Gábor vagyok, 25 éves, nem tudom, mit akarok, nem láttam eleget a világból, nem fejeztem be az egyetemet, nincs saját lakásom, nem értek igazán semmihez, nem vagyok őszinte.

Rojik Tamás regényének főhőse így jellemzi magát egy netes társkereső oldalán. De még ez a jellemzés sem teljesen hiteles, hisz nincs bátorsága ezt elküldeni a neten kiválasztott lányoknak (bár ezt utólag sajnálja). De akkor milyen ember is Gábor, Rojik Tamás A  csillagos égig című  (fejlődés)regényének főhőse?
A nagy európai elbeszélések többnyire fiatal férfiakat állítanak a középpontba, nincs ebben semmi újszerű, mondhatnánk. Ám annál izgalmasabb a Rojik Tamás által bemutatott társadalmi közeg, a Pesten gyökeret verni próbáló also-középosztálybeli fiatalok világa. Gábor nem követi édesapja életútját, nem veszi át a “műhelyt”, nem lesz belőle megbecsült, kisvárosi szakmunkás. De nem képes befejezni az egyetemet sem, huszonöt évesen a lomtalanításból élő bácsikája mellett segédkezik. Mások életének maradványaival foglalkozik, hol egy kényszeresen gyűjtögető, pedáns öregúr, hol egy szakácsnak álló, kiégett kémiatanár sorsát próbálja maga elé képzelni – rendet rak, újrahasznosít, lomtalanít. Ő is és a nagybácsi is idegen életek törmelékei között élik a mindennapjaikat, mások herendi étkészletéből fogyasztják el a vacsorájukat, mások kanapéján pihenik ki magukat éjszaka. Mások halálából élnek. Olvasás közben térdig járunk mások életének maradványaiban. Igen meglepő és tanulságos, hogy közben a szerző mégis a csillagot és az eget emeli ki a regény címében.
Egy lomtalanító számos életút emlékével, kudarcával szembesül. Nemcsak a könyveiket, a tévéjüket adhatja el, hanem akár a történetüket is megelevenítheti a saját blogján. Nem is olyan rossz felkészülés ez egy fiatal írónak.
Mert Gábor és szerelme nem tehetségtelen emberek, az önművelés és a művészi kifejezés tölti ki a mindennapjaikat, és a közösségi háló révén szép sikereket is elkönyvelhetnek. Ami különös az ő lépésről lépésre kibomló útkeresésükben, hogy szinte semmi kapcsolatuk nincs az intézményes művelődéssel: Gábor menő vállalkozó, akinek esze ágában sincs visszatérni az egyetemre, vagy a műveit könyvkiadókkal terjesztetni. Ahogy a cím is sugallja, el lehet jutni (akár a “bevett” utat megkerülve) a csillagos égig.
Egy alternatív életút, egy, a hivatalos művelődéssel nem is érintkező alternatív művészpálya. De lehet-e alternatívnak nevezni, ami a nagy többség  szemében teljesen bevett és elfogadott, és semmi meglepőt nem látnak benne? A regényben bemutatott életpálya-modell (Gáboré) a mi kulturális és társadalmi fogalmaink korlátaival szembesít. A boldogság, mint a pályát elhagyó kémiatanár esete is bizonyítja igen sokszor a társadalmilag értékesnek tartott karrier sáncai mögött van.
A Csillagos égig lehetne lázadó regény. De nem az. Inkább egy nagyon visszafogottan, már-már hűvösen elmesélt, happy enddel záruló történet. Egy különös karrierregény. Az elegáns visszafogottság Rojik Tamás egyik írói erénye, és nemcsak finom stílusérzék, hanem bölcsesség is lapul mögötte. Nem éri meg lázadni: a dölyfösek, az erőszakosok, a hatalmasok “kincsei” pont oda jutnak, mint a szegények billegő asztalkái, éjjeli lámpái, rissz-rossz apróságai – a lomtalanítók kezébe. És Gábor blogjára természetesen. Mivel a hatalmasok semmi halhatatlant nem képesek létrehozni, ezért nem is kell bántani őket, csak a “cuccaikat” szép csendesen  elszállítani.
És a történeteiket újramesélni, újrahasznosítani.
A tudományos-kulturális intézményrendszer, az azt képviselő hatalmasok nem jelentenek megkerülhetetlen akadályt. Szelídséggel, türelemmel többre megyünk.
A regény csúcspontja nem a szerelmesek egymásra találása, hanem Gábor nagybátyjának, a “halál vámszedőjének”, a lomtalanításért felelős vállalkozónak, Bazsi bácsinak a haldoklása. Bazsi bácsi “cuccai” ugyanoda jutnak, mint a professzorok, az igazgatók javai. De Bazsi bácsi haldoklása mégsem méltóság nélküli. Ha úgy vesszük, a végén neki is kijut a “halhatatlanságból”. Ő lesz Gábor elbeszélésének, a kezünkben tartott regénynek egyik főhőse.

A többkötetes, ígéretes prózaíró, Rojik Tamás egy, a magas irodalomban kevéssé ismert világot, a vidéki gyökerű alsó-középosztály viszonyait, karrierlehetőségeit járja körbe. Visszafogott stílusa, szolíd iróniája jelképteremtő erővel és komoly társadalmi tapasztalatokkal párosul. Felemelő regény – minden értelemben.

Rojik Tamás: A csillagos égig.
Napkút, Budapest, 2017.

A vidék fogalma vagy értéke mintha átalakult volna a rendszerváltás utáni költészetben, noha a táj ma is ugyanúgy jelenthet meghittséget, otthonosságot, mágikus valóságot, vagy épp jelezhet elidegenedett, sivár mindennapiságot, akár a XIX. vagy XX. században. Mintha a líránkból egyre inkább kiszorulna a tájleíró vers. Ugyanez az „átértékelődés” történt egyébként a „vidéki költő” titulussal is: a közvélemény szemében ő az a lírikus, aki „vidéken ragadt”, akinek a provincializmusát semmiféle újszerű viszony a „tájhoz” nem feledtetheti. A szülőföld-fogalom a kortárs magyarországi lírában nem ritkán groteszk, elidegenítő, komikus.
De nem lehetséges-e ezen valamiképpen  túllépni?

Paulovics Tamás már kötete címében (Végig, végig a Tisza-gáton…) is az alföldi tájat nevezi a sors, az emberi életút legfőbb díszletének. Verseiben a tájelemek nem valami eltűnt idill foszlányaiként funkcionálnak, hanem a szorongás, a végesség, az otthonos otthontalanság, a világba-vetettség ellenpontjaként. Akkor is ha (az utolsó ciklusból kiindulva) lírai önéletrajzként vagy ha (miként azt a cím és a nyitó ciklus sugallja) egzisztenciális számvetésként olvassuk a kötetet.
Paulovics verseiben nem a hagyományos “róna” képe, hanem az alföldi kisvárosok természeti világa, csupa fenséges tájelem sejlik fel: gyönyörű naplementék, virágba ború gyümölcsfák, aranyba hanyatló ártéri erdők, platánok, parkrészletek… és a sok szépség között a költői én szorong, nem találja a helyét, kisemmizettnek, kívülállónak, gyengének, halandónak érzi magát. A Paulovics-féle “természetben” gyakran felsejlik a mitikus hortus conclusus (pl. Mennyei kert). Miközben a költői én halálfélelme, szorongása sokszor egészen bizarr, önironikus formát ölt (A mélygarázsban című versben „éhhalálra készül” egy bezárt autó anyósülésén), a „tájvarázs” sokszor csak a saját magára hagyatottságával szembesíti. Mint az egyik legremekebb versben is.

Két Hold kísért utamon.
Egyik a sima vizen remegett,
a másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.
(Két hold)

Hiába felemelő, magasztos a természet újjászületése vagy agóniája (pl. itt: „az ártéri erdő ezer zöldjében / fölaranylik, fölaranylik a sárga”), nekünk az a dolgunk, hogy a sok szépséget dokumentáljuk, és készülődjünk valami sokkal kopárabb és prózaibb elmúlásra. (Hogy bámuljuk a meghatóan szép szökőkutakat, és közben nagyokat szívjunk az olcsó cigarettából.) A költői én gyakran úszóedzőként jelenik, aki méri a nála fiatalabb és szebb testek „idejét”, noha ő maga már kinőtt a zajos és önfeledt fiatalságból.
A szépség így is, úgy is nélkülünk múlik el.
Paulovics roppant eredetien bontja ki a hagyományos tájköltészet tematikai lehetőségeit.
Úszni talán mindenhol lehet, állítja a költői én: a „klórszagú medencében” és az „iszapszagú folyóban” egyaránt. Úszni lehet… teszi hozzá az utolsó sorban sejtelmesen – de élni talán egyikben sem, gondolhatja az olvasó, a verset olvasva.

Paulovics költészete a nagy Nyugat-nemzedék költői fegyvertárát idézi, erősen retorizált, néha már-már indokolatlanul is csillogó-villogó költészet ez, miközben gondolati koncentráltsága, fanyarsága, a groteszkhez és a mindennapi élethelyzetekhez való vonzódása, meglepő tárgyiassága (épp ez az, ami oly frissé teszi a kötetet) inkább Nemes Nagy Ágnes és az ezredforduló lírájának hatását jelzi.
Paulovics pompás formaérzékű költő. Olykor egészen meghökkentő a „hősi időmérték” és a nem ritkán vicces, ironikus tartalom ütköztetése. Az antikos verselés komikus hatásának felfedezése nem Paulovics érdeme (ezzel már Petőfi, sőt Fazekas is sokat játszott), de a létösszegző versekben való (nem ritkán ironikus)  alkalmazása Paulovics kísérletezőkedvét dícséri.

Mint a második bekezdésben céloztunk rá, ez a remek kis kötet  tulajdonképpen két verseskötetet rejt magában: egy létösszegző verseskötetet és egy, a Szabó Lőrinc-féle Tücsökzenére emlékeztető lírai önéletrajzot.  A gondos szerkesztésnek és a költői hangnem egységességének hála ez a két műfaji hagyomány harmonikusan egybesimul.

Szívből reméljük, hogy ez a szép kis kötet csak felkészülés egy nagyobb lírai összegzésre.

Paulovics Tamás: Végig, végig a Tisza-gáton…
Szentes. 2018.

Egy rejtélyes és felkavaró gyilkossággal kezdődik az elsőkötetes Szabó Csongor Péter Rigókő című regénye, hogy aztán a rejtély és félelem a szemünk láttára növekedjék egy egész kisvárost elborító rettegessé és zűrzavarrá, ahol a józan ész, a megszokott tér- és időviszonyok lassan értelmüket vesztik.

A hely:
A magyar kisvárosokat nem kell felfedezni, már Mikszáth Kálmán óta a magyar irodalmi érdeklődés homlokterében állnak (Krúdy, Kosztolányi, Csáth etc.). Ráadásul a magyar irodalmi „kisvárosok” között vannak nagyobbak is, nem feledkezhetünk meg a magyar irodalom Pécs-, Szeged-, Debrecen-regényeiről sem. Egy kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit, de nem élnek egymáshoz olyan nyomasztó közelségben, mint egy faluban. A XX. század második felének popkultúrája vagy az ilyen műfaji hagyományokra (horror, krimi) játszó elbeszélései is lassan felfedezik ezt a településtípust. Hisz egy kisváros „avíttas” viszonyainál semmi sem lehet alkalmasabb egy jó kis nyomozásra vagy borzongásra. Szabó Csongor Péter „Rigókőjét” könnyen el tudjuk helyezni a magyar irodalom szellemi térképén, egy németes kultúrájú, nyugat-magyarországi kisvárosra ismerhetünk benne. De más kortárs krimiszerzők (Baráth Katalin, Hász Róbert) kisvárosaihoz képest „Rigókő” kevésbé karakteres, kevésé plasztikusan ábrázolt hely. Szerintem a regény jobban működött egy valóságos dunántúli kisváros, Sopron vagy Kőszeg bemutatásával.

Az idő:
Szabó Csongor Péter rendszerváltás után játszódó regényében szinte egyetlen szereplő sem foglalkozik a múlttal. Nem találkozunk a Lovecraft-elbeszélésekből ismert amatőr vallástörténészekkel, régiségbúvárokkal, múltkutatókkal. A regény szinte valamennyi szereplője a jelenben él: házasságot tör vagy köt, bulizni jár, sörözni megy, vállalkozik – éli az életét, amely egyébként a legritkábban nyúlik ki a Rigókő határain túli valóságba, mintha a szereplők kényszeresen mindig visszatérnének ide. A város német múltjára a beszélgetésekben szinte semmi nem utal: márpedig ez a múlt ad mélységet és értelmet a városnak, és ez jelent kulcsot az ezoterikus szörnyűségek és a sorozatgyilkosság megfejtéséhez.

A szereplők:
Szabó Csongor Péter montázsszerűen felépített regényében a legkisvárosiasabb karakterek váltogatják egymást: találkozunk, iparosokkal, orvosokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, gimnazistákkal (a legjobban kidolgozott talán a helyi pap alakja). Mellék- és főszereplők irdatlan tömegét kell fejben tartanunk, ráadásul egyik arc sem részletesen kidolgozott, a szereplők legszemélyesebb mtivációit alig ismerjük. Talán ennek is köszönhető, hogy nem megoldódnak, hanem „feltárulnak” a rejtélyek – a „kulcs” nem véletlenül az egyik legfontosabb visszatérő motívum. Nem feltétlenül a szereplők tettei, az utánuk való, logikus nyomozás vezetnek a „leleplezedéshez”, és nem is ezek biztosítják  feltétlenül az olvasó figyelmének fenntartását, hanem a szövegben mottóként funkcionáló vers- és dalszövegek. (Vers és próza ilyen kombinációja a regény egyik legeredetibb szerkezeti megoldása és mint a szöveg a bizonyság rá, hihetetlen atmoszféra-teremtő erővel bír.)

A cselekmény:
Egy krimi esetében óvatosnak kell lennünk, a megfejtést nem árulhatjuk el. Szabó Csongor Péter ügyesen variálja a német romantika, lovecrafti horror, a klasszikus detektívtörténet elemeit más, közismert popkulturális utalásokkal (Twin Peaks, a magyar 80-as, 90-es évek dalszövegei), ezekre fűzve fel a mesterien bonyolított történetet. A „kulcsok” a múltban rejtőznek és a dalokban, jövendölésekben, álmokban, miközben a szereplők a jelenben élik kisszerű és mindennapi életüket.  Szabó Csongor Péter első kötete talán még izgalmasabb lenne, ha a szerző nemcsak költőileg (és bűnügyileg) villantaná fel az elfelejtett múltat, hanem hosszabb szövegekben is – vagyis ha a cselekmény egyszerre több idősíkon játszódna.

A megszokott sémákat igen ügyesen variáló, és közben újszerű, eredeti megoldásokkal kísérletező elsőkötet a Rigókő.
Sűrű, nehéz, ígéretes regény.
Úgyhogy várjuk a következőt!

Szabó Csongor Péter: Rigókő
Underground Kiadó. Budapest, 2017.