Tíz perc az út a megállóig. Az archívum épülete mellett átvágva emeletes, éjszakánként üres parkolóházat nyeldeklő sötét, újabb alkalom az általa nyíló égbolt lehetetlen tisztázására. Aminek ott sem szabadna lennie, útkereszteződés, majd világos ruhaüzlet, kirakataiban őszi kollekció mintadarabjai várakoznak, kockás flanelingek, szövetnadrágok, barnás, sárgába hajló szoknyák, kendők, kötött, horgolt sapkák, fél- és körömcipők, bakancsok: a fekete és fehér bábuk legnagyobb örömére. Szorult hely fűrészbaknak, azon pihenő, bevágott ágnak, töménytelen mennyiségű szétszórt, lógatott falevélnek, elvégre nyilvánvalóan ősz van odabent. A város nyugati részébe tartó járatok eléréséhez a jelzőlámpákkal és zebrával biztosított úttesten szükséges átkelni. Fedett, a téli, akár mínusz negyven fokos hőmérséklet miatt ajtóval zárható üvegkuckóban olyanok is üldögélnek, akik ébrenlétüket illetően bizalmatlanok. Ugyanakkor bólogatnak, hova kerülnek éppen, ahogy szemük ki-kipattan. Van, aki a digitális kivetítőről értesül járata érkezésének körülbelüli időpontjáról, és amikor azt elfogadhatónak tartja, kimegy a megállóban ácsorgókhoz. Néhányan dohányoznak, beszélgetnek, termoszból isznak. Érdemes forgalomról beszélni, percenként terepjárót, kisbuszt, netalántán személygépkocsit látva. Jobbára sofőrökkel, útitársak nélkül. Egyik-másikból, a korai időpont ellenére, hangos zene szól, olykor édeskés illat, marihuánáé érezhető. A busz érkezése, a bérlet felmutatása után érdemes a tervező által 42 percesre előirányzott utazásra leülni. Általában a menetirány szerinti jobb oldalra, aminek akkor sem volna különösebb jelentősége, ha ez a másik oldal lenne. Az épületek kitartóan szürkülő kontúrjai igazolhatnák a döntés kényszerességét, mi több, unalmát, a vezető felöli oldalon sűrűsödő, kelet felé tartó autók fényszóróinak fárasztóan tompa látványával szemben.

Ha az utasok közül valaki hetekig nem mutatkozik, bizakodással vegyes aggodalom tölthet el bárkit. Munkahelyet váltott, tovább alszik. Egy másik, későbbi járaton többen is mosolyogva veszik tudomásul, személyében új útitársra leltek. Ágyhoz kötött, elhúzódó, maradandó, esetleg halállal végződő betegség vagy baleset képzeteit sem könnyű kizárni, ahogy súlyosbodó, alkalmi szerhasználóból rendszeres fogyasztóvá, függővé válva a munkahely elvesztése szolgálhat magyarázatul tartós távolmaradására, eltűnésre. Persze az is megtörténhet, valaki biciklire, rollerre vagy kocsira vált.

A nővérek munkaruhában járnak; edzőcipővel, vidám, bokájukon kivillanó színes és mintás, rajzfilmfiguráktól hemzsegő zoknikkal, hányaveti kardigánokban tesznek mindennapos kísérletet a ruhájuk keltette szorongás oldására. Nyilvánvaló sikerrel: folyton akad, aki szóba elegyedik hármójuk közül valakivel. A kacagás a legjobb. Gyakran, mintha még nem hallották volna korábban, az afroamerikai lányt kérdezik, mégis, ennyi haj hogy lesz képes a kendője alá férni? Ezen minden alkalommal nevet, és ha kitartó a kérdező, pár szóban elmagyarázza. Praktikája elhanyagolható, akárcsak a ráirányuló kérdés. Másról van szó. A nevetésére megy ki a játék; várják, hallani és látni akarják, megjegyezni, saját mosolyhoz mozgósítani. Vagy csupán vágynak elbűvölődni.

Mellényükre, ingükre vasalt logók esetében munkahelyük könnyűszerrel találgatható. Hová tartanak, honnan jönnek, feljegyezhető, otthon kikereshető információul szolgálnak, amennyiben nincs kéznél telefon azonnali tájékozódáshoz, ha valaki nem sajnálja az időt érdektelen kutatásokkal tölteni. Éjjeliőrök, gyorséttermi alkalmazottak, fűrészmalomban, lerakatban, az útkarbantartóknál, reggeles műszakban dolgozók húzogatják a buszon végigfutó sárga zsinórt, leszállási szándékukat idejében jelezve.

Kár volna megfeledkezni a felszállókról, bizonyos megállókhoz bizonyos arcok köthetők.

Feltételezésekbe bocsátkozni, mint mindig, könnyűszerrel lehetséges, mást se, hiszen ránézésre is eldönthető foglalkozású útitárs nem akad több. Másrészről, beszélgetés bárkivel kezdeményezhető, akinek a fülhallgatója nincs bedugva, igazán nem veszi zokon. Így nemcsak munkahelyekről, de ellentmondásos, naprakész időjárás előrejelzésről, sportesemények végkimeneteléről, sorozatok aktuális epizódtartalmáról nyerhetők hasznos és kifogástalan információk.

A belvárost elhagyva – melynek pontosan megragadható határa ebben az esetben amúgy sincs – az egyetem kastélyszerű épülete, később a kórház, egy bevásárlóközpont kelt eleinte feltűnést, különben néhány benzinkúton, büfén és kávézón, azok neonjain kívül kísértetiesen egyforma utcácskák, végeérhetetlen sorokban kertes, kétszintes, fehérre festett faházak váltogatják egymást a derengő fényben, kapukon kilépő, kocsikhoz igyekvő alakokkal. A köd nem hiányzik, igaz, földközelben máris halványul, most, a város széléhez közeledve vattaként akad el a bokrokon, fákon. Nem árt észben tartani, kilométereken keresztül nincsenek lakóházak, helyüket erdőksávok, tisztások veszik át, hirtelen egy golfpálya, ahol is ütővel a kézben, zsákkal a vállon három leszegett fejű, sapkás öregember imbolyog, ki tudja, mióta.

Térképen jelölt, az úti cél éjszakai kikeresése, meghatározása és tájolása és följegyzése közben azonban mégiscsak elsikkadt adat, mi következik. Továbbra is ugyanezen az oldalon falak, tornyok, mesterséges és égbetörő sziklák, finomszemű hálók helyett árva drótszál, kerítés sehol. Üres parkoló, néhány méterrel beljebb komótosan legelő hatalmas, hófehér bölény.

Új keletű övezet, nem marad utas. Amikor megáll a busz, rövidebb-hosszabb sétát követően, meglesz a ház. Lassan érkeznek a többiek, jobbára terepjárókkal. A létrák lekerülnek az utánfutóról, szerszámok, kábelek, vezetékek, kompresszorok a platóról.

(Illusztráció: Dale Najarian – Zurich morning )

A kiragadott szurdokot borító szamártövis és babérkelepce pusztulásra képtelen, vagy megelevenedni. Fölnyúló hézagokat, barlangot alátámasztó árnyék, sziklák zúgolódnak, mész szitál. Hegyaljába hosszan, sápadtan derengő házak közé, hibátlan cikkcakknak ellenállva visz az út. Sötétből kimért lépteikért imbolygó alakok sűrűsödnek.
Ledobja hátizsákját, térképét, kiengedi a vizet, kulacsát hidegbe nyomja, iszik, feje tetejére, tarkójára is önt.
Vártalak, mondja neki a kút mellett gubbasztó. Kalapos, ölében sétabot, könyékig hajtott ingből motoz; hogy nem vette észre. Ennyi ránc a világon nincs: kanyargók, szelik, kerülik egymást, összerándulnak és szétfutnak, amint Káró felé fordul, újak tünedeznek elő, szeme fehér foltjainak biztosítva menedéket. Feltápászkodik, a fiú nem mozdul. Semmi szín alatt nem érne hozzá; ki tudja, meddig tart egy labirintus.

El kellene mondanom neked valamit, fiam.

Ez év szeptember másodikán lesz, hogy harmadik napja úton vagyunk. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás. Persze, jobban belegondolva semmi köze ehhez a szerencsének, de vállalkozásnak is csak megszorításokkal tartható, amennyiben tervszerűen rejtegeti indokát: szökésemet.

Már az indulásra nem várt, metsző hideg érkezett, elszántságomat rögtön próbára téve. Sosem látott kabátban vacogtam, elfelejtődött, rég beforrt helyek sebesedtek tapintatlanul újjá. Fájt mozdulni. Segítségemre siető fiúcska vezetett föl a rámpán. Nem véletlen, könyökléshez szokott, dér borzolta korlátot markolok, míg az öböl karjaiból kivergődünk. Se csérek, se dankák rikoltozása, csak szűnni nem akaró moraj. Óriás felhőbábokat cibálnak, kiabál fülembe a fiú; különösebb erőlködés nélkül kezdek okádni. A legénység mindent megtesz, ami az adott körülmények között bármelyik nem akármilyen legénységtől elvárható, azaz egy emberként lóg, rohan, mászik, csomókat old és köt, vitorlát ereszt, húz, kapitányi parancsnak megfelelően, dél-délkeleti irányt tart, nem tudom biztosan, ahogy hangjukat, lábuk dobogását is elkapkodja a szél. Az sem világos, meddig állok mozdulatlanul, percekig, órákig.
Akárha évszakokon kelnénk át, forró párafüggönybe gabalyodunk. A motor hörögve leáll. Se a lötty, amelyet segítőm hord rendületlenül, se a víz nem marad bennem. Kiterülök a fedélzeten, fejem alá gyűröm kabátom; milyen gyenge is vagyok. Mellettem dohányoznak, kortyolnak, falatoznak, beszélgetnek. Nincs köztük olyan, aki ne hallott volna régi, elátkozott utazásokon elhagyott, mindenfelé keringő történetekből. Lengedező foszlányok. A suttogás, ha nem elég hangos a hajó, megkörnyékez, van, akit őrületbe kerget. Elalszom, semmit se hallhatok.

Reggelre eltűnik a fiú. Tűvé teszik utána a bárkát, hiába. Az egymást követő őrszemek égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak senkit. Továbbra se mozdulunk, árnyékokba húzódva fekszünk, kimerülő beszámolóktól tehetetlenül. Túlontúl rezzenéstelen tengerrel van dolgunk, mondják. Mindössze a második nap, hiányzó célozgatások; ilyen feltételek mellett vádaskodásokat követő dulakodáshoz és vérontáshoz hetekre volna szükség. Hogy itt mégsem egy fiúról vagy tengerről lehet szó, éjjelre kiderül. Mozgolódás támad. Az árbocrúd! ordítják. Nyikorgás, érzem, hátam mögül csavarodik, pont, mint faragóból a ceruza. Aztán, egyszerre nincs sehol. Széthullást ölelő csönd, képtelenségről árulkodó. Biztosra veszem, a fiú szólít: elhallgattad, amire utasítva lettél. Amennyire csak tőlem telik, a hang után kapok: semmit. Pallók csúsznak szét lábaim alól, mondhatni, szabályosan, felesleges kalimpálásokat mellőzve süllyedek. Történjék bármi is néhányunkkal közben, szokatlan így sikítozni. Pedig megnyugtatóan hideg a víz, hirtelen nincs más, lehetőség szerint ebbe kapaszkodom, mielőtt végérvényesen elnyel.

Mit hord itt össze, öreg? hüledezik Káró. Hiszen augusztus van.

Éppen ez az.

Mit akar ezzel mondani?

Mindezen dolgok miattad vannak. Meglepő gyorsasággal és erővel vág Káró vállára, aki megtántorodik a fájdalomtól. Újabb csapás, fejre mért. A fiú ügyetlenül hárít. Elszálló bot, kopog egy sort, kanálisba szédül.

Hát ezért nem szerepel, szuszogja a támadó, ahogy földre huppan.

Káró fölkapja cókmókját, ásító sikátorba fut.

Azt üzenik, kiabál az öreg utána, de már nem hallja, mit.

(Illusztráció: Sea Storm Thundering – Community Artists Group )

Szuszi

Biztonságban, így lehetne a lehető legtömörebben méltányolni a pillanatot, amikor, mint péntekenként legkésőbb éjfélre, Emi a szülői ház udvarára libben. Mindazonáltal aligha hívná szülői háznak, a jelenetet is inkább hazatérésnek; csak ne járulna annyi hazatérés minden egyeséhez, akkor. Állandóan ehhez az éjszakába tájolt emlékhez fordulni, noha nem kizárt, kora esti és szombati, ő sem nem tizenhét, sem nem tizennyolc éves, körülményesen megnyugtató. Óráról órára, éjről éjre, hónapok óta tipeg, tipródik, cammog tulajdonképpeni végtelen terében. Máskülönben hívatlanok ejtenék foglyul, ha nem ügyelne; jobb nem is belegondolni. Levél erezete, kelekótya vanília áprilisi szélben, hasára betűket rajzoló férfi hideg ujja, fa reccsen, zápor tesz próbára kanálist, bőrradír gyűr galacsinokat, történetekké vagy történtekké nyilvánítva valamennyit, hiábavalókká, egy kilátástalan nap méltó végére, ágyban, kényelmesen, egyedülálló légzésére összpontosítva, hogy szorongatottsága múlté legyen, alhasson valahára. Adott esetben mindez nem igényelne figyelmet; amint adottként bármi adandó alkalom elfogadható, óvatlanságról tanúskodik.

Nincs az a ragyogóan sematikus udvar, ami tűntében ne idézné sötét anyagát: téglaház szélesre tárt, emeleti ablakokkal, eperfák koronái, széthajigált jánosbogarak, márványnak tetsző kövek, levegő. Az oxigénmolekulát illusztráló tankönyvi körök tulajdonságai közt felbukkanásuk mikéntje minduntalan elsikkad; hogy lehetnének tehát, ez válik sürgető kérdéssé, nem a valóságosságuk. Tolongó, torlódó, azonos átmérőjű – már csak az egymás takarásába esők miatt is –, megbecsülhetetlen számú – maradva az ábránál. Összeesett tüdő kormos hólyagjai, a foltokban színes, nyákos, holt szövet bizonyul velük szemben haszontalannak. Megfigyelése kiküszöbölhetetlen tárgyaként reszkető teste lesz mihamarabb felejtendő a beálló és nem létező fuldoklás következtében.

Kristófnak, Tádénak

Kérdés ezúttal a közterületek impozáns listáját szemügyre véve kínálkozik: van, ami nem az egyáltalán? Árok, átjáró, dűlő. Kapu, körönd, körtér. Lejáró, lejtő, lépcső […], mélyút […], pincesor […]. Egy másik, ha lehet, még ennél is körültekintőbb jegyzékben szerepelnek olyanok, mint malom, üdülőpart, vadászkastély. Listája válogatja. Attól függően, mihez szükségesek. Jellegükből adódóan megannyi lehetőséget tartogatnak. Kiválasztani, megadni vagy bejelenteni, kijelölve feltüntetni, tárva, belekeveredve, elengedhetetlen kitölteni, lakcímnek, ideiglenesnek, tartózkodási helynek, ismeretlenül, kiszolgáltatva. Egy horhosban lappangó lányról áradozni annak, aki nem tudja, mi a horhos, éppen elég komplikáltan hangzik. Ha valahol nem néz utána, könnyen tévútra vetődik. Jelentésére esetleg torkosként, vagy a horkolásból következtet. Közel volnának egymáshoz, ugyan, másrészről, képzésük helye szerinti ingadozás tapasztalható rögtön. Tovább gondolhatná azt, miből gondolja ezt. Horgosnak értve válik a helyzet hátborzongatóvá. Az ország egyes részein mód nyílik rá. Mit keresne ott Emi? Nem jószántából került oda, bizonyosan. Fogoly. Máris csurom egy vér. Hogy van szíve horgosba zárni, akinek nincs és nem is volt. Így, ezzel, talán mégis a boszorkány-hipotézis nyer lendületet, lel új támogatóra. Utazást, próbákat és megpróbáltatásokat kiállni, banyát nyirbálni, varjaknak szórni, Emit fércelni, elvenni, boldogan élni, míg meg nem halni.

Slussz-passz.

Csábító.

Szigorúan a kutatás eredményeire szorítkozva: kétségbeejtő, kilátástalan, veszett, menthetetlen, helyrehozhatatlan, esélytelen, lehetetlen, hiábavaló. Reménytelen a megléte. Emi netán máshonnan szorul keresésre.

   Van megoldás. Kell lennie. Nem elég több, ha egyszer nincs.

Illusztráció: Breathless

Káró oda volt: Emi oda lett. A világáról nem tudott. Éjt nappallá téve, pontosabban éjszakává mindent, mindenét, mindeneit: szemeit, pilláit, sóhajait, kacagását, mondatait, gyöngy fogsorát, arca és rúzsa pirosát valószerűtlenebb árnyékokká, emlékeivel egy kalap alá, amelyikben – a filccsík ölelte, még fehérben – utoljára látta; nem akármelyikükké felejteni Emit, ezen fáradozott. S hogy ez mégsem ment maradéktalanul, Kárót meglepte. Bármilyen órában és helyzetben remekül tudott csodálkozni. Ezek szerint Emi kellett hozzá. Nemcsak egy-egy mosolya nem hagyta magát, de a lány valamennyi porcikája tiltakozott: gondolataiba visszaférkőzött: korábbi és egyetlen szeretkezésük újabb jelenetekkel nem egyszerűen kiegészült, folytatódott; nem emlékezett, valaha is történt-e vele hasonló. Általában sikerrel temetkezett magába, gyakorló vigyorait, bambulásait keretező mélabúja önvizsgálatra késztette. Hogy képes órákig gyalogolni, megmagyarázhatatlan okból tekintetét a Duna vízéről le sem véve? Szakadó esőben? Ennyi idősen? Amikor meg végre behunyja szemét, nem akarja kinyitni – de miért hunyja be nyílt utcán, ha nem ment bele semmi, mi módon érezheti Emi illatát a Vörösmarty téren; amennyiben a lány a városban van ugyan, akkor is egy több tíz kilométer átmérőjű és valószínűségű kör bármely pontján lehet, aligha itt. És mégis, miként kerül a háta melege saját, üres tenyerébe? Egyáltalán: hogy érezhet? Mit képzel?
A Banyadombon, a fűzfa alatt tévesztette szem elől. Elaludt. Mire fölriadt, eltűnt mellőle Emi. Csillagok és a liget lámpáinak hunyorgó térképeiről egyformán hiányzott. Mindennek nemigen tulajdonított jelentőséget, előfordult, hogy szó nélkül faképnél hagyták. Kinyújtózott, figyelmetlenül rágyújtott. Indult valamelyik halaszthatatlan programjára.
Mialatt aludt, Emit elragadta egy boszorkány, netán hattyúvá változott, erre kellene gondolni. Legyen szó világok tüzetes átkutatásáról, kijátszott eséllyel foghatna keresésbe. Így vagy úgy: belegebedhet, előkerítve sem lesz meg. Talán van, ami összetartozik, motyogta Káró a tér forgatagában, és rátört ismét valami fűz-közeli.

Illusztráció: Alone in the city (by shoe18)

Váratlanul, rövid, szunyókálásba csúszó olvasást követően csíkos zoknik után kutat nyitott ablakban tanyát vert szárítókötélen és fotelek mélyén málló szivacsok közt: a 6-7. oldal és a nappali kecsegtet fejleménnyel; ráadásul pucér, álmából ugyancsak kitelnének, ha meglennének, legalább ott.
A sorvégi könyv rendre dől, sötétbe takarózó, nyűgösebb izzó, formatervezett por, sárga halogénfolttal stoppolt tapéta lesz a lakás mozdulatlan vagy épp működésen ért berendezési tárgyainak köszönhetően észrevétlen. Egyébként bármi tükörképe megrázkódik az ablaküvegen, amikor csak kifut és célegyenesébe ér a 14-es villamos.
Ennek nincs helye, mondta Bea.
Akkor azért van itt, felelte Káró. A könyvéből persze nem nézett föl. Padlóra terített pléden kényelmetlenül, könyökölve és hason olvasott, de mert izgalmas történetecskét, helyzetén nem változtatott, gyorsan a végére akart érni. Alvó legénység, a kapitány az éjszakából tevőlegesen osztozó, vízben rekedt, meztelen férfit húz ki. Kajütjébe rejti, élelmét, ruháját készül vele megosztani. Valami sehogy sincs rendben.
Jobban belegondolva, nem is Bea. Meglehet, Bettinek hívták. Sötét, göndör haja volt, amikor délután egy körúti kávézóban összefutottak. Kárót és az albérletet is beleértve, kaotikus helyzetekben úgy egyáltalán, nem elhanyagolandó ügyességgel lavírozott. Ahogy fölértek, Káró átölelte, kisiklott karjaiból, nem hagyta magát megcsókolni. Méricskélte, nézegette közelről, aztán pár lépés távolságról Káró arcát, csipát, kivágásokat mindenütt, mosatlan edényeket, szennyest, zsákokat, most leginkább úgy, akárha vonzó, ugyanakkor vitatható tárlatot látna: nem tudná eldönteni, tetszik-e neki vagy sem, amit lát.
Káró elunta a várakozást. Vendégét, mintha az itt sem lenne, magára hagyta, lerúgta cipőjét, lefeküdt, olvasni. A megannyi limlom és kacat támasztotta keskeny folyosókon a lány fel s alá járt, ablakot nyitott, kedvére rámolt. Beült elé a fotelbe, az asztalon hagyott vizes pilléből ivott.
Mielőtt zoknis lába finoman, végleg becsukta volna, Káró a könyvjelzőt idejében a lapok közé engedte.
Másnap nevetve hívta Betti, hajnalban nem találta ezeket a zoknikat, mezítláb rohant el. Akkor lehúzta róla mindkettőt, mégiscsak. Szándékosan hagyta itt őket, biztosra vette. Azokat keresgélte, amikor ugyanígy, percek óta csöngettek és kopogtak a bejárati ajtón. Káró ki tudja, mit vár ettől az egésztől; ami biztos, kétszer nem történhet meg. Legjobb, ha most egyszer se. Zárt ajtó mögött zokogást tételezni, micsoda dolog.

Illusztráció: Yayoi Kusama – Her world of polka dots

A Gyöngyben

A hátsó lépcsőn távozó alak körül bonyolódó sokadik részlet sem bizonyult perdöntőnek. Hatszögletű alapformába sorolható, egyes szakkönyvek alapján végtelenül változatos, határozott kontúrú hópelyhek pilinkéltek, egyikük, a végleges álmatlanságába sokadszorra beletörődő, ennek ezúttal is hangot adó, ablakában folyton a kitömött kandúrját simogató Rezike így mondta, vaskorlátra akadtak, beleálltak a közel két méteres férfi fülig hajtott sötét kabátjába, lehetőséget nyújtva a csodás pelyhek fölött érzett örömre, illetve alkalmat a lefelé cammogó óriásnak, hogy különösebb feltűnés nélkül rejtegesse arcát. Azt az arcot, amelyik Stefánia szerint erősen borostás, nem pedig óriástartozék. Magasnak magas, valóban, de hogy óriás? Nem érti, kiről beszél Rezike; egyértelmű: a rég eltűnt kapitány tett kimerítő látogatást szeretőjénél, a harmadik emeleti szobájában gubbasztó Vilmánál, akit mégsem vitt magával, hiába reméli évek óta. Mondja ezt az a múlt századi sminkjére kényesen ügyelő Stefánia, aki folyton, még abban a néhány másodpercnyi szünetben is grimaszol, amikor Rezike éppen nem láthatja, és bár sejthető, ezzel társa megbízhatatlan elbeszélői pozíciójára céloz, vagy javíthatatlan hóbortosságra, ugyanakkor arcán az ultramarin szintén gunyoros maszkra kész, amint befejezi saját mondókáját. Nagyra becsült Barátnéi úgy gondolják, igazít bordó selyemsálján kiszámíthatatlanul Ágoston úr, a kora reggel megfigyelt férfi a rendszeres, évi ellenőrzésre kirendelt, megkésett kéményseprő volt. Vasgolyót ejt kürtőkbe, felszálló kormot vár. Ki ne látott volna már ilyet. Sötétben érkezhetett, esetleg dohányzott, az óráját vizslatta, tovább maradt, hiszen nagyszerű kilátás nyílik odafentről. Dolga végeztével a tűzlépcsőn hagyta el a szállót.
Sértődötten méregettek valamit. Elenyésző ujjait fehér kesztyűiben Rezike. Stefánia az épület fölött széledő felhőkben keresett elégtételt. Ágoston úr üres szipkáját forgatta.
Mit óhajtanak?, Káró gyanakodva figyelte őket. Hova vezet a beszélgetés, kihez? Remélte, nem hozzá, mindazonáltal, ha őszinte akar lenni, ezzel máris elkésett. Megint csak őt találták meg. Húsz perce volna még kezdésig; szereti háborítatlanul meginni a kávéját, elszívni egy cigarettát, legutóbbi könyvélménye következményeként létbevetettségére ráismerni, rögtön feledni is azt, sóhajtásnyit szorongani, téveszméit végül lustán kinevetni, egyszóval: ébredezni; nem hinné, hogy túl sokat kér. Van ideje, persze, válaszolta, amikor közrefogták. Most nem szól egy szót sem, figyelmesen bólogat, várva a kompánia további beszámolóját, akik viszont tanácstalanul hallgatnak.
Kérdésére, mit akarnak ezzel a korai óriással vagy nem-óriással a tudtára adni, meglepő összhang kerekedik hármójuk közt. Éppen ez az, nem akarnak tőle semmit. A valódi kérdés tulajdonképpen az, ki az idegen, mit ólálkodik, mi keresnivalója a Gyöngyben? Nincs üres szoba. Itt mindenki ismer mindenkit. Szükséges valamitől tartaniuk, ha a férfi kiléte a korábbiakban vázolt színes lehetőségek egyikének sem felelne meg. Mi van akkor, ha mindhárman tévednek?, ezzel veszi kezdetét a Káró által már jól ismert, izgatott licit. Ha sem nem óriás, sem nem kapitány, még csak nem is kéményseprőről van szó, lehet, egy kukkoló, netalántán kéjgyilkos érkezett kiszemelni és széttörni száraz testüket. Nap mint nap hallani hasonló történetekről a tévében és a rádióban, vagy olvasni azon a világhálón. Nem vitás, farkasért kiáltó helyzet: fenevad keveredne báránykák közé. Még az sem biztos, nem történt-e éjjel valami végzetes; ezt neki, Kárónak kell haladéktalanul kiderítenie; járja végig a szobákat most! Kezdje náluk, mert ki tudja, amíg cihelődtek, majd az ebédlőben kakaóztak és reggeliztek, szokásos könnyű sétájukra indultak, a hátsó lépcsőn visszatérhetett a szörny; és azt meg aztán igazán mindenki tudja, milyen könnyű ezeket az ablakokat befeszíteni. Ne aggódjon Káró, a biztonság kedvéért vele tartanak.
Báránykák, mi?, mélázott Káró, műanyag poharát a benne lötyögő kávéval és csikkel együtt a fasor kijáratánál árválkodó szemetes kosárba dobta.
A terméskövekből rakott, latyakos, kerti ösvényt választották, vagyis számos út közül a legrövidebbet a műrózsákkal tűzdelt főbejáratig. Összecsukott, fekete szálkaernyőik és hajdani bundáikba feledkezett ízületeik azonos hangon reccsentek.  Hogy az egyszerre biccentő és ásító éjszakai portás mozdulatai melyiküknek vagy minek szóltak, számításba vehető; aligha váratlan, valószínű, álombéli alakoknak tűntek, vagy észre sem vette őket. Ami bizonyos, a váltás ma is késik a magyarázattal, Sebők, a nappalos sehol.   Belesve az egykor ízlésesen kitapétázott hallból az ebédlőbe, mint ilyenkor rendesen, alig találni lakót. Sokan még alszanak. Viola kap szemérmesen maga elé egy rejtvényújságot. Tóbiás különböző animációs csatornák közt váltogat, az újonnan érkező társaságtól nem zavartatja magát, ahogy Özvegyné sem, pasziánszozik, fölnéz az asztal másik végén ülőre, akit nem ismer meg Káró, mert a köszöntésre nem fordul hátra. Senki sehol a személyzetből. A svédasztalon hagyott teás- és kávéskancsók némelyikéből gőzkígyók szabadulnak.
Kinél kezdjük?, kérdezi a lépcsőházba érve. Nálam, úgyis az elsőn lakom. Így aztán Ágoston úr szobája felé tartanak: elöl Káró, utána az esernyőjét a kályha mellől piszkavasra cserélő Ágoston úr, legvégül az egymásba kapaszkodó dámák.
Háromra, mondja Ágoston úr; ugyan nincs az a három, amit addig nyújthatnának, míg a zsebéből kibányászott karikáról kikeresi a szobáját nyitó, megfelelő kulcsot, azt a zárba remegi, és romra, ha nem is rúgja be az ajtót, azért szabályosan belöki, félig, utat engedve a sóhajtozó és plafont bámuló Kárónak. Stefánia szóvá teszi, nem hinné, hogy egy akkora ember ott cirkálna, vagy onnan lógna. Amennyiben ez amolyan nyegle viselkedés Káró részéről, kéri, mellőzze, változtasson rajta, mert ilyen vészterhes időben nem szívesen jelentené az igazgatónak az ő, hogy is hívják, passzív-agresszív hozzáállását, melyről jól tudja, Kárótól amúgy teljes mértékben idegen, ezért is szeretik őt itt annyian.
Belátva vereségét Káró a legaprólékosabb vizsgálatnak vetette alá a szobát. Lépésről lépésre haladt, mindent, amit csak lehet, ellenőrzött, a függönyök mögötti, nem egészen harminc centis, az ágy alatti, közel tizenöt centis zugokat beleértve. Be-bedugta kezét, lássák, nem viccel. Majd a fürdőszobában rátörő veszélyérzettől és kíváncsiságtól megvadultan, a lehető leggyorsabban rántja félre a zuhanyzófüggönyt. Sehol egy óriás.
A szekrény!, figyelmeztették az ajtóban téblábolva. Ott is csak Ágoston úr két váltás öltönye, sálak, kendők, néhány cirádás ing csüggedt, a szekrény aljában, kibokszolt cipőkben sámfa rúgói hajladoztak. A fehérneműs fiókot nem akarta indokolatlanul bolygatni.
Tiszta, a helyzetre illő szót filmekből kölcsönözte, kész volt elbizonytalanodni, az öregek vajon megértik-e, vagy másik után kell kutatnia; azok bólintottak, és a gondosan vetett ágy szélére helyezkedtek. Ágoston úr ellenőrizte az ablakot, biztosan zárt. Köszönöm, nagy kő esett le a szívemről, mondta.  Nem tesz semmit, felelte Káró, mehetünk a következőbe? Várjon, kérem. Azzal az ágy melletti komódból kivett egy laposüveget. Amikor Rezike és Stefánia elhárította, Káró pedig meggyőzően ingatta a fejét, egyszerűen belehúzott. Leült az egyetlen székre. Van itt valami, kezdte.
Rezike és Stefánia előbújt bundájából, szájukba fekete cukorkát dugaszoltak.
Tudja, terveztem még néhány utazást, szólt Ágoston úr, nem gondoltam, hogy a Gyöngyben halok meg.
Félbe akarta szakítani, hiszen nincs itt semmilyen óriás, nem bántja senki, és még vagy három-négy ellenérvet tudott volna azonnal sorolni, melyek legvégén hamisan csengő örök élet ígérkezne. Káró mégsem úszhatta meg ma ennyivel.
Hallgasson ide, fiam. Valami láthatatlan, ugyanakkor néha nagyon is kézzelfogható anyag sűrűsödik idebent. Néha, amikor ki tudom tapintani a bordáim alatt, néha máshol, úgy érzem, egy gombolyag. Épp olyan. Ahogy időről időre eltűnik és felbukkan, tekeri maga köré mindenfelől és mindenhol azt a láthatatlan szálat, egyre nő, és amikor már fölhajtott bennem minden föllelhetőt, akkor végem lesz. Nyugodjon meg, nincs semmi baj. Így kell lennie. Azt akartam, hogy tudja.
Ágoston úr azt szeretné ezzel mondani, mondaná Rezike, azonban Stefániánál tovább nem juthat: Drágaságom, ne feledd, te vidéken és általánosban tanítottál biológiát.
És földrajzot, egészíti ki gyanútlanul a másik.
Jó-jó, és földrajzot, engedi Stefánia, most hagyjuk a tudományod, hadd beszéljen Ágoston úr; te később jössz.
Egyelőre ennyi. Mehetünk.
Biztos? Később talán már nem lesz rá idő.
Annyi biztosan lesz.
Miről beszélnek?, szédelgett Káró az ajtó felé. Miért mondta el ezt? Látta orvos? Szed gyógyszert? Az ő korában marokszám eszik. Sem a szobában, sem a fürdőben nem látott. Egyáltalán arról beszélt? Vagy ez valami morbid vicc, amit nem érthet? Nála semmi nem biztos. Fölocsúdni sem bírt, máris Rezike első emeleti szobájában áll. Amennyiben lett is volna valami vagy valaki odabent, anélkül surranhatott volna ki a nyitott ablakon, hogy észre veszi. Nem a csupasz hátú perzsa, Vili, még csak nem is a falon függő tárgyak térítették el gondolatait, egyszerűen képtelen volt az elhangzottaktól szabadulni. A rutinos lépcsőfordulóban ücsörgő Panama Lajosról legalább annyira nem vett tudomást, mint a folyosón kedvenc csendéletének reprodukcióját bámuló Annáról. Személyes szimpátián innen és túl, Ágoston úr vallomásának eredményeként Káróban konok útvesztők nyíltak.
Mutattam már? Sulykoló, az első udvarlómtól kaptam, Jancsitól. Gyönyörű, magas ember volt ő is, komoly szándékokkal: el akart venni. Anyám is, apám is szerette, adtak örömmel. Jegyben jártunk. Később azt állították, emberi mulasztás történt, észrevette?, mindig azt állítják.
Rezike, szólt Stefánia, eltérsz a tárgytól.
Igaz is, házigazdájuk szórakozott arca megváltozott.
A jégveremmé hűlt szobának behúzta az ablakát, hellyel kínálta őket. Egyáltalán nem foglalkoztatta, benéznek-e a fürdőbe vagy az ágya alá. Kárónak az is feltűnt, a mellette álló asztalon sorakozó, szokatlan alakú parfümös üvegcsék határolta atlaszban Szovjetunió és Csehszlovákia és Jugoszlávia olvasható. Nem árt gyakorolni, érvelt Rezike, akár a nyári szünetben rajtakapott, már a következő évi tananyagot magoló diák.
Szeret utazni?
Eddig nem jártam sehol, ismerte el Káró, azt hiszem, szeretnék.   Nagyon helyes, bólintott Rezike. Roppant fiatal még, tegye, amíg teheti. Érdemes elmenni a világ végéig. Természetesen nem valami peremről beszélek, ahonnan aláhull az ember; mindenkinek megvan a helye, ahová többé nem találhat vissza. Ezt, amikor odaér, nem gyanítja. Könnyen hiheti, alkalom adtán újra ellátogat ide, azonban nem így van, most már tudom. Furcsán hangozhat tőlem, a tudomány emberétől, igen, de kérem, higgyen nekem. Csak egyszer mutatkozik az életben. Az enyém Olaszország egy déli pontjára került. Azóta abban a gyümölcsösben bolyongok, mert ne gondolja, hogy következmények nélkül kereshettem fel. Éveket szántam a felkutatására, sokáig minden szünetben elutaztam Olaszországba; az összes hozzáférhető térképet beszereztem, a legrészletesebbeket. Heteken át gyalogoltam más és más, különböző útvonalakon. Nem volt olyan feltüntetett ösvény, ahol ne jártam volna, és mégsem sikerült a közelébe férkőznöm. Ezzel együtt sem bántam. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, beleőrülök, talán soha nem is létezett, nem jártam ott, csak kitaláltam, álmodtam, bebeszélem, aztán mindig történt valami, ami az igazamról győzködött. Némelyik környék beállítása egyezéseket mutatott. Szélből rejtőző-bomló illata, miközben pont egy mezőn kelek át, dombok alkonyati helyzete, hálózsákból megfigyelt égbolt, szakasztott másának részletei, ezek mind eszembe juttatták. Azt hiszem, egyelőre ezt szerettem volna elmondani, fejezi be Rezike.   Kárót meglepné, ha ezek után bármin meglepődne. Mosolyát takarva, tanácstalanként vakarássza állát.
Mindjárt megérti, miért gyűltünk ma össze, mondja színpadiasan Stefánia saját, makulátlan rend és pézsma uralta vackában.
Nem az óriás miatt?, kérdezi Káró a lehető legártatlanabb arcával kiegészülő, azonos szándékú hangján.
Dehogynem. Legalább olyan fontos, kapcsolódó kérdés. A végével kezdtük. Talán ettől kissé összezavarodott. Érthető volna. Valójában a világainkról van szó, azok határáról. Helyekről, amelyek körül anélkül járnak végérvényesen a gondolataink, hogy valaha visszatalálhatnánk. Rezikéjét már ismeri. Ágoston úr nem volt olyan szerencsés, hogy egy fügeligetben érjen oda. Ő az egykori Szovjetunióban látta meg a sajátját egy lezárt, lakatlan téli városban.
Mindkettejükkel történt valami ezeken a helyszíneken, amiről kitartóan hallgatnak. Ne rója fel nekik, kérem, nem tudnak róla beszélni. Öröm, rettenet, apátia, bármi hangtalanná válhat.
Az én esetem kicsit más, ugyanis nem konkrét földrajzi helyhez, hanem személyhez kötődik, egy férfiban találtam rá. Azzal, hogy azt mondom, benne éltem, tudom, nem mondok semmit. Ha úgy folytatom, naphosszat a gondolatai, mondatai szakadékjába bámultam, akkor sem. A szakadék mélyén saját halálomat láttam ismétlődni. Még mindig semmi. Képtelen voltam behunyni a szemem. Végül megszöktem. Ugyan nem szökésnek terveztem, naiv voltam. Leugrottam egy hídról. Hogy hol, melyik hídon és melyik folyónál történt, nem tudom biztosan. Egy németországi klinikán tértem magamhoz, akkor már két hete eszméletlenül feküdtem. Csont és bőr és seb és zúzódás maradéka. Hónapokig nem tudtam, utána pedig alig mertem elhagyni a kórházi szobám. Sokáig rettegtem, hogy megtalál.
Az összes porcikája az agyamba égett, de az a legfurcsább, évtizedekkel később azon kaptam magam, ha szembe jönne az utcán, talán már nem ismernék rá. Álmaimban néha maszkot visel, vagy egyszerűen túl sötét van. Olykor csak a lihegését hallom, néha a beszédét, azokkal a kifürkészhetetlen hangsúlyaival. Van, amikor egyáltalán nem jön elő, van, amikor nem jön elő azonnal, érzem, valahonnan les. Húzza az időt, szeret megvárakoztatni. Én meg várom, hogy belekezdjen: nyugodtan sikoltozzak.
Ez volna az a bizonyos csönd, annak rám eső részének természete. Én ezt ismerem.
Szeretnénk, ha tudná, akit reggel láttunk, valójában nem hozzánk jött, hanem magát keresi, Káró. Ugyanis olyan volt, mint maga; váratlanul az ön pofiját öltötte fel. Szerepe egyelőre nyitott, rendezetlen, kusza. Akár az árnyéka, kétségtelen, a nyomában van. Azonban az árnyékával szemben kerülőutakon, esetleg maga előtt jár. Ki tudja, honnan jön? Azt sem tudom, hogy lehetséges. Legyen éber, abból nem lehet baj. Keresse vagy meneküljön, mindegy; azt hiszem, a találkozásuk előbb-utóbb elkerülhetetlen.
Káró tévedett, a hallottak nem csak meglepték, letaglózták. Szája kiszáradt, száraz nyelvével száraz ajkait igyekezne benedvesíteni, nem sok sikerrel. Kerüli a pillantásukat, inkább az ablakon választja. Ami itt megy, az közönséges agyrém.
Ágoston úr mellé lépet, amennyire bírta, megszorította vállát. Rezike szedelőzködött:
Mi lesz Vilmával?
Mi lenne?, értetlenkedett Stefánia.
Meglátogatjuk? Vár minket.
Tud várni az a vén kurva. Most ha megbocsájtotok, Kedveseim, szeretném a tízórai pártira rendbe hozni a sminkem. Káró, magát már biztos hiányolják, siessen!, azzal kitessékelt mindenkit.