Aki szeptember 20-án a Petőfi Irodalmi Múzeum érdeklődőkkel teli Lotz-termébe lépett, talán nem is sejtette, hogy nem egy szokványos könyvbemutatóra, hanem egy pezsgően izgalmas történelemfilozófiai vita közepébe csöppen.
Pedig a beszélgetés szinte szokványos módon indul. Horváth Csaba irodalomtörténész kifejti, hogy ő Bánki Évát is először irodalomtörténészként ismerte meg. Tréfásan felveti: nem hamiskártyás-e a kritikus, ha szépirodalmi műveket ír? Bánki Éva meglepő őszinteséggel válaszol: soha nem írt a 90-es években a kortárs irodalomról, mert idegennek érezte a korabeli magyar szépirodalmat, ezekben az években csak középkorral és latin-amerikai irodalommal foglalkozott. Az irodalmi elbeszélések elválaszthatatlanok a nyelvtől, ám ő mégis inkább „időképeknek”, nem „szövegműveknek” látja a regényeket. És ő maga csak akkor fogott regényírásba, mikor a társadalmi témák újra hangsúlyosabb szerepet kaptak a magyar irodalomban.
Az „időképek” kapcsán adódik a kérdés: egy írott szöveg, az irodalmi megformálás mikéntje meghatározhatja-e a múltat és a jövőnket? Vajon az fog velünk történni, amit „megírunk”? A kérdés releváns: Bánki Éva második regényének, Az Aranyhímzésnek a hőse Sebe tulajdonképpen megalkotja a magyar történelem kezdetét, mikor választ a Gellérttel kapcsolatos hagyományok közül.
Bánki szerint az irodalmi fikciónak tényleg nagy a hatalma, amit egy tréfás anekdotával is érzékeltet: Tolsztoj Kutuzov helyett megnyerte a borogyinói csatát – tehát egy irodalmi elbeszélés is képes a történelmi emlékezetet átalakítani. De egy író se hitethet el bármit. A valóságot nem lehet mágikus módon megváltoztatni. Ráadásul egy irodalmi elbeszélésnek, de még egy legendának is, az ad nyomatékot, a hogy a szerzője az elnyomottak, az írni nem tudók hangját is közvetíti. Hogy nekik is „nyelvet ad”.
Nem természetes-e, hogy a világképünkbe nem illő magyarázatokat elfelejtjük, a tudatalattinkba vagy a mesékbe száműzzük?, kérdezett vissza Horváth Csaba. Bánki Éva szerint így születtek meg a lovagregények szörnyei, torzszülöttjei, tündérei, melyek mind olyan hagyományokat és népeket jelenítenek meg, amikkel a kor uralkodó kultúrája nem tudott mit kezdeni. Inkább a tudatalattiba, a mesék világába száműzte őket.
A következő kérdéssel Horváth Csaba visszakanyarodik Bánki életművéhez: hogy jutott el a legelső regény, az Esőváros realizmusától, lineáris történelemszemléletétől a „fordított időig”, a történelmi regény, történelmi idő idő fantasy-be hajló átstrukturálásáig? Bánki válasza meglepő: 2004-ben, a regény születése évében még nem volt nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás nem igazolja a társadalmi reményeket. Az ő parasztregénye nem a föld, hanem a gépek körül forog, ezért is zárulhatott a határtalanság, az internet, a technikai lehetőségek dicséretével. De az internet – Bánki szerint –, nem járt a nyugati társadalmak igazi átalakulásával, hiszen nem hozott több szabadságot vagy nagyobb esélyegyenlőséget. Az online kommunikáció a mohamedán világ történelmi struktúráit változtatta meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a könyvnyomtatás sikerre vitte a reformációt. Ez pedig elgondolkodtatta a szerzőt: egy csallóközi vagy akár hagyományos európai nézőpont alkalmas-e arra, hogy belássuk az emberi történelmet? Európa még mindig a világ közepe? Ez pedig elvezette őt a kora középkorba, amikor Európa a maihoz (vagy inkább talán a jövőhöz) hasonló marginális szerepet töltött be.
De mielőtt eljutnánk a Fordított és Elsodort idő(k)höz, sok érdekes felvetést hallunk egyén és tömeg, közösségi oldalak és középkori városok, egyáltalán történetírás és szépirodalom kapcsolatáról.
Horváth Csaba meglepőnek tartja, hogy művelt és komoly író a fantasy világába „téved”, mire Bánki Éva kifejti, hogy a populáris kultúra – bár a fantasyk egy része szerinte is átgondolatlan és nyelvileg igénytelen – manapság az eposz funkcióját tölti be: a nagy, közös történetekhez próbál közös nyelvet találni. Ahogy minden nagy detektív előképe, Oidipusz sem csak saját identitását, múltját keresi, hanem a városát, a közösségét akarja a járványtól megszabadítani. Bánki szerint a mai populáris kultúra alkalmas arra, hogy körbejárjuk korunk félelmeit. Horváth Csaba nem kérdez rá, hogy közösségi témák iránt érdeklődő írók (a sci fi-szerző Jókait kivéve talán) miért nem voltak eddig nyitottabbak a populáris műfajok és a technika vívmányai iránt.
De a beszélgetés megint visszakanyarodik egyén és közösség, szabadság és megismerés, politika és értelmiség viszonyához. A Fordított idő-sorozat hősnője, Riolda inkább királynő vagy szemlélődő értelmiségi? Milyen esélyei voltak a nőknek a népvándorlás korában? Hatalom nélkül nem lehetünk igazi értelmiségiek? És hogyan viszonyulnak a nők a közösségi cselekvéshez? Miért rabszolgalányokból épül fel a regénybeli – Bánki bevallása szerint Sade-inspirációkat tükröző – Tökéletes Város?
Mielőtt a szerző felolvasná ezt a középkori falansztert bemutató remek részletet, Horváth Csaba egy gyönyörű, szabadságról és megismerésről szóló Tolsztoj-idézettel zárja a tulajdonképpeni beszélgetést. (Ha jól számoltam, a Háború és béke szerzője a beszélgetés egyik legtöbbet hivatkozott szereplője, legalább négyszer kerül elő a beszélgetésben.)
Hogy nem fáradtunk el a tartalmas eszmefuttatások, szellemes riposztok között, az a két beszélgetőpartner, az író és az irodalomtörténész előadói gyakorlatának is köszönhető: figyelmesen kommunikáltak a közönséggel, és nem felejtik el nemcsak meghökkenteni, hanem megnevettetni is őket. És a közönség is kitesz magáért: nemcsak ámul, okul és csodálkozik, az írónő első sorban ülő kislánya olykor-olykor széles mozdulatokkal parodizálja a beszélgetőket.
Jól érezzük magunkat, már-már alig akaródzik a székekről felkelnünk.
Fotók: Szöllősi Mátyás