Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.) Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.
Benes Krisztina összes bejegyzése
Szabadulókönyv (Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz)
Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.
Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.
Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)
Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.
Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját juttatja eszünkbe:
Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.
Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.
Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.
Illusztráció:
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága
Emlékezetről, igazságról, igazságról, irodalomról – Bánki Éva könyvbemutatóján jártunk (Elsodort idő, Jelenkor)
Aki szeptember 20-án a Petőfi Irodalmi Múzeum érdeklődőkkel teli Lotz-termébe lépett, talán nem is sejtette, hogy nem egy szokványos könyvbemutatóra, hanem egy pezsgően izgalmas történelemfilozófiai vita közepébe csöppen.
Pedig a beszélgetés szinte szokványos módon indul. Horváth Csaba irodalomtörténész kifejti, hogy ő Bánki Évát is először irodalomtörténészként ismerte meg. Tréfásan felveti: nem hamiskártyás-e a kritikus, ha szépirodalmi műveket ír? Bánki Éva meglepő őszinteséggel válaszol: soha nem írt a 90-es években a kortárs irodalomról, mert idegennek érezte a korabeli magyar szépirodalmat, ezekben az években csak középkorral és latin-amerikai irodalommal foglalkozott. Az irodalmi elbeszélések elválaszthatatlanok a nyelvtől, ám ő mégis inkább „időképeknek”, nem „szövegműveknek” látja a regényeket. És ő maga csak akkor fogott regényírásba, mikor a társadalmi témák újra hangsúlyosabb szerepet kaptak a magyar irodalomban.
Az „időképek” kapcsán adódik a kérdés: egy írott szöveg, az irodalmi megformálás mikéntje meghatározhatja-e a múltat és a jövőnket? Vajon az fog velünk történni, amit „megírunk”? A kérdés releváns: Bánki Éva második regényének, Az Aranyhímzésnek a hőse Sebe tulajdonképpen megalkotja a magyar történelem kezdetét, mikor választ a Gellérttel kapcsolatos hagyományok közül.
Bánki szerint az irodalmi fikciónak tényleg nagy a hatalma, amit egy tréfás anekdotával is érzékeltet: Tolsztoj Kutuzov helyett megnyerte a borogyinói csatát – tehát egy irodalmi elbeszélés is képes a történelmi emlékezetet átalakítani. De egy író se hitethet el bármit. A valóságot nem lehet mágikus módon megváltoztatni. Ráadásul egy irodalmi elbeszélésnek, de még egy legendának is, az ad nyomatékot, a hogy a szerzője az elnyomottak, az írni nem tudók hangját is közvetíti. Hogy nekik is „nyelvet ad”.
Nem természetes-e, hogy a világképünkbe nem illő magyarázatokat elfelejtjük, a tudatalattinkba vagy a mesékbe száműzzük?, kérdezett vissza Horváth Csaba. Bánki Éva szerint így születtek meg a lovagregények szörnyei, torzszülöttjei, tündérei, melyek mind olyan hagyományokat és népeket jelenítenek meg, amikkel a kor uralkodó kultúrája nem tudott mit kezdeni. Inkább a tudatalattiba, a mesék világába száműzte őket.
A következő kérdéssel Horváth Csaba visszakanyarodik Bánki életművéhez: hogy jutott el a legelső regény, az Esőváros realizmusától, lineáris történelemszemléletétől a „fordított időig”, a történelmi regény, történelmi idő idő fantasy-be hajló átstrukturálásáig? Bánki válasza meglepő: 2004-ben, a regény születése évében még nem volt nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás nem igazolja a társadalmi reményeket. Az ő parasztregénye nem a föld, hanem a gépek körül forog, ezért is zárulhatott a határtalanság, az internet, a technikai lehetőségek dicséretével. De az internet – Bánki szerint –, nem járt a nyugati társadalmak igazi átalakulásával, hiszen nem hozott több szabadságot vagy nagyobb esélyegyenlőséget. Az online kommunikáció a mohamedán világ történelmi struktúráit változtatta meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a könyvnyomtatás sikerre vitte a reformációt. Ez pedig elgondolkodtatta a szerzőt: egy csallóközi vagy akár hagyományos európai nézőpont alkalmas-e arra, hogy belássuk az emberi történelmet? Európa még mindig a világ közepe? Ez pedig elvezette őt a kora középkorba, amikor Európa a maihoz (vagy inkább talán a jövőhöz) hasonló marginális szerepet töltött be.
De mielőtt eljutnánk a Fordított és Elsodort idő(k)höz, sok érdekes felvetést hallunk egyén és tömeg, közösségi oldalak és középkori városok, egyáltalán történetírás és szépirodalom kapcsolatáról.
Horváth Csaba meglepőnek tartja, hogy művelt és komoly író a fantasy világába „téved”, mire Bánki Éva kifejti, hogy a populáris kultúra – bár a fantasyk egy része szerinte is átgondolatlan és nyelvileg igénytelen – manapság az eposz funkcióját tölti be: a nagy, közös történetekhez próbál közös nyelvet találni. Ahogy minden nagy detektív előképe, Oidipusz sem csak saját identitását, múltját keresi, hanem a városát, a közösségét akarja a járványtól megszabadítani. Bánki szerint a mai populáris kultúra alkalmas arra, hogy körbejárjuk korunk félelmeit. Horváth Csaba nem kérdez rá, hogy közösségi témák iránt érdeklődő írók (a sci fi-szerző Jókait kivéve talán) miért nem voltak eddig nyitottabbak a populáris műfajok és a technika vívmányai iránt.
De a beszélgetés megint visszakanyarodik egyén és közösség, szabadság és megismerés, politika és értelmiség viszonyához. A Fordított idő-sorozat hősnője, Riolda inkább királynő vagy szemlélődő értelmiségi? Milyen esélyei voltak a nőknek a népvándorlás korában? Hatalom nélkül nem lehetünk igazi értelmiségiek? És hogyan viszonyulnak a nők a közösségi cselekvéshez? Miért rabszolgalányokból épül fel a regénybeli – Bánki bevallása szerint Sade-inspirációkat tükröző – Tökéletes Város?
Mielőtt a szerző felolvasná ezt a középkori falansztert bemutató remek részletet, Horváth Csaba egy gyönyörű, szabadságról és megismerésről szóló Tolsztoj-idézettel zárja a tulajdonképpeni beszélgetést. (Ha jól számoltam, a Háború és béke szerzője a beszélgetés egyik legtöbbet hivatkozott szereplője, legalább négyszer kerül elő a beszélgetésben.)
Hogy nem fáradtunk el a tartalmas eszmefuttatások, szellemes riposztok között, az a két beszélgetőpartner, az író és az irodalomtörténész előadói gyakorlatának is köszönhető: figyelmesen kommunikáltak a közönséggel, és nem felejtik el nemcsak meghökkenteni, hanem megnevettetni is őket. És a közönség is kitesz magáért: nemcsak ámul, okul és csodálkozik, az írónő első sorban ülő kislánya olykor-olykor széles mozdulatokkal parodizálja a beszélgetőket.
Jól érezzük magunkat, már-már alig akaródzik a székekről felkelnünk.
Fotók: Szöllősi Mátyás
Nyugatos kertekben (Sebők Melinda: Modern értékőrzők)
Sebők Melinda vizsgálódásainak határai térben és időben is jól kitapinthatók. Bár a Modern értékőrzők kötetben helyet kapnak Kós Károlyról, Konrád Györgyről, Kovács András Ferencről szóló írások, a szerző legszívesbben azért egy, az antikvitás emlékezetéhez kapcsolódó, sajátos régió, a Dunántúl nyugatos örökségét, babitsos emléknyomait veszi szemügyre. A tanulmányok mélyén kitapintható egy alapvető kérdés: mire is lehet(ne) a konzervatív irodalom korszerűségét alapozni. Talán erre utal a kötet címe is.
A szorosan összetartozó tanulmányok és kritikák közül természetesen kiemelkednek a Babits pályakezdéséről, ifjúkori világirodalmi tájékozódásairól szóló tanulmányok. Sebők Melinda avatott kutatója Babitsnak és a Nyugatnak, de marad bennünk számos megválaszolatlan kérdés is (hiszen maga a téma hosszú évtizedek kutatómunkáját és számos kutató együttműködését igényli), mikor például a nyugatosok Poe-recepciójáról és egyáltalán a világirodalmi tájékozódásukról olvasunk. Hiszen miért ez vagy az a költő lett kultikus jelentőségű a nyugatosok szemében? Hogy feledkezhettek meg a századforduló magyar költői a Budapesthez (Párizsnál vagy Baltimore-nál) mindenképp közelibb Bécs a századfordulón példátlanul színes kulturális életéről? Miért nem alakult ki a Monarchia két pezsgően eleven nagyvárosa, Bécs és Budapest között releváns kulturális kapcsolat? Számos izgalmas, Sebők Melinda tanulmányai alapján felvetődő kérdés.
A Nyugat örökségének irodalomszociológiai értelemben vett „kiteljesedését” pontosan érzékeltetik a Babits hajdani költőbarátja, a Négyesy-stílusgyakorlatok hajdani hallgatójának, György Oszkárnak az életútját bemutató írások. (A kötet szerzője, Sebők Melinda publikálta – miként az a Világirodalmi hatások a Babits-lírában c. tanulmány lábjegyzetéből kiderül – György Oszkár Babitsról szóló, sokáig lappangó tanulmányát.) A Babitscsal egész életében levelező György Oszkár székesfehérvári gimnáziumi tanárként vett részt a Weöres Sándor pályakezdését is egyengető Vár c. székesfehérvári folyóirat szerkesztésében. György Oszkár és Babits viszonyát vizsgálva a Nyugat egyáltalán nem tűnik a magyar kulturális élet fölé tornyosuló „fellegvárnak” — hisz ez a legendás folyóirat oly sok, akár baráti szállal kötődött a „magyar vidék”, a magyar “várak” szellemi életéhez.
De hogy kötődhet most latinos műveltség és személyes kapcsolatháló híján a nyugatos szellemi hagyomány hozzánk? Sebők Melinda a spirituális örökség folytatásában látja a kapcsolódás és a folytatás lehetőségét: így illeszkedik a babitsi hatástörténetet feldolgozó tanulmányok sorába a keresztény egzisztencializmus magyarországi hagyományát bemutató Gabriel Marcel-cikk és a kötet csúcspontját képező Pilinszky-elemzések. Aztán a hídépítés és hagyományőrzés számtalan lehetősége bontakozik ki az “utódok”, Illyés, Nagy László, Weöres, Rónay vagy akár a legfiatalabbak költészetében.
Érdemes Sebők Melinda szempontjai szerint bebarangolni ezeket az ösvényeket.
Sebők Melinda: Modern értékőrzők
Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2017.