti, Bay Morvaországban, Paur Ausztriában, Baranyai Horvátországban fosztogat.
Én irányítom a szabadságharcot. A fejedelem hadteste arra masíroz, amerre én akarom. Fejlődik a stratégiám, mind ügyesebb vagyok. Jól csinálom: a labancok lassan kiszorulnak az országomból…
Pekry Lőrinc letörli arcáról az izzadtságot és a vért. A bal alsó bölcsességfoga sajog, a jobb karja fáj. Elnéz a mezőn, Kaltenplatt lovasai belevesznek a felkavart porba. Nem adja ki a parancsot, nem veti magát utánuk. Bécsújhelyhez ennyire közel fölösleges kockázat lenne. Azt forgatja a fejében, hogy visszatér Mosonba, a fejedelem táborába. Útközben kifoszt néhány német városkát: a zsákmány üdvös módon felajzza a harci kedvet. Megszívja az orrát, a legényéhez, Mihályhoz fordul, visszamegyünk Mosonba! Mihály becsúsztatja a fokost a nyeregkápához erősített disznóbőr tokba. Káromkodik egy cifrát, miközben hirtelen mozdulattal megrántja a kantárt. Az egész sereg fordul, pihenő nélkül. A Lónyai gyerek maradjon hátra, temetni, veti oda Pekry Lőrinc egy suhancnak, aki a parancsokat hozza-viszi lóhalálában. Lónyai és tizenegynéhány legénye azonnal visszatér a csetepaté színterére, összeszedik, ami még használható, aztán sebtiben elföldelik mind a hat halottukat. A levágott ellenséget hagyják a hollóknak, bár előtte szenvtelen arccal alaposan átkutajták a ruházatukat. Mindig akad hasznavehető holmi. Mire végeznek, Pekry Lőrinc már rég Moson felé vágtat.
Gombokon táncoló ujjam mutatja az irányt, a csapatok követik az útmutatást. Nagy stratégává értem. Kitalálom a saját gondolataim. Még az is belefér, hogy néha egyik-másik csapattestről, olykor egész seregekről megfeledkezem. Állnak hetekig-hónapokig egy erdőben, egy hegy alatt, egy mezővárosban, egy mocsár tisztásán, egy falu határában, dombok között, völgy mélyében; állnak és várnak. Arra várnak, hogy újra fölfedezzem őket. Aztán egyszer csak észreveszem elfeledett teremtményeimet megint, ahogy áttekintem a területeimet Brassótól Brünnig, Bjelovartól Zsolnáig. Megörülök fölfedezésemnek és haladéktalanul harcba küldöm a pihent erőt. Egy mozdulat csupán, két-három gomb lenyomása, és vége a semmittevésnek…
Kos Mihály látja Dallberg ezredét a sárguló mezőn hadrendbe fejlődni. Tudja, mi lesz a vége, mégis végrehajtja a parancsot. Magára kell húznia az osztrákokat, hogy Bezerédj beérje és fölmorzsolja őket végleg. Ennyivel is kevesebben legyenek a bestye zsebrákok! Int, lovasai neki-indulnak. Ügetve kezdik, aztán lépésről lépésre hajszolják lovaikat az őrült vágtába. Mire elérik a császáriakat, a kellő lendület és kellő súly összpontosul bennük: úgy csapódnak a vértesek első sorának, akár ágyúgolyó a falnak. Recseg és ropog ló és lovas, kard szalad a húsba, fokos hatol a koponyába, végtagok törnek, inak szakadnak. Kos Mihály érzi, ahogy szablyája megakad a csontban, füle mellett pisztoly dördül. Egyik embere lefordul a lóról. Dallberg hátrálni kezd, majd, midőn kivonul a csatamező közepéről a szélére, oldalt nagy morajlással megszólalnak az ágyúk. A gyilkos golyók félresöpörnek lovat és lovast, rendet vágnak a hajdúk amúgy is zilált soraiban. Kos Mihály megrántja a kantárt, visszavonulót fúvat. Az ellenségtől biztonságos távolságban aztán rendbe szedi csapatát: huszonheten hiányoznak, s többen lógó karral, vérző fejjel támolyognak a nyeregben. Most már jöjjön Bezerédj, köp egy adag vért hegyesen a lova nyaka mellett, egyenesen a porba.
Elindítom Bezerédj brigádját, hogy tönkreverje Dallberg ezredét. Nem kell csalódnom. A diadal után Kos Mihály századát beolvasztom Bezerédj seregébe, s indítom őket íziben Kanizsa ellen. Úgy történik minden, ahogy kigondolom. A videóhírmondó képernyőjén masírozó, pusztuló és születő, darabos, esetlen, sematikus figurák szeszélyem által élnek – vagy halnak… Akár egy istennek: akaratom a valóság!
És hirtelen belémhasít, akár nyári éjszakába a hirtelen érkező vihar első villáma: mekkora kontraszt, atyaég! Behunyom a szemem, a halántékom a pulzusom ritmusára lüktet. A szorongó félelem egy galandféreg, kilométer hosszan nyújtózik bennem, apró, karmokban végződő lábaival kapaszkodik a zsigereimbe, szinte biztosan tudom, hogy sosem szabadulhatok már tőle. Zuhanni kezdek, érzem, ahogy rám omlanak a falak, fölém halmozódik a világ, mint egymásra torlódó jégtáblák nyáron, a sarkvidéki tengeren…
Hajnalban arra riadok, hogy Juli nincs mellettem. Soha többé nem is lesz, gondolom magamban. Az ágyamban fekszem, fogalmam sincs, miként kerültem oda. Érzem Juli illatát, érzem testének melegét a lepedőn. Itt járt, itt feküdt mellettem. Végzett a bárban, eljött hozzám, én belemerültem a végeérhetetlen zuhanásba, vagy már újra a Rákóczi-féle szabadságharcba, nem emlékszem. Ő mögém lopakodott, átölelt és csókolta a nyakam, s én, akár egy alvajáró, egy holdkóros, öntudatlan követtem őt. Bizonyosan szeretkeztünk, még most is érzem az ágyékomban a keserű kielégülést. Utána elaludtam. Talán elszunnyadt bennem kis időre a szorongás is. Meglehet, Juli is elszenderedett egy rövid időre. Vagy virrasztott mellettem egy keveset, szánakozva figyelte, ahogy lélegzem. Esetleg undorral. Nem kizárt az sem, hogy közönyösen.
Kikászálódom az ágyból. Juli nincs a lakásban. A videóhírmondó képernyőjére rádermedt Rákóczi fejedelmi háziezrede. Odakinn, tudom, sötétség és üvöltő szelek. Idebenn néma bömbölés pattog keresztül a szobán, akár egy teniszlabda. Nem indulok Juli keresésére. Nincs értelme. Nem áltatom magam. Elvégeztetett. Ha tudnám, hogy valahol létezik az a valóság, ahol együtt ébredünk minden egyes reggel, az megnyugtató volna. Sajnos, nem tudom. Maga a puszta tudat, hogy együttlétünk valahol, valahogyan, bármilyen fölfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon lehetséges, csillapítaná a nyomást a mellkasomban, a lüktetést a halántékomban, enyhítené zsigereimben a féreg motozásának kínjait. Biztosan azonban semmit sem tudhatok, nyugodt soha többé nem lehetek.
Háromszáz évvel ezelőtt Georg Wilhelm Leibniz úgy tartotta, a mi világunk az összes lehetséges világ közül a legtökéletesebb – végtére is Isten éppen azért hozta létre pontosan ezt a világot és pontosan így, ahogyan van, mert ez a legkiválóbb valamennyi lehetséges világ közül, amelyeket teremthetett volna. Leibniz nem állította, hogy mindenben tökéletes a világ, amelyben élünk, pusztán azt mondta, hogy az összes teremthető közül ebben akad a legkevesebb hiba. De mi van akkor, ha az összes lehetséges világ ugyanúgy létezik, mint ez, amit magunkénak és egyedülinek tudunk? Mi a teendő, ha egyetlen világ vagyunk csupán a lehetséges világok milliói közül? Ráadásul korántsem a legtökéletesebb. Mert vélhetően így van. Mit kell hát tennem ebben a helyzetben? Mit tehetek a lehetetlennel szemben? Miközben a lehetségesnek is ki vagyok szolgáltatva. Végtére a lehetségest is pusztán elszenvedem.
Tanácstalan vagyok.
Holnap majd, megeshet, reménykedni fogok abban, hogy létezik olyan világ, ahol Juli és én egymás mellett ébredünk hosszú-hosszú esztendőkön keresztül. Ennyi az esély a beteljesedésre, ennyi az esély a kiteljesedésre. Ennyi az, ami esetleg megmarad.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utólag nem nehéz kiderítenem, hogy a helikopter reggel szállt le, s Julin kívül senki mást nem vitt el a sarkvidékről. A telep népe csodálkozott az eseten, aztán gyorsan napirendre tért fölötte. Azon a reggelen, amikor Juli elment, elhallgattak a szelek, néhány órán át viszonylagos szélcsönd köszöntött ránk – ilyen körülmények között aránylag kis kockázattal lehet repülni. Így is tettek. Némi kockázattal elrepültek.
Azóta nem lépett velem kapcsolatba a másik én. És napról napra kevésbé hiszem, hogy valaha is érintkeztünk egymással valamiféle dimenzión kívüli dimenzióban, vagy bármiféleképpen. Lázas látomás lehetett csupán az egész, nem egyéb. S ha így van, hát végképp kifosztott vagyok. Most éppen dél van, bár akár éjfél is lehetne. Hiányzik Juli. Tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem látom viszont. Ha életben is maradhatok, itt élek majd, ebben az új sarki fényben, ami bennem gyulladt, s aminek káprázatos világosságában elveszítettem mindenemet. Az összes lehetséges világok közül az enyém ez: a vakító sarki fény birodalma. Világtalan tapogatózom ebben a tünékeny ragyogásban…
Nincs már több mondanivalóm. Miután úgy a megmagyarázhatatlan, mint a megmagyarázható fölébem kerekedett, ezennel befejezem.
Itt és most véget ér.

Vége

Korábbi fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII.

(Illusztráció: Payer-térkép)