1.

Vavónak akart valamit hívni, nem tudta, mit, de ahogy a nevet, nem volt kétsége, idővel a viselőjét is megtalálja hozzá. Ráért a név, nem sürgette. Próbálta pintyre, kvarcot és a tornacipőjét is hívta így; ahogy első tavaszán elhullott a madár, és a következőkre a tárgyak egyenként koptak ki mellőle, onnantól a nevet, mint kérdést őrizte, más, alkalmi és átmenetiek között biztosan, használaton kívül, bízva sorra kerülésre.
Kapóra jött, hogy egy éjszakai buszon megismerte. Viccnek indult az egész, mert a fiú nem mondta meg a sajátját, inkább a Zsuzsát becézte, cserébe ő túlkiabálva is feltűnés nélkül nevezhette Vavónak, aki csak azt sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
A lány egyedül ült a duplaülésen, dudorászott, úgy tűnt, a szomszéd sorból figyelik. A vizes ablakkal szemezett, a cseppeket terelgette az ujjával egy nagyobbá össze, hogy az végül patakká nehezedve fusson le az üvegről; először érezte, csak aztán vette észre, a fékezésre a mappája, ami az üres ülésnek támaszkodott, a folyosóra esett. És itt jött a fiú, aki a megfelelő pillanatban: az utolsóban, mások elől felkapta, hogy az utazást, mint ami megint sehova nem vezet, megváltoztassa.

2.

Kérdezhet-e valamit, ami elsőre szokatlan, talán furcsa kérdés lesz; a lány sóhajtott, és nyitotta volna a mappáját; megszokta, hogy az egyetemen kívül, ha megismert valakit, és a mappája nála volt, akkor a másik, rendszerint udvariaskodva vagy flegmán, de a rajzaira volt először kíváncsi. Ehelyett a fiú, legnagyobb örömére, azzal jött elő, hogy nem tudja, ez most csigás vagy göndör, ezt sose tudja eldönteni, ahogy nála gyűrűkben tekereg a haj, kedve lenne, ha megengedné, az ujját az egyikbe beledugni, aztán a következőbe fel, az újabba tovább a végéig vagy az elejéig, és egy mozdulattal kicsit meghúzni, hogy egy pillanatra egyenesnek vagy hullámosnak lehessen látni, mielőtt rugózva visszaáll?

3.

Jócskán vesztegelt a hold, mikor a lány albérletéhez közeledtek. Az utcán tócsákat és hatalmas sárdarabokat kellett kerülgetniük, a szemközti telken építkeztek. A daru mellett már emelkedett az irodaház váza, a kerítés mellett látványterv állt.

Nem is lesz olyan borzasztó, ha a hold is része a tervnek, jegyezte meg a fiú, és mosolygott rá a lány, mert most már biztosra vette, csakis ő lehet az igazi Vavó. Csókkal pecsételte.

4.

Alakultak a dolgaik. Egyre többet találkoztak, mindketten érdeklődtek, foglalkoztatta őket a másik. Történeteket akartak a gyerekkorról, szerelmekről, az életről, amiben éltek. Jobban akarta a lányt, mint várta, jobbnak érezte magát tőle, és a lány sem akart mást, a fiút akarta, és amit a fiú akart.
Vavót, aki Péter volt, szorosabb érzelem nem fűzte korábbi nevéhez, örömmel hallgatta, ahogy a lány fáradtan, vagy éppen kéjesen súgta a fülébe.
Az irodában büszkén mesélte, ezúttal a busszal szerencséje volt; egy leendő festővel van együtt, aki nem elég, hogy gyönyörű, ráadásul még új nevet is kapott tőle, részletezte, mi mindennel jár. A kollégái elégedetten hallgatták, új nevét elismerően toldották meg: A Nagy Vavó; ez Vavónak kedvére való volt, úgy hangzott, mint egy hatalmas bűvész neve.

5.

Hétvégén ágyban hevertek.
Vavót az érdekelte, honnan a neve. Nem emlékszik pontosan, mondta a lány, álmodta vagy csak beugrott: kitalálta, az sem kizárt, hogy hallotta valahol. Jó név, olyan bohókás, mint te.
Vavó elnézegette a lány képeit a falon, különösen a csendéletei tetszettek a sok színes üveggel; a portréi furcsák voltak, mintha ilyen emberek nem lennének, de nem értett a festészethez, és a lányt sem akarta megbántani, dicsérte őket.

6.

Vavó még a kávéját itta, amikor a lány hívta, nem hozná-e utána a köpenyét, ott hagyta az asztalon, ha jön, megvárja a főépület előtt, mert kicsit bonyolult a beléptetés. Ha nem ér rá, az sem gond.
Megtalálta az összehajtogatott, makulátlanul tiszta, vasalt köpenyt, ami régi tanárára emlékeztette, és rohant a kocsijához, hogy legyen még ideje.
Az épület előtt többen kávéztak, cigarettáztak, a lány is ott állt, egy magas fiúval beszélgetett, aki pont úgy nézett ki, ahogy Vavó a festőket mindig is elképzelte: irreálisan hosszú sálban, svájcisapkában, kordzakóból kandikáló ecsetekkel, összehajtott vásznakkal a hóna alatt.
Örült, hogy a lány nem ilyen, hiányzott belőle minden színpadiasság, sokkal természetesebb volt. Nem kellett állandóan festőkről meg szobrászokról hallgatni véget nem érő monológokat, nem telepedett rá a jártassága. Feltűnően sem öltözött, nem volt rá szüksége, első ránézésre látszott, ez a lány más, több mint a megjelenése: az ékszere vagy a ruhája. Cserébe Vavó is próbálta saját szakmai és irodai életét háttérbe szorítani, kevésbé hangsúlyozni a beszélgetéseikben.
A lány búcsúzóul adott valamit a fiúnak, aztán mosolyogva Vavó elé jött.
Festő? – kérdezte játékos féltékenységgel. Kornél? Igen. És milyen? Olyan, mint bárki; megint otthon hagyta a műterem kulcsát. Sétáltak a bejárat felé. Hülye lett volna nem hinni a lánynak, olyasmit belelátni, ami ott sincs. Gyorsan felkapta és körbeforgatta a sikoltozó lányt, hogy lassan ereszthesse vissza, kacsinthasson az ácsorgókra, és azzal, hogy este találkoznak, hosszan megcsókolta.

7.

Megtenne-e Vavó egy szívességet, jött haza holtfáradtan a lány, emlékszik-e reggelről Kornélra, akinek a kulcsot adta? A kulcsot nála felejtette, de neki életbevágó lenne, hogy a kulcsot visszakapja, reggel az igazgató jön a műterembe, ő meg még nem végzett, mert előbb Vavót akarta befejezni, ezért korán be kell mennie. Kornélnak nincs telefonja, ez valami újabb hülyesége, de ilyenkor, hétfőn este mindig egyedül iszik az egyetem melletti kocsma, a Tenger teraszán. És, ha kocsival elugrana érte, a kulcsért, húsz perc se lenne, addig ő lefürödne; egyébként még ragad, de elhozta a képet, ha visszaér, azt is megmutatná.

8.

Messziről látta Kornélt, ahogy tényleg kint ül a teraszon, művészien iszik és cigarettázik. Egyáltalán nem értette, hogy ki és milyen kulcsot akar. Nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha megértené: A Vavó? kérdezte Kornél, nem is tudta, hogy az a rendes neve. Vavó? kérdezett vissza Vavó, aki meg ezt nem értette. Úgy érti, kezdte Kornél, a takarítócsaj, mert neki már délután visszaadta a kulcsot, nem is érti. Takarító?! Hogy-hogy Vavó? Az aki? Ez valami félreértés lenne, és leírta a lányt. Kornél bólogatott. Vavó csak bámulta, végképp nem értette. A te csajod? törte meg Kornél, és mikor Vavó bizonytalanul megrázta a fejét, a haverjáé, ő kérte meg, hogy ugorjon be. Kornél cinkosan, hunyorogva rámosolygott, akkor tiszta hülye ez a Vavó, elfelejtette. De azt honnan tudta egyáltalán, hogy itt van? Vavó a vállát is vonta, Takarító? Vavó? Mi ez a név? Vavót megint ez érdekelte. Így hívják a háta mögött, ha köztük marad, elmeséli, de ne mondja el a haverjának, vagy el is mondhatja, nem árt, ha tudja.
Vavó az egy vicc; hány éve, három, igen, akkor jött az új takarítócsaj az egyetemre, többször látták, hogy leskelődik, érdekli ez az egész festősdi. Aztán egyik este a műteremben piált pár haverjával, és bejött a csaj, hogy nem segítenének-e neki, szeretne tudni rajzolni. A takarítócsaj!! Itt mindenki művész akar lenni, ezen röhögtek, aztán bedobta valaki, egy dugásért szívesen ad egy órát és várták, hogy végre elhúzzon, de nem ment sehova, csak állt; akkor még nem így nézett ki, azt kérdezte: van vodka? és letolta a nadrágját. Ennyit mondott, ezt ismételte egész este, már alig lehetett érteni: Vaavóóa? Ennyi.
A köpenye tiszta festék lett, elég keményen néz ki, kemény a festéktől, úgy érti. Kopog, ő az egyetlen, aki kopog, és ha abban jön be, akkor órát akar, attól mindig beindul ő is. Igazság szerint ő már dugás nélkül is átnézné a képeit, csak azt hiszi, kicsit belezúgott a csaj, most is, honnan tudná, hogy itt van, ennyivel meg, hülyeség, de azt érzi, tartozik neki. De most komolyan, sokat fejlődött, egy-két év és biztosan felveszik, kár, hogy ő már nem lesz ott.

9.

Természetes fénynél szerette utoljára megnézni a képeket, mielőtt késznek ítéli, és kicsit pirulva aláírja őket. Ezt a részét még nem tudta megszokni. A farostlemezt egy rámába rakta és felakasztotta, néhány lépést hátrált és időnként hunyorogva, hosszasan nézte.
Az alak háttal áll, előtte, félig takarásban egy másik ül, az álló az ablakot bámulja, egy kocsma kirakatát, bent elmosódott emberek látszanak a pultnál. A pult fölött a cégér: Nyugalom tengere; az üvegen halványan tükröződik a figura arca, kicsit komor, alig látszik a szeme, ami nem is baj, mert a szem még nem megy.  A többi stimmel.