Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága