Fitos Adrián összes bejegyzése

A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar szakon, majd az ELTE-n hallgattam összehasonlító irodalomtudományt. Első kötetem, a Készülődés 2018-ban jelent meg a FISz-nél, Kekék című kisregényem 2020-ban.

Part, szélcsend, Striga

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

 

 

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

Feldolgozás alatt (részlet)

Csaknem áttetsző, fakó fellegvárak, paloták a sok száz régi képeslap egyikén, egymás hegyén-hátán, néhol szűk sikátorok homályától tagoltan. Falra dermedt borostyán: javarészt kíméletlen satírozásnak hat. Árnyékához igazítva a karcsú óratorony mutatója vesztegel. Az elenyésző tér hófehéren vakító padján senki olyan, akit Káró szem elől téveszthetne.
Hátoldalán címzett nélküli, elkezdett, szép cirkalmas, nagy és jobbra dőlt fekete betűkkel írt üdvözlet, magyarul, a Rua do Almada párás és levegőtlen antikváriumában. Reménytelen, kuncogott Káró magában, az anziksz ára után kutatva zsebében.
Fénytelen tócsákat kerülgetve baktatott fölfelé az utcán, egészen a dombtetőig, ahol egy pékségben kiflit és tejet vett. Reggelije közben hol a szürke égboltot, hol a gőzölgő háztetőket fürkészte; az éledező szélből kiszagolva a tengert, mi tagadás, jóleső nyugalom árasztotta el.
Izgatta kíváncsiságát a lap. Alig fér ki a láthatatlanul, alaposan eltervezett szövegből valami a túlságosan nagyméretű betűkből adódóan. Akkorák, amekkorák, kicsinyítésre vagy nagyításra, egyáltalán, további formázásra alkalmatlanok. Mekkora ember az mégis, aki így ír? – könnyen felmerül ilyesfajta kérdés, amennyiben az alaki összefüggés indokolt. Az Óriás isiben tanultakon nehéz változtatni. Rögzült, igen, meglehet. Másrészt, élve a gyanúval, mi van, ha másról van szó. Se kisebb, se nagyobb betűkkel írt mondatok nem hagyhatták el szerzője kezét, bármekkora tér is kínálkozott, számos megoldhatatlan próbatétel elé állítva ezzel rögtön a sorok mögött megbúvó, egyre talányosabb figurát.
Itt írja alá, a kipontozott vonalon, nem, nem ott, és nem is ott; na, még egyszer, újra! – szegény, ezerszer hallhatta, amin persze nincs mit csodálkozni, ismerve már az átok működését.
Mivel korán ért a lap széléhez, első szavát kénytelen volt alatta, új sorban, kissé a már leírt betűkbe hurkolva, befejezni. Hogy aztán újult lendülettel folytatva jusson a következővel szinte nyomban a papír végére. Hiába nézte, forgatta hosszasan Káró.
Hamarosan lát, mindössze ennyit írt valaki.

Ördöglámpa

Határozókban lapuló vadállatok egyike. Magyar és latin neve dacára meg se mukkan – váratlanul: nehéz lesz tőle megijedni. Attól még, hogy valahol itt van, élőhelye, rendszertani besorolása csupán óvatlanul valószínűsíthető. Magas, kusza, elharapódzó sötét, finoman ropogó rengeteg – Lüver Emma megtorpan, leleplezésre várva. Miként az elmúlt napokban, most sem történik semmi említésre méltó, egyedül saját, elviselhetetlenül hangos szívdobogását hallja, látni azonban semmit nem lát. Ezúttal is hátrál; a liget mellett kivilágítva felejtett járda – így könnyű, becsukott szemmel is odatalálni. Határ, ahol az éj sátortartói reszketeg lámpák.

   Hogyan is lehetne hazudni egy szemész apának? – a legapróbb hamisságát is nyomban látná, megszólalnia sem kellene, elég volna az aprócska, idővel mélyülő ránc szabálytalan rezdülése, annak gyakori, aggodalomról tanúskodó megjelenésének hiánya, apja egyből észrevenné, tudná: valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. Kérdezné, mi történt, vagy mi az, mi bántja, és Eminek ráncot kellene magára erőltetnie ahhoz, hogy szavai félénkségével megnyugtathassa apját. Aki kacaghatna, ölébe kaphatná, azt felelve: kizárt, hiszen nincsenek semmiféle szörnyek. Sőt, szemüvegét igazgatva orrán hozzátenné, kissé raccsolva: ez egy nagyon tisztes, jólszituált környék, kérem, itt nem fogadunk hívatlan, hogy is fogalmazott, kedvesem, rémalakokat. Ezzel igencsak megnehezítve Emmi dolgát, mert odalenne mindaz az az ismeretlen szorongás, amelytől napok óta nem kívánt szabadulni.

   Mondd el, mit látok! – kérhetné apját, és ő azonnal mondaná: asztalt, mellette a csodaszép anyádat, amint riadtan várja: ebből már megint mi lesz? – de tudjuk jól mindhárman, titkon nagyon is kíváncsi rá. Látod, mosolyog. Nincs a mosolyában más, és a mosolya mögött is ő ül. Miként a poharában málnaszörp, nem pedig bodza van. A könyv azonban, amelyet olvas, már más kérdés. Amit abban lát, azt csakis ő látja, te nem; valószínű, akkor sem azt látnád, ha ugyanazt olvasnátok.

   Emi semmi ilyesmit nem látna, mert sötétből lélegző rengeteg van a konyhában.

/Illusztráció: Paul Klee/

Dok5 (Káró és Emi és –)

Tíz perc az út a megállóig. Az archívum épülete mellett átvágva emeletes, éjszakánként üres parkolóházat nyeldeklő sötét, újabb alkalom az általa nyíló égbolt lehetetlen tisztázására. Aminek ott sem szabadna lennie, útkereszteződés, majd világos ruhaüzlet, kirakataiban őszi kollekció mintadarabjai várakoznak, kockás flanelingek, szövetnadrágok, barnás, sárgába hajló szoknyák, kendők, kötött, horgolt sapkák, fél- és körömcipők, bakancsok: a fekete és fehér bábuk legnagyobb örömére. Szorult hely fűrészbaknak, azon pihenő, bevágott ágnak, töménytelen mennyiségű szétszórt, lógatott falevélnek, elvégre nyilvánvalóan ősz van odabent. A város nyugati részébe tartó járatok eléréséhez a jelzőlámpákkal és zebrával biztosított úttesten szükséges átkelni. Fedett, a téli, akár mínusz negyven fokos hőmérséklet miatt ajtóval zárható üvegkuckóban olyanok is üldögélnek, akik ébrenlétüket illetően bizalmatlanok. Ugyanakkor bólogatnak, hova kerülnek éppen, ahogy szemük ki-kipattan. Van, aki a digitális kivetítőről értesül járata érkezésének körülbelüli időpontjáról, és amikor azt elfogadhatónak tartja, kimegy a megállóban ácsorgókhoz. Néhányan dohányoznak, beszélgetnek, termoszból isznak. Érdemes forgalomról beszélni, percenként terepjárót, kisbuszt, netalántán személygépkocsit látva. Jobbára sofőrökkel, útitársak nélkül. Egyik-másikból, a korai időpont ellenére, hangos zene szól, olykor édeskés illat, marihuánáé érezhető. A busz érkezése, a bérlet felmutatása után érdemes a tervező által 42 percesre előirányzott utazásra leülni. Általában a menetirány szerinti jobb oldalra, aminek akkor sem volna különösebb jelentősége, ha ez a másik oldal lenne. Az épületek kitartóan szürkülő kontúrjai igazolhatnák a döntés kényszerességét, mi több, unalmát, a vezető felöli oldalon sűrűsödő, kelet felé tartó autók fényszóróinak fárasztóan tompa látványával szemben.

Ha az utasok közül valaki hetekig nem mutatkozik, bizakodással vegyes aggodalom tölthet el bárkit. Munkahelyet váltott, tovább alszik. Egy másik, későbbi járaton többen is mosolyogva veszik tudomásul, személyében új útitársra leltek. Ágyhoz kötött, elhúzódó, maradandó, esetleg halállal végződő betegség vagy baleset képzeteit sem könnyű kizárni, ahogy súlyosbodó, alkalmi szerhasználóból rendszeres fogyasztóvá, függővé válva a munkahely elvesztése szolgálhat magyarázatul tartós távolmaradására, eltűnésre. Persze az is megtörténhet, valaki biciklire, rollerre vagy kocsira vált.

A nővérek munkaruhában járnak; edzőcipővel, vidám, bokájukon kivillanó színes és mintás, rajzfilmfiguráktól hemzsegő zoknikkal, hányaveti kardigánokban tesznek mindennapos kísérletet a ruhájuk keltette szorongás oldására. Nyilvánvaló sikerrel: folyton akad, aki szóba elegyedik hármójuk közül valakivel. A kacagás a legjobb. Gyakran, mintha még nem hallották volna korábban, az afroamerikai lányt kérdezik, mégis, ennyi haj hogy lesz képes a kendője alá férni? Ezen minden alkalommal nevet, és ha kitartó a kérdező, pár szóban elmagyarázza. Praktikája elhanyagolható, akárcsak a ráirányuló kérdés. Másról van szó. A nevetésére megy ki a játék; várják, hallani és látni akarják, megjegyezni, saját mosolyhoz mozgósítani. Vagy csupán vágynak elbűvölődni.

Mellényükre, ingükre vasalt logók esetében munkahelyük könnyűszerrel találgatható. Hová tartanak, honnan jönnek, feljegyezhető, otthon kikereshető információul szolgálnak, amennyiben nincs kéznél telefon azonnali tájékozódáshoz, ha valaki nem sajnálja az időt érdektelen kutatásokkal tölteni. Éjjeliőrök, gyorséttermi alkalmazottak, fűrészmalomban, lerakatban, az útkarbantartóknál, reggeles műszakban dolgozók húzogatják a buszon végigfutó sárga zsinórt, leszállási szándékukat idejében jelezve.

Kár volna megfeledkezni a felszállókról, bizonyos megállókhoz bizonyos arcok köthetők.

Feltételezésekbe bocsátkozni, mint mindig, könnyűszerrel lehetséges, mást se, hiszen ránézésre is eldönthető foglalkozású útitárs nem akad több. Másrészről, beszélgetés bárkivel kezdeményezhető, akinek a fülhallgatója nincs bedugva, igazán nem veszi zokon. Így nemcsak munkahelyekről, de ellentmondásos, naprakész időjárás előrejelzésről, sportesemények végkimeneteléről, sorozatok aktuális epizódtartalmáról nyerhetők hasznos és kifogástalan információk.

A belvárost elhagyva – melynek pontosan megragadható határa ebben az esetben amúgy sincs – az egyetem kastélyszerű épülete, később a kórház, egy bevásárlóközpont kelt eleinte feltűnést, különben néhány benzinkúton, büfén és kávézón, azok neonjain kívül kísértetiesen egyforma utcácskák, végeérhetetlen sorokban kertes, kétszintes, fehérre festett faházak váltogatják egymást a derengő fényben, kapukon kilépő, kocsikhoz igyekvő alakokkal. A köd nem hiányzik, igaz, földközelben máris halványul, most, a város széléhez közeledve vattaként akad el a bokrokon, fákon. Nem árt észben tartani, kilométereken keresztül nincsenek lakóházak, helyüket erdőksávok, tisztások veszik át, hirtelen egy golfpálya, ahol is ütővel a kézben, zsákkal a vállon három leszegett fejű, sapkás öregember imbolyog, ki tudja, mióta.

Térképen jelölt, az úti cél éjszakai kikeresése, meghatározása és tájolása és följegyzése közben azonban mégiscsak elsikkadt adat, mi következik. Továbbra is ugyanezen az oldalon falak, tornyok, mesterséges és égbetörő sziklák, finomszemű hálók helyett árva drótszál, kerítés sehol. Üres parkoló, néhány méterrel beljebb komótosan legelő hatalmas, hófehér bölény.

Új keletű övezet, nem marad utas. Amikor megáll a busz, rövidebb-hosszabb sétát követően, meglesz a ház. Lassan érkeznek a többiek, jobbára terepjárókkal. A létrák lekerülnek az utánfutóról, szerszámok, kábelek, vezetékek, kompresszorok a platóról.

 

(Illusztráció: Dale Najarian – Zurich morning )

Haladék (Káró és Emi és –)

A kiragadott szurdokot borító szamártövis és babérkelepce pusztulásra képtelen, vagy megelevenedni. Fölnyúló hézagokat, barlangot alátámasztó árnyék, sziklák zúgolódnak, mész szitál. Hegyaljába hosszan, sápadtan derengő házak közé, hibátlan cikkcakknak ellenállva visz az út. Sötétből kimért lépteikért imbolygó alakok sűrűsödnek.
Ledobja hátizsákját, térképét, kiengedi a vizet, kulacsát hidegbe nyomja, iszik, feje tetejére, tarkójára is önt.
Vártalak, mondja neki a kút mellett gubbasztó. Kalapos, ölében sétabot, könyékig hajtott ingből motoz; hogy nem vette észre. Ennyi ránc a világon nincs: kanyargók, szelik, kerülik egymást, összerándulnak és szétfutnak, amint Káró felé fordul, újak tünedeznek elő, szeme fehér foltjainak biztosítva menedéket. Feltápászkodik, a fiú nem mozdul. Semmi szín alatt nem érne hozzá; ki tudja, meddig tart egy labirintus.

El kellene mondanom neked valamit, fiam.

Ez év szeptember másodikán lesz, hogy harmadik napja úton vagyunk. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás. Persze, jobban belegondolva semmi köze ehhez a szerencsének, de vállalkozásnak is csak megszorításokkal tartható, amennyiben tervszerűen rejtegeti indokát: szökésemet.

Már az indulásra nem várt, metsző hideg érkezett, elszántságomat rögtön próbára téve. Sosem látott kabátban vacogtam, elfelejtődött, rég beforrt helyek sebesedtek tapintatlanul újjá. Fájt mozdulni. Segítségemre siető fiúcska vezetett föl a rámpán. Nem véletlen, könyökléshez szokott, dér borzolta korlátot markolok, míg az öböl karjaiból kivergődünk. Se csérek, se dankák rikoltozása, csak szűnni nem akaró moraj. Óriás felhőbábokat cibálnak, kiabál fülembe a fiú; különösebb erőlködés nélkül kezdek okádni. A legénység mindent megtesz, ami az adott körülmények között bármelyik nem akármilyen legénységtől elvárható, azaz egy emberként lóg, rohan, mászik, csomókat old és köt, vitorlát ereszt, húz, kapitányi parancsnak megfelelően, dél-délkeleti irányt tart, nem tudom biztosan, ahogy hangjukat, lábuk dobogását is elkapkodja a szél. Az sem világos, meddig állok mozdulatlanul, percekig, órákig.
Akárha évszakokon kelnénk át, forró párafüggönybe gabalyodunk. A motor hörögve leáll. Se a lötty, amelyet segítőm hord rendületlenül, se a víz nem marad bennem. Kiterülök a fedélzeten, fejem alá gyűröm kabátom; milyen gyenge is vagyok. Mellettem dohányoznak, kortyolnak, falatoznak, beszélgetnek. Nincs köztük olyan, aki ne hallott volna régi, elátkozott utazásokon elhagyott, mindenfelé keringő történetekből. Lengedező foszlányok. A suttogás, ha nem elég hangos a hajó, megkörnyékez, van, akit őrületbe kerget. Elalszom, semmit se hallhatok.

Reggelre eltűnik a fiú. Tűvé teszik utána a bárkát, hiába. Az egymást követő őrszemek égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak senkit. Továbbra se mozdulunk, árnyékokba húzódva fekszünk, kimerülő beszámolóktól tehetetlenül. Túlontúl rezzenéstelen tengerrel van dolgunk, mondják. Mindössze a második nap, hiányzó célozgatások; ilyen feltételek mellett vádaskodásokat követő dulakodáshoz és vérontáshoz hetekre volna szükség. Hogy itt mégsem egy fiúról vagy tengerről lehet szó, éjjelre kiderül. Mozgolódás támad. Az árbocrúd! ordítják. Nyikorgás, érzem, hátam mögül csavarodik, pont, mint faragóból a ceruza. Aztán, egyszerre nincs sehol. Széthullást ölelő csönd, képtelenségről árulkodó. Biztosra veszem, a fiú szólít: elhallgattad, amire utasítva lettél. Amennyire csak tőlem telik, a hang után kapok: semmit. Pallók csúsznak szét lábaim alól, mondhatni, szabályosan, felesleges kalimpálásokat mellőzve süllyedek. Történjék bármi is néhányunkkal közben, szokatlan így sikítozni. Pedig megnyugtatóan hideg a víz, hirtelen nincs más, lehetőség szerint ebbe kapaszkodom, mielőtt végérvényesen elnyel.

Mit hord itt össze, öreg? hüledezik Káró. Hiszen augusztus van.

Éppen ez az.

Mit akar ezzel mondani?

Mindezen dolgok miattad vannak. Meglepő gyorsasággal és erővel vág Káró vállára, aki megtántorodik a fájdalomtól. Újabb csapás, fejre mért. A fiú ügyetlenül hárít. Elszálló bot, kopog egy sort, kanálisba szédül.

Hát ezért nem szerepel, szuszogja a támadó, ahogy földre huppan.

Káró fölkapja cókmókját, ásító sikátorba fut.

Azt üzenik, kiabál az öreg utána, de már nem hallja, mit.

(Illusztráció: Sea Storm Thundering – Community Artists Group )