Ráeső részében ki-kibukkant a nap. Ahhoz éppen elég erőtlenül, hogy ebbe a ködös, matt reggelbe igyekvő alakot megállítsa, nyitott kabátjára figyelmeztesse, majd kezét a hozzátartozó kesztyűkben tüntesse el.
A közelgő hideget Mr. Goodnight a csontjaiban érezte. A csuklóját fogta ilyenkor, forgatta, ropogtatta, a régi balesetet emlegette, amióta a hűlést előre érzi, még ha szelek, és háztetőkbe csimpaszkodó felhők azt nem is ígérik. Mondhat bárki bármit, a keze nem hazudik. Rosszul forrt össze vagy az idegek sérültek, mindenesetre olyan, mintha tűvel szurkálnák. Egyre nehezebben viselte; fájós tagjára két hosszú kesztyűt húzott, és innentől ez a hangsúlyos heg csak akkor került elő, ha olyasvalakinek mutogatta, akiről úgy hitte, még nem látta. Az évek alatt azért akadt, aki nem.
A kikötő közelében időnként átfestettek egy-egy vendégházat, hogy legalább árnyalatukban különbözzenek arra a néhány órára, napra, amíg a színüket el nem unja a pára. Akik, ahogy már a mólótól beljebb, a csigavonalban kanyargó főutcára értek, véletlenül sem kerülhették el Rob kocsmáját, ahol Mr. Goodnight nevezetes keze a reggeli és későesti órákban megpihen.
Megvolt a napirendje, amin, amióta ennyi szabadideje lett, soha nem változtatott. Korán kelt, első útja a partra vitte, a hajnali útjukról visszatért halászokkal beszélt, hogy és mint, milyen állapotban van a tenger. Ha már elég távol került tőlük, érzelgősen a víz irányába motyogott, amiből ugyan nem sok látszott a ködben, de a hullámzás hangja biztosította, hogy ő, a tenger azért ott van, és figyel.
Amikor befejezte, hátat fordított; a köd foszladozni kezdett.
Az ablakszemek javarészt csukva voltak, nem tükröződhetett az üvegeken, ahogy komótosan Rob kocsmája felé tartja az irányt, ahogy az sem, ahogy különösebben Mr. Goodnight sem szentel figyelmet annak a néhány macskának, verébnek, a pasztell vakolatokon vonuló repedésnek, kódorgásból sunnyogó kutyának, szárítókötélen hagyott lepedőnek, az ajtók elé már letett, színültig telt tejesüvegeknek: a reggel tartozékainak.
Bent valaki dúdol, Phil az. Segít nyitni. Összesöpör, felmos, szellőztet, letörli az előző esti asztalokat. Sört csapol Mr. Goodnightnak, aki biccent. Rob nem jön elő.
Phil Mr. Goodnight kezét nézi.
– Nagyon fáj?
– Még nem vészes. Eljött Nancy?
– Nem. Tegnap semmi, Mr. G.
– Eljön újra, meglátod.
– Álmodhatnék valaki helybelivel, akit jobban ismertem. Magánál? Ugyanaz?
– Ühüm.
– Nem unalmas?
– Mit csináljak, muszáj aludni. Meddig voltatok?
– Nem tudom biztosan.
– A Sean-féle banda?
– És néhányan még befutottak.
Mr. Goodnight csak most veszi észre, hogy nincsenek egyedül, valaki, egy sötét hajú nő már itt van, megelőzte, ráadásul annál az asztalnál ül, ami fölött egy hatalmas állkapocs mered ki a falból. Pont ott, azon a széken, ahol ő szeret ücsörögni reggelente, mert onnan meglehetősen jól lehet ábrándozni.
Egy fekete macska fekszik az ölében, Spell, Rob macskája.
Mr. Goodnight így is örül a nőnek, a mondandójához kapóra jön.
Leveszi a kabátját, felakasztja a fogasra, eligazítja a lecsúszott kesztyűket. A pattogó kályhához lép, két nehéz hasábot dob bele.
Kér még egy pohárral, és odasétál a nőhöz, aki az ablakot nézi. Megszólítaná, de a nő a gyorsabb. Először nem is fordul meg:
– Üljön csak le! Szép ez a temető.
– Igen, az; gondozzuk.
– Van benne halottja?
– Van.
– Tartják a halottak napját?
– Igen. Amíg élünk, biztosan lesz.
– Itt is kipakolnak mindenféle rémségeket?
– Van, ahol igen. A gyerekek szeretik.
– Áruljon el valamit! Az nyilvánvaló, hogy az élőnek van halottja, de mi van, ha a halottnak nincs élője? Az kihez jön vissza? És miért raknak ki ijesztő alakokat, hiszen aki meghalt, az legalább olyan ijesztő, ha nem jobban – ha ezt egyáltalán fokozni lehet -, mint azok a bibircsókos boszorkányok, elfolyó fejű szörnyek, pókok, denevérek, csontvázak, fénytől imbolygó tökfejek; nem hinném, hogy ezek elijesztenék őket, sokkal inkább odavonzzák, hogy még mielőtt a kísértetek kísérteties fondorlataikba belekezdenének, magukra ismerve először legalább nevethessenek? És ezt pont a kicsik kedvéért? Még sírköveket is raknak, mintha temető lenne minden háznál; mindenhol egy-egy borzalmas jelenet. Akkor most ezek mutatják, hogy hol és mi fog történni akkor este? És mi köze van ehhez – hogy is hívják, igen – Spellnek, vagy az összes fekete macskának szerepe van?
– Úgy érzem, kész válaszai vannak.
– Á! Ne is törődjön velem! Rosszul aludtam. Ilyenkor ilyen vagyok. Magának vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– Valakije?
– Volt, már nincs.
– Elhagyta, vagy elhagyták, vagy meghalt?
– Igen.
– Melyik igen?
– Meghalt.
– Sejtettem. Magára van írva.
– Valóban?
– Igen. Meglátom az ilyesmit. Mikor történt?
– Maga még kislány lehetett.
– És azóta?
– Nem, azóta senki.
– Mi történt?
– Egy baleset.
– Ki volt a felelős? Felelős mindig lehet. Maga, ugye?
– Azt mondanám: nem.
– És ha nem azt mondaná?
– Vihar tört ki, amire senki nem számított. Nem akármilyen. Több tucat hajót elsüllyesztett. A verőfényes napból koromsötét éjszaka lett. Tudja, azóta sem láttam ilyesmit.
– Nem válaszolt.
– Mit mondjak?
– Mondja, hogy a felesége…
– A menyasszonyom volt, Ali.
– Mondja azt, kedves uram, hogy Ali el akart menni, mert elege lett ebből a halszagú koszfészekből; új életet akart kezdeni máshol, magával vagy maga nélkül. Nem is, hát persze, hogy maga nélkül, és ezt a hajón jelentette be; itt hagyja, másnap indul. Ez volt a terv.
– Nem. Nem ez történt.
– Akkor mi? Kiderült, hogy viszonya van, és nem tudta türtőztetni magát.
– Eltört a kezem, kijött a csont a bőrömön. A hajó is összetört, elmerült. Akárcsak Ali. Nem így szoktam elmesélni, de magának élénk a fantáziája, elég, ha ennyit tud. A végén még valamit hozzáköltene.
– Milyen volt, amikor kivetette a víz?
Mr. Goodnight nem felel, de nem is kel föl, nem hagyja ott a nőt.
– Bocsásson meg. Megint álmodom a férjemmel. Nem úgy néz ki, ahogy vártam; azt kérdezgeti, miért, és nekem fogalmam sincs, mit mondjak.
– Én nem látom soha Alit; nem tudok álmodni.
– Sajnáljam?
– Alig tudom felidézni az arcát.
Csendben ülnek.
– Indulnom kell. A Kagyló-háznál találkozom a vezetővel – micsoda név ez is?!, és ez jutott nekem. Mondjuk, azt nem tudom, itt milyen látnivaló lehet.
– Ha marad, és beszélgetni akar, a házamat könnyen megtalálja, csak keresse Goodnightét. Fehér hintaszék a tornácon.
Spell leugrik, sértődötten hátramegy.
Mr. Goodnight az ablakból nézi a távolodó nőt.
Kesztyűs kezével a poharat forgatja az asztalon. Eszébe sem jutott a sebhelyet megmutatni.
Megvakarja a heget, ami úgy néz ki, mint egy horog. A fény felé tartja, aztán visszahúzza a kesztyűit. Megint fájni kezd.
Felíratja a söröket, veszi a kabátját. Ideje menni. Alig néhány nap, és itt van a valódi hideg. Addig el kell rendeznie az udvart.

(Illusztráció: bc)

A szemek átlagosan tizenhetet pislognak percenként. Egy másik oldalon ez az érték tizenhat, egy harmadikon tizennyolc is lehet. Tizenhéttel számolva ez naponta 16320, évente közel 6 millió pislogást eredményez. Nyilvánvalóan merő pislogás az ember. Fokozott koncentráció, összpontosítás, éber figyelem következtében a pislogásszám lényegesen kevesebb. Nem bír, elfelejt, képtelen leereszkedni ilyenkor a szemhéj, becsukódni a szem. Figyelme tárgya nem hagyja. Másrészről a pislogással kiesett idő okán érzett kétségbeesés szorongathatja alkalom adtán a megfigyelőt, mintegy a figyelem folytonos fenntartására sarkallva. Újabb, korábban soha nem tapasztalt látnivalót ígérve, netán, és ez legalább olyan fontos, remélni sem mert, vagy nagyon is remélt, az esetleges előzményekből következő látványosságban bízva néz mereven maga elé bárki. A látnivaló általában egybeesik valami megértésével. A pislogás nemcsak hátráltatja, de veszélyezteti is azt. Nyomát vesztve valamilyen nélkülözhetetlen részletnek, a pislogás alatt meghiúsulhat, vagy ami gyakran még rosszabb: felismerhetően részleges marad. A pislogás kikapcsolásával, amit a megfigyelő sokáig nem vesz észre, a tudat a vizuális folyamatosságot biztosítja – semmi nem téveszthető szem elől, a megértés egyik alapfeltétele tehát adott. Lehet egyfolytában bámulni, érthetővé téve valamit, ami tulajdonképpen nincs ott. Esetenként azonban szúró fájdalom lép fel szemszárazság miatt, megszakítva ezzel a megfigyelést, kockáztatva az aktuális látnivaló megértésére irányuló kísérletet. Igen, valós probléma, pislogás nélkül kiszárad a szem. A héj fönnragad, a szemgolyó nyikorogva mozdul, kellemetlen érzés, valóban. A szemhéj egyenletes, körkörös dörzsölésével a kötőhártyára visszajuttatott folyadék, a könny enyhíti leggyorsabban a fájdalmat, vagy bármilyen szemkímélő szemcsepp. Neki a bal szeme az érzékenyebb, az szárad ki, majd könnyezik elsőként, azzal kacsint, kancsalít. Bal szemes – ha nincs még, lehetne ő ilyen. Kétbalszemes. Olyan, aki nem lát a szemétől. Elkalandozott, pedig már milyen jól értette.

Ilyesmire gondolni sem mer. Nem lesz baj, mindegyre hajtogatja, elragadóan magabiztos léptekkel haladva fölfelé az ormótlan márványlépcsőn. Komoly feltűnést keltve Hamupipőke tipeg hasonlóan derűsen a bálban, egy szerencsésebb kimenetelű történetben.
Vajon mennyi ideig visszhangzana a visítása? – még egy sikkantás is hosszú perceknek tetsző pillanatokig tart. Az ezt követő kuncogásával sincs ez másként. Mintha nem belőle jönnének ezek a hangok. Ezek szerint nem emlékszik a saját hangjára, pontosabban arra, hogy ilyeneket is tud; felszabadító érzés.
Az épület, tág teret kínálva Emi képzelgéseihez, egyszersmind könyvtárnyi irodalmat idézve, mozdulatlan csöndbe dermed. Nem nyílnak ajtók, nincsenek elképedt tekintetek, senki sem szólongatja. Nincs, akit halálra rémíthetne, ami igazán rémisztően hat.
Hogy lehet az, hogy sosem járt itt, és mégis felismeri a folyosó falára bekeretezve fölfüggesztett vízfestményen az elcsurgott vöröstől maszatos arcú, szőke kislányt. Kezében pöttyös labdával, válla fölött ívelő, a papír jelentős részét betakaró, citromsárga nappal a háta mögött, nyugodtan álldogál, egyúttal azt az eseményt is megörökítve, ahogy elsőként suta alkotójára mosolyog.
Ez csak egy dolog.
A társalgó méregzöld karosszékének párnája mellé becsúszva találnia kell egy katicás hajcsatot; íme. A kilincs mellett, a terebélyes, városra néző ablaküvegre lehelve korábbi, ujjbeggyel fölírt szó válik láthatóvá: most. Igen, valahonnan tudja mindezeket.
Azt is, hogy azonnal benyit ezen az ajtón; odabent elegáns iroda és a sötét íróasztal mögött öltönyös férfi várja. Udvarias, mosolyog, hellyel, kávéval, ásványvízzel, keksszel kínálja. Fecseg, szóval tartja, amíg kiszolgálja, aztán leül. Megigazítja zakója hajtókáját, jóllehet nincs rajta gyűrődés. Megigazítja szemüvegét, jóllehet nincs szeme.   Döntenie kell, nincs más megoldás.
Emi nem akar választani.
Akkor kénytelen lesz ő.
Arról hallani sem akar Emi.
Muszáj.
Kéri Emi, ne tegye.
Sajnálja, mondja a férfi, határozott. Mostantól Emi némuljon meg.

Kép: M. C. Escher

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

Csaknem áttetsző, fakó fellegvárak, paloták a sok száz régi képeslap egyikén, egymás hegyén-hátán, néhol szűk sikátorok homályától tagoltan. Falra dermedt borostyán: javarészt kíméletlen satírozásnak hat. Árnyékához igazítva a karcsú óratorony mutatója vesztegel. Az elenyésző tér hófehéren vakító padján senki olyan, akit Káró szem elől téveszthetne.
Hátoldalán címzett nélküli, elkezdett, szép cirkalmas, nagy és jobbra dőlt fekete betűkkel írt üdvözlet, magyarul, a Rua do Almada párás és levegőtlen antikváriumában. Reménytelen, kuncogott Káró magában, az anziksz ára után kutatva zsebében.
Fénytelen tócsákat kerülgetve baktatott fölfelé az utcán, egészen a dombtetőig, ahol egy pékségben kiflit és tejet vett. Reggelije közben hol a szürke égboltot, hol a gőzölgő háztetőket fürkészte; az éledező szélből kiszagolva a tengert, mi tagadás, jóleső nyugalom árasztotta el.
Izgatta kíváncsiságát a lap. Alig fér ki a láthatatlanul, alaposan eltervezett szövegből valami a túlságosan nagyméretű betűkből adódóan. Akkorák, amekkorák, kicsinyítésre vagy nagyításra, egyáltalán, további formázásra alkalmatlanok. Mekkora ember az mégis, aki így ír? – könnyen felmerül ilyesfajta kérdés, amennyiben az alaki összefüggés indokolt. Az Óriás isiben tanultakon nehéz változtatni. Rögzült, igen, meglehet. Másrészt, élve a gyanúval, mi van, ha másról van szó. Se kisebb, se nagyobb betűkkel írt mondatok nem hagyhatták el szerzője kezét, bármekkora tér is kínálkozott, számos megoldhatatlan próbatétel elé állítva ezzel rögtön a sorok mögött megbúvó, egyre talányosabb figurát.
Itt írja alá, a kipontozott vonalon, nem, nem ott, és nem is ott; na, még egyszer, újra! – szegény, ezerszer hallhatta, amin persze nincs mit csodálkozni, ismerve már az átok működését.
Mivel korán ért a lap széléhez, első szavát kénytelen volt alatta, új sorban, kissé a már leírt betűkbe hurkolva, befejezni. Hogy aztán újult lendülettel folytatva jusson a következővel szinte nyomban a papír végére. Hiába nézte, forgatta hosszasan Káró.
Hamarosan lát, mindössze ennyit írt valaki.

Határozókban lapuló vadállatok egyike. Magyar és latin neve dacára meg se mukkan – váratlanul: nehéz lesz tőle megijedni. Attól még, hogy valahol itt van, élőhelye, rendszertani besorolása csupán óvatlanul valószínűsíthető. Magas, kusza, elharapódzó sötét, finoman ropogó rengeteg – Lüver Emma megtorpan, leleplezésre várva. Miként az elmúlt napokban, most sem történik semmi említésre méltó, egyedül saját, elviselhetetlenül hangos szívdobogását hallja, látni azonban semmit nem lát. Ezúttal is hátrál; a liget mellett kivilágítva felejtett járda – így könnyű, becsukott szemmel is odatalálni. Határ, ahol az éj sátortartói reszketeg lámpák.

   Hogyan is lehetne hazudni egy szemész apának? – a legapróbb hamisságát is nyomban látná, megszólalnia sem kellene, elég volna az aprócska, idővel mélyülő ránc szabálytalan rezdülése, annak gyakori, aggodalomról tanúskodó megjelenésének hiánya, apja egyből észrevenné, tudná: valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. Kérdezné, mi történt, vagy mi az, mi bántja, és Eminek ráncot kellene magára erőltetnie ahhoz, hogy szavai félénkségével megnyugtathassa apját. Aki kacaghatna, ölébe kaphatná, azt felelve: kizárt, hiszen nincsenek semmiféle szörnyek. Sőt, szemüvegét igazgatva orrán hozzátenné, kissé raccsolva: ez egy nagyon tisztes, jólszituált környék, kérem, itt nem fogadunk hívatlan, hogy is fogalmazott, kedvesem, rémalakokat. Ezzel igencsak megnehezítve Emmi dolgát, mert odalenne mindaz az az ismeretlen szorongás, amelytől napok óta nem kívánt szabadulni.

   Mondd el, mit látok! – kérhetné apját, és ő azonnal mondaná: asztalt, mellette a csodaszép anyádat, amint riadtan várja: ebből már megint mi lesz? – de tudjuk jól mindhárman, titkon nagyon is kíváncsi rá. Látod, mosolyog. Nincs a mosolyában más, és a mosolya mögött is ő ül. Miként a poharában málnaszörp, nem pedig bodza van. A könyv azonban, amelyet olvas, már más kérdés. Amit abban lát, azt csakis ő látja, te nem; valószínű, akkor sem azt látnád, ha ugyanazt olvasnátok.

   Emi semmi ilyesmit nem látna, mert sötétből lélegző rengeteg van a konyhában.

/Illusztráció: Paul Klee/

Anyám fizetése miatt nem kaphattam volna kollégiumi  helyet. Ez a probléma nagyapa egyetlen telefonhívására megoldódott. Ragaszkodtam hozzá, ne a mindenki  által csak Hotelnek becézett, üveghomlokzatú épületbe, hanem a sokkal életszerűbb, Pete utcai tizenöt emeletes panelba költözhessek be egy borult, szeptemberi délután. Lakók bővebben… →