Fitos Adrián összes bejegyzése

A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem magyar szakon, majd az ELTE-n hallgattam összehasonlító irodalomtudományt. Első kötetem, Készülődés címmel 2018-ban jelenik meg a FISZ-nél.

Ami van

Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik.   Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.

Tengerhez mérten (részlet)

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

 

 

(Illusztráció:  Bill Gingles)

 

 


Képalkotó elemek

Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

 

 

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)


A kék váza

A fogsora ugyan nem lett kész, de itt legalább azt mondták, hogy az öltöny hibátlanul ráment. Ha meg hátul, a varrásnál fel is kellett fejteni, mindegy, úgysem néz be alá senki. Ettől kicsit mindketten megkönnyebbültek.
A kapun kilépve a férfi cigarettára gyújtott, megkínálta a nőt, akibe már nem fért több füst. Visszahangosították a telefonokat, egyiküknél sem volt nem fogadott hívás; a járdára parkoló kocsikat nézték tanácstalanul.
Akire vártak, eszerint késett, mert idegesen kérdezgették egymástól a pontos időt, ami, mintha mégsem volna eléggé az, mégis idővel rajtakaphatnák. Ahhoz, hogy aggodalmuk biztonságban legyen, fél tizenegynek kell múlni.
Szűk utca, nincs nagy forgalom. Az alapzajból felerősödő valamilyen gép hangja.
Taxi érkezik, indexel, megáll, de nem kapcsolja ki a motort: látszik a kipufogóból göndörödő gáz. Kiugrik egy fiatal nő, a két várakozó mosolyogva indul felé, félúton találkoznak. Tátognak, megölelik egymást, a másik arca mellé adnak puszit. Vele kiegészülve lesz feltűnő a hármuk közti hasonlóság, egy arc háromféleképpen, más-más időben hangsúlyozva.
Beszállnak mind, a férfi előre.
Fenyő alakú illatosítók lógnak a visszapillantóról, a kocsiban rend.
A nők csak a szemét, a férfi a sofőr profilját látja.
Halk zene a rádióból. Az adóvevőből statikus zörej; időnként a diszpécser és más sofőrök egyeztetnek.
Vonattal kezdi, azzal, hogy mióta nem volt itthon, azt hitte, már felzárkóztak, és nem lehet késni. Náluk a vonatok nem tudnak; ott minden óramű pontosságú. De a város azért szép, sokkal szebb, mint amilyenre emlékszik. Megvan még a váza, mert azt az egyet szeretné.
A férfi és a sofőr a forgalmat figyeli, közben az idősebb nő egyfolytában mosolyog, olyanokat szuszog, mint: igen; itt igen; itt nem; igen-igen; persze; és a keze finoman, többször megérinti a másikon az idegen anyagot, amivel lehet, hogy csak önmagát ellenőrzi. A fiatal nő ebből nem vesz észre semmit.
Melyik reggel volt? Nem is tudja, mit csinált éppen akkor. Hogy nézett ki?
A férfi váratlanul az éjszakai életről kérdezi a sofőrt, mert annyi mindent hallani. De ő már nem jön ki az éjszakába. Lassan két éve, hogy csak nappal dolgozik; kevesebb pénz, de megvannak a fix fuvarjai. Kevés az üresjárat: nincs panaszra oka. Este otthon van fürdetésre.
Igen, a körülményekhez képest, ismétli grimaszolva a fiatal nő az idősebb utolsó szavait.
Ez lesz az, mutat a férfi az egyik házra.
Megáll a kocsi a macskaköves behajtón, a fiatal nő a táskájában kotorászik; a férfi int, zakója belső zsebéből tárcát vesz elő, ő fizet; nem kér vissza.
A sofőr egy közepes bőröndöt rak ki a csomagtartóból; ad névjegykártyát. Most látszik a teljes arca.
Az idősebb nő belekarol a fiatalabba, bevárják a férfit. Az inkább fölemeli, nem húzza a bőröndöt.
Állványok, apró szemű háló, konténer félig törmelékkel. Munkást nem látni.
Szép lesz, ha elkészül, mondja egyikük.
Annak ellenére, hogy a lépcsőház koszos, a vakolat néhol omladozik, és a lépcsők is jócskán lekoptak, megállítja a belépőt.
Egy szőke, fiatal nő akar elkapni egy kisfiút, ami sikerül, mert ezek hárman elállják az utat. Mindenki elnézést kér, jó napot kíván, toporog.
Alig ismernek itt már valakit.
A harmadik emeleti fordulónál pihennek, a fiatal nő a lyukacsos, telefirkált falra mutat: még itt van.
Egy perc is eltelik, rossz kulccsal akarja a férfi kinyitni az ajtót; az idősebb nő menti meg a helyzetet, aztán előreengedik a legfiatalabbat, aki egy pillanatra tétovázik, mégis belép, nem néz körbe, egyenesen a második ajtóhoz megy. Csukva, de nincs zárva.
Ismerős-ismerős, mosolyog vissza a válla fölött.
A szobában semmi, csak szekrény, dohányzóasztal, ágy, az ablakon függöny. Lehetne mint kiadót hirdetni. Bele is néz az egyik üres fiókba.
A váza, ami túl középen van, az az egyetlen, kék, biztos pontja.
Fogja, leül vele az ágy szélére. Az idősebb nő odaül mellé.
A férfi zavarban van, megkínálná őket egy itallal, de nem hinné, hogy lenne még ilyesmi a házban.
A nő bőröndjéből előkerül egy üveg; a férfi kimegy. Szekrény nyílik, víz folyik, az ajtókeretben csak a folyosó falának hengerelt mintája látszik.
Tálcával, apró poharakkal tér vissza; mindenkinek tölt egy körömnyit az átlátszó szeszből.
Jönnek még ide, mert ha nem, akkor elrakja a vázát.
Beletekeri egy hihetetlen-sárga törülközőbe, elfekteti a táska oldalában.
Hívni kell egy taxit.
Még mindig van idő.
A férfi előveszi a kapott névjegykártyát; mégis inkább összegyűri.
Gyorsan átöltözik, mondja a nő, de csak dezodort és egy sötét blézert vesz elő. Kimegy a folyosóra; nem megy be a fürdőbe. Megáll a konyhaajtóban, az asztalt, a széket, a pepita kövezetet nézi, és lassan, aprókat lépve, egyre beljebb megy. Nagy ívben megkerüli az asztalt, most szemben áll az ajtóval.
Az asztalon bögre, benne föllel; gondosan faragott ceruza, és ott van kihajtva egy újság.
Leül.
Nézi-nézi az írást, ahogy az a magabiztos kéz megpróbált a négyzetekbe betuszkolni egy szót:
MEGHATÁ

 

 

(Illusztráció: Alan Soffer)

Part, szélcsend, Striga

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

 

 

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

Meglesz Pikó

Annak ellenére, hogy az alkony, az ácsok mágneseinek himbálózása, és a lendülő pofon megakadt, lehetetlennek tűnt, hogy ne menjen le a nap, ne legyen meg a szögek jelentős része, és ne jelenjen meg minél hamarabb – ha a sötétedéstől nem is túl látványosan – egy tenyérnyi vörös hely Pikó arcán. Ami már csak azért is kijárt volna, mert egész héten későn, a megbeszélt időponttól eltérően, ráadásul mocskosan és szakadtan tekergett haza, napi szívbajt hozva ezzel az anyjára, aki eleinte tíz percenként rohant ki a kertkapuhoz, akkor még, hogy rajta kapja fiát a csavargás végén, később pedig, amennyire lehetséges, egyre gyorsabban és sűrűbben, minden alkalommal megadóbban.

   Két futás közt volt: a szárítóról szedegette és válogatta szét a ruhákat, mi az, amit a fia tovább szaggathat, és mi az, ami felmosó rongynak lesz jó. El sem tudta képzelni, hol lehet idáig maradni, mit lehet eddig csinálni, kivel van; és egyáltalán: olyan nincs, hogy nem jön haza.

   Az örökös szobafogság és a feltétel nélküli engedmények közti rugalmas területen mozgott, percenként az egyik végponttól a másik felé csúszva, érvekkel biztosan támogatva, egészen addig – és ez az addig, ez percenkét többször is volt –, míg egy ellenkező, hasonlóan stabil érvtől borult az egész elhatározása. Az utolsót, ami a pofon, sírás, kakaó és bundás kenyér mellett szólt, abban a szent pillanatban hozta, amikor meghallotta a bicikli közeledő, jellegzetesen kattogó hangját.

   A legnagyobb nyugalommal hajtogatta a kosárba, vagy dobta félre, egyelőre a fűbe a zoknikat, pólókat.

   Meg sem fordult, amíg a hang el nem némult a háta mögött, és egy halk köhögés, vagy talán mégis inkább torokköszörülés meg nem állította a mozdulatsorában, de csak azért, hogy hirtelen fordulatból a bűnösnek egy pofont adjon.

   Már javában tartott az új mozdulat, amikor egyszer csak furcsállni kezdte ezt a köhögést; a fia nem szokott köhögni, zavarában meg pláne soha. Magyarázkodni, fogadkozni, könyörögni, komolykodni: igen, de hogy köhögjön, az kizárt. És mintha nőtt is volna, a haja meg sötét lenne.

   Amennyire bírta, igyekezett az utolsó pillanatban megállítani a kezét, de az így is csattant az arcon. Bercién, Pikó barátja arcán.

   Az azért látszott, hogy Berci meglepődik, egy mukkot sem mer mondani, és szemében a kétség is, hogy ő azért nem biztos, hogy szeretne itt lakni.

   Jaaj, ne haragudj, Kicsim, nem téged akartalak. Csak azt hittem, végre hazaért a drágalátos barátod.

   Semmi baj, tényleg. Komolyan. Nincs itthon?

   Még nem jött meg. Hol jártatok egész nap?

   Én nem tudom; nem találkoztam ma Pikóval. Én csak azért jöttem, mert a biciklijét az árokban találtam. Azt hittem, valami baj van. 

Innentől felgyorsulnak az események.

   Amikor Pikó apja hazaért, már nyüzsgött a ház. Ismerősök és ismeretlenek, rendőrök, barátok és szomszédok mindenhol. Figyelmesen végighallgatta feleségét, aztán egy nyomozó kérdéseire megválaszolt, utána szendvicseket és teát kért, előkereste a hátizsákját, amibe pokrócot, pulóvert gyűrt, elemeket keresett a zseblámpájába, csizmát húzott és kérte azokat, akik fia keresésében vele tartanának, fél órán belül legyenek a háza előtt.  A nyomozó nyugtatni igyekezett, várakozás mellett érvelt, de Pikó apja hajthatatlan maradt, és mivel a szakértői csapat a keresőkutyákkal egyre csak késett, a lassan készülődő embereket pedig nem állíthatta meg, sóhajtva levette zakóját, kért egy kabátot, és háromnegyed óra múlva elindult a tucatnyi férfival a Patkó erdő irányába.

  Szabályos időközönként megszólalt a házban maradt rendőr adóvevője; a keresőkkel tartó nyomozó jelentkezett be távoli, recsegő hangon, ugyanazt a mondatot ismételte, amelyben Pikót nem találják.

   Pikó anyja az ott maradt rendőrrel ezerszer átvette az eltűnés okainak teljes hiányát, kizárt minden szándékos, gyerekes világgá menetelt; három lehetőség maradt: Pikó valamiért fél hazajönni, kivár, éppen most fordul be az utcán. Pikót baleset érte, öntudatlanul fekszik valahol, pont most bukkantak rá, nem vitás. Pikót valaki elrabolta. És lehetetlen.

   Reggel még minden olyan jó volt. Pikó az udvarban játszott. Nézte a szomszédban ügyködő ácsokat, ahogy jelölgetik, vagdossák a gerendákat; közölte, hogy ő is ács lesz, kikönyörgött pár lécet, meg azt a vastag, lapos, piros ceruzát, amit mindig használnak, és rajzolgatta a fát. Aztán az apja kalapácsával ütögette őket össze. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy nemsokára jön, megcsókolta – ezt az anyja többször hangsúlyozta –, esőkabátot, vizet és almát rakott a hátizsákjába, és kitolta a garázsból a biciklijét.

   Jóval éjfél után újabb kanna kávét hozott a várakozóknak.

   Ültek és hallgattak. Nem volt miről beszélni, a keresésen kívül más nem létezett, otrombaság lett volna bármi mással előhozakodni. A keresésről viszont semmit nem tudtak. Pikó anyja percről percre öregedett, a bőre foltos lett, haja megőszült, teste összement, meggörbült. Az adóvevő zajára megint ugyanaz a fiatal nő meredt a fekete készülékre, hogy a bejelentkezés után az arca ismét ráncosodni kezdjen.

   A rendőr a kávéját kevergette, és egyre jobban sajnálta Pikó anyját.

   Meglesz az a gyerek, ne aggódjon! Mindig meglesznek. Ha nem ma éjjel, hát akkor legkésőbb holnap vagy holnapután.

 Reggel hét is elmúlt, mikor a csapat hazaérkezett; Pikó helyett, Pikó nélkül.

   Csalódott, holtfáradt férfiak kuporodtak az asztalhoz. Egymás tekintetét kerülve, poharaikba falevelek, bakancsaik mintáiból sárdarabok hullottak a járólapra.

   Az erdő városhoz eső, nyugati részét járták be. Kezdetben lábnyomot követve, később elvesztve azt, nagyobb távolságra egymás mellett, láncban folytatták a keresést. Az éjszaka nem volt hideg, a tiszta ég is segítette a tájékozódást, mégsem volt jele, hogy Pikó bármerre is járt. A reggel megőrizte ezt az éjszakát. Fák komor sziluettjét, lépések zaját, álmatlanságot, megőrizte a hallgatást.

   Az ügy, mert már kétségkívül ügy volt a számozott akta vallomásainak gépelt oldalain, iktatott hangfelvételeken, fényképekkel, térképpel jól dokumentáltan, követve az események sorát az eltűnés bejelentésétől, de a kihallgatásokban meg is előzve azt, egészen a végkifejletig. Ügy lett a nyilvánosság előtt is. Riporter jött a városi újságtól, tévétől, Pikó szülei pedig mindenki segítségét kérték. A várost elárasztották Pikó fényképei. Pikó mosolygott hirdetőtáblákról, a legforgalmasabb helyi járatokon, tejes dobozok oldalán.

   A kutyás keresőcsapat megérkezett, hogy maguk is az ügy epizodistáivá válva kutassák a patakpartot és az erdőt: az eltűnésre legalkalmasabb helyeket. A kutyák orra nem fogott szagot, tanácstalanul néztek tanácstalan feletteseikre. A nyomelemzők nagyítói sem nagyítottak akkorát, hogy a kis Pikóból a legkisebb darabkát megtalálják. Számos mintát begyűjtöttek a házból, aztán a keresés alatt az erdőből, a játszótérről, focipályáról – ahol a fiú csak megfordulhatott–, haj, szövet- vagy bőrdarabok váltották egymást tárgylemezeken, de egyetlen egyezést sem sikerült kimutatni.

   Pikó szülei nem tehettek mást, otthon ültek és várták a telefoncsörgést; mint élőhalottak, csoszogtak és botladoztak a házban, nem is szólva egymáshoz, bizonytalanul bejártak mindent, pincétől a padlásig, mintha Pikót megtalálhatnák, elfelejtve átvizsgált zugokat, folyton újrakezdve a keresést. Pikó anyja a nappali ajtaját látogatta, a félfát, ami fiúk magasságának változásait őrizte. Azt vizsgálgatta, nagyokat sóhajtva simogatta a jeleket.

   A városi keresést országos váltotta fel. Több helyen is látni vélték Pikót, de mindannyiszor kiderült, akit Pikónak hittek, az valaki más.

   Riporterek leptek el mindent. Felkeresték Pikó tanárait, és az osztálytársait is megszólaltatták, akik egy emberként Pikót méltatták, nem értettek semmit, és mindenkitől segítséget kértek.

   A szünidő ellenére kinyittatták az iskolát, az udvarán gyertyás virrasztást tartottak, amire sokan eljöttek, és amit néhány percre az aznapi híradó elején és végén is élőben kapcsoltak.

   Az ügy, és a körülötte kialakuló médiafigyelem túlnőtt önmagán; a környéken gyakori UFO-észlelésektől nem volt nehéz eljutni az emberrablásig, a jelenleg is az űrhajóban folyó kísérletekig, melyek közül a legnyilvánvalóbb: Pikó szemének eltávolítása majd visszahelyezése, azzal a megkötéssel, hogy a két művelet között chipet kell hogy az üregbe helyezzenek, minek segítségével, mikor Pikót visszaküldik – az írásban nem volt kérdés, hogy ez így lesz –, Pikó szemén át fognak mindarról értesülni, ami a közösségben történik. És ha majd Pikó a fény felé áll és felfelé néz, akkor meg fog csillanni a pupillájában az a chip. Azt onnan problémás lesz kiszedni, de az újság következő számának megjelenésére ígérték a megoldást, annak részleteivel.

   Legalább olyan népszerű volt egy másik elmélet, mint az Idegen-rablás. Egy esti ijesztgetésekből ismert gyilkos-rémalak soha nem hallott kivégzéséről, annak gyanús körülményeiről írtak, megemlítve, hogy a kivégzés után nem sokan látták a megégetett testet, akik mégis, mind életüket vesztették már életük során. Azaz: lassan fenyegetni kezdte a várost a legvéresebb szellemjárás. Ne engedjétek ki a gyermekeket! – címmel önkéntesek osztogattak figyelmeztető röplapokat a bevásárlóközpontok, a kocsmák és a templom közelében. Sötétedés után egy lelkes csoport járta zseblámpákkal az utcákat, játszótereket, a halálra rémített gyerekeket összeszedték és hazaszállították.

   Ugyan az újságokig és a tévéig nem jutott még el, de szóbeszéd támadt, hogy esetleg Pikó szülei nem is annyira jóravalók, mint amennyire korábban róluk azt tartották. Hogy el-elcsattantak pofonok, és ki tudja, az egyik nem döntötte-e végleg földre a fiút, ami után az apjának gyerekjáték lett volna megszabadulni Pikó testétől, hiszen ő úgy ismeri a környéket minden bokrával, vízmosásával, hogy oda ássa, ahova akarja, nemhogy a kutyák nem fogják megtalálni, de senki emberfia.

    Amilyen hirtelen az ügy kezdődött, egyszerre véget ért.

   Öt nappal az eltűnése után, korán reggel Pikót a város szívében, egy padon találták.  Egy róla készült képet nézegetett, amikor a járókelő felismerte a kép alapján.

    Szülei alig várták, hogy haza hozzák, ránézni sem mertek, egyfolytában ölelték, csókolták, és közben megállás nélkül zokogtak.

   Pikó egy árva szót sem szólt, kicsit megilletődve, mint egy rég nem látott rokon, állt mozdulatlanul a nappaliban.

   A hátizsákja ugyan eltűnt, de ő megvolt. Mintha kicsit hízott volna. A saját ruhájában találtak rá, ami ráadásul se szakadt, se koszos nem volt, csak valami fura illat áradt belőle, ami mandulára emlékeztetett.

   Jó étvággyal evett, aztán ült tovább az asztalnál.

   Az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy nincs láza, tüdőgyulladása, erőszaknak semmilyen nyoma a testén. A vérképe megfelelő. Pikó tehát minden jel szerint jól volt. Mégis hiába kérdezte rendőr, pszichológus, a családból bárki, mélyen hallgatott. Nemcsak az eltűnéséről, annak körülményeiről, a tartózkodási helyéről nem beszélt, hanem egyáltalán nem beszélt, meg sem szólalt.

   Próbálkoztak mindennel, osztálytársak látogatták; semmi. Berci kölyökkutyájára sem reagált. Berci ilyenkor lopva fürkészte Pikó szemét; még azt is előadta, hogy ő sem volt meg egy ideig, de ez sem hatott; semmi válasz, Pikó hallgatott. Régi játékai, az erdőben talált limlomai, a kedves könyvei sem tudták szóra bírni. Üldögélt az ablak mellett és bámult ki némán.

   Bíztak benne, és bízhattak is, hogy egyszerre megszólal, valami kibillenti ebből a holdkóros hallgatásból, valami visszarántja a valóságba, és akkor tényleg meglesz Pikó. Váratlanul fog történni, ebben megegyeztek, leejt egy bögrét és bocsánatot kér; nem találja a kedvenc pólóját és akkor. Hallottak már ilyet. Készültek hosszú, kemény hónapokra, beszédre készültek, hogy azzal majd fiuk figyelmét elterelik arról, amiről most lehetetlen, amit meredten néz, és amit ők nem látnak. Készültek türelemre, ha kell, csecsemőként kezelik, újra felnevelik, amíg csak meg nem szólal.

    A várakozásból semmi nem lett. Az ötnapos Pikó megszólalt. Nemhogy megszólalt, de megállás nélkül beszélt. A család ismét agyonölelte, Pikó meg mondta egyfolytában. Beszélt reggeli közben, játék közben, az udvaron, a házban, beszélt álmában, amikor körülvették, beszélt magában. Beszélt mindenről, ami eszébe jutott, olyasmikről, amikről tudott, amikről nem tudhatott vagy nem volt szabad tudnia. Válogatás nélkül mindent kimondott. Követhetetlenné vált, zagyvaságokat is mondott.

   Egészen addig beszélt, amíg teljesen berekedt és magától elment a hangja. Utolsó nagyot sóhajtott és elaludt.

   Szülei kétségbeesve ültek az ágya szélén, várták a folytatást.

   Pikó régi önmaga.

   Szülei fél napot kivártak az ölelésig. Amikor látták, hogy ezúttal minden rendben, tényleg saját Pikójukat kapták vissza, megadhatták magukat, gyerekük nyakába borultak.

   Pikó rekedten ismerte be, hogy az eltűnéséből az égadta világon semmire sem emlékszik. Az utolsó emléke, hogy biciklizik az úton, aztán ma reggel felébred és fáj a torka.

   Próbálták kideríteni, mi is történt, de semmire nem jutottak. A pszichológus, akivel Pikónak néhányszor találkoznia kellett, hosszú távú együttműködést javasolt, de Pikó ezt nem akarta. A család végül engedett és letett róla. Az interjúktól elzárkóztak, csupán egy rövid közleményben köszönték meg mindenki figyelmét és segítségét, de fiukat már nem engedték a kamera elé. Mindenki örült, hogy egészséges, Pikó újra a régi.

   Később még sokszor előjött ez az eltűnés a családban, mintha az idő az emlékezés mellett dolgozna, és Pikónak jobban menne, és Pikó mindent meg is tett: ellenállhatatlanul meredt egy távoli pontra, mintegy maga elé képzelve az eltűnése körüli és utáni eseményeket, és olyan csalódottan rázta meg ilyenkor a fejét, hogy inkább hagyták, nem akarták felzaklatni. Sokáig csak akkorként utaltak rá, aztán a félelem emlékének múltával már nyíltan emlegették bármilyen összefüggésben, sokáig kiemelt pontja lett a családi időszámításnak: amikor/azelőtt/azután, hogy Pikó eltűnt. Ha így mondták, Pikó mindig mosolygott.

 

 

(Illusztráció: Yurix Sardinelly)