Benes Krisztina összes bejegyzése

Egy levágott, vagy zöld vagy felesleges fül (Lackfi János regényéről)

Harminckét éve vannak rémálmaink a levágott fülek miatt.
David Lynch zseniális Kék bársonyában Jeffrey, egy teljesen mindennapi tinédzser-hős elindul otthonról, és felvesz a földről unalmában egy levágott fület. Mit csináljon vele? A „fül” utáni nyomozás során feltárul a kispolgári rend és normalitás mögötti ijesztő valóság. A perverzió  és a zabolátlan őrület örvénye, amitől Jeffrey, a kiegyensúlyozott, kispolgári fiú megtanul rettegni.

Lackfi János Levágott fül című regényében a humor erősebb, mint a tragikum, a horror és a groteszk. Pedig a levágott fül megtalálása után a tizenhét éves magyar hős élete is gyökeresen megváltozik. Kényelmesen, szépen felépített világa, az ezredforduló annyi fiatal által irigyelt művalósága (anya-apa-tesó-hittan-dzsúdó) szép lassan összeomlik, kiderül, hogy ez az idill nem is akkora idill. A levágott fül megtalálása után a világ nem „folytatható”. Legalábbis nem a megszokott módon. A főhős a levágott fül birtokában olyasmit is meghall, amit korábban soha: elcsíp egy telefonbeszélgetést, amiből megtudja, apukája nem az, akinek mutatta magát. Egy díszletvilágban él.
A valóság egészen más, mint amilyennek a vasárnapi ebédlőasztalnál látszik. Kinek a szeme hiányzik, kinek az esze, kinek a szíve, kinek az otthona, kinek a becsülete… És a „levágott fül rejtélye” melyik kamaszfiút ne csábítana detektívesdire? Melyik kamaszfiú érzi, hogy a világ átalakításáért nem kell felelősséget vállalni? Hogy nem neki kell helyretolni azt… Hogy úgy jó minden, ahogy van…
Hát nem jó. A nyomozás során a biztonságos, polgári mindennapok mögött feltűnik egy romlottabb, nyomorultabb, sokszínűbb, drámaibb, csalódottabb és talán csábítóbb Magyarország. A svéd Kristina Ohlsson, az Üveggyerekekek szerzője már bebizonyította, hogy a populáris tinédzser-horror és a tinédzser-krimi is lehet társadalmilag mélyen elkötelezett, és megpiszkálhat az ifjúsági irodalomban korábban tabunak gondolt társadalmi kérdéseket. Engem Lackfi – nyelvileg jóval igényesebb és szórakoztatóbb – regényében a főhős életkora zavar leginkább: szerintem nem lehetséges, hogy tizenhét éves nagykamaszok a XXI. század elején, Budapesten ennyire zöldfülűek legyenek. (Habár… a fekete-fehér borítón egyetlen szín van, a zöld.)
A világban, ahol valamije mindenkinek hiányzik, Lili, a vak lány az egyik legcsodálatosabb, az ő esetében a szabadszájúság és makacssága az integritás, az egyéni autonómia különleges méltóságával párosul. De nyelvileg bámulatosan plasztikus az összes szereplő, de nem biztos, hogy ezek az áradó, jópofa monológok képesek ellensúlyozni a cselekmény vontatottságát. Túl sokáig (egy young adult-regényhez képest meglepően hosszú ideig) nem történek Lackfi regényében semmi. Pedig ez a regény aztán kemény morális dilemmákat is felvet: szabad-e jó cél érdekében bűnöket elkövetnünk? Amúgy ez az apakereső regény egyáltalán nem szájbarágós, a vége pedig (talán engedményül a korszellemnek, hiszen jól láthatóan a kortárs magyar irodalmat elöntötte a végítélet) egyfajta disztópiába hajlik.

Lackfi regénye – mint költészetének egy vonulata is – izgalmas kísérlet az ifjúsági nyelvben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására. Szellemeskednek, jópofáskodnak a szereplők vég nélkül, aztán kiderül, hogy olyat mondtak vagy csak olyat gondoltak (vagy… a fülnél maradva, olyasmit hallottak) amitől a saját életük és a világ örökre megváltozik. A felnőttek már nem ugyanazok, mint korábban, vannak olyan traumák és sebek, melyeket nem gyógyulnak, a különböző társadalmi csoportok nyelve és nézőpontja nem összehangolható, és hiába vagyunk mi baromi okosak és szellemesek, nem mindenre tudunk választ adni. És persze nincs annyi fülünk, hogy mindenkit meghalljunk, és mindenkinek mindig igazságot szolgáltassunk.
Nincs mese, a kamaszkor véget ért: felnőttünk.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó. 2018.

Paulovics Tamás verseskötetéről (Végig, végig a Tisza-gáton)

A vidék fogalma vagy értéke mintha átalakult volna a rendszerváltás utáni költészetben, noha a táj ma is ugyanúgy jelenthet meghittséget, otthonosságot, mágikus valóságot, vagy épp jelezhet elidegenedett, sivár mindennapiságot, akár a XIX. vagy XX. században. Mintha a líránkból egyre inkább kiszorulna a tájleíró vers. Ugyanez az „átértékelődés” történt egyébként a „vidéki költő” titulussal is: a közvélemény szemében ő az a lírikus, aki „vidéken ragadt”, akinek a provincializmusát semmiféle újszerű viszony a „tájhoz” nem feledtetheti. A szülőföld-fogalom a kortárs magyarországi lírában nem ritkán groteszk, elidegenítő, komikus.
De nem lehetséges-e ezen valamiképpen  túllépni?

Paulovics Tamás már kötete címében (Végig, végig a Tisza-gáton…) is az alföldi tájat nevezi a sors, az emberi életút legfőbb díszletének. Verseiben a tájelemek nem valami eltűnt idill foszlányaiként funkcionálnak, hanem a szorongás, a végesség, az otthonos otthontalanság, a világba-vetettség ellenpontjaként. Akkor is ha (az utolsó ciklusból kiindulva) lírai önéletrajzként vagy ha (miként azt a cím és a nyitó ciklus sugallja) egzisztenciális számvetésként olvassuk a kötetet.
Paulovics verseiben nem a hagyományos “róna” képe, hanem az alföldi kisvárosok természeti világa, csupa fenséges tájelem sejlik fel: gyönyörű naplementék, virágba ború gyümölcsfák, aranyba hanyatló ártéri erdők, platánok, parkrészletek… és a sok szépség között a költői én szorong, nem találja a helyét, kisemmizettnek, kívülállónak, gyengének, halandónak érzi magát. A Paulovics-féle “természetben” gyakran felsejlik a mitikus hortus conclusus (pl. Mennyei kert). Miközben a költői én halálfélelme, szorongása sokszor egészen bizarr, önironikus formát ölt (A mélygarázsban című versben „éhhalálra készül” egy bezárt autó anyósülésén), a „tájvarázs” sokszor csak a saját magára hagyatottságával szembesíti. Mint az egyik legremekebb versben is.

Két Hold kísért utamon.
Egyik a sima vizen remegett,
a másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.
(Két hold)

Hiába felemelő, magasztos a természet újjászületése vagy agóniája (pl. itt: „az ártéri erdő ezer zöldjében / fölaranylik, fölaranylik a sárga”), nekünk az a dolgunk, hogy a sok szépséget dokumentáljuk, és készülődjünk valami sokkal kopárabb és prózaibb elmúlásra. (Hogy bámuljuk a meghatóan szép szökőkutakat, és közben nagyokat szívjunk az olcsó cigarettából.) A költői én gyakran úszóedzőként jelenik, aki méri a nála fiatalabb és szebb testek „idejét”, noha ő maga már kinőtt a zajos és önfeledt fiatalságból.
A szépség így is, úgy is nélkülünk múlik el.
Paulovics roppant eredetien bontja ki a hagyományos tájköltészet tematikai lehetőségeit.
Úszni talán mindenhol lehet, állítja a költői én: a „klórszagú medencében” és az „iszapszagú folyóban” egyaránt. Úszni lehet… teszi hozzá az utolsó sorban sejtelmesen – de élni talán egyikben sem, gondolhatja az olvasó, a verset olvasva.

Paulovics költészete a nagy Nyugat-nemzedék költői fegyvertárát idézi, erősen retorizált, néha már-már indokolatlanul is csillogó-villogó költészet ez, miközben gondolati koncentráltsága, fanyarsága, a groteszkhez és a mindennapi élethelyzetekhez való vonzódása, meglepő tárgyiassága (épp ez az, ami oly frissé teszi a kötetet) inkább Nemes Nagy Ágnes és az ezredforduló lírájának hatását jelzi.
Paulovics pompás formaérzékű költő. Olykor egészen meghökkentő a „hősi időmérték” és a nem ritkán vicces, ironikus tartalom ütköztetése. Az antikos verselés komikus hatásának felfedezése nem Paulovics érdeme (ezzel már Petőfi, sőt Fazekas is sokat játszott), de a létösszegző versekben való (nem ritkán ironikus)  alkalmazása Paulovics kísérletezőkedvét dícséri.

Mint a második bekezdésben céloztunk rá, ez a remek kis kötet  tulajdonképpen két verseskötetet rejt magában: egy létösszegző verseskötetet és egy, a Szabó Lőrinc-féle Tücsökzenére emlékeztető lírai önéletrajzot.  A gondos szerkesztésnek és a költői hangnem egységességének hála ez a két műfaji hagyomány harmonikusan egybesimul.

Szívből reméljük, hogy ez a szép kis kötet csak felkészülés egy nagyobb lírai összegzésre.

 

Paulovics Tamás: Végig, végig a Tisza-gáton
Szentes. 2018.

Kicsi város, sok dimenzió

Egy rejtélyes és felkavaró gyilkossággal kezdődik az elsőkötetes Szabó Csongor Péter Rigókő című regénye, hogy aztán a rejtély és félelem a szemünk láttára növekedjék egy egész kisvárost elborító rettegessé és zűrzavarrá, ahol a józan ész, a megszokott tér- és időviszonyok lassan értelmüket vesztik.

A hely:
A magyar kisvárosokat nem kell felfedezni, már Mikszáth Kálmán óta a magyar irodalmi érdeklődés homlokterében állnak (Krúdy, Kosztolányi, Csáth etc.). Ráadásul a magyar irodalmi „kisvárosok” között vannak nagyobbak is, nem feledkezhetünk meg a magyar irodalom Pécs-, Szeged-, Debrecen-regényeiről sem. Egy kisvárosban szinte mindenki ismer mindenkit, de nem élnek egymáshoz olyan nyomasztó közelségben, mint egy faluban. A XX. század második felének popkultúrája vagy az ilyen műfaji hagyományokra (horror, krimi) játszó elbeszélései is lassan felfedezik ezt a településtípust. Hisz egy kisváros „avíttas” viszonyainál semmi sem lehet alkalmasabb egy jó kis nyomozásra vagy borzongásra. Szabó Csongor Péter „Rigókőjét” könnyen el tudjuk helyezni a magyar irodalom szellemi térképén, egy németes kultúrájú, nyugat-magyarországi kisvárosra ismerhetünk benne. De más kortárs krimiszerzők (Baráth Katalin, Hász Róbert) kisvárosaihoz képest „Rigókő” kevésbé karakteres, kevésé plasztikusan ábrázolt hely. Szerintem a regény jobban működött egy valóságos dunántúli kisváros, Sopron vagy Kőszeg bemutatásával.

Az idő:
Szabó Csongor Péter rendszerváltás után játszódó regényében szinte egyetlen szereplő sem foglalkozik a múlttal. Nem találkozunk a Lovecraft-elbeszélésekből ismert amatőr vallástörténészekkel, régiségbúvárokkal, múltkutatókkal. A regény szinte valamennyi szereplője a jelenben él: házasságot tör vagy köt, bulizni jár, sörözni megy, vállalkozik – éli az életét, amely egyébként a legritkábban nyúlik ki a Rigókő határain túli valóságba, mintha a szereplők kényszeresen mindig visszatérnének ide. A város német múltjára a beszélgetésekben szinte semmi nem utal: márpedig ez a múlt ad mélységet és értelmet a városnak, és ez jelent kulcsot az ezoterikus szörnyűségek és a sorozatgyilkosság megfejtéséhez.

A szereplők:
Szabó Csongor Péter montázsszerűen felépített regényében a legkisvárosiasabb karakterek váltogatják egymást: találkozunk, iparosokkal, orvosokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, gimnazistákkal (a legjobban kidolgozott talán a helyi pap alakja). Mellék- és főszereplők irdatlan tömegét kell fejben tartanunk, ráadásul egyik arc sem részletesen kidolgozott, a szereplők legszemélyesebb mtivációit alig ismerjük. Talán ennek is köszönhető, hogy nem megoldódnak, hanem „feltárulnak” a rejtélyek – a „kulcs” nem véletlenül az egyik legfontosabb visszatérő motívum. Nem feltétlenül a szereplők tettei, az utánuk való, logikus nyomozás vezetnek a „leleplezedéshez”, és nem is ezek biztosítják  feltétlenül az olvasó figyelmének fenntartását, hanem a szövegben mottóként funkcionáló vers- és dalszövegek. (Vers és próza ilyen kombinációja a regény egyik legeredetibb szerkezeti megoldása és mint a szöveg a bizonyság rá, hihetetlen atmoszféra-teremtő erővel bír.)

A cselekmény:
Egy krimi esetében óvatosnak kell lennünk, a megfejtést nem árulhatjuk el. Szabó Csongor Péter ügyesen variálja a német romantika, lovecrafti horror, a klasszikus detektívtörténet elemeit más, közismert popkulturális utalásokkal (Twin Peaks, a magyar 80-as, 90-es évek dalszövegei), ezekre fűzve fel a mesterien bonyolított történetet. A „kulcsok” a múltban rejtőznek és a dalokban, jövendölésekben, álmokban, miközben a szereplők a jelenben élik kisszerű és mindennapi életüket.  Szabó Csongor Péter első kötete talán még izgalmasabb lenne, ha a szerző nemcsak költőileg (és bűnügyileg) villantaná fel az elfelejtett múltat, hanem hosszabb szövegekben is – vagyis ha a cselekmény egyszerre több idősíkon játszódna.

A megszokott sémákat igen ügyesen variáló, és közben újszerű, eredeti megoldásokkal kísérletező elsőkötet a Rigókő.
Sűrű, nehéz, ígéretes regény.
Úgyhogy várjuk a következőt!

Szabó Csongor Péter: Rigókő
Underground Kiadó. Budapest, 2017.

 

 

A Bélákról (Gágyor Péter: Bélák a czinkelt pakliban. Tizenhárom tízperces trianoni rémregény)

Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.

Szabadulókönyv (Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz)

Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most 
Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlékezetről, igazságról, igazságról, irodalomról – Bánki Éva könyvbemutatóján jártunk (Elsodort idő, Jelenkor)

Aki szeptember 20-án a Petőfi Irodalmi Múzeum érdeklődőkkel teli Lotz-termébe lépett, talán nem is sejtette, hogy nem egy szokványos könyvbemutatóra, hanem egy pezsgően izgalmas történelemfilozófiai vita közepébe csöppen.
Pedig a beszélgetés szinte szokványos módon indul. Horváth Csaba irodalomtörténész kifejti, hogy ő Bánki Évát is először irodalomtörténészként ismerte meg. Tréfásan felveti: nem hamiskártyás-e a kritikus, ha szépirodalmi műveket ír? Bánki Éva meglepő őszinteséggel válaszol: soha nem írt a 90-es években a kortárs irodalomról, mert idegennek érezte a korabeli magyar szépirodalmat, ezekben az években csak középkorral és latin-amerikai irodalommal foglalkozott. Az irodalmi elbeszélések elválaszthatatlanok a nyelvtől, ám ő mégis inkább „időképeknek”, nem „szövegműveknek” látja a regényeket. És ő maga csak akkor fogott regényírásba, mikor a társadalmi témák újra hangsúlyosabb szerepet kaptak a magyar irodalomban.
Az „időképek” kapcsán adódik a kérdés: egy írott szöveg,  az irodalmi megformálás mikéntje meghatározhatja-e a múltat és a jövőnket? Vajon az fog velünk történni, amit „megírunk”? A kérdés releváns: Bánki Éva második regényének, Az Aranyhímzésnek a hőse Sebe tulajdonképpen megalkotja a magyar történelem kezdetét, mikor választ a Gellérttel kapcsolatos hagyományok közül.

Bánki szerint az irodalmi fikciónak tényleg nagy a hatalma, amit egy tréfás anekdotával is érzékeltet: Tolsztoj Kutuzov helyett megnyerte a borogyinói csatát – tehát egy irodalmi elbeszélés is képes a történelmi emlékezetet átalakítani. De egy író se hitethet el bármit. A valóságot nem lehet mágikus módon megváltoztatni. Ráadásul egy irodalmi elbeszélésnek, de még egy legendának is, az ad nyomatékot, a hogy a szerzője az elnyomottak, az írni nem tudók hangját is közvetíti. Hogy nekik is „nyelvet ad”.
Nem természetes-e, hogy a világképünkbe nem illő magyarázatokat elfelejtjük, a tudatalattinkba vagy a mesékbe száműzzük?, kérdezett vissza Horváth Csaba. Bánki Éva szerint így születtek meg a lovagregények szörnyei, torzszülöttjei, tündérei, melyek mind olyan hagyományokat és népeket jelenítenek meg, amikkel a kor uralkodó kultúrája nem tudott mit kezdeni. Inkább a tudatalattiba, a mesék világába száműzte őket.
A következő kérdéssel Horváth Csaba visszakanyarodik Bánki életművéhez: hogy jutott el a legelső regény, az Esőváros realizmusától, lineáris történelemszemléletétől a „fordított időig”, a történelmi regény, történelmi idő idő fantasy-be hajló átstrukturálásáig? Bánki válasza meglepő: 2004-ben, a regény születése évében még nem volt nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás nem igazolja a társadalmi reményeket. Az ő parasztregénye nem a föld, hanem a gépek körül forog, ezért is zárulhatott a határtalanság, az internet, a technikai lehetőségek dicséretével. De az internet  – Bánki szerint –, nem járt a nyugati társadalmak igazi átalakulásával, hiszen nem hozott több szabadságot vagy nagyobb esélyegyenlőséget. Az online kommunikáció a mohamedán világ történelmi struktúráit változtatta meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a könyvnyomtatás sikerre vitte a reformációt. Ez pedig elgondolkodtatta a szerzőt: egy csallóközi vagy akár hagyományos európai nézőpont alkalmas-e arra, hogy belássuk az emberi történelmet? Európa még mindig a világ közepe? Ez pedig elvezette őt a kora középkorba, amikor Európa a maihoz (vagy inkább talán a jövőhöz) hasonló marginális szerepet töltött be.
De mielőtt eljutnánk a Fordított és Elsodort idő(k)höz, sok érdekes felvetést hallunk egyén és tömeg, közösségi oldalak és középkori városok, egyáltalán történetírás és szépirodalom kapcsolatáról.

Horváth Csaba meglepőnek tartja, hogy művelt és komoly író a fantasy világába „téved”, mire Bánki Éva kifejti, hogy a populáris kultúra – bár a fantasyk egy része szerinte is átgondolatlan és nyelvileg igénytelen – manapság az eposz funkcióját tölti be: a nagy, közös történetekhez próbál közös nyelvet találni. Ahogy minden nagy detektív előképe, Oidipusz sem csak saját identitását, múltját keresi, hanem a városát, a közösségét akarja a járványtól megszabadítani. Bánki szerint a mai populáris kultúra alkalmas arra, hogy körbejárjuk korunk félelmeit.  Horváth Csaba nem kérdez rá, hogy közösségi témák iránt érdeklődő írók (a sci fi-szerző Jókait kivéve talán) miért nem voltak eddig nyitottabbak a populáris műfajok és a technika vívmányai iránt.
De a beszélgetés megint visszakanyarodik egyén és közösség, szabadság és megismerés, politika és értelmiség viszonyához. A Fordított idő-sorozat hősnője, Riolda inkább királynő vagy szemlélődő értelmiségi? Milyen esélyei voltak a nőknek a népvándorlás korában? Hatalom nélkül nem lehetünk igazi értelmiségiek? És hogyan viszonyulnak a nők a közösségi cselekvéshez? Miért rabszolgalányokból épül fel a regénybeli – Bánki bevallása szerint Sade-inspirációkat tükröző – Tökéletes Város?
Mielőtt a szerző felolvasná ezt a középkori falansztert bemutató remek részletet, Horváth Csaba egy gyönyörű, szabadságról és megismerésről szóló Tolsztoj-idézettel zárja a tulajdonképpeni beszélgetést. (Ha jól számoltam, a Háború és béke szerzője a beszélgetés egyik legtöbbet hivatkozott szereplője, legalább négyszer kerül elő a beszélgetésben.)
Hogy nem fáradtunk el a tartalmas eszmefuttatások, szellemes riposztok között, az a két beszélgetőpartner, az író és az irodalomtörténész előadói gyakorlatának is köszönhető: figyelmesen kommunikáltak a közönséggel, és nem felejtik el nemcsak meghökkenteni, hanem megnevettetni is őket. És a közönség is kitesz magáért: nemcsak ámul, okul és csodálkozik, az írónő első sorban ülő kislánya olykor-olykor széles mozdulatokkal parodizálja a beszélgetőket.
Jól érezzük magunkat, már-már alig akaródzik a székekről felkelnünk.

Fotók: Szöllősi Mátyás