Benes Krisztina összes bejegyzése

Mások között (Rojik Tamás: A csillagos égig)

Gábor vagyok, 25 éves, nem tudom, mit akarok, nem láttam eleget a világból, nem fejeztem be az egyetemet, nincs saját lakásom, nem értek igazán semmihez, nem vagyok őszinte.

Rojik Tamás regényének főhőse így jellemzi magát egy netes társkereső oldalán. De még ez a jellemzés sem teljesen hiteles, hisz nincs bátorsága ezt elküldeni a neten kiválasztott lányoknak (bár ezt utólag sajnálja). De akkor milyen ember is Gábor, Rojik Tamás A  csillagos égig című  (fejlődés)regényének főhőse?
A nagy európai elbeszélések többnyire fiatal férfiakat állítanak a középpontba, nincs ebben semmi újszerű, mondhatnánk. Ám annál izgalmasabb a Rojik Tamás által bemutatott társadalmi közeg, a Pesten gyökeret verni próbáló also-középosztálybeli fiatalok világa. Gábor nem követi édesapja életútját, nem veszi át a “műhelyt”, nem lesz belőle megbecsült, kisvárosi szakmunkás. De nem képes befejezni az egyetemet sem, huszonöt évesen a lomtalanításból élő bácsikája mellett segédkezik. Mások életének maradványaival foglalkozik, hol egy kényszeresen gyűjtögető, pedáns öregúr, hol egy szakácsnak álló, kiégett kémiatanár sorsát próbálja maga elé képzelni – rendet rak, újrahasznosít, lomtalanít. Ő is és a nagybácsi is idegen életek törmelékei között élik a mindennapjaikat, mások herendi étkészletéből fogyasztják el a vacsorájukat, mások kanapéján pihenik ki magukat éjszaka. Mások halálából élnek. Olvasás közben térdig járunk mások életének maradványaiban. Igen meglepő és tanulságos, hogy közben a szerző mégis a csillagot és az eget emeli ki a regény címében.
Egy lomtalanító számos életút emlékével, kudarcával szembesül. Nemcsak a könyveiket, a tévéjüket adhatja el, hanem akár a történetüket is megelevenítheti a saját blogján. Nem is olyan rossz felkészülés ez egy fiatal írónak.
Mert Gábor és szerelme nem tehetségtelen emberek, az önművelés és a művészi kifejezés tölti ki a mindennapjaikat, és a közösségi háló révén szép sikereket is elkönyvelhetnek. Ami különös az ő lépésről lépésre kibomló útkeresésükben, hogy szinte semmi kapcsolatuk nincs az intézményes művelődéssel: Gábor menő vállalkozó, akinek esze ágában sincs visszatérni az egyetemre, vagy a műveit könyvkiadókkal terjesztetni. Ahogy a cím is sugallja, el lehet jutni (akár a “bevett” utat megkerülve) a csillagos égig.
Egy alternatív életút, egy, a hivatalos művelődéssel nem is érintkező alternatív művészpálya. De lehet-e alternatívnak nevezni, ami a nagy többség  szemében teljesen bevett és elfogadott, és semmi meglepőt nem látnak benne? A regényben bemutatott életpálya-modell (Gáboré) a mi kulturális és társadalmi fogalmaink korlátaival szembesít. A boldogság, mint a pályát elhagyó kémiatanár esete is bizonyítja igen sokszor a társadalmilag értékesnek tartott karrier sáncai mögött van.
A Csillagos égig lehetne lázadó regény. De nem az. Inkább egy nagyon visszafogottan, már-már hűvösen elmesélt, happy enddel záruló történet. Egy különös karrierregény. Az elegáns visszafogottság Rojik Tamás egyik írói erénye, és nemcsak finom stílusérzék, hanem bölcsesség is lapul mögötte. Nem éri meg lázadni: a dölyfösek, az erőszakosok, a hatalmasok “kincsei” pont oda jutnak, mint a szegények billegő asztalkái, éjjeli lámpái, rissz-rossz apróságai – a lomtalanítók kezébe. És Gábor blogjára természetesen. Mivel a hatalmasok semmi halhatatlant nem képesek létrehozni, ezért nem is kell bántani őket, csak a “cuccaikat” szép csendesen  elszállítani.
És a történeteiket újramesélni, újrahasznosítani.
A tudományos-kulturális intézményrendszer, az azt képviselő hatalmasok nem jelentenek megkerülhetetlen akadályt. Szelídséggel, türelemmel többre megyünk.
A regény csúcspontja nem a szerelmesek egymásra találása, hanem Gábor nagybátyjának, a “halál vámszedőjének”, a lomtalanításért felelős vállalkozónak, Bazsi bácsinak a haldoklása. Bazsi bácsi “cuccai” ugyanoda jutnak, mint a professzorok, az igazgatók javai. De Bazsi bácsi haldoklása mégsem méltóság nélküli. Ha úgy vesszük, a végén neki is kijut a “halhatatlanságból”. Ő lesz Gábor elbeszélésének, a kezünkben tartott regénynek egyik főhőse.

A többkötetes, ígéretes prózaíró, Rojik Tamás egy, a magas irodalomban kevéssé ismert világot, a vidéki gyökerű alsó-középosztály viszonyait, karrierlehetőségeit járja körbe. Visszafogott stílusa, szolíd iróniája jelképteremtő erővel és komoly társadalmi tapasztalatokkal párosul. Felemelő regény – minden értelemben.

Rojik Tamás: A csillagos égig.
Napkút, Budapest, 2017.

 

Egy levágott, vagy zöld vagy felesleges fül (Lackfi János regényéről)

Harminckét éve vannak rémálmaink a levágott fülek miatt.
David Lynch zseniális Kék bársonyában Jeffrey, egy teljesen mindennapi tinédzser-hős elindul otthonról, és felvesz a földről unalmában egy levágott fület. Mit csináljon vele? A „fül” utáni nyomozás során feltárul a kispolgári rend és normalitás mögötti ijesztő valóság. A perverzió  és a zabolátlan őrület örvénye, amitől Jeffrey, a kiegyensúlyozott, kispolgári fiú megtanul rettegni.

Lackfi János Levágott fül című regényében a humor erősebb, mint a tragikum, a horror és a groteszk. Pedig a levágott fül megtalálása után a tizenhét éves magyar hős élete is gyökeresen megváltozik. Kényelmesen, szépen felépített világa, az ezredforduló annyi fiatal által irigyelt művalósága (anya-apa-tesó-hittan-dzsúdó) szép lassan összeomlik, kiderül, hogy ez az idill nem is akkora idill. A levágott fül megtalálása után a világ nem „folytatható”. Legalábbis nem a megszokott módon. A főhős a levágott fül birtokában olyasmit is meghall, amit korábban soha: elcsíp egy telefonbeszélgetést, amiből megtudja, apukája nem az, akinek mutatta magát. Egy díszletvilágban él.
A valóság egészen más, mint amilyennek a vasárnapi ebédlőasztalnál látszik. Kinek a szeme hiányzik, kinek az esze, kinek a szíve, kinek az otthona, kinek a becsülete… És a „levágott fül rejtélye” melyik kamaszfiút ne csábítana detektívesdire? Melyik kamaszfiú érzi, hogy a világ átalakításáért nem kell felelősséget vállalni? Hogy nem neki kell helyretolni azt… Hogy úgy jó minden, ahogy van…
Hát nem jó. A nyomozás során a biztonságos, polgári mindennapok mögött feltűnik egy romlottabb, nyomorultabb, sokszínűbb, drámaibb, csalódottabb és talán csábítóbb Magyarország. A svéd Kristina Ohlsson, az Üveggyerekekek szerzője már bebizonyította, hogy a populáris tinédzser-horror és a tinédzser-krimi is lehet társadalmilag mélyen elkötelezett, és megpiszkálhat az ifjúsági irodalomban korábban tabunak gondolt társadalmi kérdéseket. Engem Lackfi – nyelvileg jóval igényesebb és szórakoztatóbb – regényében a főhős életkora zavar leginkább: szerintem nem lehetséges, hogy tizenhét éves nagykamaszok a XXI. század elején, Budapesten ennyire zöldfülűek legyenek. (Habár… a fekete-fehér borítón egyetlen szín van, a zöld.)
A világban, ahol valamije mindenkinek hiányzik, Lili, a vak lány az egyik legcsodálatosabb, az ő esetében a szabadszájúság és makacssága az integritás, az egyéni autonómia különleges méltóságával párosul. De nyelvileg bámulatosan plasztikus az összes szereplő, de nem biztos, hogy ezek az áradó, jópofa monológok képesek ellensúlyozni a cselekmény vontatottságát. Túl sokáig (egy young adult-regényhez képest meglepően hosszú ideig) nem történek Lackfi regényében semmi. Pedig ez a regény aztán kemény morális dilemmákat is felvet: szabad-e jó cél érdekében bűnöket elkövetnünk? Amúgy ez az apakereső regény egyáltalán nem szájbarágós, a vége pedig (talán engedményül a korszellemnek, hiszen jól láthatóan a kortárs magyar irodalmat elöntötte a végítélet) egyfajta disztópiába hajlik.

Lackfi regénye – mint költészetének egy vonulata is – izgalmas kísérlet az ifjúsági nyelvben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására. Szellemeskednek, jópofáskodnak a szereplők vég nélkül, aztán kiderül, hogy olyat mondtak vagy csak olyat gondoltak (vagy… a fülnél maradva, olyasmit hallottak) amitől a saját életük és a világ örökre megváltozik. A felnőttek már nem ugyanazok, mint korábban, vannak olyan traumák és sebek, melyeket nem gyógyulnak, a különböző társadalmi csoportok nyelve és nézőpontja nem összehangolható, és hiába vagyunk mi baromi okosak és szellemesek, nem mindenre tudunk választ adni. És persze nincs annyi fülünk, hogy mindenkit meghalljunk, és mindenkinek mindig igazságot szolgáltassunk.
Nincs mese, a kamaszkor véget ért: felnőttünk.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó. 2018.

Paulovics Tamás verseskötetéről (Végig, végig a Tisza-gáton)

A vidék fogalma vagy értéke mintha átalakult volna a rendszerváltás utáni költészetben, noha a táj ma is ugyanúgy jelenthet meghittséget, otthonosságot, mágikus valóságot, vagy épp jelezhet elidegenedett, sivár mindennapiságot, akár a XIX. vagy XX. században. Mintha a líránkból egyre inkább kiszorulna a tájleíró vers. Ugyanez az „átértékelődés” történt egyébként a „vidéki költő” titulussal is: a közvélemény szemében ő az a lírikus, aki „vidéken ragadt”, akinek a provincializmusát semmiféle újszerű viszony a „tájhoz” nem feledtetheti. A szülőföld-fogalom a kortárs magyarországi lírában nem ritkán groteszk, elidegenítő, komikus.
De nem lehetséges-e ezen valamiképpen  túllépni?

Paulovics Tamás már kötete címében (Végig, végig a Tisza-gáton…) is az alföldi tájat nevezi a sors, az emberi életút legfőbb díszletének. Verseiben a tájelemek nem valami eltűnt idill foszlányaiként funkcionálnak, hanem a szorongás, a végesség, az otthonos otthontalanság, a világba-vetettség ellenpontjaként. Akkor is ha (az utolsó ciklusból kiindulva) lírai önéletrajzként vagy ha (miként azt a cím és a nyitó ciklus sugallja) egzisztenciális számvetésként olvassuk a kötetet.
Paulovics verseiben nem a hagyományos “róna” képe, hanem az alföldi kisvárosok természeti világa, csupa fenséges tájelem sejlik fel: gyönyörű naplementék, virágba ború gyümölcsfák, aranyba hanyatló ártéri erdők, platánok, parkrészletek… és a sok szépség között a költői én szorong, nem találja a helyét, kisemmizettnek, kívülállónak, gyengének, halandónak érzi magát. A Paulovics-féle “természetben” gyakran felsejlik a mitikus hortus conclusus (pl. Mennyei kert). Miközben a költői én halálfélelme, szorongása sokszor egészen bizarr, önironikus formát ölt (A mélygarázsban című versben „éhhalálra készül” egy bezárt autó anyósülésén), a „tájvarázs” sokszor csak a saját magára hagyatottságával szembesíti. Mint az egyik legremekebb versben is.

Két Hold kísért utamon.
Egyik a sima vizen remegett,
a másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.
(Két hold)

Hiába felemelő, magasztos a természet újjászületése vagy agóniája (pl. itt: „az ártéri erdő ezer zöldjében / fölaranylik, fölaranylik a sárga”), nekünk az a dolgunk, hogy a sok szépséget dokumentáljuk, és készülődjünk valami sokkal kopárabb és prózaibb elmúlásra. (Hogy bámuljuk a meghatóan szép szökőkutakat, és közben nagyokat szívjunk az olcsó cigarettából.) A költői én gyakran úszóedzőként jelenik, aki méri a nála fiatalabb és szebb testek „idejét”, noha ő maga már kinőtt a zajos és önfeledt fiatalságból.
A szépség így is, úgy is nélkülünk múlik el.
Paulovics roppant eredetien bontja ki a hagyományos tájköltészet tematikai lehetőségeit.
Úszni talán mindenhol lehet, állítja a költői én: a „klórszagú medencében” és az „iszapszagú folyóban” egyaránt. Úszni lehet… teszi hozzá az utolsó sorban sejtelmesen – de élni talán egyikben sem, gondolhatja az olvasó, a verset olvasva.

Paulovics költészete a nagy Nyugat-nemzedék költői fegyvertárát idézi, erősen retorizált, néha már-már indokolatlanul is csillogó-villogó költészet ez, miközben gondolati koncentráltsága, fanyarsága, a groteszkhez és a mindennapi élethelyzetekhez való vonzódása, meglepő tárgyiassága (épp ez az, ami oly frissé teszi a kötetet) inkább Nemes Nagy Ágnes és az ezredforduló lírájának hatását jelzi.
Paulovics pompás formaérzékű költő. Olykor egészen meghökkentő a „hősi időmérték” és a nem ritkán vicces, ironikus tartalom ütköztetése. Az antikos verselés komikus hatásának felfedezése nem Paulovics érdeme (ezzel már Petőfi, sőt Fazekas is sokat játszott), de a létösszegző versekben való (nem ritkán ironikus)  alkalmazása Paulovics kísérletezőkedvét dícséri.

Mint a második bekezdésben céloztunk rá, ez a remek kis kötet  tulajdonképpen két verseskötetet rejt magában: egy létösszegző verseskötetet és egy, a Szabó Lőrinc-féle Tücsökzenére emlékeztető lírai önéletrajzot.  A gondos szerkesztésnek és a költői hangnem egységességének hála ez a két műfaji hagyomány harmonikusan egybesimul.

Szívből reméljük, hogy ez a szép kis kötet csak felkészülés egy nagyobb lírai összegzésre.

 

Paulovics Tamás: Végig, végig a Tisza-gáton
Szentes. 2018.

Kicsi város, sok dimenzió

Egy rejtélyes és felkavaró gyilkossággal kezdődik az elsőkötetes Szabó Csongor Péter Rigókő című regénye, hogy aztán a rejtély és félelem a szemünk láttára növekedjék egy egész kisvárost elborító rettegessé és zűrzavarrá, ahol a józan ész, a megszokott tér- és időviszonyok lassan értelmüket vesztik.

A hely:
A magyar kisvárosokat nem kell felfedezni, már Mikszáth Kálmán óta a magyar irodalmi érdeklődés homlokterében állnak (Krúdy, Kosztolányi, Csáth etc.). Ráadásul a magyar irodalmi „kisvárosok” között vannak nagyobbak is, nem feledkezhetünk meg a magyar irodalom Pécs-, Szeged-, Debrecen-regényeiről sem. Egy kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit, de nem élnek egymáshoz olyan nyomasztó közelségben, mint egy faluban. A XX. század második felének popkultúrája vagy az ilyen műfaji hagyományokra (horror, krimi) játszó elbeszélései is lassan felfedezik ezt a településtípust. Hisz egy kisváros „avíttas” viszonyainál semmi sem lehet alkalmasabb egy jó kis nyomozásra vagy borzongásra. Szabó Csongor Péter „Rigókőjét” könnyen el tudjuk helyezni a magyar irodalom szellemi térképén, egy németes kultúrájú, nyugat-magyarországi kisvárosra ismerhetünk benne. De más kortárs krimiszerzők (Baráth Katalin, Hász Róbert) kisvárosaihoz képest „Rigókő” kevésbé karakteres, kevésé plasztikusan ábrázolt hely. Szerintem a regény jobban működött egy valóságos dunántúli kisváros, Sopron vagy Kőszeg bemutatásával.

Az idő:
Szabó Csongor Péter rendszerváltás után játszódó regényében szinte egyetlen szereplő sem foglalkozik a múlttal. Nem találkozunk a Lovecraft-elbeszélésekből ismert amatőr vallástörténészekkel, régiségbúvárokkal, múltkutatókkal. A regény szinte valamennyi szereplője a jelenben él: házasságot tör vagy köt, bulizni jár, sörözni megy, vállalkozik – éli az életét, amely egyébként a legritkábban nyúlik ki a Rigókő határain túli valóságba, mintha a szereplők kényszeresen mindig visszatérnének ide. A város német múltjára a beszélgetésekben szinte semmi nem utal: márpedig ez a múlt ad mélységet és értelmet a városnak, és ez jelent kulcsot az ezoterikus szörnyűségek és a sorozatgyilkosság megfejtéséhez.

A szereplők:
Szabó Csongor Péter montázsszerűen felépített regényében a legkisvárosiasabb karakterek váltogatják egymást: találkozunk, iparosokkal, orvosokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, gimnazistákkal (a legjobban kidolgozott talán a helyi pap alakja). Mellék- és főszereplők irdatlan tömegét kell fejben tartanunk, ráadásul egyik arc sem részletesen kidolgozott, a szereplők legszemélyesebb mtivációit alig ismerjük. Talán ennek is köszönhető, hogy nem megoldódnak, hanem „feltárulnak” a rejtélyek – a „kulcs” nem véletlenül az egyik legfontosabb visszatérő motívum. Nem feltétlenül a szereplők tettei, az utánuk való, logikus nyomozás vezetnek a „leleplezedéshez”, és nem is ezek biztosítják  feltétlenül az olvasó figyelmének fenntartását, hanem a szövegben mottóként funkcionáló vers- és dalszövegek. (Vers és próza ilyen kombinációja a regény egyik legeredetibb szerkezeti megoldása és mint a szöveg a bizonyság rá, hihetetlen atmoszféra-teremtő erővel bír.)

A cselekmény:
Egy krimi esetében óvatosnak kell lennünk, a megfejtést nem árulhatjuk el. Szabó Csongor Péter ügyesen variálja a német romantika, lovecrafti horror, a klasszikus detektívtörténet elemeit más, közismert popkulturális utalásokkal (Twin Peaks, a magyar 80-as, 90-es évek dalszövegei), ezekre fűzve fel a mesterien bonyolított történetet. A „kulcsok” a múltban rejtőznek és a dalokban, jövendölésekben, álmokban, miközben a szereplők a jelenben élik kisszerű és mindennapi életüket.  Szabó Csongor Péter első kötete talán még izgalmasabb lenne, ha a szerző nemcsak költőileg (és bűnügyileg) villantaná fel az elfelejtett múltat, hanem hosszabb szövegekben is – vagyis ha a cselekmény egyszerre több idősíkon játszódna.

A megszokott sémákat igen ügyesen variáló, és közben újszerű, eredeti megoldásokkal kísérletező elsőkötet a Rigókő.
Sűrű, nehéz, ígéretes regény.
Úgyhogy várjuk a következőt!

Szabó Csongor Péter: Rigókő
Underground Kiadó. Budapest, 2017.

 

 

A Bélákról (Gágyor Péter: Bélák a czinkelt pakliban. Tizenhárom tízperces trianoni rémregény)

Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.

Szabadulókönyv (Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz)

Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most 
Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága