Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.