(Káró és Emi részlet)

A figyelmetlenségének tulajdonított fonákport sörös pamaccsal célszerű törölgetni. Tékozló pillantások, pislogás, behunyt szem vagy merev tekintet következménye, azaz, szerinte, végső soron maga az idő rejtegeti, ahogy növényekre ül. Egyszerre, napról napra, hétről hétre, szemcsénként. Eltelik május, mire rajtakapja: ismét, nem látni át a levélen. A takarítástól számított másnap már előfordul, megkeserítve bármelyikük életét. A színén sem veszi észre, akkor tulajdonképpen mit vár?

   Honnan a rengeteg por?, az ablakot gondosan csukva tartja. Kizárja. Elbarikádozza az aggályos részeket. Különben is, a szálló az, amelyik ilyen magasságba aligha jut. Más kérdés, ha irányított. Mi van, ha eleve bent van? Termeli a konyha; amikor kész – legalábbis annak minősül –, onnan szállingózik. Például éjjel, amint a fotelban elájul.

   Ott a fürdő. Könnyen meglehet: szivacstárnák és -járatok, vagy a törülköző sűrű fonadékai közt lapuló csatornahálózat mint potenciális porforrás. Eláll a pára a tükrön, és nyomás. Begörnyed, éppen azokban a percekben akar vacsorát kirakni a hűtőből, ezért nem látja.

   Fekete vatta a virághegy végére. Csillog-villog.

   Szeret megtelepedni a képernyőn, labdán, játékosok arcán és hajában. Ilyen-olyan reklámokon. Mintha viccelne, tisztítószerekéin. Az esti híradó szereplőin, feliratokon, vágásokban. Mégis, talán a legmegnyugtatóbb, ahogy a természetfilmekhez viszonyul. A tőle hullámzó búzamezőt, erdőt órákig tudja nézni, miután fölriad.

   Szalvéta vagy papír zsebkendő legalább annyira alkalmas, mint száraz konyharuha, úgysem lehet maradéktalanul letörölni egy szerelmeskedő párt alakító párt.

   Szinte hihetetlen az, ahogy, amilyen gyorsan a vörös szabad felszínén két korty közt, bögrén, az ajkai hagyta folton megjelenik.

   Az ormótlan kristály hamutartóban viszont nehéz a tárgy – névadó – tartalmától elkülöníteni, lehet is – rajta, közte, benne –, nem is. Néhány igazolt mélypontjától eltekintve a hamutartó a kinti folyosón púposodik. Mostani helyzete az asztalon a puszta véletlen számlájára írandó. Nem gyújt rá, hiszen egyetlen cigaretta füstje kitöltené a szobát, oda volna a megfigyelést megalapozó látvány.

   A ruhája és a cipője minden gyanú felett áll. Előbbit már az ajtóban leveti, mosógépbe gyűri gyorsan, utóbbit korábban, a folyosón hagyja. Így is állandóan söpör, aztán felmos a félhomályban, mindhiába; olyan, mintha szánt szándékkal akarná őrületbe kergetni magát saját, eltüntethetetlennek ítélt, meztelen nyomaival.

   Belegondolni abba, amíg alszik, mennyit lélegzik, mennyit nyel, elég ijesztő. Ijesztően hangzik: szív; könnyed porösvények tartanak hozzá képzeletbelivel rokon sötétben. Zsákformákban, egyre csak gyűlve benne.

   Másrészről, egy másik teória szerint a már szóba került szivacsból és törülközőből nyert, de még a kés pengéjén, a villán, kanálban és tányéron megbúvó por is belőle van. Ledörzsöli, kikarcolja, kaparja, felköhögi, fújja, köpi, hullajtja, elnyomja, elharapja, horkolja, sóhajtja, csöppenti. Félhangos monológjai és takarítási kísérletei, vacsorái és ivászatai, alvásai közben lassacskán széthordja; így is, úgy is mindegy, ez a Káró csak régmúltja egy szakaszának tisztázására lesz tartogatva.

 

 

 

(Illusztráció: dst)