Emlékezetes télnek indul.
Egy november belsejébe forduló reggelre a hó kinőtt. A füst a kertvárosi kémények kürtőjébe fagyott volna, ha fűtenek, de mert előző nap még könyékig felhajtott ingben egy megkésett, nyári vasárnap délutánt ünnepelhettek fagylalttal és sörökkel a mostani Cuki cukrászda teraszán, eszükbe sem jutott éjszakára begyújtani; ájultan hevert a városrész. Gereben plébánostól, aki különben korán kelő hírében állt, még tőle is többen kétkedve fogadták, hogy éjszaka a parókia kitört ablakának helyébe támasztott tartalék ólomüvegen, Jézus tiltó kézmozdulatának ellenére, mégis átlátva ezen az átláthatatlan tenyéren, a hold korongjának előterében megfigyelhetett volna egy gurgulázó, a seprű minden kényelmetlenségével együtt is az ölét markolászó boszorkányt mint az éji történések okát. 
Magyarázhatta is ezt a szomszédos Csipek néninek, miközben egyre felhevültebben lapátolt ki egy ösvényt a járdán, a néni látta, amit látott, és abban nem volt semmi boszorkányság. A plébánost a Kovács fivérek fuvarozták haza, támogatták be, tették ágyba. Bűntudattól kísérve dohányoztak az autó mellett; az a törköly a keresztelő végén, az talán már nem kellett volna: így idézte Csipek néni a hó alól kiszabadított, korabeli ABC-ben, hogy még jegyzetfüzet sem kellett hozzá, bárki megjegyezhette néhány nappal később.
Én a havazást követő harmadik napon keveredtem bele, mert Sopsics Bandi padra fagyott tetemét csak akkor találták meg a parkban. Hozzám indult a kocsmából azon az éjszakán, hogy szándéka szerint meglékeljen. Próbálták lebeszélni, megállítani, de aztán legyintettek rá, makacs fiú volt. Nem bírt beletörődni, hogy engem választott a nagyanyád.
Nem jutott el a házig.
Ez volt az a pad. 
A nagyanyád nevetett az egészen, nem hitt belőle egy árva szót sem. Először azt sem tudta, ki az a Sopsics Bandi, aztán amikor rávezettem, még kevésbé tűnt a történetből bármi hihetőnek, mert ugyan látta Bandit néha a templomban, de az a szegény fiú soha nem kereste a társaságát, még csak nem is szólt hozzá.
Azonnal a kórházba kellett vinnem, ahol egy külön kórteremben olvasztották a még mindig ücsörgő Bandit. Nagyanyád nem láthatta, mert, ahogy Bandi anyja megtudta, ki is a te nagyanyád, azonnal nekiesett, hogy kikaparja a szemeit. Az ápolókkal kellett szétválasztanunk őket. Mindketten nyugtató injekciót kaptak.   Nagyanyád napokig nem ment az utcára. Ágyban maradt, sírdogált. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de onnantól megváltozott. Hidegebb lett. Többet nem volt hajlandó templomba menni, még a környékét is kerülte. Nem is láthatta, ahogy a káplán az egyik hóember szénszemével írja fel valami táblára a változást a liturgia vasárnapi rendjében, mert a templom előtti táblácskák tavaszig mozdíthatatlanná fagytak.
Te még sehol, anyád hasában sem voltál, de még anyád sem a nagyanyádéban. Na, mit szólsz hozzá?
 Ha olyan hideg volt éjjel, miért nem fagyott meg mindenki? – kérdeztem.
Nem rossz; de tegyük fel, hogy a házfalak megvédték őket, és mindnyájan a fejük búbjáig húzták a takarójukat. Rendben?
Túl sokszor nem láthatott a nagymama, pedig végig volt szeme.
Igaz, de mindig máshogy nem.
Itt változott a nagymama boszorkánnyá?
 Nem, Kicsim, vagyis nem tudom biztosan. Még valami?             Nagypapi, micsoda hülyék a fiúk – mondtam nagyapának, aki elégedetten bólogatott.