Benes Krisztina összes bejegyzése

Szabadulókönyv (Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz)

Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most 
Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlékezetről, igazságról, igazságról, irodalomról – Bánki Éva könyvbemutatóján jártunk (Elsodort idő, Jelenkor)

Aki szeptember 20-án a Petőfi Irodalmi Múzeum érdeklődőkkel teli Lotz-termébe lépett, talán nem is sejtette, hogy nem egy szokványos könyvbemutatóra, hanem egy pezsgően izgalmas történelemfilozófiai vita közepébe csöppen.
Pedig a beszélgetés szinte szokványos módon indul. Horváth Csaba irodalomtörténész kifejti, hogy ő Bánki Évát is először irodalomtörténészként ismerte meg. Tréfásan felveti: nem hamiskártyás-e a kritikus, ha szépirodalmi műveket ír? Bánki Éva meglepő őszinteséggel válaszol: soha nem írt a 90-es években a kortárs irodalomról, mert idegennek érezte a korabeli magyar szépirodalmat, ezekben az években csak középkorral és latin-amerikai irodalommal foglalkozott. Az irodalmi elbeszélések elválaszthatatlanok a nyelvtől, ám ő mégis inkább „időképeknek”, nem „szövegműveknek” látja a regényeket. És ő maga csak akkor fogott regényírásba, mikor a társadalmi témák újra hangsúlyosabb szerepet kaptak a magyar irodalomban.
Az „időképek” kapcsán adódik a kérdés: egy írott szöveg,  az irodalmi megformálás mikéntje meghatározhatja-e a múltat és a jövőnket? Vajon az fog velünk történni, amit „megírunk”? A kérdés releváns: Bánki Éva második regényének, Az Aranyhímzésnek a hőse Sebe tulajdonképpen megalkotja a magyar történelem kezdetét, mikor választ a Gellérttel kapcsolatos hagyományok közül.

Bánki szerint az irodalmi fikciónak tényleg nagy a hatalma, amit egy tréfás anekdotával is érzékeltet: Tolsztoj Kutuzov helyett megnyerte a borogyinói csatát – tehát egy irodalmi elbeszélés is képes a történelmi emlékezetet átalakítani. De egy író se hitethet el bármit. A valóságot nem lehet mágikus módon megváltoztatni. Ráadásul egy irodalmi elbeszélésnek, de még egy legendának is, az ad nyomatékot, a hogy a szerzője az elnyomottak, az írni nem tudók hangját is közvetíti. Hogy nekik is „nyelvet ad”.
Nem természetes-e, hogy a világképünkbe nem illő magyarázatokat elfelejtjük, a tudatalattinkba vagy a mesékbe száműzzük?, kérdezett vissza Horváth Csaba. Bánki Éva szerint így születtek meg a lovagregények szörnyei, torzszülöttjei, tündérei, melyek mind olyan hagyományokat és népeket jelenítenek meg, amikkel a kor uralkodó kultúrája nem tudott mit kezdeni. Inkább a tudatalattiba, a mesék világába száműzte őket.
A következő kérdéssel Horváth Csaba visszakanyarodik Bánki életművéhez: hogy jutott el a legelső regény, az Esőváros realizmusától, lineáris történelemszemléletétől a „fordított időig”, a történelmi regény, történelmi idő idő fantasy-be hajló átstrukturálásáig? Bánki válasza meglepő: 2004-ben, a regény születése évében még nem volt nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás nem igazolja a társadalmi reményeket. Az ő parasztregénye nem a föld, hanem a gépek körül forog, ezért is zárulhatott a határtalanság, az internet, a technikai lehetőségek dicséretével. De az internet  – Bánki szerint –, nem járt a nyugati társadalmak igazi átalakulásával, hiszen nem hozott több szabadságot vagy nagyobb esélyegyenlőséget. Az online kommunikáció a mohamedán világ történelmi struktúráit változtatta meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a könyvnyomtatás sikerre vitte a reformációt. Ez pedig elgondolkodtatta a szerzőt: egy csallóközi vagy akár hagyományos európai nézőpont alkalmas-e arra, hogy belássuk az emberi történelmet? Európa még mindig a világ közepe? Ez pedig elvezette őt a kora középkorba, amikor Európa a maihoz (vagy inkább talán a jövőhöz) hasonló marginális szerepet töltött be.
De mielőtt eljutnánk a Fordított és Elsodort idő(k)höz, sok érdekes felvetést hallunk egyén és tömeg, közösségi oldalak és középkori városok, egyáltalán történetírás és szépirodalom kapcsolatáról.

Horváth Csaba meglepőnek tartja, hogy művelt és komoly író a fantasy világába „téved”, mire Bánki Éva kifejti, hogy a populáris kultúra – bár a fantasyk egy része szerinte is átgondolatlan és nyelvileg igénytelen – manapság az eposz funkcióját tölti be: a nagy, közös történetekhez próbál közös nyelvet találni. Ahogy minden nagy detektív előképe, Oidipusz sem csak saját identitását, múltját keresi, hanem a városát, a közösségét akarja a járványtól megszabadítani. Bánki szerint a mai populáris kultúra alkalmas arra, hogy körbejárjuk korunk félelmeit.  Horváth Csaba nem kérdez rá, hogy közösségi témák iránt érdeklődő írók (a sci fi-szerző Jókait kivéve talán) miért nem voltak eddig nyitottabbak a populáris műfajok és a technika vívmányai iránt.
De a beszélgetés megint visszakanyarodik egyén és közösség, szabadság és megismerés, politika és értelmiség viszonyához. A Fordított idő-sorozat hősnője, Riolda inkább királynő vagy szemlélődő értelmiségi? Milyen esélyei voltak a nőknek a népvándorlás korában? Hatalom nélkül nem lehetünk igazi értelmiségiek? És hogyan viszonyulnak a nők a közösségi cselekvéshez? Miért rabszolgalányokból épül fel a regénybeli – Bánki bevallása szerint Sade-inspirációkat tükröző – Tökéletes Város?
Mielőtt a szerző felolvasná ezt a középkori falansztert bemutató remek részletet, Horváth Csaba egy gyönyörű, szabadságról és megismerésről szóló Tolsztoj-idézettel zárja a tulajdonképpeni beszélgetést. (Ha jól számoltam, a Háború és béke szerzője a beszélgetés egyik legtöbbet hivatkozott szereplője, legalább négyszer kerül elő a beszélgetésben.)
Hogy nem fáradtunk el a tartalmas eszmefuttatások, szellemes riposztok között, az a két beszélgetőpartner, az író és az irodalomtörténész előadói gyakorlatának is köszönhető: figyelmesen kommunikáltak a közönséggel, és nem felejtik el nemcsak meghökkenteni, hanem megnevettetni is őket. És a közönség is kitesz magáért: nemcsak ámul, okul és csodálkozik, az írónő első sorban ülő kislánya olykor-olykor széles mozdulatokkal parodizálja a beszélgetőket.
Jól érezzük magunkat, már-már alig akaródzik a székekről felkelnünk.

Fotók: Szöllősi Mátyás 

Nyugatos kertekben (Sebők Melinda: Modern értékőrzők)

Sebők Melinda vizsgálódásainak határai térben és időben is jól kitapinthatók. Bár a Modern értékőrzők kötetben helyet kapnak Kós Károlyról, Konrád Györgyről, Kovács András Ferencről szóló írások, a szerző legszívesbben azért egy, az antikvitás emlékezetéhez kapcsolódó, sajátos régió, a Dunántúl nyugatos örökségét, babitsos emléknyomait veszi szemügyre. A tanulmányok mélyén kitapintható egy alapvető kérdés: mire is lehet(ne) a konzervatív irodalom korszerűségét alapozni. Talán erre utal a kötet címe is.
A szorosan összetartozó tanulmányok és kritikák közül természetesen kiemelkednek a Babits pályakezdéséről, ifjúkori világirodalmi tájékozódásairól szóló tanulmányok. Sebők Melinda avatott kutatója Babitsnak és a Nyugatnak, de marad bennünk számos megválaszolatlan kérdés is (hiszen maga a téma hosszú évtizedek kutatómunkáját és számos kutató együttműködését igényli), mikor például a nyugatosok Poe-recepciójáról és egyáltalán a világirodalmi tájékozódásukról olvasunk. Hiszen miért ez vagy az a költő lett kultikus jelentőségű a nyugatosok szemében? Hogy feledkezhettek meg a századforduló magyar költői a Budapesthez (Párizsnál vagy Baltimore-nál) mindenképp közelibb Bécs a századfordulón példátlanul színes kulturális életéről? Miért nem alakult ki a Monarchia két pezsgően eleven nagyvárosa, Bécs és Budapest között releváns kulturális kapcsolat? Számos izgalmas, Sebők Melinda tanulmányai alapján felvetődő kérdés.
A Nyugat örökségének irodalomszociológiai értelemben vett „kiteljesedését” pontosan érzékeltetik a Babits hajdani költőbarátja, a Négyesy-stílusgyakorlatok hajdani hallgatójának, György Oszkárnak az életútját bemutató írások. (A kötet szerzője, Sebők Melinda publikálta – miként az a Világirodalmi hatások a Babits-lírában c. tanulmány lábjegyzetéből kiderül – György Oszkár Babitsról szóló, sokáig lappangó tanulmányát.) A Babitscsal egész életében levelező György Oszkár székesfehérvári gimnáziumi tanárként vett részt a Weöres Sándor pályakezdését is egyengető Vár c. székesfehérvári folyóirat szerkesztésében. György Oszkár  és Babits viszonyát vizsgálva a Nyugat egyáltalán nem tűnik a magyar kulturális élet fölé tornyosuló „fellegvárnak” — hisz ez a legendás folyóirat oly sok, akár baráti szállal kötődött a „magyar vidék”, a magyar “várak” szellemi életéhez.
De hogy kötődhet most latinos műveltség és személyes kapcsolatháló híján a nyugatos szellemi hagyomány hozzánk? Sebők Melinda a spirituális örökség folytatásában látja a kapcsolódás és a folytatás lehetőségét: így illeszkedik a babitsi hatástörténetet feldolgozó tanulmányok sorába a keresztény egzisztencializmus magyarországi hagyományát bemutató Gabriel Marcel-cikk és a kötet csúcspontját képező Pilinszky-elemzések. Aztán a hídépítés és hagyományőrzés számtalan  lehetősége bontakozik ki az “utódok”, Illyés, Nagy László, Weöres, Rónay vagy akár a legfiatalabbak költészetében.
Érdemes Sebők Melinda szempontjai szerint bebarangolni ezeket az ösvényeket.

 

Sebők Melinda: Modern értékőrzők
Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2017.