október 2.

homokszemek őrlődnek
a fogaim között. tompán
csúszik az egyik
alól a másik alá és sehol
nincs víz, hogy kiöblítsem
a számat. ajkaim szárazon tapadnak
egymásba és a
szavak segíthetnének szét-
választani. de nincs szó.
a csend már nem segít. idővé
nőtte ki magát. ha összeszorítom
az izmaimat az örökkévalóság?

szeptember 16.

a leveleket átsütötte
a nap. egy légy nyújtózkodott
a felületen és én
csak az árnyékát láttam. a
pókhálók bizonytalanul
himbálóztak. és a fény csúszkált a
széleiken. oda-vissza lökte őket
valami akarat. de nem
erőszakosan. a kérdések közötti
igen vagy nem volt az. úgy dőltek
jobbra-balra az ég felé növő ágak is.
egy bogár kacsázva próbált
eljutni valahova. kérdés, hogy mit
akar. darázs hempereg a fáról
lehulló porban. segítenem kéne?
minden mindennek az
árnyéka. a madarat nem látom,
csak hallom, ahogyan válaszol. talán
csak önmaga visszhangja?
az abrosz széle megadva
magát remeg az asztalról lóg-
va. a falat már nem nézem. fehérre
van meszelve. színtere a valóságnak.
színjáték a nappal és a széllel. a
kutyák ismerik. ők érzik és keresik
az igent vagy a nemet. de ők is
csak ki-be szaladgálnak és nem
találják.
a kövön a levelek feketék. és én is
feketén, de nem a szél és a nap
játékaként.

(Illusztráció: Victo Ngai: Four Seasons-Summer)