Fitos Adrián összes bejegyzése

A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar szakon, majd az ELTE-n hallgattam összehasonlító irodalomtudományt. Első kötetem, Készülődés címmel 2018-ban jelenik meg a FISZ-nél.

Tengerhez mérten

 

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.

   Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt azt már feltételezni; még kevésbé azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.

   Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.

   Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.

   Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.

Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.

   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.

   Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, hogy eltűntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig-addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.

   Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.

   Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.

   Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.

   Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.

 

~

 

Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.

   Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.

   Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.

   A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.

   Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?

Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.

   Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Vigyázzak az úton.

   Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok indulnak; meglepődöm, hogy mit akarnak. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

 

~

 

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni se merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan, ahogy helyzetek sora kívánná, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, csak ez a doboz van.

   Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, mint hogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.

   Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet se láthatom rajta, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit más körülmények között a legénykorának hív.

   A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.

   Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.

   Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.

   A tengeren jár az eszem, rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.

   Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?

 

~

 

Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél. Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.

   Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.

   Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.

   Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.

   Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.

   Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.

   Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.

   Elismerően bólinthatunk.

   Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?

   Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.

   Homlokán egy csöpp kinő.

   Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna, lemaradhatna. De most, ezek után, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?

   Mélyen hallgatunk.

   Eszembe jut, miért vagyok itt:

   Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.

   Na, végre. Már besötétedett?

   Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.

   Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.

   A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.

   Hazaérek.

   Az ablakból nézem az utcát, ahogy az, annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken, amilyennek tűnnek, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

 

~

 

Anya már itthon. Anya alszik.

   Be akarom hunyni, meg akarom jegyezni a képet, a meztelen testét, ahogy felhúzott térddel kinyílva maradt. Hátán egy hegnyi heg, rikító: túl fehér a bőréhez. Reszket. Nem érek hozzá, nem takarom be, nem akarom felébreszteni. Tudom, mi következne, összevissza beszélne, kihordana az álmából mindent – engem okolna.

   Hagyom aludni, kilógni körvonalából. Teljesen elfáradok, ahogy nézem.

   Reggelit csinálok, amikor csörögni kezd a telefon. Felköhög, nyikorog az ágy.  A telefon tovább csöng. A fürdőszobába megy, a köntösét keresheti, meztelenül sosem veszi fel a kagylót. Valami még koccan, utána lesz csönd.

   Azt mondja: halló.

   Amikor végez, kijön hozzám, a konyhába, megsimogatja a fejem: sosem vagy itthon.

   Eszünk. Attól félek, elalszik közben.

   Mi van Pimmel? – pislog.

   Hümmögök.

   Mosogatok, kávézik.

   A tüdőmet és a szívemet hallgatja, nem néz a szemembe, összpontosít, figyeli, mi van bennem, nincs-e valaminek oda nem illő hangja.

   Mikor látlak?

   Nem tudom.

   Feltűröm a pulóverem. A vállamba nyomja a tűt. Vattapamacsot ad.

   Szorítsd rá! – mondja ma utoljára.

   Találhatnánk egy roncsot, még az is lehet, hogy csontváz is lenne benne, meg mindenféle régi dolgok, amiknek nincs jelentősége, vagy nem tulajdonítanánk nekik; rájuk sem ismernénk, mert a vízkő vastagon ülné őket, vagy, és ez is lehet, mert ezek a dolgok már nincsenek is. A Kapitány biztosan tudná a hajó történetét.

   Gőzölög a termosz szája, finoman kortyol: a történetét mi is tudnánk, ha itt lenne.

   Tartsa meg magának. Nem kedvelem ezt a Pimet. Hogy lehet valaki ilyen? Pedig micsoda kalandok várnának ránk a következőkben?

   Most már egészen biztos, hogy duzzog. A jelvény a baj, gyerekes.

   Ő nem hord ilyet. Nem mutatkozik ilyennel. Akkor ne hordja. Nem is hordja. De akkor én őt nem is ismerem, ha azt hittem. Régen tudtam volna. Ki tudja, még tetszhet. Az kizárt. Mert soha, ismétli, soha nem. És mi van a tengerrel? Honnan szedtem ezt az őrültséget? Csak azért csinálom, hogy feltűnősködjek. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége. Annak rendje és módja szerint sarkon fordulok. Azt beszél, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle.

   Hogy megoldja a helyzetet helyettem – csilingelve kinyit a bolt.

   Nem is kérem, összerakva vár a csomag. Minden rendben Pardó bácsival? Merthogy tegnap nem jöttem. Hallottam-e, hogy épülni fog? Valami emlékmű? Vagy micsoda?

   Megint túl sokat kérdez; sietnék, mielőtt megfájdul tőle a fejem. Olyasmit válaszolok, amit akárhogy érthet. A lányát még az iskolából ismerem, de ő most is úgy csinál, mintha nem.    Szemeteszsákokat pakol a polcra, aztán, miután végzett, a naptejes flakonokat forgatja a címkéjükkel felém. Rám se néz.

   Várja a busz az utasokat, jár a motor. A tegnapi sofőr kicsit arrébb, a megálló mellett dohányzik. Azt hiszem, felismer. Nem köszönök, messze van. Annyira azért ma nincs hideg, hogy azonnal fölmenjek. Sétának tűnhet, amit csinálok. Olyan egyformák erre a házak, pedig meg kellene állnom valamelyik mellett. Úgy tennem, mintha nem is az ablakait nézném bizonytalanul, hanem valami más késztetne megtorpanásra, és csak véletlenül állnék meg pontosan ott, ahol. Mindegy lenne, a sötétítő függönyök behúzva mindenhol. Milyen közel van hozzánk, bármelyik legyen az.

   Meg fogok fázni, ha sokat vagyok kint: ezt mondja egy kedves néni, akin látszik, hogy nem szívesen jött elő. Be is megy az egyik házba, amikor visszafordulok.

 

~

 

A zenedoboz nincs kint, az egyik sorból elnyelhette egy másik. A Kapitányból a dohánykupaca a hamutartóban és az a tömény, fűszeres illat a füst után. Két üres üveg idézi társalgásuk.

   Van pár dolog, amiről muszáj tudnom.

   Az éjszaka sokakat meggondolatlanná tesz. Azt hiszik, nem látszanak és nem is hallatszanak, vagy nem tudja, mit hisznek. Olyasmiket mondanak, amiket máskor nem mernének. Éjszaka meg, mintha nem is lehetne máshogy, hülyét csinálnak magukból – ugye tudom, hogy miről beszél –; valahol megérti őket. A város leleményes, fényeivel, zenével és tánccal rejti el önmaga elől ezt a bizonyos éjszakát. De ő már maradt kint éjjel, az igazi éjjel volt. Nem akárhol, a Lyukas erdőben, ott aztán meg lehet tudni.

   Az erdőben, ott, mintha fölerősítve hallgatná, úgy hallotta magát, a szívverését, a tüdejét, a beleit – folyamatos üvöltés volt. Ahhoz képest. A csendhez. Nem félt, pontosabban nem félt az erdőtől, egy-egy reccsenés vagy szempár még nem jelentette, hogy valami közeledik is – az elkerülhetetlen –, amitől egész gyerekkorában a saját szabályai szerint rettegett, mert csak akkor és úgy lehetett, ha sötétben és egyedül volt, másra a rettegés nem volt érvényes; csak olyankor jöhetett valami őt megenni. Hogy miért megenni, ezt nem tudja, nem is fontos, mert már ott tartott, hogy nem félt semmitől sem, az erdőben – és ez új volt – megijedt saját magától, a zajtól, amely belőle jött, hogy ő milyen hanggal jár. Beszélni kezdett, csakhogy ne hallja a sajátját.

   Ígérjem meg, hogy hallgatok.

   És én már hallgatok is, azt sem hozom szóba, hogy itt esténként nincs semmilyen zene meg tánc. Leszedem az asztalt. Kipakolom az élelmiszert a táskából. Boldogan nézem, ahogy jóízűen eszik. Fáradtságának nyoma sincs. Máskor alig bír kikászálódni az ágyból, most meg már megfésülködve, megborotválkozva, tiszta ingben fal.

   Szerezzek egy tolókocsit, mert annyit nem bír járni, amennyit ma kell.

 

~

 

Csavarodik, gyűrődik, feszül, még feszülhet. Átszakad. Úgy érzem, sosem áll el – dől a vér –, amennyi nincs odabent. Benne állok. Ahelyett, hogy a fürdőbe rohannék, mozdulni sem bírok. Összecsuklom, aztán gyertya állást erőltetek, hogy ne folyjon ki több, inkább folyjon vissza. Nem tudom, meddig bírom, nem érzem, ahogy a lábam koppan. Nem lélegezem. Nem merem kinyitni a szemem.

   Pöttyök a nadrágomon, apró, sötét kis maszat a földön. Nehezen mozdulok, összerándulok a görcstől. Elférek egy szék alatt. Fogom, próbálom – amit csak lehet – kintről bent tartani. Eltotyogok a kádig. Bemászok, és miközben legyűröm a nadrágot és a bugyit, megengedem a hideget és a forrót.

   Nem halok meg. Jobban leszek. Segít, a fürdőben csodás köd lesz.

   Törülközőbe csavarom a hajam, köntöst és vattát keresek. Letörlöm a tükröt. Meglepően sötétek maradtak az erek is a nyakamon. Felhúzom és leeresztem a vállam.

   A zsebkendőn céklalé csücsörít. A hűtő motorja hörgésbe kezd. Üresebb már nem is lehetne, belehelek. Dörömbölés. A kukucskálóba nyúlik Pim arca.

   Nem tud bocsánatot kérni. Képtelen. Össze-vissza magyaráz, hogy nem úgy értette, nem azt és nem úgy akarta mondani. Ad egy helyes virágot. Homokkal szárította ki. Nem láttam évek óta ilyet, Cinnia. Aztán arcon vág azzal, hogy szeret. Azt a hülye jelvényt is hordja. Most mit csináljak? Mit akar ezzel az egésszel? Néz azzal a vizenyős kékkel. Attól lehet, hogy megcsókolom. Nem is levegőt vesz, szaglász. Az arcomat, az élét – elveszt – a garbó nyakát az orromig húzom.

   Megkérem, hogy menjen el. A kórházba. Anyához. Én nem akarok, nem bírok. Kérjen tőle egy tolókocsit. Pardó bácsinak lesz. Ki akar menni az utcára. Nem is emlékezhetek, mikor volt kint utoljára.

   Pim máris megy.

   Lefekszem.

 

~

 

Kiselejtezett darab. Nyikorog ugyan, de szép kocsi. Fekete.

   Nem ért rá. Sietett. Nem is kérdezősködött. Azt üzeni, hogy vastagon, rétegesen öltözzek fel.

   Pardó bácsi kitölti a széket. Toljuk végig a kerületen. Pim tolja, néha én is segítek. Boldog a bácsi. Mosolyog, megérinti a kalapja szélét, ha szembe jön valaki. Senkit nem ismer. Néha megállít, elmondja, hogy az az épület, amire mutogat, milyen épület volt. Nincs a hangjában semmi.

   Bemegyünk a bankba. Minket leültet, ő föláll. A papírjait keresi, az ablakhoz megy. Meleg van. Pim megsimogatja a hátam. Rámosolygok – nem is olyan nehéz. Jön egy alkalmazott, kávéval kínálnak. A bácsi elégedetten tér vissza. Elrak egy borítékot a kabátja belső zsebébe.

   Folytatjuk a kirándulást.

   A Lyukas erdőhöz akar menni. Nem lehetetlen. Egyszerűen nem ajánlott. Egy-egy fa bármikor kidőlhet; az aljnövényzet olyannyira elburjánzott, hogy nem is igen lehetne az erdőt a várostól elválasztani igyekvő finom, mégis elég erős dróthálónál beljebb menni, mert azonnal tüskék és mindenféle bogáncsok, liánok állítják meg a kíváncsiskodót. Figyelmeztet rá a tábla. Nem is tudna bemenni, nincs az a vastag avar, ami elbírná. Ő csak látni akarja azokat az öreg fákat, a kopár csúcsaikon a fészkeket, amiket a varjak telente nem laknak. Olyanok, mint mozdulatlan, sötét kis felhők.

   Látunk varjút. Az egyik fészek széléről forgatja a fejét. Látunk egy embert is távolabb, befelé, az erdő irányába fordul a teste. Nem foglalkozik velünk. Pardó bácsi veszi észre, hevesen mutogat: egy vörös kutya emelkedik fel a földről, kíváncsian minket néz, aztán eltűnik a rengetegben. Beáshatta magát a kerítés alatt, de az is lehet, hogy régről ragadt bent.

   Irány az Ismétlésbe! – mondja Pardó bácsi, túl hangosan, és azzal folytatja, hogy milyen is volt a kocsma, melyik volt a kedvenc slágere akkoriban. El is énekli, szép a hangja. Nem ismerjük a dalt, de amikor meghajol előttünk a kocsiban, megtapsoljuk.

   Magas, görnyedt férfi szédül az Ismétlésben, vörös paca terjeng az arcán, olyan a szája, mintha megállás nélkül fütyülne. A szakadt kardigánján belelátni a lyukba. Nem messze a Kapitányék asztalától ül le, ahol már várják.

   Pardó bácsi pénzt ad. Pim kér a pultnál. Közösen visszük ki az italokat. A bácsinak és a Kapitánynak is nagyon jó kedve van. Mr. Fóka kifejezéstelen. Szárított csikóhalat kanyarint a szájába.

   A térkép mégsem lesz jó. Ellenőrizte. Még hajnalban járt a kikötőben. Megnyugtathat, a tenger és a hajója is megvan. Gyöngéden ringatózott, nehogy fölsértse. Gyönyörű volt. Utoljára egy képeslapon látott ilyesmit. A horgászok felett sirályok vitorláztak. Aztán látta azt a szobrot, letakarva vitték egy teherautón. Arról lehet hallani mostanában. Jó nagy lesz. Ezt sem jelöli, pedig régieket mutat. Ha működne a térkép – hogy így mondja –, már ezt is kellene.

   Pardó bácsi elmondja, hogy szereti a kétszersültet, a konzerveket, a lekvárokat, gyümölcsöket, gyakorlatilag mindent. Nem finnyás a gyomra. Ennek mindenki örül. Megéhezek. A bolt még nyitva.

   Majd a Kapitány hazatolja.

   Ahogy Pim hóna alól, az ajtóból visszanézek, Pardó bácsi az asztalra rakja a borítékot.

 

~

 

Nem nehéz vagy könnyű – biztosan rájöttem –, szüksége lesz a tengerre. A Kapitánnyal és Mr. Fókával holnap éjszaka, körülbelül ugyanebben az időben kihajóznak. Ami több dolgot jelent: elsősorban azt, hogy nem jön vissza. Ne várjam naponta a parton. Azt nem lehet megmondani, hol lesz; valószínű arra, amerre sodródnak. Elég ennyit tudnom. Meg azt is, hogy hiányozni fogok. Ő már van olyan öreg, mondhat ilyet, sőt olyannyira öreg, hogy ennyi múlttal már az is kész csoda, hogy még van. Nem így, nem öregemberként indul; újra az lesz, aki volt, mielőtt ezt az öregedést megkezdte. Nem. Nem visz magával. Itt az anyám. Ne nézzek rá így. A pótkulcs maradjon, és ha hiányozna, jöjjek csak be. A dobozokat nem viheti. A dobozok itt lesznek, azokban benne van. Minden doboznak száma, minden számnak listája van, azon rajta, mi van a dobozban. Nézzünk példának egyet: kirándulás az állatkertben: 17db fekete-fehér fénykép (13×18-as); a 25. évf. 14. sz. (teljes); a 25. évf. 15. sz. 13-14. old.; a 25. évf. 16. sz. (teljes, utolsó sz.); Anna levágott hajtincse; géz és sebtapasz; 3db gomb; a vörös bögre füle; levél Annától – szeptember 21.; levél Annának – szeptember 21. (piszkozat); Űrhajós: csokoládépapír, rajta egy telefonszám; napszemüveg – fekete; a 126-os számú sorszám; 2db mozijegy – a film címe olvashatatlan; bevásárló lista, tételes összegek; csigaház (Monodonta turbinata). A listákat tartalmazó könyv itt lesz a könyvespolcon. Ha kíváncsi vagyok. Nem értek majd meg mindent, és olyan is lesz, amit megértek, de sosem értem meg. Ő is így van. Mindegy, mivel kezdem, úgysem tudom az elejéről, mert őt már ismerem. Valahogy és valakiként, valami óta. Már ez is menthetetlenül beleavatkozás. Ezt a képet adja. Ő csinálta.

   Nézem, ahogy háttal ülsz, mert az arcodnak nincs hely. A kedvenc szoknyámban vagyok, az ünneplőben, amiről minden alkalommal meg akartak lógni a felhők. Hogy tudok egyfolytában mosolyogni? Az oldaladnak támaszkodom. Milyen magas vagy! A nézők is előre néznek, nem rám, hanem arra, ami innen nem látszik. Nekem még nem kellett, mert minden ezekért a részletekért van.

 

~

 

Eszemben sincs elmenni. Elmondom háromszor.

   Tudja-tudja – mondja Pim.

   Látom, megnyugszik valamennyire. Búcsúzóul a szokásosnál is tovább ölelem, még integetek is, amikor beszáll a liftbe.

   Otthon azonnal pakolni kezdek. Csak a legszükségesebbeket, meleg és még melegebb ruhákat gyömöszölök a hátizsákba. Kimelegszem, elfáradok. Ráérek befejezni délelőtt.

   Lefekszem, elájulok.

   Anya ébreszt reggel – nem hiszem el.

   Reggeli is van. Anya jókedvű. Elmondja, mi mindent látott a városban. Kikkel találkozott. Alig figyelek. A karomat tartanám. Pardó bácsi. Mi van Pardó bácsival?

   Amikor jött haza, akkor futottak össze. Egy másik öregember tolta. Táskát vittek. Nem mondott semmit; jó hangosan köszönt. Hova mennek?

   Kapkodás, idegesség, öltözködés. Pardó bácsi elmegy.

   Innen? Hova?

   Nem tudom. Nem árulta el. Elhajózik a Kapitánnyal – már zokogok.

   Várj! – kiált utánam, de becsapom az ajtót. A hátizsákot elfelejtem, mindegy.

   A bácsi lakása teljesen üres. Egyetlen doboz se maradt, egyetlen levél, egyetlen fecni se. Csak a bútorok.

   Kiszaladok az utcára, majdnem elüt egy szemetes. A megálló felé rohanok, pedig tudom, hogy nem lesz busz. Mit tehetek? Mit tehetnék? Futok, amíg bírok, aztán gyalogolok, sírok, futok. Alig látni embert. Egyetlen nyavalyás autó sem jön, pedig most stoppolnék. Megyek és megyek az út mellett, aztán egyszer csak felismerem a helyet. Egy elkerülő, köves utat, amelyik egyenesen a partra vezet.

   Apával jártunk erre mindig. Bevillan egy kép.

 

~

 

Az üres tolókocsi megfeneklett a homokban. Ahhoz képest, hogy az indulás előkészületei a lehető legnagyobb titokban zajlottak, se vége, se hossza a part menti nézelődőknek. A szőrős kapucnik, kendők, sapkák, kalapok csak úgy emelkednek és süllyednek. Töltik magukba azt a sós lét. Nincs, egyáltalán nincs olyan hideg. Milyen szépek, színesek a kabátjaikban. Zászlókkal vagy esernyőkkel is integethetnének.

   A sirályok vonalakba rendeződnek. A felhők is elvánszorognak egy darabig. A nap már javában helyet cserélne a holddal. Minden sokkal lassabban van, mint ahogy az lehetséges. Nézik, nézzük elkerekedve: hogy kaphat léket, ha tengerből van a hajó.

 

 

 

(Illusztráció: Samantha Keely Smith)

Emi és

Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

 

 

(Illusztráció: Hossam Dirar)

Csipketárgyév

 

 

A szív mintakincsei közé dédelgőkből:

    Nem találja. Úgy kezdődik, ahogy más a kulcsát vagy a szemüvegét nem találja – valahogy csak bejutott, a levelet megírta –, valahol itt lesz: tétován.

   Hajóállásról nem, vízről és vontákról volt szó. Pasztell négyzetecskék és téglalapok a túlparton, egykor kitört képük előrejelzésnek megfelelő. Köd, habkőpor. Viszi a vizet a víz – a Feketéből a Feketéhez –, több táblányit még hozzálöknek valamilyen korábbi országból, vagy kihűl, amint ideér. A nyolcvan kiló konfetti, pozsgásan vigyorgó és tátott szájú maszkok. Olyan szomorú, hogy, lehet, Emi nem láthatja meg aznap reggel. Mi mindenhez elegendő a behajított pezsgősüveg, annak merülése.

   Ez egyszer csönd van. Üres utcák, üres autók, villamosok, mintha mindenki eltűnt volna az éjjeli forgatagban.

   Amikor a fiú elmegy mellette, az átfagyott ujjai súrolják Emi kézfejét, úgy, ahogy egy zsúfolt terem adta lehetőséget kihasznál valaki, hogy titokban, mégis megérintse azt a másikat, akit nem szabadna, mintegy véletlenül.

   Megtorpannak. Boldog újévet!, mondja a fiú, miközben egyfolytában Emi szemébe néz, a szájához hajol, megcsókolja. Aztán hátat fordít, tovább imbolyog.

   Talán gonosz bűbájnak köszönhető, amikor Emi délután, az ágyában ruhástól felébredt, semmire nem emlékezett a találkozásból. Megmaradt viszont, egész évre kitartott benne ez az új, idővel egyre ismerősebb hiányérzet. Pontosan egy évvel később, elsején reggel jutott eszébe a fiú; toporgás, fogadkozás ide, emlékeztető sorok oda, hiába, délutánra ismét elveszett. Azóta ismétlődik így. Épp most sincs meg.

 

 

 

(Illusztráció: laceleaf)

Káró és

Eső kezd.

   Ne hullna, maradna minden milliméternyi csepp függőben, kitöltendő a teret a bizonytalan tartománnyá váló égbolt és a nem különben tisztázatlan föld közt. Ködöz, így hívják, ezzel a névvel tévesztik meg, ami van. A tanácstalanságában belepislantó szélturbina vörös helyzetjelzője, magasan: valahol, hogy az előzőhöz kísértetiesen hasonló, rákövetkezendő percben már hiába várja, amikor megközelítőleg, mégis nagyjából ugyanonnan keresné. Folyton körző lapátokért az emlékeihez forduljon, akár fúj, akár nem.

   Az Öreg-medencék vizét sosem látta; az idegen szemek elé zárt ipari területet törtfehér kerítés húzta mindinkább szorosabbra, ahogy alkalomadtán a környéken sétált, és kíváncsian belesett, vajon még mennyi kavicsot bírtak a robajhoz összekotorni, hogy legalább azzal zúdítsák konténerekbe, vagy – engedve balsejtelemnek – ugyanazt forgatják-öntik óráról órára át ugyanazok az emberek, akikkel különben sosem találkozott, mert az elengedhetetlen gépeikben kucoroghattak, ha muszáj volt kijönniük abból az ablaktalan toronyból, amelyikről már képtelenség lett volna eldönteni, mi fogja össze: magassága tartott, kerülete a legkevésbé sem: hatalmas, rozsdás tűvé enyészett az utolsó alkalommal. Akkor hagyta ott a várost; fejezze az be nélküle, akármibe is kezdett, ha kezdett, és lakóival nem csak egy végeérhetetlen kísérlet résztvevői. Vagy így, vagy úgy, de kétséges kimenetelekre már igazán nem várhatott Káró. Menekülhetnékje támadt. Ehhez a nyirkos alkonyatban egy lebetonozott, sorházak közé rejtett, kis térre tévedt, ahogy szokásos szombati útvonalán a törzshelyére, az Octopussyba cikázott. A több tucat szárítókötél közül az egyikkel törlőrongy is nyúlt. Szórakozottan behúzta fejét, ahol kellett, lehajolt, átvergődött a zsinórok között-alatt, mint aki jól végezte. Néhány pillanat múlva azonban nyugtalanság fogta el; valamit nem vett észre, megkerülte a figyelmét valami, amiről azt sem tudni, hol volt idáig, merre járt, milyen körökön futott, azt viszont igen, hogy csak most éri utol Kárót. Aki lassan eszmél. A látottak a tudatában egyesével, képenként jelentkeztek, kontúrjaikat a rájuk irányuló, mindahány lehetséges műveletnél feladva. Visszafordult az imént átsiklott részletben ellenőrizni ezt; későn: többé aligha találni rá. Hol volna ez a részlet?

   Ez lett lészen az utolsó csepp.

   Van-e arra bármiféle biztosíték, vagy esély legalább, Kedves Káró, hogy a későbbiekben kiélesedik a nevezett képsor? Nincs. A homályosság a kép része. Egy pillanat, amikor kiderül, mit nem vett észre, mármint az észrevehetetlen észrevételén túl? Hogy mi az isten zajlik?  Nem, nincs, itt az sem jellemző; azt sem tudni, mi jellemző, a hely jellemzői folyamatosan változnak: ez jellemzőként állítható. Mit értenénk jellemző alatt? Megvilágító erejű..? Nem-nem; hagyjuk a fényt. Fontos jelenet? Nem tudni. Ez az, amiért menekülnie kell innen. Ez a hely megőrjíti. Ha nem azonnali hatállyal, akkor holnap vagy holnapután.

   Hogy a bristoli Arranged raktárházban kitöltött, két évnyinek megélt éjszaka mennyiben járult hozzá Káró távozás előtti érzékenységéhez, annyiban esetlegesnek tűnik, amennyiben élete korábbról datált eseményei között is szép számmal akad hasonló, a szituáció milyenségére hagyatkozó, arra pedig a szélsőségesként értett magatartásminták felől érkező reakciókból.  – Tapintatos szemlélő legyen a megmondhatója, aki volna is olyan szíves. Mialatt, miután Káró lelkéből tájékozódna, vagyis bizonyos nézőpontból maga is szereplőjévé lépne elő az ő akármilyen lelkének, részesülne belőle, kibillentené, előmozdítaná, berendezkedne, komálná, vele szomorkodna, örülne, utálná, elhatárolódna; tárgyává is válna. Ilyen személy azonban nincs, nem hord a föld a hátán, ezért nem erősíthetné meg még ő sem azt, hogy Káró kétségbeejtően néma válaszai ezekben az epizódokban tulajdonképpen nagyon is megalapozottak voltak. Sajnálatos, lelke magának való, egyszeri, félelmetes és csodálatos, kietlen és buja – ellentételezéssel – szakadékokkal és meredélyekkel, lélektani törekkel és javaslatokból feltérképezhetetlen, otthonos tájék. Rezervátum. Látogatót nem fogad, és nem tartozhat másra. Legalábbis Emi felbukkanásáig ebben a reményben ringatózott.

  Ami Kárót illeti, változását formálisnak és visszafordíthatónak, elsősorban ideiglenesnek érezte. Tegyük fel: elszökik Bristolból, a megsokasodó, ősz sörtéi kihullnak belőle, a sápadtsága megfakult közjátékká lesz, a ráncait hús nyomja ki ismét, az erotikus álmok és azok alakjai visszatérnek, mert lesz hova, átaludt éjjelekbe, valódiságuk kétséget kizáró, nem reggeli kusza, felidézhetetlen alkalmi marad. Hiányozna Emi a felsorolásból, holott nem. Megy vele, nyilvánvalóan. Az álomalakok nélkülözhetetlenek az éjszakáihoz, Emi az ébrenlétéhez; nem lesz róluk tudomása, ahogy korábban azoknak sem lehetett róla.

   Semmi nem úgy történt, ahogy aznap este kieszelte.

   Az, hogy nem volt igaza a várossal kapcsolatban, most válik nyilvánvalóvá. Ahol élt, nincs, és mégis; megint más tulajdonságokat meresztget. Amikor először érkezett, noha korábban nem járt itt, úgy gondolta, rossz városban szállt le. Napokig azt, becsapják, a térképeknek megfelelő, hamis táblákat aggattak mindenhova, a megkérdezett emberek ráadásul túlságosan egybehangzóan és magabiztosan állították, valóban, ez Bristol. Az az elakadt lemez gyerekkorában, amelyiket azért hetekig újra és újra próbára- és feltett, mert még így is jobb volt várni arra, hátha meggondolja, és folytatja a dalt az énekes, minthogy semmit, sehogy ne halljon meg belőle, Káró remélte, elárulja kilétét a város. Ezzel vette kezdetét az itteni élete, agya naphosszat a csalás leleplezésének részletein kattogott. Útikönyve képeit hasonlítgatta a város kínálta látványosságokhoz. Filmrészletekben és regényekben kutatta az eltéréseket. Véletlennek látszó beszélgetései inkább kihallgatásokra emlékeztettek, nem is állt meg minden járókelő az egyre bizalmatlanabb külseje miatt. Aztán elege lett; az összefújt falra, amelyet órák óta bámult a sötétben, krétával kiírta: Ez nem az a város! Itt fáradt el végleg az idegrendszere. Hazabotladozott, elaludt. Bármi is történt vele éjszaka, reggelre beletörődött; kiment a házból, ahol először bérelt szobát, rágyújtott a hátsó udvarban. A többi vakolatlan ház fölött a turbinákat, darukat méricskélte, a felhők riadt elváltozásait, a kerítésen lapuló macskát, tobzódó sirályokat. Kifújta a füstöt, ez is megteszi, mondta csak úgy, magának, akárhogy is hívják. Ha itt kell lennie, itt lesz.

   Távollétében néhány, áhított személyiségváltozása a megkívánt helyre zökkent, más, korábbi becslés azonban mégsem nyert teljes körű igazolást. A város változékonysága továbbra is egy ismeretlen előírást követhetett, a prognosztizált pályairánya viszont kitért a kiszámíthatósága elől. Azaz, tulajdonképpen semmi nem változott az előző időszakhoz viszonyítva. Leszámítva Kárót, aki ezúttal már másként ítélte meg az alakulást. Feltehetőleg nem azért, mert ő elment, hanem ­– maradva egy heliocentrikus világkép szembeszökő kontextusánál –, mert ő, Káró visszatért, azért. Nem a távolléte tette tönkre, szervezte így, újjá a távollétében, semmissé, és ezért rejtegetné előle Bristol a bristoli új arcát, talán valami romjait. Káró emlékezete se okolható, annak működési módja – hiszen mi mindene nincs az ő emlékezetének –, zavara, a híres – rosszul emlékszik –, ami hibásként idéz erőfeszítéseket termékeny diszkrepanciák helyett, egy másik, a jelen múltjából egy korábbi múltra licitáló állítás jelenébe mozgóval szemben, az eleve azonosíthatatlan természetét kárhoztatva az azonosíthatatlanság hátteréből. Szétrendez mindent az idő, hiába rendezgetné, az emlékezetét is.  Most, ebben a pillanatban az a legvalószínűbb kijelentés: a város nem rejteget semmit, hatalmas párafüggöny emberek, épületek, biciklik, kutyák és autók és fák nélkül; Káró egyszerűen ezt a hatást gyakorolja . Mindez valódi köddé lesz hirtelen, olajosan csillog ki, kút karja korog föl-le belőle – ködkút –, pumpálja, fölméri egy másik város lehetőségeit. Templomhajót több ezer sötétlő kövenként, alacsony falat ugyanolyanokból a közbülsőként feltünedező temetőkert mellé, az újságos kirakatát, a zöldséges ládáinak gyümölcseit, a műemlékké nyilvánított telefonfülkét, bojtot, alatta a színben passzoló, kötött sapkát, Emi arcát. Így érkezik Bristol, az, amelyik, úgy látszik, helyenként ismerősre vált. Megjelenik, fölsül a nap.

 

 

 

(Illusztráció: Valerie Interligi)

Pöttyös

Tetőtől talpig meghalok.

   Mint mindenki, de mint mindenhez, ahhoz is biztos terv szükséges, felelte nagyapám, és átharapta a marcipán szívet.

   Ki tud többet megenni, én, vagy mondani, ő, az anyám a születésnapomon; a torta közben kapott észbe, hogy katicáknak biztosan jobban örülnék. Sosem ül le, olyan jó nézni, ahogy eszem. A vendégek kacagtak, hiába kapálóztam kézzel-lábbal, hiszen egy-két katicáról volna szó, és azokat is régen, csak véletlenül. Ezek az apró részletek már senkit nem érdekeltek, csörömpölt-csendült az asztal a nevetéshez. Szemeiktől bogarak púposodtak az öklömben, csordultig lével és megannyi ponttal gazdagítva a számat. A zsúr után nagyapa még cukrászdába kellett, hogy vigyen, ha azt akarom, a mák íze máshonnan is idézzen. Tömhettem, édesség nem fogott rajtam.

   Édesem, Isten éltessen!, és ezt a gyűrűt adta. Két soros körben köves, akkor nagy volt az ujjamra, most az izzadtságtól hagyna le, most, amikor lefékezek a házunk előtt, és a kulcsot fordítanám. Azé a nagyanyámé volt, akit a történeteiből megismertem.

   A kocsi hangjára kijön anyám hálóingben; világít az udvari lámpa, a falra – mindenféle árnyakból – mindenfelé lepkék kapaszkodnának; csontocskái kiütköznek a sápadt szöveten. Le kell hajolnom hozzá, hosszasan szorít; ragadok.

   Nem mondanám, hogy érintetlen, ahogy azt se: olyan, ahogy utoljára hagytam. Kényszeresen kísérletezik, ezalól a szobám se lehet kivétel. Ha még heti rendszerességgel rájön, megközelítőleg kiszámíthatnám, hogy amióta utoljára elmentem, hányadik variációja – legalább hatvanadik – ez az általa feltételezett és felállított, majd újraértett és újrarendezett rendnek: semmit nem találok. A meglepetést inkább az okozza, ha valami nyomban előkerül. Nem tudnám megmondani, ebben az állandó rámolásban visszajuthatott-e az a valami, vagy van, amihez már nem nyúl. Mosolygok ezen, ha, amikor még itt éltem, nem is tudtam, mert megőrjített. Nemcsak máshogy képzelte a rendet rendnek – mert azt mindig máshogy –, de a veszélyessé, feleslegessé vagy használhatatlanná váltnak nyilvánított dolgaimat kiválogatta, aztán vagy titokban, vagy nyíltan kidobta, elajándékozta, eltűntette. Visítottam, sírtam egy-egy baba, trikó, cipő, könyv, nyaklánc vagy fésű után. Nem a trikó és a fésű miatt, hanem, hogy bármit lehet. Nincs magánszférám – mondtam egy idő után – nincs életem, nincs nyugtom, és amikor bevágtam az ajtót, behallatszott, innentől egy hétig szabadságom se lesz.

   Ilyen körülmények között önkéntelenül is lelepleződtem. Ezek miatt az áruló tárgyak miatt, amelyeket titoknak szántam, és amelyek tehát nem maradhattak sokáig abban. Ugyan nem minden esetben jöhetett rá anyám, hogy itt éppen az van, mivel az eseményekre vagy személyekre akár – számára legalábbis – felismerhetetlenül is utalhattak, nem kellett a bugyinak azonnal szakadnia, az aszpirinnek nyugtatókká válnia ahhoz, hogy velem kapcsolatban valamit ne találhasson rendben.  Ha volt is, ami egy ideig kitartott a szobámban, az még semmire nem jogosította fel egyikünket sem, később még egészen nyugodtan lába kelhetett ugyanannak a már többszörösen is biztonságossá nyilvánított tárgynak. Én meg, persze, az illető tárgy hollétére, tartózkodási terveire nem kérdezhettem rá, mert azzal akár be is ismerhettem volna annak fontosságát, szerepét, ez viszont rögtön kockázatos találgatásokat szülhetett. Adódtak rejtekhelyek: berakásokban, parketta alatt, szekrény tetején, lapok között, búra mögött, virágföldben, mindhiába vándoroltak, semmi nem garantálta azt, mondjuk, hogy egy hajtincset és fogacskát rejtő szerelmes boríték valaha előkerül. Azért sem, mert egy idő után már én magam sem tudtam, mit és hova is tettem. Ami viszont most biztosan megvan – mert meglett hozzá –, az a táskámban jött velem, amivel váratlanul teljesül egy elengedhetetlen feltétel. Nagyapám feltétele. Ez az, ami miatt a szünetben hazajöttem; hogy végre belekezdjek.

   Jó itt lenni, ebben a nem teljesen ismeretlen szobában, ahová már légkondi is került, és hogy, hogy nem az asztalon egy ezer éves, még becsomagolt festék. Igazán kedves anyámtól. A lepedőbe csavarodott lábaim, a kilógó körmeimen meggylakk – le kellene, le is fotózom: hogyan rövidülnek.

 

 

 

(Fotó: Keserü Piroska)

Szénszem

Emlékezetes télnek indul.
Egy november belsejébe forduló reggelre a hó kinőtt. A füst a kertvárosi kémények kürtőjébe fagyott volna, ha fűtenek, de mert előző nap még könyékig felhajtott ingben egy megkésett, nyári vasárnap délutánt ünnepelhettek fagylalttal és sörökkel a mostani Cuki cukrászda teraszán, eszükbe sem jutott éjszakára begyújtani; ájultan hevert a városrész. Gereben plébánostól, aki különben korán kelő hírében állt, még tőle is többen kétkedve fogadták, hogy éjszaka a parókia kitört ablakának helyébe támasztott tartalék ólomüvegen, Jézus tiltó kézmozdulatának ellenére, mégis átlátva ezen az átláthatatlan tenyéren, a hold korongjának előterében megfigyelhetett volna egy gurgulázó, a seprű minden kényelmetlenségével együtt is az ölét markolászó boszorkányt mint az éji történések okát. 
Magyarázhatta is ezt a szomszédos Csipek néninek, miközben egyre felhevültebben lapátolt ki egy ösvényt a járdán, a néni látta, amit látott, és abban nem volt semmi boszorkányság. A plébánost a Kovács fivérek fuvarozták haza, támogatták be, tették ágyba. Bűntudattól kísérve dohányoztak az autó mellett; az a törköly a keresztelő végén, az talán már nem kellett volna: így idézte Csipek néni a hó alól kiszabadított, korabeli ABC-ben, hogy még jegyzetfüzet sem kellett hozzá, bárki megjegyezhette néhány nappal később.
Én a havazást követő harmadik napon keveredtem bele, mert Sopsics Bandi padra fagyott tetemét csak akkor találták meg a parkban. Hozzám indult a kocsmából azon az éjszakán, hogy szándéka szerint meglékeljen. Próbálták lebeszélni, megállítani, de aztán legyintettek rá, makacs fiú volt. Nem bírt beletörődni, hogy engem választott a nagyanyád.
Nem jutott el a házig.
Ez volt az a pad. 
A nagyanyád nevetett az egészen, nem hitt belőle egy árva szót sem. Először azt sem tudta, ki az a Sopsics Bandi, aztán amikor rávezettem, még kevésbé tűnt a történetből bármi hihetőnek, mert ugyan látta Bandit néha a templomban, de az a szegény fiú soha nem kereste a társaságát, még csak nem is szólt hozzá.
Azonnal a kórházba kellett vinnem, ahol egy külön kórteremben olvasztották a még mindig ücsörgő Bandit. Nagyanyád nem láthatta, mert, ahogy Bandi anyja megtudta, ki is a te nagyanyád, azonnal nekiesett, hogy kikaparja a szemeit. Az ápolókkal kellett szétválasztanunk őket. Mindketten nyugtató injekciót kaptak.   Nagyanyád napokig nem ment az utcára. Ágyban maradt, sírdogált. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de onnantól megváltozott. Hidegebb lett. Többet nem volt hajlandó templomba menni, még a környékét is kerülte. Nem is láthatta, ahogy a káplán az egyik hóember szénszemével írja fel valami táblára a változást a liturgia vasárnapi rendjében, mert a templom előtti táblácskák tavaszig mozdíthatatlanná fagytak.
Te még sehol, anyád hasában sem voltál, de még anyád sem a nagyanyádéban. Na, mit szólsz hozzá?
 Ha olyan hideg volt éjjel, miért nem fagyott meg mindenki? – kérdeztem.
Nem rossz; de tegyük fel, hogy a házfalak megvédték őket, és mindnyájan a fejük búbjáig húzták a takarójukat. Rendben?
Túl sokszor nem láthatott a nagymama, pedig végig volt szeme.
Igaz, de mindig máshogy nem.
Itt változott a nagymama boszorkánnyá?
 Nem, Kicsim, vagyis nem tudom biztosan. Még valami?             Nagypapi, micsoda hülyék a fiúk – mondtam nagyapának, aki elégedetten bólogatott.