Fitos Adrián összes bejegyzése

A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar szakon, majd az ELTE-n hallgattam összehasonlító irodalomtudományt. Első kötetem, Készülődés címmel 2018-ban jelenik meg a FISZ-nél.

Jó lesz vigyázni

Szándékától nem áll el az éjjel. Csorbulni akár, hogy kiemelkedjen a közelgő konyhafénytől, amikor egy kalap alól, szürkén, megszabadul a lélegzet. Amint elhagyja, és a következőkhöz ér, vissza-visszafordul: a korábbiak ott vannak-e még, vagy funkciójukat letudva, adott jelre elenyészett valamennyi: hadd teljen be a sötét. Így megy; időközönként. Egy fiatalember.
Nincs ebben semmi allegorikus. Az éjszaka mint olyan – úgy magának az ismeretlennek megfelelő kép – annak beláthatatlansága lenne –, ami, itt, fényekkel; nem azonosítható a fiatalember előzményeivel: egy fiatalember múltjának felvillanó és bizonytalan kimenetelű epizódjaiként; ezek azok, amikből nem kell tudni semmit, most, mert nem képeznek részt. Így: ne vezetne előre, se vissza, csakis félre. Tehát múltja nem lesz. Nem ismerete nélkülözhetetlen; legyen az hozzá: ennyi elég. Ugyanakkor nagy szükség van erre az éjszakára; nem egyedül azért, mert nem látszik tőle vagy benne valami, hiszen az éjszaka régi jó rejtegető; nem. Másról van szó. Azt mutatja, maga is: él.
Most, hogy előkerül a fiatalember, és tessék, máris csapda: ez az előkerülés gyanúba keverné, hogy volt, esetleg korábban volt, amikor nem volt meg.
Idétlenül csörög a telefon; ragyog a kijelző, mosolyt karcol a fölfehérlő arcba. Szinte egészen biztosan nem őt keresik. Igent mond.
Házibuliba igyekszik. Igazi, kalaphoz illő igyekezet. Nem sietős, nem akar túl hamar vagy későn megérkezni, inkább valami bizonytalan belső pontosság diktál, ami idősebb embert jellemezne. Koravén. Ez van. Engedi firtatni, miért dohányzik, tart flaskát egy szövetkabát belső zsebében, mindenesetre kielégítő látvány, ahogy, amilyen gyorsan csak a mozgásérzékelő tudja, kapcsolgatja a világítást a kapualjban. Mert ez az, egy kovácsoltvas kapu, ami ha közelebbről szemügyre vehető lenne, rózsáktól pukkadozna. A fiatalember leglassabb gesztusára és legapróbb mozdulatlanságára is világosság és sötét lesz; képtelenség sokáig nézni, mert bántja a szemet. Ez nem metafora; aki már belenézett ilyesmibe, pontosan tudhatja. Ilyenkor a legjobb behunyni néhány pillanatra, dörzsölni, finoman nyomkodni, pihentetni. Megfelelő perc; kimérten elnyomja egy oszlopon álló konzervben a csikket. Belép a felvillanó lépcsőházba, hagyja, hogy a sötétség vigye.
De csönd, itt jövök már – derüljön ki, hogy ezt mondja.

Ki akarna innen elköltözni? Nem mindennapi lakás. A tágas, egymásból is nyíló szobákkal, a beláthatatlan belmagassággal a luxusingatlanok mintadarabja. Retusálással, színezéssel, ezzel-azzal bármelyik erre szakosodott kiadványban ott van. Akit a kilátás érdekel, a nappaliból az erkélyre lépve maga is megítélheti. Bútorok – asztalok és székek kivételével – nincsenek, de azokat már el is szállíthatták; a folyosóra rakott dobozpiramis biztosít mindenkit Micu tervéről. Micu, a napok óta búcsúzó házigazda meglehetősen részegen próbálja két szőke, antropológia szakos lánynak előadni a költözködése okát, a kiküldetést. Ebből a lányok messzemenő következtetést vonnak; ahogy sokadszorra elismételtetik, és végül meg is értik a fiú nevét, azonnal ismerősként jelölik meg.
A nappali a tánctér. A zene nem túl hangos. A parkettán világító földgömb és egy számítógép nyújt elegendő fényt ahhoz, hogy ugrálás közben a kitartóbbak el ne tévedjenek. Néhányukat nem érdekli, egymásra tapadva csúsznak. A gép a fiatalember mellett álló társaságnak érthetően, meghatározott algoritmusok alapján választja ki a korábbihoz hasonlót, mégsem ugyanazt a számot. Valaki odaférkőzik, megnézi a listán a következőt. Sikít vagy ordít. Ahogy az ujj elengedi a kurzort, a gépben valami azonnal számolni kezdi, hogy a következő érintés előtt a monitor, mikortól sötétedjen.
A konyhában ácsorgó fiatalember. Közben eltette a kabátját és a kalapját, mert a fekete pulóvere a lányban a világűrt idézi, amiről nemrég látott egy csaknem másfél órás dokumentumfilmet. Lehetnének benne, a szemek közt, közül, belőle kiálló, kötött csillagok; jól mutatnának. A fiatalember hirtelenszőke. A lány, aki szabad bölcsész, aki ezt csak azért hangsúlyozza, mert ő tipikusnak is érzi magát; szerinte mondandójának kifejtésében a mindenre kiterjedő áttekintés és legnagyobb óvatosság szükséges. Mond egy bazdmeget a nyelvi regiszterek érdekében. Erről nem mond le. Ettől még, persze, körülményeskedőnek tartják. Nem az egyetemen, ott nincs ebből gond, de van a másik világ, a nagybetűs, abban. Körbeöntözgeti a töményt – a fiatalember kap elsőként, hogy azt jelnek vegye; a lány közben megbotlik Ambrusban, az asztal alól zörgő, a hangja alapján is legalább két méterben. Annak kilógó, egyik végében. A tenor lesz az. Kihasználja a váratlan figyelmet:
Ambrus keserű sóhaja az asztal alól, A kudarcról, arról, hogy ő miért nem Tud: Mert nem jó az útmutató; vagy ez valami egészen másé.
Derekas, kissé szorongó hallgatóságának a közgazdaságtan helyett arról beszél Oszi, hogy az embernek legalább egy olyan történetének kell lennie, amelyikben a buliból összeszedett csajt kint az épület előtt, a motorháztetőn bassza éppen. Csak ha nem félti a fényezést, mert ha igen, akkor a legjobb lesz a kocsiban. Baszás közben történjen valami, lehetőleg olyasmi, ami elég vicces. Arra jön egy részeg, és azt mondja: satöbbi-satöbbi. Vagy egy rendőr, vagy egy haver. Kell egy ilyen történet, hogy aztán egy másik buliban elmesélje. Nem felvágásból, dehogy. A kapcsolati tőke miatt. Egy ilyen történet belépő más, új emberek barátságába. Akikről még sok minden kiderülhet. Pozíció, befolyás. Hasonló érdeklődési kör.
A kérdésre, hogy akkor a mai, ez milyen típusú este?, Oszi kitárt karokkal: beavató.
Az elégedett ifjak üdvrivalgással koccintanak, amikor felhallatszik egy duda.

Úgy is múlik, ha nem szól. Nézelődne – ahogy nézelődik is ¬–, de mondanivalója nem lenne. Ezt ugyan beszédesként megragadni legalább olyan problémás, mint folytonos fecsegésből kihalászni a csöndet. Amíg egyik esetben a beszédes, másikban – vele párhuzamosan – a csönd jelentené ugyanazt. A vágyottat. Azon túl, hogy így a csönd és a beszéd akár fölcserélhető – azaz nem is olyan biztonságosan elkülöníthető a két előállított eset –, oly módon lesz a csönd beszédes, amiként önmagáról árulkodó tett: önnön nyelven kívüliségét célozza, mégis olvashatóként: nyelvileg alávetetten. Ehhez a hallgatáshoz a kívülállás és az elutasítás konnotációi nem érvényesek. Itt a nem: igen: affirmatív.
A konyhában iszik és dohányzik a fiatalember. Még mindig. Egyre eltökéltebben.
Mi történik itt egyáltalán? Mi keresnivalója? Válaszra ítélt kérdésekként váratnának – ahogy váratnak is – sorukra.
Tehát a fiatalember szótlan. Nem szégyenlősen, inkább magabiztosan. Másnak is felkeltette az érdeklődését, és hogy a megkörnyékezése, legalábbis egyelőre, megkörnyékezés maradjon, rövid áramszünet jön, aminek ürügyén, vagy éppen azért többen elterülnek, kiabálnak, a telefonjukhoz kapnak, világítanak, elkerülhetetlenül fotózkodnak; a szemfülesebbje a beálló sötétet választja, azt karolja közben, arra mutat.
Őt is elsodorják, valahol ott van a kupacban. Nem is teljesen kényelmetlenül. Matatják, matat. Minden kicsit halkabb és lassabb lenne. Van rá mód.
Visszatér az áram. Mozdulatlanná dermednek.
Azonosítani a kitapogatott testet. Most a valódi arcával képzelni el.

Ne félj, amíg.
De nem ad határidőt.
Csurom víz a haja és az arca, szeme alól nem jött le az árnyék.
Ha most kizavarnák az éjszakába, nem találna haza.
Annak ellenére, hogy a folyosón felerősödik a hangzavar, amikor a lány ismét megszólal, kettejük körül újra elhalkul, megmarad finom morajnak.
Gyere!
Mire a fiatalember kezéért kap, a körmein felismerhetetlen a szín. Húzza magával a társaságon keresztül, be egy szobába. Itt alig vannak. Nini, ismerősök! Micu alvó statiszta a saját buliján; nem láthatja, ahogy az a korábban őt faggató két lány egymást simogatja.
A dohányzóasztalon várakozó üvegek, poharak, púposodó hamutartó, lávalámpa.
Ez az új lány is ott volt a konyhában, a kupacban, a fiatalember tenyerében.
Készülni kezd egy múlt.
Feltápászkodtak a kőről. A kiömlött italoktól ragadt a lány haja. Megkérte a fiatalembert, hogy kísérje el a fürdőszobáig. Az megvárta. A lány beszélt, a fiatalember hallgatta. Ennyi minden történt.
Mit lehetne hozzáfűzni: egy fotelben csókolóznak, egymás száját alig hagyják el.
Pillednek, isznak, folytatják.
A lány feje a fiatalember mellkasán, aki a lámpában a pacákat nézi.
A lány monológjából:
Nehéz és hiábavaló is kitalálni, mi lenne a fiatalembertől az a neki címzett egyedüli mondat, annak későbbi, következetes hiánya, ami bejelenti, egyszersmind feledteti a reménytelenséget, és utólag, mindent tűvé téve látszódna csak annak, amire ő vágyna: bizonyosságnak. Tudja, úgy beszél, mint aki ezt tudja és elfogadja. Hogy úgy meg úgy kellene, nem úgy meg úgy. Tisztában van vele, hogy az úgy nem mehet tovább; változtatnia kell, kitörölnie, elutasítania, mégis beletörődnie, tele bőgnie, belehullania, elmerülnie, belevesznie, mihez kezdenie. Ő ezt akarja. És ha el is szakadnának, ő akkor is hívogatná, a nyomában járna, másban is meglátná. Ami biztos, nem alhat el ma éjjel, mert akkor nincs tovább.
Ugye, nem.

 

 

(Illusztráció: lghts)

Mr. Goodnight

Ráeső részében ki-kibukkant a nap. Ahhoz éppen elég erőtlenül, hogy ebbe a ködös, matt reggelbe igyekvő alakot megállítsa, nyitott kabátjára figyelmeztesse, majd kezét a hozzátartozó kesztyűkben tüntesse el.
A közelgő hideget Mr. Goodnight a csontjaiban érezte. A csuklóját fogta ilyenkor, forgatta, ropogtatta, a régi balesetet emlegette, amióta a hűlést előre érzi, még ha szelek, és háztetőkbe csimpaszkodó felhők azt nem is ígérik. Mondhat bárki bármit, a keze nem hazudik. Rosszul forrt össze vagy az idegek sérültek, mindenesetre olyan, mintha tűvel szurkálnák. Egyre nehezebben viselte; fájós tagjára két hosszú kesztyűt húzott, és innentől ez a hangsúlyos heg csak akkor került elő, ha olyasvalakinek mutogatta, akiről úgy hitte, még nem látta. Az évek alatt azért akadt, aki nem.
A kikötő közelében időnként átfestettek egy-egy vendégházat, hogy legalább árnyalatukban különbözzenek arra a néhány órára, napra, amíg a színüket el nem unja a pára. Akik, ahogy már a mólótól beljebb, a csigavonalban kanyargó főutcára értek, véletlenül sem kerülhették el Rob kocsmáját, ahol Mr. Goodnight nevezetes keze a reggeli és későesti órákban megpihen.
Megvolt a napirendje, amin, amióta ennyi szabadideje lett, soha nem változtatott. Korán kelt, első útja a partra vitte, a hajnali útjukról visszatért halászokkal beszélt, hogy és mint, milyen állapotban van a tenger. Ha már elég távol került tőlük, érzelgősen a víz irányába motyogott, amiből ugyan nem sok látszott a ködben, de a hullámzás hangja biztosította, hogy ő, a tenger azért ott van, és figyel.
Amikor befejezte, hátat fordított; a köd foszladozni kezdett.
Az ablakszemek javarészt csukva voltak, nem tükröződhetett az üvegeken, ahogy komótosan Rob kocsmája felé tartja az irányt, ahogy az sem, ahogy különösebben Mr. Goodnight sem szentel figyelmet annak a néhány macskának, verébnek, a pasztell vakolatokon vonuló repedésnek, kódorgásból sunnyogó kutyának, szárítókötélen hagyott lepedőnek, az ajtók elé már letett, színültig telt tejesüvegeknek: a reggel tartozékainak.
Bent valaki dúdol, Phil az. Segít nyitni. Összesöpör, felmos, szellőztet, letörli az előző esti asztalokat. Sört csapol Mr. Goodnightnak, aki biccent. Rob nem jön elő.
Phil Mr. Goodnight kezét nézi.
– Nagyon fáj?
– Még nem vészes. Eljött Nancy?
– Nem. Tegnap semmi, Mr. G.
– Eljön újra, meglátod.
– Álmodhatnék valaki helybelivel, akit jobban ismertem. Magánál? Ugyanaz?
– Ühüm.
– Nem unalmas?
– Mit csináljak, muszáj aludni. Meddig voltatok?
– Nem tudom biztosan.
– A Sean-féle banda?
– És néhányan még befutottak.
Mr. Goodnight csak most veszi észre, hogy nincsenek egyedül, valaki, egy sötét hajú nő már itt van, megelőzte, ráadásul annál az asztalnál ül, ami fölött egy hatalmas állkapocs mered ki a falból. Pont ott, azon a széken, ahol ő szeret ücsörögni reggelente, mert onnan meglehetősen jól lehet ábrándozni.
Egy fekete macska fekszik az ölében, Spell, Rob macskája.
Mr. Goodnight így is örül a nőnek, a mondandójához kapóra jön.
Leveszi a kabátját, felakasztja a fogasra, eligazítja a lecsúszott kesztyűket. A pattogó kályhához lép, két nehéz hasábot dob bele.
Kér még egy pohárral, és odasétál a nőhöz, aki az ablakot nézi. Megszólítaná, de a nő a gyorsabb. Először nem is fordul meg:
– Üljön csak le! Szép ez a temető.
– Igen, az; gondozzuk.
– Van benne halottja?
– Van.
– Tartják a halottak napját?
– Igen. Amíg élünk, biztosan lesz.
– Itt is kipakolnak mindenféle rémségeket?
– Van, ahol igen. A gyerekek szeretik.
– Áruljon el valamit! Az nyilvánvaló, hogy az élőnek van halottja, de mi van, ha a halottnak nincs élője? Az kihez jön vissza? És miért raknak ki ijesztő alakokat, hiszen aki meghalt, az legalább olyan ijesztő, ha nem jobban – ha ezt egyáltalán fokozni lehet -, mint azok a bibircsókos boszorkányok, elfolyó fejű szörnyek, pókok, denevérek, csontvázak, fénytől imbolygó tökfejek; nem hinném, hogy ezek elijesztenék őket, sokkal inkább odavonzzák, hogy még mielőtt a kísértetek kísérteties fondorlataikba belekezdenének, magukra ismerve először legalább nevethessenek? És ezt pont a kicsik kedvéért? Még sírköveket is raknak, mintha temető lenne minden háznál; mindenhol egy-egy borzalmas jelenet. Akkor most ezek mutatják, hogy hol és mi fog történni akkor este? És mi köze van ehhez – hogy is hívják, igen – Spellnek, vagy az összes fekete macskának szerepe van?
– Úgy érzem, kész válaszai vannak.
– Á! Ne is törődjön velem! Rosszul aludtam. Ilyenkor ilyen vagyok. Magának vannak gyerekei?
– Nincsenek.
– Valakije?
– Volt, már nincs.
– Elhagyta, vagy elhagyták, vagy meghalt?
– Igen.
– Melyik igen?
– Meghalt.
– Sejtettem. Magára van írva.
– Valóban?
– Igen. Meglátom az ilyesmit. Mikor történt?
– Maga még kislány lehetett.
– És azóta?
– Nem, azóta senki.
– Mi történt?
– Egy baleset.
– Ki volt a felelős? Felelős mindig lehet. Maga, ugye?
– Azt mondanám: nem.
– És ha nem azt mondaná?
– Vihar tört ki, amire senki nem számított. Nem akármilyen. Több tucat hajót elsüllyesztett. A verőfényes napból koromsötét éjszaka lett. Tudja, azóta sem láttam ilyesmit.
– Nem válaszolt.
– Mit mondjak?
– Mondja, hogy a felesége…
– A menyasszonyom volt, Ali.
– Mondja azt, kedves uram, hogy Ali el akart menni, mert elege lett ebből a halszagú koszfészekből; új életet akart kezdeni máshol, magával vagy maga nélkül. Nem is, hát persze, hogy maga nélkül, és ezt a hajón jelentette be; itt hagyja, másnap indul. Ez volt a terv.
– Nem. Nem ez történt.
– Akkor mi? Kiderült, hogy viszonya van, és nem tudta türtőztetni magát.
– Eltört a kezem, kijött a csont a bőrömön. A hajó is összetört, elmerült. Akárcsak Ali. Nem így szoktam elmesélni, de magának élénk a fantáziája, elég, ha ennyit tud. A végén még valamit hozzáköltene.
– Milyen volt, amikor kivetette a víz?
Mr. Goodnight nem felel, de nem is kel föl, nem hagyja ott a nőt.
– Bocsásson meg. Megint álmodom a férjemmel. Nem úgy néz ki, ahogy vártam; azt kérdezgeti, miért, és nekem fogalmam sincs, mit mondjak.
– Én nem látom soha Alit; nem tudok álmodni.
– Sajnáljam?
– Alig tudom felidézni az arcát.
Csendben ülnek.
– Indulnom kell. A Kagyló-háznál találkozom a vezetővel – micsoda név ez is?!, és ez jutott nekem. Mondjuk, azt nem tudom, itt milyen látnivaló lehet.
– Ha marad, és beszélgetni akar, a házamat könnyen megtalálja, csak keresse Goodnightét. Fehér hintaszék a tornácon.
Spell leugrik, sértődötten hátramegy.
Mr. Goodnight az ablakból nézi a távolodó nőt.
Kesztyűs kezével a poharat forgatja az asztalon. Eszébe sem jutott a sebhelyet megmutatni.
Megvakarja a heget, ami úgy néz ki, mint egy horog. A fény felé tartja, aztán visszahúzza a kesztyűit. Megint fájni kezd.
Felíratja a söröket, veszi a kabátját. Ideje menni. Alig néhány nap, és itt van a valódi hideg. Addig el kell rendeznie az udvart.

 

 

(Illusztráció: bc)

Leírása

Volt ideje, hogy ne foglalkozzon vele. Ilyesmire mindig volt. Nem felejtette el, egyszerűen nem vett róla tudomást. Nyári időzítésében a nyári fogalmazásnak nem juthatott szerep.
A nyárnak mindjárt vége, a fogalmazás sehol.
Készülhetett volna úgy is ez a szünet, hogy valamennyi nagyszabású csatajelenete, a látható világ ismeretlen pontjainak feltérképezésére indított expedíciója egyaránt forrásul szolgálnak a dolgozathoz. Attól az események nem vesztek el, hogy a barátai nem voltak itthon, legalább a küzdelmek egyetlen fiú rohanásainak, visszhangzó ordításának, funkció nélküli gombok nyomogatásának tűnhettek a vakolatot már javarészt levedlő, elhagyott gyárépületben. A városkán túl pedig, így, nem merészkedett. Kárpótlásul a közeli állatkertbe ígért kirándulás bekerült egy bizonytalan jövőbe, amiben, a legjobb esetben is levelek mozaikja teríti le az oroszlánkifutót.
Húgai, az ikrek a homokozóban. Az ő hajuk is kiszőkült, barna arcukon ugyanolyan szeplők pötyögnek. Egyforma kávéscsészét szorongatnak, és ugyanazt a semmit kavargatják benne. Jó testvérek: kínálják bátyjuk, aki nem mond nemet.
Mintha ide nem találták volna fel őket, nincsenek autók az utakon. A hőségtől buborékoknak induló bitumen a széltől megkeményedett. Fekete pöfetegek. Halkan roppannak és puhán süllyednek, ahogy egy részen odalép. Még meleg, érzi a cipőtalpán át.
Nincs itt semmi látnivaló.
Az állomás nem igazi állomás, mert nem áll meg vonat. Az van. Napi egy.  A masinisztán kívül nincs kinek integetni. Magasan, két sorba rakva szállítja a rozsdás konténereket. Sokáig, akár fél órán keresztül húzza őket át az állomás előtt. Már éppen attól tartani, hogy húz magával mindent.
Marad a fiú várakozása. A padról figyeli a macskát, a macska a fiút. A falatot, persze, elfogadja, de most sem megy közelebb, inkább el, ahonnan jön, egy hosszú és vékony hasadékba hajtogatja a nyávogást.
Az állomás tehát nem.
Törött fokok, halvány körte, nehéz levegő, bútorok, üres dunsztos üvegek, felesleges ruhák, kusza zsinórok kötik össze a padlást. Dobozban málló újságok, poros készülékek, elviselhetetlen hőség a cserepekből, egy bagoly hófehér, szív alakú arca a ráomló sötétben. Semmi használható nem lesz.
Szárad a langyos széltől. Lobog rajta az ing. Kiteng belőle, bármit csinál.
Kirakatok a kirakatuk után. Nem áll meg bámészkodni, követi az egyik szűkülő utcában az összetaposott árokpartot.
Vadleadás. Mutatja a tábla. Néni matat a ház belső udvarán.
Nem jön senki leadni, és a néni nem akarja abbahagyni.
Semmi.
Számításba jön a nap, amikor a húgaival ideértek, hogy tojással dobálják meg a szobrot. Nevetni akartak, ahogy sercegnek a férfi hátán. Csaknem sírás lett a kirándulásból, mert a téren már semmiféle szobor nem állt. Kétségbe estek, mi lesz a gondosan dédelgetett tojásokkal. Görbült a szájuk, ezért a fiú megengedte, hogy hozzávágják egy befejezhetetlen házhoz, és, végül is a jó kedvhez megfelelően folytak.
Megtesz bármit, az összes lehetséges helyét bejárja. Nem tehet róla, hogy nem és nem. Teljességgel reménytelen. Hiába, ezen a húgai felbukkanása sem segít.
Legyen itt vége a nyárnak, kezdődjön el az ősz.
Keveredjenek vissza a barátai, induljanak az órák. Lehessen kötélre mászni, legyen versenyfutás, elalvások, szünetek. Majd kimagyarázza a hiányzó fogalmazást. Inkább ír helyette egy másikat, csak erről a nyárról ne kelljen.
Ettől sincs változás, a fiú duzzogva és morogva tovább megy.
Az erre kijelölt helyen valaminek, esetleg több dolognak is az alkatrészei gyűlnek. Igazi kincsesbánya egy korabeli fiúnak. Ő is megállt, alaposan körülnézett, kényelmesen elfészkelődött. Fogott egy nem különösebben érdekes darabot, és az sem különösebben érdekelte, mi az. Mit érdekelte volna, nem volt érdekes benne, vagy tőle semmi. Nem tette semmi azzá, még az sem, hogy pont azt fogta meg, foghatott volna egy bármelyik másikat.
Fogta magát, és nem érdekelte.

 

 

(Illusztráció: Eduardo Icaza)

Ami van

Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik.   Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.

Tengerhez mérten (részlet)

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

 

 

(Illusztráció:  Bill Gingles)

 

 


Képalkotó elemek

Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

 

 

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)